A politika legalja… 2025...

 

Az alaptalan vádaskodás és rágalom, a legprimitívebb emberi tulajdonság. És ezt a legprimitívebb emberi tulajdonságot látjuk ma a hazai belpolitika porondján, és láttuk már jóval ezelőtt is, amikor „kilövési engedély” született civilekre és papokra, a köz előtt mindeddig homályos ügyekben. Ugyanakkor volt, aki indokolatlanul kapott védelmet, s maradt jó barát.

A napokban viszont felpörgött az aljasság, a már-már sátáni őrület Magyarországon. A választási kampány őrjöngésében megszűntek az erkölcsi és hagyományra épülő határok, és a rágalmazás, a keresztényellenesség Rákosi óta nem látott mérteket öltött.

Ebben a mai büdös, politikai posványban, apám – beigazolódott – intése jut az eszembe.

Egy alkalommal tudomásomra jutott egy pedofil cselekmény. Mint újságíró, nem akartam botrányt csinálni belőle, a bíróságokban már akkor sem bíztam, a rendőrséget ismerem… tehát, ott álltam tanácstalanul, de tudtam, hogy valamit mégis tennem kellene. Megkérdeztem tehát bölcs apámat, hogy mit tegyek a tudomásomra jutott ügyben. Tegyek-e feljelentést vagy ne is foglalkozzam az esettel.

Apám elgondolkodott és azt mondta: – Bízd Istenre a dolgot. Te ne foglalkozz vele tovább. Ilyen ügyekben, amikor gyermekekről van szó, nem marad el az isteni büntetés, legyen szó bárkiről, aki felelős, érintett vagy elkövető.

Megfogadtam a tanácsot. Alig telt el néhány nap, az elkövetőt letartóztatták, majd rövid időn belül, ismeretlen okból, még a tárgyalás előtt meghalt. Ez a harminc éves történet jut eszembe, amikor látom a hazai, politikai bolondházat.

Úgy tűnik, hogy ma nagyban történik ugyanez. Vannak vádaskodók, vannak ismeretlen bűnösök, vannak hataloméhes gyalázkodók, embertelen békétlenek, akiknek nincs hitük, csak bűnös, áruló törekvéseiket ismerjük. Ám, a büntetés nem marad el ebben az esetben sem, mert a gyermeki tisztaság ellen támadók, az ilyen vádakkal előállók, a gyűlölködők, hosszú évtizedek alatt szerzett tapasztalataim alapján, megkapják az igazi büntetésüket. Nem a taláros uraktól és hölgyektől, nem a társadalom forrongó gyűlölködőitől, és nem a politikai életben. A büntetés akkor jön, és úgy jön, amikor és ahogyan nem számít rá a bűnös. Isten útjai kifürkészhetetlenek.

Nem „bigott katolikusként” figyelmeztetek ma, hanem újságírói, írói pályám tapasztalatai alapján. Mert amíg a politikai nézetek változnak és ma már igazságszolgáltatásról, erkölcsi alapok híján nem beszélhetünk, addig az isteni törvények változatlanok és az isteni büntetés mértéke sem változott az évezredek során. Botorság azt hinni, hogy Isten mindent megbocsájt, és nem büntet, hívőt és hitetlen egyaránt!

Summa summarum: Ha én lennék e hazai politikai posvány bármelyik szereplője, meggondolnám, hogy mit tehetek, mit mondhatok és mit nem. Meggondolnám, hogy ér-e annyit az a pénz, amiért vádaskodom, mint az isteni büntetés. Ma nem egyik vagy a másik oldal bűnös, hanem az egész politikai élet, tokkal, vonóval. Mindenki, aki megszólalásával gyűlöletet keltett, aki trágár és keresztényietlen hangon válaszolt, aki az isteni törvényeket bármilyen módon megszegte, mert földi lehetőségei ezt megengedték. A politikai elit bűne égbekiáltó, mert az egész társadalmat egy gyűlöletben tobzódó, őrültek házává tették.

Erre pedig egyik oldalon sincsen megbocsájtás – bűnbánat nélkül. Ám, a bűnbánat és a bűnbocsánat nem azt jelenti, hogy a büntetés automatikusan elmarad… Az ítélethez és a büntetéshez nem kötelező meghalni sem… sokkal rosszabb élni benne!

Stoffán György  

In memoriam Hg. Esterházy II. Antal

 

Nem csupán egy személy távozott közülünk, hanem az utolsó követendő példa, a múlt egyik kiváló oktatója és tanúja, nemzetünk egykori, értékesebb történelmi időszakának nagykövete: Hg. Esterházy II. Antal.

Annak a generációnak és társadalmi osztálynak az utolsó mohikánja, amely szolgálatnak tekintette az egész életét, aki nem a bársonyszékkel járó anyagi hasznot helyezte a legfőbb célkitűzései közé, akinek a nemzet és a haza, a vallás, az erkölcs és a tisztesség olyan természetes volt, mint a levegővétel.

Évszázadok genetikai követelményrendszere volt a vérében, a tudás, a műveltség, az intelligencia egysége, amely emberré tette, amely formálta és megtartotta a magyart, és óvta a hazát akár saját vére árán is.

Ez a vezető réteg, az arisztokrácia természetes hivatásának tekintette Magyarországot, a nemzetet, a népet, minden ország-lakót, ellentétben a kommunisták negyvenéves hazudozásával, amely kizsákmányolónak, népnyúzónak állította be ezer év, vezető társadalmi osztályát, amely gondoskodott a jó képességű, de szegény fiatalok taníttatásáról, az ország építéséről, városaink és falvaink kultúrájáról, de kolostorokat és templomokat, iskolákat és egyetemeket tartott fenn.  A nép iránti elkötelezettség és szeretet épp úgy hozzá tartozott, mint a föld vagy a kultúra iránti vonzalma.

Ennek az életszemléletnek az utolsó képviselője volt Antal herceg, akit szeretett a környezete, aki jóságos nagypapaként élt abban a közegben, Esterházán, amelyre akár haragudhatott is volna. Ám, a hite és az embersége nem engedett számára haragot, bosszút, csak békét és szeretetet. Mert ez volt mindig a magyar arisztokrácia lelki beállítottsága.

Antal herceg példát mutatott. S ha csak az a szűk környezet tanult tőle, amely ma szeretettel, hálával, és fájdalommal van iránta, akkor is sokat adott a nemzetnek.  Emberi nagysága példakép, számos őt ismerő generáció számára… Ahogy a még gondolkodni képes magyarok számára példakép az a korszak is, amelyben az egymás iránti tisztelet, a kapzsiság nélküli ország-szolgálat, a rend, a hit és a nemzettudat volt a természetes életstílus.

