„A helyzet az jó, de nem reménytelen”… – énekelte Szörényi Levente abban a korban, amikor ez valós tényfeltárásnak számított Magyarországon. Ma azonban már más a csillagok állása. A helyzet jó lehetne, azonban a társadalom egy részének a szellemi kapacitása reménytelen. Olyan gyűlöletet generált a politika, amely párját ritkítja még történelmünk elsárgult lapjait böngészve is. Talán, 1919-ben volt hasonló őrület, amikor – mint ma is –, az irigység, a proletár gőg és a kapzsiság határozta meg a minden értéket lerombolni vágyó tömegek viselkedését és érzelmeit. Persze, ehhez minden időben szükség van vezérre, pártra, politikai iránymutatásra, és arra, hogy a fennálló rend erőtlensége nyilvánvaló legyen.
A pártoskodás nem ismeretlen ama sárgult lapok szerint Magyarországon. A politikai gyilkosság, az árulás, minden korszak sajátja volt és maradt. Amolyan magyar virtusnak is mondható. Czillei, Kinizsi, a Károlyiak, Szálasi, Rákosi, Kádár… ebbe a kategóriába tartoztak, s meglehetősen drámai korszakok követték az árulásukat. Börtön, kivégzések, száműzetés, a nép tragikus és máig ható meghasonlottsága. A kommunizmus értékromboló és hitellenes rendszere végképp elfordította a társadalmat attól az ezer esztendős hagyományos létformától, amely az árulások és gyűlölködések elburjánzását akadályozta.
A nemzet politikai vezetőit megölték, elüldözték, az egyházak erkölcsi iránymutató rendszerét felszámolták, a magyar értelmiséget megsemmisítették. Azok, akik vállalták a veszélyt, kis csoportok oktatásával és a fiatalság földalatti nevelésével próbálták menteni a menthetetlent. Azonban a társadalom nagyobbik része elvesztette a klasszikus kapaszkodóit, és a vörös, liberális istentelenség karmai közé került, majd az ezek által nevelt fiatalság a hazaszeretet és a hit helyett az egoizmus, a kapzsiság és az irigység szakadékába zuhant, erkölcsi és szellemi nevelés nélkül.
A magyar keresztény értelmiség súlytalanná vált. Képviselete sem a politikában, sem az élet más területein nincs, az ország sorsába pedig nem szólhat bele. Ma, még mindig egy átmeneti, skizofrén korszak erkölcsi mélységeiben hadakozunk a történelmi igazságokkal, a kommunizmusban szocializálódott ország-vezetés irányítása mellett, egy erőltetett, de súlyosan hiányos teológiai tudású, politikai keresztény szellemiséget hangoztatva.
Az ellenzéki pártok is a teljes talajtalanság, kulturálatlanság és gyűlölködés őrületében tobzódnak, őrjöngve és vagdalózva csörtetnek a hatalom és az ezzel együtt járó pénz megszerzésének útján. Az ország, a nemzet, a nép sorsa senkit nem érdekel. A megszerzett vagyon megtartása és a megszerezhető vagyon és hatalom elérése hajtja a mai politikai élet minden egyes szereplőjét, a nép pedig, mint a birkanyáj, kettészakadva, a saját vezérkosát követi, és ha kell, egymást is agyontapossa a politikusok anyagi biztonsága érdekében, mert primitív és gondolkodásra alig képes, így bármilyen ócska hazug ígéretet elhisz.
Pedig lehetne mindez másképpen is
Ha a politikai pártok nem a személyes jólétükért küzdenének, ha nem egy liberális világ parancsait követnék jó pénzért, hanem a nemzet és a nép jóléte hajtaná őket, akkor képesek lennének egy asztalhoz leülni és a saját programjaikat megvitatni, egyeztetni más pártok programjaival. Amíg ez nem történik meg, addig egy párt sem hiteles! Hiszen, mindegyiknek van jó ötlete, vannak jó programjaik, igazán értékelhető elképzeléseik. Ám, ezeket a másik párt gyalázásával fűszerezik, és ekként hiteltelenné válik a jó gondolat is. Ez utóbbi magatartást nevezzük proli, kisstílű, ócska magatartásnak, hiszen az, amire hivatottak lennének, az a visszájára fordul és gyűlöletet szít a nemzeti egység és a megmaradás garanciája helyett.
Le kell ülni, tárgyalni, be kell fejezni a hangulat, a gyűlölet, a viszálykodás keltését! A választott szolgák és a megválasztásra várók közös felelőssége az ország sorsa. Ez a felelősség pedig nem a gyilkosságra felbujtásban, hanem a nemzet érdekképviseletében nyilvánul meg!
Ha nem lép fel a rend érdekében a rendért felelős állami szerv, ha a jog nem alkalmazza a törvényt a bűnözőkkel, a bujtogatókkal szemben, és nem védi meg azokat, akik erre rászorulnak, ha tovább folyik a gyalázkodás, akkor Magyarországnak gyászos vége lesz! Azoknak is, akik a kormány mellett vannak, és azoknak is, akik ma akasztani szeretnének.
Újra kell tehát gondolni minden politikai tényezőnek a saját erkölcsi és verbális megnyilvánulását, szellemiségét és kötelezettségét. Mert nem csak a nemzet, de ők maguk is elnyerik azt, amit érdemelnek. Csak néhány hónap választ el a voksolástól, van még idő átgondolni azt, hogy gyilkosok, vagy béketeremtők legyenek azok, akik a nemzet szolgálatára jelentkeznek, de ma még, gyűlölködőkként a nemzet ellenségei. Az igazság ugyanis, mindenképpen a felszínre tör és elmossa az embertelenséget, az igaztalant…
Stoffán György