Felfordultak az értékrendek, és ma már magunknak is hazudozunk minden szinten. Hazudunk számokat, hazudunk emléknapokat, hazudunk büszke és gyászos múltat, boldogabb jövőt. A magyar hazudik, és nem másnak hazudik, mint más népek, hanem saját magának. Mert amíg más népek azt hazudták, hogy az Ipoly hajózható folyó, addig a magyar azt hazudja saját magának, hogy eljön az idő, amikor boldogan és békében élhet. Boldogan és békében, miközben arra sem képes, hogy saját érdekében felelősségre vonja a nemzet ellen elkövetett bűnök felelőseit! Azt hazudja, hogy mások többet és jobban szenvedtek, mint ők, akiknek hazáját csonkította meg a nemzetközi pénzvilág, s nem győz bocsánatot kérni azért, amit nem követett el! Hazudik, feljelent, öncsonkít, és áltatja magát ahelyett, hogy kardot rántana, mint nemesebb időkben, nemesebb elei, és megvédené magát. Nem, nem megvédi, hanem eladja, feljelenti, megkínozza, kitelepíti, és engedelmeskedik mindenkinek, aki erre jár, és aki fenyegetve követeli az önfeladását.
Pártok nőnek
ki a földből, mert a magyar, a turáni átok okán pártoskodó nemzet lett
valamikor nagyon régen. Nem hazában gondolkodik, hanem pénzben, csalásban, a
szegényebb kifosztásában, a gyenge megerőszakolásában, és az erős
kiszolgálásában. Igen, ez mind a kommunizmus hagyatéka! A félelemé, a
kapzsiságé, a bárgyú hataloméhségé, a primitív törtetésé. A magot elvetette a
kommunizmus, és ma, amikor már nincs normális tanár és kevés az efféle iskola
is, amikor nincs emberség a pedagógusokban sem, amikor hit nélkül nőnek fel generációk;
akkor aratunk. Aratjuk a keserűséget, a fájdalmat, az ürességet, a bűnt;
törvények és törvényesség nélkül.
Anarchiát
aratunk, nemzetietlenséget és papnélküliséget; gyászt, hiszen másunk sem
maradt, mint az emlékezés, egy-egy felcsillanó kép a gyermekkorból. Édesanyánk,
édesapánk képe, a roráték, a boldog karácsonyok, a húsvéti körmenet, amikor
ebben rejlett az értelem melletti kiállás, amikor a diktatúrában letérdeltünk a
Keleti Károly utca és a Margit körút aszfaltjára, mert a monstranciával áldást
osztott a pap annak a tömegnek, amely kiállt a hite, kiállt Jézus és az egyház
mellett. A kommunizmus ma, a 21. században lett termő fává! Mert üressé tette a
fejeket, konganak a lelkek és a templomok, mert az istenkeresésben tévutakon
jár a nemzet és a kereszténység. A kommunizmus fillérekre váltotta az
érzelmeket, előmenetelre a hitet, szégyenné tette a nemzeti érzést, és hazudta
az egyenlőséget, amelyben épp annyira voltak egyenlők az emberek, mint a
bolondház kerítésén innen és túl.
Bolondház? Igen! Akkor bolondokká tette a hatalom, a diktatúra az embereket. Begyógyszerezte a szabadosság, orvosságnak tűnt akkor e bolondházban a fosztóképzőként használt szocialista szó, amely minden értékünket beszennyezte: „szocialista demokrácia”, „szocialista erkölcs”, „szocialista munkaverseny”. A demokrácia diktatúra volt, az erkölcs égbekiáltó erkölcstelenség, a munkaverseny országos lopás, amelyről azóta sem szokott le senki. Az egykori proli, ma primitív, üresfejű újgazdag üzletember, aki munkásait rabolja ki, s ugyanezt teszi a kommunista pártember, aki egykor a kizsákmányolásról szónokolt, s mára ő lett a legaljasabb kizsákmányoló! Mert összekavarodtak az értékrendek, és a kommunizmus ma termi legrothadtabb gyümölcseit! Mind áldozatok vagyunk! A magyar önfelszámolás és önfeladás, a kapzsiság, a gyűlölködés és az igénytelenség áldozatai. Mert ez is a kommunizmus által generált érzésvilág. A bűnözők szabadlábon rabolnak tovább, a bankok, a bírósági végrehajtók és a szolgáltatók állami maffiaengedéllyel ölnek, nyomorítanak meg tízezreket. s akik a békés ünneplő, emlékező tömegbe lövettek, ma pártot alapíthatnak, és nyilvánosan ócsárolhatják eredményeinket, értékeinket, hazánkat és nemzetünket; „szocialista demokráciát” hirdetve, rabló, vörös milliárdosként! Az értékrendek átalakultak, és ma már a kommunizmus keserű gyümölcseit aratjuk napról-napra. Olyasmit érzek, mint amit nagyapám, marhavagonnal kitelepített unokatestvére és nagynénje érezhettek… kitekintve a hortobágyi istállóból. Németek voltak, de egész szívvel magyarok, és ehhez ragaszkodtak is. Nem hátráltak meg, nem futottak el hazájukból. Inkább meghaltak a hortobágyi istállóban. Mert őket nem mentette meg senki úgy, ahogyan ők mentették meg a marhavagontól az üldözötteket, alig néhány évvel azelőtt. Pesznecker Karcsi bácsi és a Leni tant szintén a kommunizmus áldozatai voltak; mint ma, az egész magyar társadalom és ennek a társadalomnak és országnak a jövője! Rájuk emlékezem ezen a napon. Mert mind egy szálig a kommunizmus rémtetteinek az áldozatai vagyunk, és ettől „a történelmi bevagonírozástól” minket sem ment meg senki. Mert a kommunizmus él és tombol, továbbra is szedi az áldozatait… csak ma átkeresztelték: kapitalizmus lett a neve, de a névnapja ugyanakkor van.
Stoffán György (2013.02. 25. - Nemzeti Napló)