Isten nyugtassa Hg. Esterházy II. Antalt!

Stoffán György

Hol kezdődött a pedofil hazudozás?

 

Olyan ez a pedofil ügy, mint egy vége-hossza nincs kígyó. A bicskei ügy indította el, azt a hazudozást, amibe végül mindenki belegabalyodott, amivel mindenki, aki az ügyben megszólalt, besározódott. Legtöbben nem azért, mert pedofilok lennének, hanem azért, mert a hazugságspirál kibogozhatatlanná vált.

Kónya Endre volt a csali, az áldozat, a hazugságok aljas mocska is mind rászállt, noha soha, semmilyen köze nem volt ehhez a mocskos ügyhöz, amiben ő kapta a legnagyobb büntetést annak ellenére, hogy ő leplezte le az intézet egyik nevelőjét, akit in flagranti kapott egy gyermekkel, és meg is tette a feljelentést, annak rendje és módja szerint, amint erről a Vesszőfutás címmel megjelent könyvében ír. A Kónya által feljelentett nevelő felfüggesztett börtönt kapott, és ma egy svájci iskolában fuvarozza a gyerekeket… tehát, munkahelyet is találtak neki az őt védelmezők - Svájcban.

A Kónya Endrét érintő és őt máig gyalázó hangulatnak azonban semmilyen jogi és konkrét alapja nincsen. Nem volt segítője a pedofil igazgatónak, nem zsarolt és nem fenyegetett meg senkit, amint ez a könyvből kiderül, ahol a tárgyalási jegyzőkönyvek is olvashatók. Csak hát, Kónya lett az a név, amelyet meg lehetett hurcolni valami egészen más, eddig ismeretlen cél érdekében. Valamit talán tudott, meghallott, amiért lakat alá kellett tenni, el kellett hallgattatni, meg kellett félemlíteni. Ekkor még szó sem esett a Szőlő utcáról… hiszen, akkor minden hír és műfelháborodás Bicske körül forgott. Az ottani áldozatok hatalmas, sokmilliós összeget kaptak fájdalomdíjként az államtól, Kónya pedig megelégedhetett az elnöki kegyelemmel akkor, amikor már otthon volt, nem a börtönben.

Ismerve az egész ügyet és a könyv tartalmát, érthetetlenné válik az elnöki kegyelem körül kitört botrány is, ami szintén nem Kónyáról és Novák elnök asszonyról, legkevésbé pedig Varga Juditról és Balog Zoltánról szólhatott. Valami más volt az ügy hátterében, amit mélyen el kellett hallgatni, amiről el kellett terelni a társadalom figyelmét.

A mostani pedofilozás is ennek a zavaros, hazugságokkal teli ügynek a következménye, amely szintén épp olyan kibogozhatatlan, mint a Kónya ügy, vagy az azt megelőző és Erdélyben történt pedofil-botrány. Talán odáig is vezethetnek ezek a szálak, vagy éppen az ott történtek szálai vezettek idáig. Egyelőre még minden tisztázatlan, hiszen a tagadás, a mellébeszélés, a vádaskodás, és a gyalázkodás teljes zűrzavarában vagyunk.

A parlamenti csörték ma természetesek, hiszen, ha a Fény utcai piacon történt dinnyelopás lenne a vád, az ellenzék azt is túltolva vágná a kormány szemébe. A pedofília vádja azonban sokkal nyomósabb kampánytéma.

A gyermek-és ifjúságvédelem rengeteg hiányosságot mutat, így e kérdésben pillanatok alatt rendet kellene tenni. Egyes újságíróknak pedig, akik kiszolgáltak valamilyen szervezetet, végrehajtottak valamilyen parancsot, segédkeztek egyes tanúk eltüntetésében, végre vallomást kellene tenniük. Mert van miről.

Ezeket az ügyeket hivatalosan soha, senki nem fogja tisztázni, mert minden politikai körből vannak mélyen érintettek, tehát sem bíróság, sem más szerv nem lesz képes arra, hogy felfedje a teljes igazságot. És ez a legnagyobb baj. Ugyanis a társadalmat félrevezetve, szörnyű morális válságot idéznek elő a felelősök, ami később rájuk is visszaüt, mert ha nem is hivatalosan, de előbb vagy utóbb, minden kiderül. Egyelőre összekevert puzzle-nak látszik, de a kép összeáll. Akárcsak a végrehajtó maffia ügy.

Azonban olyasmire felháborodva reagálni, ami nem ránk tartozik, nem minket érint, szinte beismerés. Hiba! Mint az is, ha olyasmit állítanak mások, ami hazugság.

Jobb lenne vigyázni és őszintének lenni, mert az igazság kiderül, a társadalom megtisztul, akárcsak évekkel ezelőtt a ciánszennyezett Tisza-folyam. Az a társadalmi számonkérés viszont, sokkal rosszabb lesz.  

Stoffán György

Szemetesvilág, kötelező „szolgáltatás”

 

Németországban - amikor még nem „Deutschisztán” volt, és a törökök vitték el a szemetet a kukákból -, egy normális szolgáltatásról beszélhettünk. Hogyan is történt ott a szemétszállítás? Nos, nem azzal a majdnem maffiamódszerrel, mint idehaza.  Jött a kukásautó, feltette a mérlegre a kukát, lemérte, és amíg kijött a számla a gépből, addig kiürítette a mérlegként is használt szerkezet a kukát. A lakó ott, helyben kifizette a Rechnungon szereplő árat, és a kukás továbbment. Szolgáltatás volt, tehát nem volt kötelező, ám, ha a lakó tárolta a szemetet, büdös volt a környezetében, akkor meglehetősen nagy büntetést kellett fizetnie, ami teljesen jogos és helyes megoldás volt…

Szemben a hazai szemétszállítással, ami a rendszerváltás óta nem szolgáltatás, hanem egy remek üzlet annak, aki a szemétszállítás gazdája. Ha viszik, ha nem fizetni kell. Ma pedig már ott tartunk, hogy a legkörmönfontabb „szerződésmódosítással” úgy határozza meg a MOHU az árat és a szemétszállítást, ahogy akarja. Egy dolog biztos: fizetni kell, még akkor is, ha a kuncsaft külföldön tartózkodik, ha hetekig nem rakja ki a kukáját, de a szemetes azt is megnézi, milyen szemét rejtőzik az edényben. Azt is meghatározza ez a kérdéses cég, hogy melyik kukában hány kiló szemét lehet. Azt, hogy miként mérik le vagy állapítják meg a kuka súlyát, arról nem volt szó az új rendelkezésekben. Ám, ha már lemérik – ha lemérik -, miért nem alkalmazzák a német módszert… ki tudja.

