Ilyenkor, november elején ezrek látogatnak ki a temetőbe, egykori szeretteik sírjához. Sokan megszokásból, mások illő hagyományt őrizve, megint mások csak azért, hogy szó ne érje a ház elejét és lássa a falu... A virág a helyén, a mécses ég, ergo: mindenki megelégedettségére letudtuk a halottak napját.
A halottak napja más gondolatokat is ébreszt az emberben. Olyanokat, amelyek – fájdalom, de – csaknem minden családban feltűnnek. Hol kisebb, hol nagyobb mértékben. És ez nem más, mint az öröklés, a kapzsi haszonlesés, a családtagok átverése, kirablása, az öreg, beteg szülők, családtagok halálának a várása. A kegyelet ugyanis nem a temető évenként egyszeri látogatásában rejlik, nem a kiültetett krizantémban, a sebtében gyújtott mécsesben… hanem abban, hogy amíg élt a temetőben pihenő hozzátartozó, addig miként viselkedtünk vele, s halála után meg tudtuk-e tartani emberi magatartásunkat a hagyaték elosztásakor, vagy megloptuk a testvéreinket, kiraboltuk-e a házat, a lakást, nem beszélünk többé egymással egy ócska régi Doxa óra miatt? Hány és hány ilyen esetről hall az ember!
A kapzsiság és az irigység áthatotta már a lelkeket, s láttunk olyat is, hogy a halottak napján a család egyik fele a temetőkapuban várta meg, amíg a másik fele távozik a sírtól, mert nem akartak találkozni…
Igen! A napokban is hallottam olyan esetről, amely döbbenetes. A még élő édesanya házát kirabolták, a liszttől a kenyérvágó késig mindent elvittek, ami mozdítható volt. A még élő édesanya a másik testvérnél talált otthonra, hiszen a férje egy éve meghalt, s egyedül már nem tudja ellátni magát. A kapzsi testvér és a felesége pedig, gyalázkodva vette tudomásul, hogy a házat a még élő édesanya kérésére lezárták…
Közben jött a halottak napja, s az őrjöngő, házmániás, örökölni akaró fivér teljes lelki nyugalommal ültetgette apja sírjára a virágokat, s csak egyetlen dologra nem gondolt: az édesanyja egészségre, arra, hogy a ház árából egy magánklinikán még éveket tudnának adni az idős asszonynak. És arra sem gondolt, mit szólna az apja, akinek a sírját épp szépítgeti?
Tudom, a halottak napján illenék jámbor, zokogásra kényszerítő írásokkal emlékezni, de az életnek, az emberi aljasság és a kapzsi irigység is része. A temetőt járó hatalmas tömeg jó része képmutató, hiszen csak arra nem gondol, hogy miként viselkedett szeretteinek halála után, s az elhunyt, akinek sírjához kimegy a temetőbe, mit szólna ehhez a viselkedéshez?
Pedig, a temető a legnagyobb figyelmeztetés. Ott senki mellé nem tették még oda azt, amit földi életében összeharácsolt, megszerzett, akár mások bánatára, szomorúságára, akár tisztességesen. Azonban, mindenki azt kapja vissza, ahogyan szeretteivel, szüleivel viselkedett haláluk előtt és után. Ezernyi példát láthatunk nap mint nap erre a figyelmeztetésre is. Ám, a képmutatók szerint, ha egy emléknappal, egy mécsessel, egy virággal jóvá lehet tenni a kapzsiság okozta gazemberkedést, rablást, s azt, hogy sok esetben inkább várták/várják szeretteik halálát a vagyonért… akkor miért is figyeljenek figyelmeztetésre?
Végül mindenki odakerül, ahol ma még a halottak napján mécsest gyújt, virágot ültet. Üres zsebbel, éppen annyi vagyonnal viszik oda, amennyije volt születése pillanatában. Egy dolog persze azért más lesz, mint a születéskor: az elszámolás, a szembesítés, az ítélet… és ott nem lehet sem hazudozni, sem magyarázkodni. Minden egy tekercs filmen van…
Stoffán György