Miközben folyton hangoztatjuk, hogy mire, kikre lehetünk büszkék mi, magyarok, mi az, amit mi találtunk fel, hol mutattunk fel sikereket, hajlamosak vagyunk megfeledkezni azokról, akiknek különösebb elismerés és bármiféle támogatás hiányában, konokul, sokszor évtizedes küzdelemmel sikerült olyan eredményeket elérniük, amely megismételhetetlen.
Ilyen
hihetetlen siker és küzdelem Bitter István életpályája is. Bitter István
ugyanis, az akkor még teljesen ismeretlen és sokáig sportágként nem elismert
testépítés úttörőjeként vonult be a magyar sporttörténelembe.
Az augusztus 12-én nyolcvanadik életévét betöltött, legendás hírű sportolót kérdeztük az életéről, arról, hogy mi inspirálta és hogyan lett idehaza a sportág megalapítója, úttörője:
– Tanár urat mi indította el a sportolói pályán és hogyan kezdte?
– Vidéki gyerek voltam, és mint minden gyereknek, nekem is a foci volt az első, így tíz-tizenkét éves koromig állandóan fociztam. Iskola után, délutántól-sötétedésig kint voltunk a focipályán. Tizenegy éves koromban a foci mellett elkezdtem a távolugrást és a magasugrást is gyakorolni. A kertünk egy részét fölástam és egy deszkát letéve gyakoroltam a távolugrást, majd két ágra – rúd hiányában –, madzagot kötöttem, amit egy súllyal feszítettem ki. Ez azonban, nem volt megfelelő, hiszen a magasugrásban lényeges, hogy érintésre a rúd leessen. Ez esetben, ez nem működött, hiszen a madzag a helyén maradt. Akkoriban még nem volt tévé, így a különböző sportágakat nem ismertem, csak elképzeltem. Ilyen volt a kosárlabda, amit én úgy képzeltem el, hogy egy fonott kosárba – egyszerű, a háztartásban használatos kosár volt, amibe a tyúkokat ültették –, amelyet a galambdúcra erősítettem, dobáltuk a labdát. Nem tudtuk, hogy ennek lyukasnak kell lennie, a kosárban lévő labdát egy hosszú bottal löktük ki. Az otthoni gyakorlás eredménnyel járt. Hatodikos koromban megnyertem a boldogi iskola távolugró bajnokságát. Hetedikes koromban édesapám Hévízgyörkön kapott orvosi állást, édesanyám ugyanott tanított, én pedig felköltöztem Budapestre, a nagymamámhoz. Itt, az iskolában felfigyeltek arra, hogy van bennem valami és attól kezdve elkezdtem atletizálni. Magasugróként és távolugróként kezdtem. Tizenöt éves koromban – 1960-ban – bajnokságot nyertem magasugrásban, de nem értem el kimagasló eredményeket. Húsz éves koromban bekerültem a Testnevelési Főiskolára. Ekkor elölről kezdtem mindent. Évek óta edzettem, de éreztem, hogy a magasugrásban nem sikerül tovább fejlődnöm. Ugyanígy voltam a súlyemeléssel is, amivel ugyancsak próbálkoztam, az udvaron edzve saját magam. A TF-en a test izomzatának a fejlesztése kezdett foglalkoztatni. Akkoriban erről még a tanáraimnak sem voltak ismeretei. Senkinek sem volt fogalma a testépítésről. Amikor megtudták, hogy mit akarok, nevettek rajtam. Én voltam az egyetlen az egész országban, aki ezzel foglalkozott. Az ismerőseim közül később páran kedvet kaptak és elkezdtek edzeni. Összesen tízen voltunk. Időközben megtudtam, hogy az, amit én csinálok – kis módosítással –, egy nemzetközileg elismert sportág, versenyszabályokkal, és 1950 óta rendeznek Európa-, és Világbajnokságot is. Csehszlovákiában akkoriban lett elismert sportág, így az ottani versenyzők kaptak támogatást, edzőtáborban vehettek részt, mi pedig annyira nem kaptunk támogatást – utazásra, felkészülésre –, hogy csak addig csinálhattuk, amíg volt rá pénzünk. Ettől függetlenül, 1970-ben szerveztem meg először a magyar bajnokságot. Két kategóriába, rajtam kívül öt embert sikerült beszerveznem. Ennyien indultunk az első magyar bajnokságon. Jó kapcsolatokat ápoltam a lengyelekkel, így pár versenyzőt onnan is meghívtam és ekképpen egy, immár komolyan vehető versenyt sikerült összehozni.