A legszebb az egészben, hogy már súlyos büntetéseket is emlegetnek, ha ezt vagy azt a szemetes törvényt nem tarja be a lakó, ha a kukája nincs rendesen lecsukva stb. Magyarul: itthon nem szolgáltatás van, hanem kukamaffia. Nincs szerződésem a szemetesekkel, mégis szerződést módosítanak, és ha nincs kitéve a kukám, akkor is fizetni kell, ami a pofátlanság igen magas foka. Kérdésünkre a MOHU dolgozója azt mondta: azért kell fizetni, mert ők a lehetőséget megadták arra, hogy kitegyem és ők elvigyék…

Olyan ez, mintha a fodrászüzlet előtt elhaladva kötelező lenne kifizetni egy hajvágást, hiszen a lehe-tőség megvolna arra, hogy hajat vágassak. A szemetesek tehát hatósággá avanzsáltak, akik meghatároznak, akik előtt vigyázzba kell állni, és akik még büntethetnek is. Amolyan keresztmetszete ez az ország mai helyzetének…

Pedig, milyen emberi lenne, ha a régi német rendszert vezetnék be. Nem rakom ki, akkor nem fize-tek. Ha tárolom és az büdös, akkor viszont sokat fizetek. Az új szabályozásnak köszönhetően tele lesznek a kisedők, a szántóföldek szélei, az elhagyottabb területek a lakosság el nem vitt, vagy csak pénzért leadható szemetével. Mert Magyarországon kevés dolgot gondolnak végig. A lényeg, a bevétel… azt, hogy ennek milyen következményei lesznek és erkölcsileg hova sorolható az egész hulladékgazdálkodás Magyarországon, arról senki nem vesz tudomást…

Stoffán György

Pál atya most még megúszta az akasztást…

 

Érdekes világ tárul elénk a mai Magyarországon. Apáink elbeszéléséből ismert mindaz, amit látunk, egyetlen különbséggel. Ma még nem akasztanak. Az 1919-es ámokfutás, gyalázkodás és vádaskodás fertőzése ütötte fel a fejét. A parlamenti őrjöngés, az utcákat lezáró tüntetések, támadás a papok és a rendőrök ellen, mind-mind ugyanaz, mint Szamuely és Rákosi korában. A társadalom legalját sikerült egy-egy kiképzett, magyarellenes és hatalomvágytól fűtött politikai niemandnak feltüzelnie. Olyanok lázadnak, akiket marionett-figuraként rángathat bárki, mert saját gondolatai, egyéni véleménye nincs ezeknek a szellemileg befolyásolható embereknek. Nem tudják, mi történik velük, illetve meggyőződésük, hogy az az egy vezér megvédi őket, mert okos, mondhatni zseniális, tud káromkodni mint ők, és bárkivel szembe mer szállni, bárkit nyilvánosan besározhat, nem becsül senkit saját magán kívül, ugyanis a hatalom, a kormány engedi ezt a szembeszállást.

És itt a baj! Nem tud a kormány megfelelő választ adni a felmerült kérdésekre, és még mindig azt hiszi – Antall óta is –, hogy a proli házmesterrel lehet Mozatról beszélgetni. Pedig nem lehet. Akit ma a harangozás személyesen sért, aki ma egy templom előtt káromkodva tüntet, annak csak egy lépés, hogy a nemtetszését kifejező ferencest felakassza, amint erre voltak már verbális figyelmeztetések e tüntetők részéről.

A rendőrség nem tereli el a templom elől a hangoskodókat és még az is kérdés, hogy a független lódoktornak és követőinek van-e engedélye ezekre a heti cirkuszokra. 

Így élünk ma, a demokrácia szomorú korszakában. A társadalom a napi politikai élettel együtt süllyed. Nincs emberség, megértés, értelmes vita, de nincs őszinteség és világos beszéd sem. A kommunizmus szelleme valahogy kiszökött a palackból, amelyről már-már azt hittük, hogy végleg lezárták. Ehelyett azt látjuk, hogy a vallásellenesség burjánzik, mind a keresztények, mind a zsidók ellen egész Európában, itthon pedig látjuk, hogy kik ennek a vagonokért kiáltó, őrült szellemiségnek a képviselői. Ma a harangozás, holnap a kepi, a hagyományos öltözet és a Tóra lesz az ellenség, a kiirtandó. Családok, barátságok mennek tönkre az ostoba politizálás, a pártoskodás miatt, és a társadalom önmaga ellenségévé válik, amikor a politikusok megélhetéséért harcol azt gondolva, hogy saját érdekeiért megy az utcára…

Pál atya megúszta némi verbális támadással a harangozás miatt feldühödött kommunisták bosszúját, a lódoktor pedig, tovább tüzeli a tömeget, mi pedig zsigeri rossz válaszokat adunk vagy mellébeszélünk… És ennek nagyon csúnya vége lesz, ha senki nem tér észhez ebben a kivérzett, megcsonkolt, gyűlölettel teli kis országban. Talán ezen kellene elgondolkodni mielőtt késő lesz!

stoffán györgy

Bitter István – a magyar testépítés megalkotója

 

Miközben folyton hangoztatjuk, hogy mire, kikre lehetünk büszkék mi, magyarok, mi az, amit mi találtunk fel, hol mutattunk fel sikereket, hajlamosak vagyunk megfeledkezni azokról, akiknek különösebb elismerés és bármiféle támogatás hiányában, konokul, sokszor évtizedes küzdelemmel sikerült olyan eredményeket elérniük, amely megismételhetetlen.

Ilyen hihetetlen siker és küzdelem Bitter István életpályája is. Bitter István ugyanis, az akkor még teljesen ismeretlen és sokáig sportágként nem elismert testépítés úttörőjeként vonult be a magyar sporttörténelembe.

 

Az augusztus 12-én nyolcvanadik életévét betöltött, legendás hírű sportolót kérdeztük az életéről, arról, hogy mi inspirálta és hogyan lett idehaza a sportág megalapítója, úttörője:

–        Tanár urat mi indította el a sportolói pályán és hogyan kezdte?

