Magyarországon, ma párhuzamos társadalomban vagyunk kénytelenek élni. A pártosodás szennye öntötte el a belpolitikát, és ma már mindenki azt csinál, amit akar… „kivéve a gyevi bírót”, azaz, a hétköznapi embert, aki kiszolgáltatottja lett a „demokráciának”, azaz, a parlamenti pártoknak, amelyek nem a nemzet előbbre jutását szolgálják, hanem saját politikai és gazdasági érdekeiket. Ez elsősorban kitűnik a miniszterek, államtitkárok, országgyűlési képviselők és holdudvaraik javadalmazásából. Nem pártfüggő jelenség ez, hiszen 35 éve minden pártra és kormányra jellemző. A nagy és szép szavak, választási ígéretek, a haszonlesés, a hatalomért, a bársonyszékekért folytatott jellemtelen és cinikus harc a nemzet kárára van, ezért fontos lenne egy, minden területen alkalmazandó nemzeti minimumot meghatározni, megfogalmazni és szigorúan betartani, betartatni. Hiszen a párhuzamos társadalom léte felégeti a hagyományokat, a jogot, az állam biztonságát, gazdasági életét, erkölcsét és hitét.
Érdekes,
hogy van egy közös pont, amiben évről évre megegyezik az összes parlamenti párt
és frakció. Ez a tiszteletdíjuk emelése. Minden másban úgy kapargatják egymás
szemét ezek a pártok, mint a holló az akasztott emberét. Miközben demokráciáról
beszélünk, a politikusok a rablókapitalizmust tartják magukénak és eszerint is
élnek, munkálkodnak. Egytől egyig. A közbeszéd és a gyűlölet fenntartása
alapvető cél, hiszen a társadalmat csak a legrosszabb emberi tulajdonságok
mentén tudja magához édesgetni minden politikai oldal. Hovatovább, minden
állítással szemben megszűnik a jog, ha politikusról van szó, így az
igazságszolgáltatás is egyfajta kiváltsággá lett az elmúlt 35 évben. A
politikai hazudozás pedig alapja a hatalom megszerzésének, megtartásának. A
vádaskodás, a gyalázkodás, a pallérozatlan közbeszéd is minden oldalra
jellemző. Magyarán, az egész államgépezetet meg kell reformálni ahhoz, hogy a
régi latin igazság – „Salus populi suprema lex” – alapján egy egészséges és
erkölcsös társadalom formálódjék. Ehhez azonban, a félresikerült és erősen
hiányos oktatási rendszert, alaptantervet is ki kellene dobni, helyébe pedig, új
követelményekkel egy nemzeti alaptantervet kéne létrehozni, amelyben valós,
léleképítő értékeket, zenét és művészetet is tanítanának a fiataloknak. Ma
ugyanis munkagépeket képzünk, és vannak olyan esetek, amikor a legjobb képességű
gyermekeket lebeszélik a továbbtanulásról, mert a közeli gyárban jó pénzt
fizetnek az odacsábított, fiatal, életerős munkásoknak. Régen, a majd egy évszázada
elátkozott „kizsákmányoló” arisztokrácia emelte ki a jó képességű fiatalokat,
és taníttatta a diploma megszerzéséig.
Fontos volna a család és a nevelés fogalmának az újra gondolása is. A gyermeknevelést ne az óvoda, az állam irányította intézmény végezze, hanem az édesanya. A családok támogatása pedig, ne legyen csupán felszínes, és csak a kiváltságosoknak elérhető támogatási rendszer, hanem alanyi jogon vonatkozzék minden magyar édesanyára és minden magyar gyermekre, családra.
Vallási és nemzeti szempontból is fontos volna egyfajta reform és új, szigorú szabályozás. Ahogyan más szakmákban és hivatásokban is van teljesítmény szerinti javadalmazás, úgy a lelkészek és papok tevékenységét is eszerint kellene mérlegelni és jutalmazni. Ez, részben az egyházi vezetők privilégiuma kellene, hogy legyen, de az állam is mérlegelhetné, hogy mely egyházi intézményeknek ad támogatást. Egy vasárnap is üres templom felújítására ne lehessen húsz évenként milliárdokat adni a visszaosztás reményében. Persze, ez mindenfajta állami támogatásra kell, hogy vonatkozzék. Az egyházak által fenntartott iskolák és általában az iskolák működését is szabályozni kellene. A „rongyrázós”, divatos, de rengeteg pénzt felemésztő szalagavatók, ballagások és „after partik” megrendezését, valamint a drága osztálykirándulásokat anyagi korlátokkal újra normális mederbe kell terelni.
