Amikor a kapitalizmus és a demokrácia
házasságot köt, akkor megszűnik a szeretet, az alázat, a család egysége, a
gyermeki lélek fejlesztése, az Istenbe vetett hit… és maga a haza iránti elkötelezettség
is. Ami pedig, ebben a társadalmi, gazdasági rendszerben a politikusokat, a
kormányokat és az őket kiszolgáló fullajtárokat illeti, ott még drasztikusabb,
embertelenebb és gondolkodásra képtelenebb társadalmi réteget hoz létre, amely rövid
idő alatt, az egész társadalmat lezülleszti. Tekintve, hogy az erkölcsi normák
a pénzimádattal, a pénzszerzés szabadosságával teljesen megszűnnek, és mindent
az anyagi javak megszerzése ural. Nem szolgálat többé a miniszteri, az államfői
beosztás, így az egész államgépezet a saját gazdagodására összpontosít úgy,
hogy közben a törvények, de még a jog is ennek az erkölcsét és hitét vesztett felső
körnek a céljait szolgálja.
Minden olyan társadalmi cél és érték mellékes, amelyet nem lehet pénzben kifejezni, amelynek nincs ára. Tehát, maga az ember, a polgár sem érték, ha nem tud felmutatni szerzett vagyont, vagy ha rászorul a szociális támogatásra. Teherré válik. Persze, a szép szavak és a megtévesztő támogatási programok is a kapitalizmus kígyófészkeire, azaz, a bankokra helyezik a hangsúlyt, s nem igazi támogatást adnak, csupán lehetőséget egy-egy hitel felvételére, amely lehet diákhitel, munkáshitel, önrészes autóvásárlási hitel, babaváró és sorolhatnánk. A hitelfelvételnek vannak kritériumai, amelyek sok esetben a legrászorultabbakat zárják ki az úgynevezett támogatási lehetőségekből. Unalmas lenne, ha állításaimat példákkal illusztrálnám, de bizonyára sokan vannak olvasóim között olyanok, akik saját bőrükön tapasztalták meg azt, hogy a támogatások valójában nem is támogatások, csupán a kapitalizmus ál-szociális szemfényvesztései.
Ugyanis, a rendszerváltás után egyetlen kormány sem törekedett arra, hogy valós erkölcsi nevelésben részesítse az akkori fiatalságot. Csupán arra volt lehetőség, hogy a kommunista diktatúra romjaira építsenek föl szedett vetett anyagból egy új és megújított oktatási rendszert, amely voltaképpen nem a tudást, a műveltséget igyekezett átadni, hanem a kapitalista rendszer cselédeit, segédmunkásait, a későbbi rabszolga utódokat kezdte kinevelni. Ennek a drámai hozadéka, a technikai fejlődéssel megfejelt mai család, mai fiatal, mai tanügy. A család, mint a társadalom igazi alapja, a kapitalista munkaadók – rabszolgatartók – követelései, a Munka Törvénykönyve súlyos, munkavállalóellenes hiányosságai és munkásellenes passzusai okán, ki sem fejlődhetett. Sok esetben pedig, a megélhetésért vívott harc okán, rosszabbá vált a családok helyzete, mint a kádári rendszerben volt, ugyanis a munkásságnak nincs semmilyen képviselete. A szakszervezetek is csupán politikai, pénzhajhász szervezetekké váltak, és ma már semmi közük nincs a munkavállalók érdekeihez. Politikai bohócok, politikai érdekek mentén, tüntetésszervezők. A gyermekek nevelésére a családokban alig maradt idő, és ha nincs hadra fogható nyugdíjas nagyszülő, akkor a gyermekek az utcán nőttek/nőnek fel… Nincsenek ifjúsági közösségek. Ezeket a mobiltelefonok nyomkodása helyettesíti.
Az erkölcsi nevelés, a szép és jó utáni igény is kialudt, mert nem nevelték bele a fiatalokba, nem adta át az idősebb generáció sem otthon, sem az iskolákban. Mert már ők is csak a töredékét kapták annak, amire a maga korában gróf Klebelsberg, a nemzeti kultúra fejlődésének az építményét tervezte. A gyermeki lélek, maga a gyermek csak a körülötte lévő rohanó, kizsákmányoló világot látta, látja, és kevés gyermeknek adatott/adatik meg, hogy egyházi közösségben, hittancsoportokban, cserkészek között megtalálja a maga kulturáltabb és igényesebb társaságát. Ugyanakkor megkopott a hűség fogalma is. Ezernyi házasság bomlik fel. Egy-egy iskolában már az is különlegességnek számít, ha a gyermek szerető családban, anya és apa mellett él.