–    Vidéki gyerek voltam, és mint minden gyereknek, nekem is a foci volt az első, így tíz-tizenkét éves koromig állandóan fociztam. Iskola után, délutántól-sötétedésig kint voltunk a focipályán. Tizenegy éves koromban a foci mellett elkezdtem a távolugrást és a magasugrást is gyakorolni. A kertünk egy részét fölástam és egy deszkát letéve gyakoroltam a távolugrást, majd két ágra – rúd hiányában –, madzagot kötöttem, amit egy súllyal feszítettem ki. Ez azonban, nem volt megfelelő, hiszen a magasugrásban lényeges, hogy érintésre a rúd leessen. Ez esetben, ez nem működött, hiszen a madzag a helyén maradt. Akkoriban még nem volt tévé, így a különböző sportágakat nem ismertem, csak elképzeltem. Ilyen volt a kosárlabda, amit én úgy képzeltem el, hogy egy fonott kosárba – egyszerű, a háztartásban használatos kosár volt, amibe a tyúkokat ültették –, amelyet a galambdúcra erősítettem, dobáltuk a labdát. Nem tudtuk, hogy ennek lyukasnak kell lennie, a kosárban lévő labdát egy hosszú bottal löktük ki. Az otthoni gyakorlás eredménnyel járt. Hatodikos koromban megnyertem a boldogi iskola távolugró bajnokságát. Hetedikes koromban édesapám Hévízgyörkön kapott orvosi állást, édesanyám ugyanott tanított, én pedig felköltöztem Budapestre, a nagymamámhoz. Itt, az iskolában felfigyeltek arra, hogy van bennem valami és attól kezdve elkezdtem atletizálni. Magasugróként és távolugróként kezdtem. Tizenöt éves koromban – 1960-ban – bajnokságot nyertem magasugrásban, de nem értem el kimagasló eredményeket. Húsz éves koromban bekerültem a Testnevelési Főiskolára. Ekkor elölről kezdtem mindent. Évek óta edzettem, de éreztem, hogy a magasugrásban nem sikerül tovább fejlődnöm.  Ugyanígy voltam a súlyemeléssel is, amivel ugyancsak próbálkoztam, az udvaron edzve saját magam. A TF-en a test izomzatának a fejlesztése kezdett foglalkoztatni. Akkoriban erről még a tanáraimnak sem voltak ismeretei. Senkinek sem volt fogalma a testépítésről. Amikor megtudták, hogy mit akarok, nevettek rajtam. Én voltam az egyetlen az egész országban, aki ezzel foglalkozott. Az ismerőseim közül később páran kedvet kaptak és elkezdtek edzeni. Összesen tízen voltunk. Időközben megtudtam, hogy az, amit én csinálok – kis módosítással –, egy nemzetközileg elismert sportág, versenyszabályokkal, és 1950 óta rendeznek Európa-, és Világbajnokságot is. Csehszlovákiában akkoriban lett elismert sportág, így az ottani versenyzők kaptak támogatást, edzőtáborban vehettek részt, mi pedig annyira nem kaptunk támogatást – utazásra, felkészülésre –, hogy csak addig csinálhattuk, amíg volt rá pénzünk. Ettől függetlenül, 1970-ben szerveztem meg először a magyar bajnokságot. Két kategóriába, rajtam kívül öt embert sikerült beszerveznem. Ennyien indultunk az első magyar bajnokságon. Jó kapcsolatokat ápoltam a lengyelekkel, így pár versenyzőt onnan is meghívtam és ekképpen egy, immár komolyan vehető versenyt sikerült összehozni.

–        Erre már felfigyeltek szélesebb körben is?

–      Igen, a következő évben már jöttek a csehszlovákok, a lengyelek és mi is többen voltunk. A hetvenfős versenyzői létszám megalapozta a következő bajnokságok hírnevét is. Ekkor már 1971-et írtunk. 1973-ban saját létszámból is meg tudtuk szervezni a magyar bajnokságot. Hívtak bennünket az összes szocialista országba és Nyugatra is, de oda a kiutazásunkat nem engedélyezték, nem kaptunk útlevelet. Az edzést is nehéz volt megoldanom 1972-ig, amikor a XIII. kerületben, egy légópincében berendeztem a saját edzőtermemet. Ekkorra már kapcsolatban álltam a Sportolj Velünk-kel és rendszeresen csináltam interjúkat a fiatalokkal, akik támogatás és hely hiányában, pincékben és mosókonyhákban edzettek. Feladatomul tűztem ki, hogy ezt a sportágat minél szélesebb körben megismertessem a fiatalokkal. Akkor még szó sem volt body building-ről, csupán igyekeztem népszerűsíteni a test izomzatának fejlesztését. Mire megnyitottam az edzőtermemet, sokan ismertek és eljöttek hozzám edzeni. Hozták a felszerelésüket is, amely akkoriban olyasmiből állt, mint a golyóscsapágy és a csillekerék. Ezzel rendeztük be a két légóhelyiséget és ettől kezdve már tervszerűen tudtunk edzeni. Hiába voltam azonban többszörös magyar bajnok, az Európa Bajnokságra nem mehettem, mert nem engedtek. 1977-ben, turista útlevéllel mégis eljutottam a franciaországi Nimesbe. A repülőjegyet az édesanyám és a nagymamám fizették, ám ott már vártak. A versenyszervezők biztosították a szállást és az étkezést. Nekem nem volt csapatom, szponzorom, mint a többi versenyzőnek. Egyedül voltam, magamra utalva, és így sikerült III. helyezést elérnem, a világ-, és Európa bajnokokból álló mezőnyben. A versenyt megelőző kongresszuson a versenyzők átadhatták a hazájukból származó ajándéktárgyakat, szuveníreket Benjamin Weidernek, a Nemzetközi Szövetség alapító elnökének. Esetemben erről is én és a családom gondoskodtunk. Még itthon vettem egy zászlót és egy címert, amit a menyasszonyom felvarrt a zászlóra és a feliratot is ő hímezte rá. Ezt adtam át Ben Weidernek.

–        Tehát, a csapat és a támogató is a családja volt?

–     El is tűnődtem ott, látva a profi, edzőtáborokban felkészült a mezőnyt, hogy mit is keresek én köztük. Hiszen, én a saját magam által kidolgozott edzőterv szerint készültem, a saját edzőtermemben. Meglepő módon, elég sokan ismertek. Természetesen, nem annyian, mint a többi, Európa-, és világbajnok versenyzőt. A harmadik hely azonban, azon a versenyen és abban a mezőnyben, sokak szerint, megismételhetetlen teljesítmény.

–  Akkoriban már világszerte ismert és elismert testépítő volt. Hogyan változtatott ez az itthoni viszonyokon?

–    Ezt követően is magamra voltam utalva. Minden maradt a régiben. Továbbra is a magam erejéből, a magam költségén folytattam a munkát. A nyolcvanas években kezdett megváltozni a sportág. Addigra hagytak edzeni és kiutazhattunk különböző nemzetközi versenyekre, ám a külföldi versenyzők, különösen Nyugat-Németországban minden nehézség nélkül beszerezhették és használták is a különböző izomfejlesztő szereket, amelyektől kezdtek úgy festeni, akár a felfújt lufik. Nekünk már esélyünk nem volt ezekkel a versenyzőkkel szemben. 1989-ben megalakult a már elismert magyar szövetség is. Egyre többen jöttek haza Nyugatról, akik modern edzőtermeket nyitottak. Akik versenyzőket indítottak, támogatást is kaptak. Ekkorra én már felhagytam a versenyzéssel. Továbbra is működött az edzőtermem, lejártak a fiatalok edzeni és magamat is edzettem. Később, bezártam az edzőtermet is. A gyerekek addigra válogathattak a különböző edzőtermek között. Magamat már csak otthon edzettem.