– Erre már felfigyeltek szélesebb körben is?
– Igen, a következő évben már jöttek a csehszlovákok, a lengyelek és mi is többen voltunk. A hetvenfős versenyzői létszám megalapozta a következő bajnokságok hírnevét is. Ekkor már 1971-et írtunk. 1973-ban saját létszámból is meg tudtuk szervezni a magyar bajnokságot. Hívtak bennünket az összes szocialista országba és Nyugatra is, de oda a kiutazásunkat nem engedélyezték, nem kaptunk útlevelet. Az edzést is nehéz volt megoldanom 1972-ig, amikor a XIII. kerületben, egy légópincében berendeztem a saját edzőtermemet. Ekkorra már kapcsolatban álltam a Sportolj Velünk-kel és rendszeresen csináltam interjúkat a fiatalokkal, akik támogatás és hely hiányában, pincékben és mosókonyhákban edzettek. Feladatomul tűztem ki, hogy ezt a sportágat minél szélesebb körben megismertessem a fiatalokkal. Akkor még szó sem volt body building-ről, csupán igyekeztem népszerűsíteni a test izomzatának fejlesztését. Mire megnyitottam az edzőtermemet, sokan ismertek és eljöttek hozzám edzeni. Hozták a felszerelésüket is, amely akkoriban olyasmiből állt, mint a golyóscsapágy és a csillekerék. Ezzel rendeztük be a két légóhelyiséget és ettől kezdve már tervszerűen tudtunk edzeni. Hiába voltam azonban többszörös magyar bajnok, az Európa Bajnokságra nem mehettem, mert nem engedtek. 1977-ben, turista útlevéllel mégis eljutottam a franciaországi Nimesbe. A repülőjegyet az édesanyám és a nagymamám fizették, ám ott már vártak. A versenyszervezők biztosították a szállást és az étkezést. Nekem nem volt csapatom, szponzorom, mint a többi versenyzőnek. Egyedül voltam, magamra utalva, és így sikerült III. helyezést elérnem, a világ-, és Európa bajnokokból álló mezőnyben. A versenyt megelőző kongresszuson a versenyzők átadhatták a hazájukból származó ajándéktárgyakat, szuveníreket Benjamin Weidernek, a Nemzetközi Szövetség alapító elnökének. Esetemben erről is én és a családom gondoskodtunk. Még itthon vettem egy zászlót és egy címert, amit a menyasszonyom felvarrt a zászlóra és a feliratot is ő hímezte rá. Ezt adtam át Ben Weidernek.
– Tehát, a csapat és a támogató is a családja volt?
– El is tűnődtem ott, látva a profi, edzőtáborokban felkészült a mezőnyt, hogy mit is keresek én köztük. Hiszen, én a saját magam által kidolgozott edzőterv szerint készültem, a saját edzőtermemben. Meglepő módon, elég sokan ismertek. Természetesen, nem annyian, mint a többi, Európa-, és világbajnok versenyzőt. A harmadik hely azonban, azon a versenyen és abban a mezőnyben, sokak szerint, megismételhetetlen teljesítmény.
– Akkoriban már világszerte ismert és elismert testépítő volt. Hogyan változtatott ez az itthoni viszonyokon?
– Engedje meg Tanár Úr, hogy a testnevelés felől is kérdezősködjem. Mikortól kezdett tanítani?
– A TF-en 1963-ban végeztem és ekkor kezdtem tanítani a Marczibányi téri Általános Iskolában. Senki sem tudta, sem a kollégák, sem a gyerekek, hogy mivel foglalkozom. A tanítás után az edzőteremben tanítottam és késő este magamat edzettem ugyanitt. Ezzel teltek a napjaim hosszú éveken át. Támogatást sohasem kaptam, de nem is bántam. Elmondhatom, hogy a saját erőmből és pénzemből értem el mindazt, amit sikerült felépítenem.
Czeglédi
Andrea