Most, amikor a pártok hisztérikusan és ostobán, erőltetett politikai vitákat generálnak Szent István napja ürügyén is, amikor két elvakult, botor, csak pártokban gondolkodni tudó szekértábor csap össze az internet világában az ünneplés mikéntje okán, ezt látva kicsit szomorú vagyok ugyan, de lelkemben mégis kicsorduló öröm van. Hiszen van még hazánk, ezer év után is itt vagyunk a Kárpátok koszorújában, és minden történelmi fájdalom ellenére – amelyeket nem csak rajtunk kívül állók okoztak –, hittel és bizalommal várhatjuk az ünnepi mise vagy istentisztelet kezdetét.
A magyar keresztény közösségek a maguk vallási szokásai szerint lelkükben és szellemiségükben tudnak ünnepelni. Néhány napja arra emlékeztünk, hogy István úr, halála előtt felajánlotta népét, országát, országa nemességét és a népével együtt élő nemzeteket Máriának, Krisztus Urunk anyjának, akire azóta Patrona Hungariae-ként, a Magyarok Patronusaként tekintünk, s megmaradásunk egyetlen reményét tudjuk Benne. Protestáns testvéreink a „Tebenned bízunk eleitől fogva” imádságot éneklik ugyanazzal a reménnyel és hazánk iránti elkötelezettséggel, mint ahogyan mi zengjük a régi magyar Himnuszt, a „Boldogasszony anyánkat”. És nincs ellentét, mert ki-ki hite szerint Máriához, vagy Mária Szent Fiához fohászkodik a nemzet megmaradása érdekében.
Milyen csodálatos a hit, amely összetart, amely reményt és életet ad, hiszen ugyanazzal a hittel fordulunk a Teremtő Istenhez, Magyarországért, Mária országáért, a Kárpáthazáért, s a benne lakó minden nemzetért…
A templom ünnepi csendjében, a közös imádságban nincs a világ szennye, a politika is megsemmisül. Nincs gyűlölködés, nincs szeretetlenség, nincs hazugságverseny, „csak” Krisztus van, aki felemel, vigasztal, és soha nem hagyja magára azokat, akik vágynak utána, akik szeretik, akik bíznak Benne. Így vagyunk mi magyarok Szent István napján és a hit által minden nap. Mert tudjuk, hogy abban az órában, Észak-Magyarországon, Erdélyországban, a Déli végeken és a szenvedő Kárpátalján ugyanazokat az imákat mondjuk, ugyanazt kérjük, ugyanazon a nyelven és ugyanazzal a hittel, Isten felé fordulva, Máriát kérve. És tudjuk, hogy kérésünk nem marad hiábavaló, mert a templomba azzal az egyenes gerinccel, azzal tántoríthatatlan erővel, azzal az Isten iránti hűséggel lépünk be, amely mellett eltörpül a rivalizáló percemberkék primitív politikája, a külvilág minden ocsmánysága és Isten-ellenessége. Mert mi – mint Mária egy életen keresztül –, igent tudunk mondani Istennek. És várjuk az isteni sugallatot arra nézve, hogy mit tehetünk Érte, mit tehetünk a Hazánkért, mivel szolgálhatjuk legjobban nemzetünket, ennek a népnek a megmaradását és kijózanodását. A Kárpátok koszorúja így marad meg számunkra. Templomról templomra, imádságról imádságra, a Gyímesektől, el egészen Királyhidáig, Munkácstól, Kassán keresztül Újvidékig.
S amíg mások a tűzijátékon és a Kossuth téri politikai hepajon vitáznak, addig mi, boldogan, hittel és elkötelezettséggel állunk a Szent Király előtt, és várjuk a történelmi parancsokat, amelyek bár némán, csak a magyar lélekhez szólva, eddig is megtartották és ezután is megtartják magyar nemzetünket…
Stoffán György