–     Engedje meg Tanár Úr, hogy a testnevelés felől is kérdezősködjem. Mikortól kezdett tanítani?

–    A TF-en 1963-ban végeztem és ekkor kezdtem tanítani a Marczibányi téri Általános Iskolában. Senki sem tudta, sem a kollégák, sem a gyerekek, hogy mivel foglalkozom. A tanítás után az edzőteremben tanítottam és késő este magamat edzettem ugyanitt. Ezzel teltek a napjaim hosszú éveken át. Támogatást sohasem kaptam, de nem is bántam. Elmondhatom, hogy a saját erőmből és pénzemből értem el mindazt, amit sikerült felépítenem.

–        Tanár Úr, köszönöm szépen, hogy megosztotta velünk rendkívüli életpályája történetét

***

Magyarázatra szorul a címben az a szó, hogy a sportág "megalkotója"... Ugyanis valóban Bitter István tanár úr alkotta meg a hazai testépítést, saját edzőteremmel, saját edzéstervekkel és programmal... Nélküle ez a sportág hazánkban nem, vagy csak sokkal később indult volna el. A Tanár úr kitüntetése azonban ötven éve  várat magára.... 

Czeglédi Andrea

Budapest, ahol „nincsenek istenek”

 

Évekkel ezelőtt, huszonévesen, szerettem a fővárosban kóborolni. Élveztem a csípős hajnalok hangulatát, figyeltem az éppen éledező várost, a bíbor fényben fürdő Duna-partot. Nappal, a színes forgatagot, a zajos lüktetést, az emberek és a járművek zaját szívtam magamba. A hűs éjszakákon, a csöndes, kihalt utcákon sétálva, csodáltam az épületeket és hétvégén valamelyik múzeumban nézelődtem órákon át.

Most is megérint a város, ahányszor csak dolgom akad ott. Ma mégis más. Változik és sajnos, nem előnyére. Régen, habár első pillantásra káosznak tűnt, ami itt fogadott, mégis megvolt a maga rendje. Akkor is voltak híres és hírhedt kerületek, mindegyik kis külön világ a maga „közönségével”. Ma azonban, egy teljesen idegen arcát mutatja annak, aki megszokta a régi városképet. A gazdátlan főváros káosza bontakozik ki előttünk, amikor a közlekedést figyeljük, amikor az elhanyagolt, szemetes utcákon sétálunk, a nyilvános illemhelyeket megszégyenítő aluljárókban járunk. A legszembeötlőbb mégis, a megváltozott embertömeg. Mintha az egész világot tömörítették volna ebbe a díszes skanzenbe. Elég csak a tömegközlekedést igénybe venni, és máris fülelhet az ember, hogy hall-e egyáltalán magyar szót?

A legnagyobb változás azonban, nem ennyire nyilvánvaló, pedig éppen most zajlik, az orrunk előtt. Budapest egy része hatalmas Disney Land szerűvé alakul át. Az már feltűnt egy ideje, hogy annyi a turista, hogy lépni sem lehet tőlük, és erre épül fel minden. A vendéglátás, az üzletek, a közlekedés, minden szolgáltatás a pénz, az extraprofit, a gazdag külföldiek kiszolgálására törekszik. Erre sokan rábólintanak, hogy ez így van jól, csakhogy mi, magyarok lassan, de biztosan kiszorulunk így, a főváros egy részéből. Persze, csak azok, akik nem a külföldiek kiszolgálására utaznak naponta ide. Akik mégsem szorulnak ki innen, és otthonosan mozognak a turisták csoportjai körül, éppen azok, akiket a legkevésbé szeretnénk mutogatni a messziről ideutazóknak. Hajléktalanok, zsebesek, drogosok színesítik ugyanis az utcaképet. Tehát, mindenkinek jut itt hely, kivéve az egyszerű, magyar halandót, aki hajnalban felkelve utazik a munkahelyére. Az autósokat ilyen-olyan indokokkal igyekeznek kiszorítani, biciklisávokat létrehozva, rakpartot és hidat lezárva.

Persze, arra hivatkoznak, hogy túlzsúfolt a város és szennyezett a levegő. Azt senki sem említi, hogy a világért sem araszolna a dugóban, lámpától lámpáig kínlódva, ha volna másik útvonal, esetleg egy harminc évvel ezelőtt, normálisan kiépített körgyűrű. A vidékit sem ihletné a naponta több órás ingázás, ha a rendszerváltás után nem a főváros köré telepítettek volna szinte minden céget. Csakhogy, az egész felépítmény, az úthálózattal egyetemben, úgy néz ki, mint egy hatalmas pókháló, amelynek a közepén a főváros található. Eszembe jut egy vita, amely csaknem két évtizede zajlott. Egy multinacionális cég szakemberei arról próbáltak meggyőzni, hogy ez a fajta centralizáció a helyes út. Akkori ellenvetésem mára igazolódott. Budapest környéke élhetetlenné vált. A külső kerületek túlzsúfoltak, az utak állapota pedig, inkább a harminc évvel ezelőtti Balkánra emlékeztet, mint egy európai fővárosra.

Az autózásról kényszerűen lemondva, marad tehát, a tömegközlekedés, amely ugyancsak átalakulóban van. A Déli pályaudvart immár elkezdték kikerülni a vonatok. A reggeli gyorsok a Kelenföldi pályaudvarról a józsefvárosi, és a kőbánya-kispesti pályaudvarokra irányítják át az ingázó munkásokat. Világosan látszik, hogy a Déli pályaudvar évek óta tartó, szándékos elhanyagolása valami nagyobb, eltitkolt terv része. Évek óta emlegetik, hogy a Déli pályaudvart felszámolhatják, állítólag szórakoztató központot terveznek oda, és az elvetemültebb pletykák szerint már megvan a tulajdonosa is. Tovább bővítenék Disney…, akarom mondani, Budapest Landet. Közben, az utazó közönséggel, a Kelenföldi pályaudvar befogadó képességével, vagy inkább, képtelenségével senki sem foglalkozik. Azzal sem törődik senki, hogy az ingázóknak nincs elegendő és megfelelő csatlakozásuk. A lényeges kérdés jelenleg az, hogyan tegyék zártkörűvé a remek Budapest vállalkozást. Mégsem engedhetik, hogy ott, ahol komoly üzletről szól minden, ingázó munkások hada verje fel a város reggeli és délutáni csendjét!