A zéró toleranciát is alkalmazni kellene, nem csupán nemzeti és vallási kisebbségek sérelmére elkövetett ügyekben, hanem a magyar nemzet, a nemzeti jelképek, az idegen főhatalom alatt élő magyarok sérelmére elkövetett ügyekben is. Hiszen, amíg a nemzeti kisebbségeket védi a magyar állam, addig egy nemzeti kisebbség tagjai folyamatosan gyalázzák, a nekik kenyeret adó és előnyöket biztosító magyar nemzetet.
A gondolatsor elején az állami tisztségviselők indokolatlan, és nem teljesítményarányos magas bérét említettem. Hasonlóan indokolatlan magas bérek más területeken is megfigyelhetők. Ezeket a súlyos társadalmi feszültségeket generáló béreket maximálni kellene, illetve a választott képviselőknek csak a munkájukat érintő kiadásaikat kéne kiegyenlíteni, egy átlagos dolgozói bér mellett. Itt érdemes megemlíteni, hogy az állami vállaltok vezérei milyen jogon és alapon kaphatnak milliós – esetenként tízmilliós – jutalmat, míg az ott alkalmazottak, akik valójában fenntartják a céget, intézményt, tanintézetet, aránytalanul alacsony, megalázó bérért végzik a feladataikat.
A billiárdos és milliárdos újgazdag réteget – tekintve, hogy a legtöbbjük szellemi képessége erre nem terjed ki –, kötelezni kellene arra, hogy a közjavára, mint mecénások, meghatározott összeget fizessenek évente bizonyos célok érdekében. Ugyanis ez, természetes és önkéntes vállalás volt a mai, újgazdagoknál jóval kisebb bevétellel rendelkező, de máig „kizsákmányolóknak” nevezett magyar gyárosok, vállalkozók és a nemesség részéről.
A vállalkozók és a kereskedők kapzsiságát is le kéne törni, mert a mai hiányzó kereskedelmi tisztesség és erkölcs, kimeríti a rablókapitalizmus fogalmát, nehezíti a társadalom mindennapi életét.
A jog világában is rendet kellene teremteni, mert ma az igazságszolgáltatás a feje tetején áll. Állami és uniós pénzeket elsikkasztó bűnözők, elévült tartozásokat csalással, törvénytelenül behajtani akaró végrehajtók, az „ismerős” bírók felületes munkája okán nem kapnak semmilyen büntetést. A bírót nem lehet kritizálni, mert azt jól bevált szlogennel védik ki „a bírói függetlenségre” hivatkozva. A törvényeket pedig, úgy forgatják, ahogyan azt bizonyos körök megkívánják.
Tehát, ma nincs Magyarországon független igazságszolgáltatás, csak annak egy karikatúrája, amely a társadalmi megvetésben nyilvánul meg. Érzékenyített bírók, áthágható törvények és minden hájjal megkent jogászok jelentik és képviselik ma ezt a hatalmi ágat.
A teljesség igénye nélkül leírtak végére ismét egy anyagi jellegű, feszültségeket generáló ügy, a köztársasági elnök javadalmazása. Akinek lejárt a mandátuma, vagy politikai összeesküvés miatt le kellett mondania, annak ne járjon élete végéig egy olyan összeg, amelyért nem dolgozott meg. A magyar adófizetők nem szívesen jutalmaznak egy, a „nemzet golyóstollának” gúnyolt hivatalnokot, akit ráadásul nem is közvetlenül választhat a magyar polgár, hanem politikai és párthovatartozás alapján varrja a nyakába az épp regnáló kormány.
A fentiek csupán egy nemzeti minimum körül kialakult gondolatok, amelyeket rendszerbe kell foglalni, és szigorúan be kellene tartani és tartatni. Mert a párhuzamos társadalmon belül minden politikai oldal folyamatosan elkövet olyan bűnöket, hibákat egymás, a nemzet, a családok, az egyházak és a társadalom egésze ellen, amelyeket, a „manus manum lavat” elve alapján soha nem mernek büntetni. Ez pedig, előbb vagy utóbb súlyos társadalmi következményekkel, erkölcsi leépüléssel jár/járt.
Ha a nemzeti minimumot ki lehetne alakítani, betartatni, akkor a társadalom önbecsülése is egészségessé válhatna, szuverenitásunk az erkölcsiekben stabilizálódna, és ennek következtében a külföld is sokkal nagyobb megbecsüléssel tekintene ránk, magyarokra.
Stoffán
György