A jobboldali média kiváló munkát végez a politikai ingyen reklám területén. Igaz, őket megfizetik, ám nem az, nem azok fizetnek, akiket reklámoznak, hanem a konkurencia. Egészen furcsa logika ez, hiszen, ha a reklámozott csak a saját köreiben kapna hangot, akkor a fél ország azt sem tudná, hogy létezik. Sok névtelen futóbolondnak van követője, így fel sem tűnnék, ha ez az egy sem kapna nyilvánosságot… Sok fogyatékos szaladgál ugyanis a világban Napóleonként, Caesarként, s van aki Ferenc Józsefnek, Sztálinnak vagy Hitlernek tudja saját magát, de mégsem uralkodó, nem diktátor, csak egy szerencsétlen hülye, aki nem engedi gyógyítani magát, illetve nem is tudja, hogy gyógyulnia kellene. Tudom, hogy a mi hazai házi-hülyénkkel kicsit más a helyzet, hiszen elég sok érdekességet hadar el, egy-egy rohama közben. Persze, őt is fizetik. Ám, akik fizetik, azok nem adnak neki olyan nagy teret, mint a mi bölcsességtől mentes nemzeti sajtónk, amely a Megafontól a Mandineren és a Pesti Srácokon át, a Bayer Show-ig, hatalmas teret ad, a kezelésre szoruló reklámozottnak.
Mintha szerződésük
lenne valamelyik pszichiátriával a beteg megfigyelését, és a betegről készülő
jelentések terjesztését illetően. Pedig, nem erről van szó! Mindössze arról,
hogy ezzel a háborodott elmével remekül lehet elterelni a figyelmet bármiről,
és nem kell a földig sem hajolni a megírandó témáért, mert az állandóan adott.
Mintha az ember egy bolondházban sétálna, és nagy gonddal megírná a betegek –
normálistól mindenben eltérő – cselekedeteit, viselkedését. Ám, ez esetben el
sem kell menni a bolondházba, mert a mi házi-hülyénk, a televíziós csatornákon át
házhoz jön, a jobboldalinak hitt TV-csatornák hathatós segítségével. A jobbos
írott sajtó pedig, úgy tülekedik autója körül, mint Edison budapesti látogatásakor.
És kérdezik, és kérdezik, de nem veszik észre, hogy a házi-hülye nem is érti,
mit akarhatnak tőle. Tőle, aki sajátos érzésvilága szerint maga a világ ura, a
mindent tudó és mindenható. Igaz néha begörcsöl és megharagszik, új témát adva
a jobboldali dilettánsoknak, a magukat újságírónak gondoló hölgyeknek és
uraknak. E kérdést illetően, maga a bolond is tévedésben van, ugyanis
„újságírókról” beszél, amikor a Dunába lökést, a sajtó rendezvényről való
kidobását, és a média trágár elutasításait halljuk. Miért vonom kétségbe – ez
esetben – a kormány által futtatott jobboldali ifjú titánok, „újságíróként”
való emlegetését? Mert amikor president Herr Weber udvari bolondja megszólal, ezek
a „nemzeti tollnokok” úgy csöngenek minden mondatán, mint Kim Dzsong Un
katonatisztjei, akik kis notesszel követik a diktátort és írják/isszák „bölcs”
szavait. Amíg persze Kimet kivégzés terhe mellett kötelező ekként követni,
addig a magyar házi-hülyét nem volna kötelező és nem is érdemes… de a
jobboldali sajtót, a nemzeti schreibereket irányítók úgy érzik, hogy a lejáratás
liberális, proli módszerét alkalmazva eredményt érnek el, e jobb esetben az
árulásait fel sem fogó házi-hülyét illetően. Pedig nem! Az a hozzáállás, amely a nemzeti média
részéről övezi ezt az említett bolondot, kontraproduktív. Állandóan a figyelem
középpontjában tartják a jellem és erkölcs nélküli niemandot, szétkürtölik
azokat az állításokat, amelyekkel ez a beteg szórakoztatja a rajongóit, de
egyáltalán nem kötik le a normálisan, a valós bajokról és megoldandó
problémákról még gondolkodni képes Olvasót. Noha, ezt a témát és ennek a
félkegyelműnek a politikai üzelmeit öt mondattal le lehetne zárni, egyszer és
mindenkorra.
Erről a klinikai esetről legföljebb egy pszichiátereknek szóló nemzetközi szaklapban, doktori disszertációban volna szabad értekezni. A nemzeti sajtóban semmiképpen! Van baj elég, nélküle is… és akadna ezer más, amiről írni kellene. Ha azonban ez a kötelező, akkor a nemzeti sajtót, a jobboldali kommunikációt irányítókkal vannak súlyos szakmai, szellemi és erkölcsi problémák!
2026-ig még volna időnk a média újra tervezésére… mert ha ez a bölcsességet és szakmai tudást bátran nélkülöző „hozzáértés” így marad, az akár bajt is okozhat...
Stoffán György