Első pillantásra tehát, úgy tűnhet, Budapestnek nincs gazdája, pedig, nagyon is van. Éppen most szorítanak ki ők minket a saját fővárosunkból. Azok a negyedek pedig, amelyek ezeknek a pénzembereknek nem számítanak, az ebek harmincadjára kerülnek, akárcsak a Keleti pályaudvar környéke, amelynek a homlokzatát felújították ugyan, de a többi része szégyenletes rom csupán. Ott olvastam nemrég ezt a feliratot: „Pesten nincsenek istenek!” Piros festék sprével fújták a lépcső oldalára, mint egy figyelmeztetést. És valóban, egyetlen isten van itt, és az bizony a pénz, amely mindenhatóvá vált. Ez látszik ma Budapesten, minden négyzetméteren, valamint az, hogy a régi Budapest örökre elveszett…

Czeglédi Andrea

A magyar politikai kereszténység zátonyra futott…

 

Valahogy kimaradni látszik a kereszténység a hazai politikai terminológiából. És ez jó! Ugyanis a kereszténység értelme nem abban áll, hogy szabadon gyakorolhatjuk a vallásunkat, hogy a politikai vezetők az első sorban ülnek egy-egy ünnepi nagymisén, istentiszteleten, és a kamerák előtt hosszan kezet ráznak a püspökkel, a lelkésszel, és verik a mellünket, mert felújítottak templomokat a Kárpát-medencében. Ugyanakkor nem akarjuk észrevenni a saját súlyos hibáinkat, mert a mi bűnöseink jobbak, mint mások bűnösei, a mi rablóink jobbak, mint mások rablói, a mi pedofiljaink elfogadhatóbbak, mint mások pedofiljai stb… Ez a hozzáállás széles körben látható, tapasztalható. Azonban, ha kereszténynek valljuk magunkat, akkor mind a Tízparancsolat, mind Krisztus tanításai azonos módon vonatkoznak államtitkárra, miniszterre, hétköznapi emberre… nincs mérlegelés, csak törvény!

A sokat emlegetett keresztény kultúra, mint nemzetmegtartó erő is elvész, amikor a kereszténységgel ellenkező törvényeket hozunk, amikor bizonyos politikai előnyök és kötelezettségek okán az egyik tömeggyilkos háborút támogatjuk, a másikat elítéljük, közben pedig hangoztatjuk a kereszténység fontosságát. A politikában persze nehéz kereszténynek lenni, főleg akkor, amikor nemzetközi szinten is már-már követelmény a keresztényüldözés, a hit és a vallás háttérbe szorítása.

A hazai politikai kereszténység alapvető hibája, bűne azonban nem a melldöngető, színpadias kereszténység, hanem a gyermekek magárahagyottsága, kihasználása, az oktatás és a lelki nevelés hiánya, amelynek súlyos hátrányait már ma is tapasztaljuk. Nem elég ugyanis az egyházi iskolák támogatása, hiszen a gyermekek túlnyomó többsége állami fenntartású iskolába jár, ahol a tantervnek, az oktatandó tananyagnak kellene bizonyos elemeket tartalmaznia ahhoz, hogy a jóra, a szép iránti igényre nevelődjenek a fiatalok. A szakbarbár-nevelés, az oktatás alacsony színvonala a jövő eljátszása. A zenei nevelés és a művészettörténeti ismeretek hiánya pótolhatatlan veszteséget jelent mind szellemileg, mind lelkileg a felnövekvő generációk számára.

Hogyan függnek össze ezek a hiányosságok a fiatalok lelki nevelésével és a keresztény értékek ismeretének átadásával? Úgy, hogy mind a zenei korszakok, mint pedig a képzőművészet, építészet a keresztény életszemlélet fundamentumára épültek, tehát, az érték iránti igényre nevelés magában foglalja a feltételezett érdeklődés kialakulását a kereszténység iránt is. A lelki nevelés, korábbi művészeti korszakok és a más népek tisztelete is alapvetően a zenei oktatásban és a művészettörténeti képzésben rejlik.

Persze, nem hagyatkozhatunk csak az iskolai körülményekre és a tanórákon korábban elsajátítható, de ma hiányzó tananyagra, oktatásra. A gyermek fejlődését a szakemberek szerint az első hét év határozza meg. Hogy is áll ez az első hét év a mai társadalmunkban? A kép drámai. Három éves kortól kötelező az óvoda. Ez azt jelenti, hogy a gyermeket kiszakítja az édesanya, a család szeretetéből, és idegen emberekre bízza a nap nagy részében. Az óvodában nem biztos, hogy azt a tudásanyagot, szeretetközösséget kapja és éli meg a gyermek, amit az édesanyjától, a családtól kapna, amire igénye lenne. Az első hét év tehát, már egy lelki skizofréniában telik el, és nem alakulhat ki a gyermek lelki, szellemi egyénisége. A szülőnek marad a hétvége, amikor saját fáradtságát piheni ki, és a gyermek – sajnos érethető módon – a második helyre kerül.

A családtámogatások is ennek a rendszernek a függvénye, hiszen, ha az első három gyermek között nincs egyéves munkaviszonya az édesanyának, akkor semmi nem jár neki, sőt, még a TB-jét is maga után kell, hogy fizesse. Így, a gyermek sok esetben nem áldássá, hanem teherré válik számos családban. Összességében pedig a gyermek a leghátrányosabb helyzetbe kerül a mai családtámogatási és egyéb nevelési, oktatási szabályok, rendeletek és törvények miatt.

Alapvetően tehát, az oktatás területén lehetett volna és kellett volna tenni azért, hogy ma egy sokkal értelmesebb, lelkiekben sokkal gazdagabb, nemzettudatában sokkal megfontoltabb és hazaszeretőbb generációt lássunk. Elhanyagoltuk a fiatalságot és ezzel visszafordíthatatlan negatív folyamatot indítottunk el. Ma kórusban kiabálják a véleményüket… és ezek a fiatalok nem „előbújtak”, hanem az elmúlt 16 év termelte ki őket a nemtörődömséggel, az önámítással, a pénzcentrikus, hatalmi gőggel.