Amikor tehát arról beszélünk, hogy támogatjuk a családokat, akkor ezek a támogatások csak egy vörös vonal fölött értendők. Ergo: nem a valóban rászorulók jutnak segítséghez, hanem azok, akik a maguk erejéből is eljutottak egy bizonyos szintre és a maguk erejéből képesek tovább is lépni.
A gyermekvállalás „támogatása” is hasonlóan rossz gondolatmenet alapján működik, és nem igazán hatásos, hiszen az abortuszok száma nem csökkent. Ennek is az erkölcsi nevelés hiánya a legfőbb oka. A legújabb ostobaság, amely a Mi hazánk politikusától ered - tíz évenként 100 ezer forinttal jutalmaznák azokat a házaspárokat, akik tíz év után is együtt vannak… mutatja, hogy ebben a pártban is a jólétet a pénz jelenti... a házastársi hűséget gondolják pénzzel kifizetni, jutalmazni. Beteg elképzelés, ami nem vezet sehová!
Nem az a fő cél tehát, hogy a család, a hűség, a szeretet, a lemondás, a gyermek iránti kötelességtudat végre újra formálódjék a társadalom tudatában, hanem az, hogy miként lehet pénzzel megváltani ebben a rothadó világban a már-már visszafordíthatatlan állami és egyházi mulasztásokat, hibákat, bűnöket. Vesszőparipám az ének-zeneoktatás, a művészettörténet, a bibliaismeret (a hit és erkölcstan) visszaállítása, mert álláspontom szerint csak így lehet újra életet lehelni a hitét vesztett, kapzsi, irigy és gyűlölködő társadalomba. A félelmem azonban az, hogy a mai politikusok és politikai erők, saját indokolatlan jólétükben már nem látnak „le” a plebsz mélységeibe, és felfogni sem tudják, hogy hittel, lélekkel, szolgálattal, erkölcsi felelősséggel tartoznak azért a népért, nemzetért, amelynek a „szolgálatát” a választási kampányban, egészen a szavaztok számlálásáig vállalták. Mert az ostobán hangoztatott demokrácia nem ad lehetőséget a visszahívásukra, így teljesen fölösleges betartani az ígéreteket… és ők ehhez tartják magukat. Számukra a választások után a jólét jelenti a boldogságot és ezt fokozzák a bűnös életig: a hedonizmus, némelyeknek a pedofília, a homoszexualitás árnyalatai, a kapzsi vagyongyűjtés. A másik félelmem, látva a közoktatás és a szakképzés súlyos helyzetét, a hozzá nem értés itt-ott megnyilvánuló tényét, az abban résztvevők anyagi „megbecsülését”, megalázását, aggályaim vannak arra nézve, hogy van-e egyáltalán, néhány kivételtől eltekintve, olyan szakember, aki valóban az erkölcsi nevelést szolgálni, kidolgozni a megvalósítás terveit, meghozni az ehhez szükséges törvényeket. Hiszen, a társadalom ma azt látja, hogy a dologtalan, választott ócska hazaárulók is 2-3 milliót visznek haza a parlamentből havonta, a vállalkozók pedig, ott verik át a kuncsaftokat, ahol csak lehet, az árak indokolatlanul az egekbe szállnak, de az iskolák személyzete – A-tól Z-ig – „funzlizni” kénytelen a hónap végén, addig erkölcsi normákat ne is várjunk el senkitől. A dráma folytatódik, az erkölcsi problémák mélyülnek és nincs kapaszkodó, mert az a vallás volt, de ma már vagy nincs, vagy kétségekkel terhelt. Ennek tudható, hogy ma már az egyházi fenntartású iskolák is csak nevükben egyháziak. Az ezekben folyó erkölcsi, hitbéli nevelés csak hajszálnyira különbözik az állami iskolákétól. Jobbára divatiskolákként működnek, amelyekben, akárcsak másutt, előtérbe került ezekben az intézményekben is az anyagi haszonszerzés, pestiesen szólva, a rongyrázás.
A kapitalizmus tehát, igen messze áll a kereszténységtől, az emberségtől, a szolgálattól. Ha pedig, nem lesz valamilyen lelki, szellemi megújulás és továbbra is mindent pénzben mérünk, akkor kiüresedik a világ, megszűnik a család, az érzelem, a kultúra, a műveltség, a maradék házastársi hűség, a gyermekvállalás etc. Ez esetben joggal szállhatják meg Európát azok, akiket a kapitalizmus kiagyalói, Európa, az európai nemzetek pusztítói, a keresztény értékek sárbatiprói ránk küldenek. Ezért viszont senkit nem lehet hibáztatni, mert mi tesszük értéktelenné, semmivé önmagunkat a pénz uralmán, a rossz emberi tulajdonságokon és erkölcsi értékeink megsemmisítésén keresztül.
Isten óvja Magyarországot! Isten óvja a Kárpát-hazát!
Stoffán György