Nagy bűn az is, hogy a magukat keresztényként aposztrofálók a magyarság és a kereszténység egységét csak keresztény érték- és hagyomány szinten említik, noha mindkét életforma, életmód magán kellene, hogy viselje a magyarság és a kereszténység méltóságát, a keresztény szeretet jellemzőit és a hitet. Ezek nélkül csupán egy lemerült, töltő nélküli okos-telefonhoz, vagy egy monitor nélküli asztali számítógéphez hasonlítható a kereszténység és a magyarság fogalma. Az elmúlt évek során ugyanis leküzdötte magát a jobboldali média és általában a politikai szóhasználat arra a gyűlölködő szintre, amelyen az ellenfél tobzódik.

A tét, amelyért ma folyik a küzdelem drámaian nagy, hiszen az ország jövője, sorsa, a nemzet megmaradása forog kockán. Az idő azonban rövid a társadalom döntéséig. Korrigálni, jóvátenni a rossz rendeleteket, törvényeket, a társadalomnak nem tetsző intézkedéseket, ennyi idő alatt már nem lehet. Azonban az őszinte beszéd, egyes felelős politikusok leváltása, a további ellenzéki sárdobálás megelőzése még segíthet, ha mindezt méltósággal és kellő alázattal tesszük.

Azt sem kellett volna elfelejteni, hogy Mária országa különös anyai védelemben részesülhet, ha ezt komoly önvizsgálattal és őszinte hittel kérjük a Magyarok Nagyasszonyától, az Istenszülőtől. Isten segítsége nélkül, hit nélkül és kereszténységünk megélése, őszinte megvallása nélkül 2026 áprilisában veszíteni fogunk. Ideje tehát gondolkodni, a harcosokat a Máriás zászló alá terelni, átértékelni és keresztényként élni… politikusként és magánemberként egyaránt! Mert „Isten útjai kifürkészhetetlenek.”

Stoffán György  

Adj békét Uram! – a gyűlölet évada

„A helyzet az jó, de nem reménytelen”… – énekelte Szörényi Levente abban a korban, amikor ez valós tényfeltárásnak számított Magyarországon. Ma azonban már más a csillagok állása. A helyzet jó lehetne, azonban a társadalom egy részének a szellemi kapacitása reménytelen. Olyan gyűlöletet generált a politika, amely párját ritkítja még történelmünk elsárgult lapjait böngészve is. Talán, 1919-ben volt hasonló őrület, amikor – mint ma is –, az irigység, a proletár gőg és a kapzsiság határozta meg a minden értéket lerombolni vágyó tömegek viselkedését és érzelmeit. Persze, ehhez minden időben szükség van vezérre, pártra, politikai iránymutatásra, és arra, hogy a fennálló rend erőtlensége nyilvánvaló legyen.

A pártoskodás nem ismeretlen ama sárgult lapok szerint Magyarországon. A politikai gyilkosság, az árulás, minden korszak sajátja volt és maradt. Amolyan magyar virtusnak is mondható. Czillei, Kinizsi, a Károlyiak, Szálasi, Rákosi, Kádár… ebbe a kategóriába tartoztak, s meglehetősen drámai korszakok követték az árulásukat. Börtön, kivégzések, száműzetés, a nép tragikus és máig ható meghasonlottsága. A kommunizmus értékromboló és hitellenes rendszere végképp elfordította a társadalmat attól az ezer esztendős hagyományos létformától, amely az árulások és gyűlölködések elburjánzását akadályozta.

A nemzet politikai vezetőit megölték, elüldözték, az egyházak erkölcsi iránymutató rendszerét felszámolták, a magyar értelmiséget megsemmisítették. Azok, akik vállalták a veszélyt, kis csoportok oktatásával és a fiatalság földalatti nevelésével próbálták menteni a menthetetlent. Azonban a társadalom nagyobbik része elvesztette a klasszikus kapaszkodóit, és a vörös, liberális istentelenség karmai közé került, majd az ezek által nevelt fiatalság a hazaszeretet és a hit helyett az egoizmus, a kapzsiság és az irigység szakadékába zuhant, erkölcsi és szellemi nevelés nélkül.

A magyar keresztény értelmiség súlytalanná vált. Képviselete sem a politikában, sem az élet más területein nincs, az ország sorsába pedig nem szólhat bele. Ma, még mindig egy átmeneti, skizofrén korszak erkölcsi mélységeiben hadakozunk a történelmi igazságokkal, a kommunizmusban szocializálódott ország-vezetés irányítása mellett, egy erőltetett, de súlyosan hiányos teológiai tudású, politikai keresztény szellemiséget hangoztatva.

Az ellenzéki pártok is a teljes talajtalanság, kulturálatlanság és gyűlölködés őrületében tobzódnak, őrjöngve és vagdalózva csörtetnek a hatalom és az ezzel együtt járó pénz megszerzésének útján. Az ország, a nemzet, a nép sorsa senkit nem érdekel. A megszerzett vagyon megtartása és a megszerezhető vagyon és hatalom elérése hajtja a mai politikai élet minden egyes szereplőjét, a nép pedig, mint a birkanyáj, kettészakadva, a saját vezérkosát követi, és ha kell, egymást is agyontapossa a politikusok anyagi biztonsága érdekében, mert primitív és gondolkodásra alig képes, így bármilyen ócska hazug ígéretet elhisz.

Pedig lehetne mindez másképpen is

Ha a politikai pártok nem a személyes jólétükért küzdenének, ha nem egy liberális világ parancsait követnék jó pénzért, hanem a nemzet és a nép jóléte hajtaná őket, akkor képesek lennének egy asztalhoz leülni és a saját programjaikat megvitatni, egyeztetni más pártok programjaival. Amíg ez nem történik meg, addig egy párt sem hiteles! Hiszen, mindegyiknek van jó ötlete, vannak jó programjaik, igazán értékelhető elképzeléseik. Ám, ezeket a másik párt gyalázásával fűszerezik, és ekként hiteltelenné válik a jó gondolat is. Ez utóbbi magatartást nevezzük proli, kisstílű, ócska magatartásnak, hiszen az, amire hivatottak lennének, az a visszájára fordul és gyűlöletet szít a nemzeti egység és a megmaradás garanciája helyett.

Le kell ülni, tárgyalni, be kell fejezni a hangulat, a gyűlölet, a viszálykodás keltését! A választott szolgák és a megválasztásra várók közös felelőssége az ország sorsa. Ez a felelősség pedig nem a gyilkosságra felbujtásban, hanem a nemzet érdekképviseletében nyilvánul meg!

Ha nem lép fel a rend érdekében a rendért felelős állami szerv, ha a jog nem alkalmazza a törvényt a bűnözőkkel, a bujtogatókkal szemben, és nem védi meg azokat, akik erre rászorulnak, ha tovább folyik a gyalázkodás, akkor Magyarországnak gyászos vége lesz! Azoknak is, akik a kormány mellett vannak, és azoknak is, akik ma akasztani szeretnének.

Újra kell tehát gondolni minden politikai tényezőnek a saját erkölcsi és verbális megnyilvánulását, szellemiségét és kötelezettségét. Mert nem csak a nemzet, de ők maguk is elnyerik azt, amit érdemelnek. Csak néhány hónap választ el a voksolástól, van még idő átgondolni azt, hogy gyilkosok, vagy béketeremtők legyenek azok, akik a nemzet szolgálatára jelentkeznek, de ma még, gyűlölködőkként a nemzet ellenségei. Az igazság ugyanis, mindenképpen a felszínre tör és elmossa az embertelenséget, az igaztalant…

Stoffán György

Püspökök és papok elszámoltatása – az átlépett vörös vonal

 

A történelem, ha kicsit összezsúfolva is, de ismétli önmagát. Az egyik politikai niemand-aspiráns, kérdésre olyan kijelentést tett, amelyben pártja és önmaga teljes valója benne van. A proli söpredék kedvére kijelentette, hogy a püspökök és papok elszámoltatása is megtörténik, ha be-, vagy feljelentik az illető püspököt, papot. Tehát, mit is mondott a pannonhalmi főapáttal fényképezkedő, egykori egyházi iskolás? Azt mondta, hogy elég egy rákosista jellegű feljelentés, és már megy is a hatóság a püspöki palotába, kolostorba, hitközségbe vagy a plébániára…

Ez a fenyegetés azonban, tűrhetetlen. A civil politikai élet aljasságaival, a hazudozásokkal, politikai szereplőkkel, sem mint író, sem mint újságíró, sem mint magyar állampolgár nem foglalkozom, mert az a stílus és erkölcsi mélység rangon aluli. Hiszen az ember arról sem ír, ha véletlenül belelépett a kutyaürülékbe…

Akkor viszont félre kell tenni minden távoltartási fogadalmat, ha a nemzeti megmaradás egyetlen lehetőségét biztosító szervezetek fenyegetettsége megjelenik a politikai palettán. Kivált úgy, ha ez a fenyegetettség azzal párosul, hogy a társadalom legaljának a feljelentgetési vágyával összeköttetik. Az egyházak ma az Unió „értékei” szerint üldözés alatt állnak Európa szerte. Magyarország még kivétel ez alól, azonban a minapi fenyegetés azt jelzi, hogy mind a keresztény, mind az óhitű papok, püspökök, elöljárók veszélyben vannak. A veszélyt pedig az jelenti, hogy a politikus aspiráns annak az Uniónak a követeléseit akarja beteljesíteni, ahol gyermekeket vesznek el a vallásos nevelés miatt a szülőktől, ahol a pedofíliát nem büntethető jognak akarják tekinteni, ahol papokat lehet istentisztelet alatt vegzálni, megölni, ahol a merénylőket pszichikai terhelés miatt nem lehet felelősségre vonni, ahol a jog ma már a hatalom egyik végzetes eszköze.

Csak emlékeztetnék arra, hogy püspököket, papokat, lelkészeket, rabbikat tett ártatlanul áldozattá az a rendszer, amelynek áporodott szagát most kiengedte a palackból a hataloméhes, beteg milliomos. Abban a rendszerben megszüntették a szerzetesrendeket, azaz megvonták a működési engedélyeiket, elzavarták a betegeket szeretetből ápoló szerzetesnőket, Gulágra, Andrássy útra vagy egyenesen a halálba küldték az egyházi személyeket. Ha belegondolunk, akkor azt láthatjuk, hogy a mai Magyarország legfőbb problémája, hogy akkor, ezek a kommunisták – akiknek a mostani szellemi utódai arra várnak, hogy a már megírt feljelentéseket átadják az új hatóságnak –, minden értéket, erkölcsi normát, értelmet a sárba tiportak, megszüntettek, büntették azokat, akik nem adták fel. Hosszú-hosszú lista volna felsorolni név szerint a meghurcoltakat a püspöktől a rabbiig. És hosszú volna az a tanulmány is, amelyben kifejtenénk, hogy az a korszak hol és mennyit ártott a nemzetnek, a megmaradt országnak. Ma ugyanezt vetítette előre a pártvezér. És ezt egyetlen magyar sem tűrheti el, mert ha az egyházi személyeket vegzálják, feljelentetik az alja néppel, az azt jelenti, hogy sem Istent, sem embert nem ismer a hatalomra éhes áruló.

Papjaink, püspökeink, tiszteleteseink és rabbijaink tisztességgel végzik a munkájukat, sok falut, települést látnak el egy személyben, s ha van némi vagyonkájuk, az haláluk után családjukra, ez nem lévén az egyházukra száll.

Épp elég volt a sok vádaskodás, gyalázkodás, az összemosás és az általánosítás az elmúlt évek sajnálatos eseményeit követően. A mostani fenyegetés viszont felhívás is egyben. Ha visszatérne az egyházüldözés, a papok elleni koncepciós nyomozgatás és feljelentgetés, akkor minden normális magyar embernek – akár hívő, akár nem – ki kell állnia és meg kell védenie a papját, lelkészét, rabbiját. Ugyanis a politika nem mérgezheti meg a hívő emberek lelkét, nem gyalázhatja meg még egyszer, kommunista szokás és rend szerint az egyházakat, amelyek a Teremtő Isten igazságát hirdetik, emberfeletti munkával, amelyek az erkölcsi és hitbéli tanítással egyedüliként vezetik a fiatalságot, ezzel biztosítva ebben az ocsmány, proli világban a normalitást és ezzel a jövőt.

Aki ebbe bele akar, bele mer tiporni, azt haladéktalanul ki kell vetni a társadalomból, eszméit be kell tiltani. Akármennyire is szajkózzuk a sosemvolt 1789-ben született demokráciát. A hívő embereknek, és a nem hívőknek egyaránt ki kell egyenesíteniük a kaszát, és megakadályozniuk azt, hogy még egyszer végig kelljen élni azt a kort, amely 1789-ben kezdődött, 1919-ben kiteljesedett egy kis időre, majd a vörös bosszú 1945-től folytatódott – akár napjainkig. Bár, sokan megérdemelnék, hogy megtapasztalják a valós diktatúrát, a politikai rendet, a lefüggönyözött Pobedák és Recsk világát…

Ha tehát, ezt az egyházgyűlöletet szabadjára engedjük, akkor Magyarországnak vége. Aki ugyanis a hívő magyar emberek püspökeit, papjait, lelkészeit és rabbijait akarja vegzálni, az a magyar nemzetet vegzálja. Ez pedig – mint már láttuk száz éven belül –, nagyobb bűn, mint a hazaárulás. Úgy is kell viszonyulni hozzá…

Stoffán György