Másképp emlékezem évről-évre azon a napon, amikor hangzatos politikusi megnyilvánulások, nagy szavak szállnak a légbe egy-egy emlékműnél, kopjafa előtt, politikai gyűléseken, és a hősi temetőkben. Ma már nem vagyok kíváncsi arra, hogy ezt a szent napot, hogyan keverik bele a napi politikába, ki, mit ígér, ki, hogyan ecseteli a jelenlegi – és a politikusok által okozott – helyzetet. És nem teszek ki magamról képeket, mintegy bizonygatva, hogy lám, én is ott voltam a Millenárison... nem voltam - ott sem.
Mert 1956. október 23-a nem egészen az volt és nem egészen úgy volt, ahogyan azt ma előadják a napi, aktuális érdekek mentén. Mint egy elakadt bakelitlemez, minden évben ugyanazt halljuk, ezen a napon, de az igazság, a tények valahogy mindig kimaradnak a beszédekből. Elakadtunk a „pesti srácok” Pongrácz Gergely-i meghatározásánál, mintha akkor, csak a pesti srácok harcoltak volna és nem a Kárpát-haza egész magyarsága fejezte volna ki szabadságvágyát… de ez, talán már mindegy is. Hiszen az irányadó, és egyetlen értékelhető ünnepi beszédben a Rétor, a Millenárison, ezt a meghatározást – végre – már nem említette.
Tehát, idén is, mint
két évtizede, mint minden nemzeti ünnepen és gyásznapon igyekszem behelyezni az
ünnepet és a gyásznapot a mai korba, s elemzem azt is, hogy ma mit üzen egy-egy
megemlékezésre alkalmat adó pillanat. 2024 októbere épp olyan sötét felhőket
terelget hazánk felé, mint 1956 októbere. Egy diktatórikus alárendeltségben él
az ország, amit ma nem Moszkva, hanem Brüsszel irányít, amerikai parancsok
szerint és alapján. A miniszterelnököt éppen úgy meg akarták gyilkolni, mint
annyi más magyar miniszterelnököt történelmünk során, s ma is megvan az a
kétmillió hazaáruló és spicli, amelyik az ország nagyságától függetlenül mindig
megvolt a magyar históriában. Az Unió mentalitása azonban csak annyiban
különbözik a moszkovita irányítástól, hogy sokkal erkölcstelenebb,
embertelenebb és aljasabb módszereket használ a magyarokkal szemben, mint az
egykor volt Szovjetunió. A baj csak az, hogy amíg a Szovjet hatalom erőszakkal
és hadsereggel kényszerítette hazánkra a diktatúrát, saját, kiszemelt hazaáruló
vezetőkkel, addig a mai diktátorokat – igaz, politikai parancsra – egy
törvénytelen népszavazással a magyarok választották abban a reményben, hogy
majd mindenkinek lesz a Kolmarkton kávézója. Nem lett!
Abban sem különbözik
a mai diktátor a szovjet diktátortól, miszerint éppen úgy megtalálták ama
kétmillió hazaárulóból azt az embert, aki a hazaárulást már huszonöt ezüstért
is vállalja. És bizony vannak követői, mert az az egy söpredék, amivel kis
ország lévén rendelkezünk, most átbillent az új áruló falkájába, s ott tapsol,
remélve, hogy jobb lesz neki, ha Szálasi, Péter Gábor és Rákosi méltó utóda legyőzi
a regnáló kormányt és kormányfőt.
Egyetlen különbség
azért mégis van. A moszkvai irányítású kommunista hazaárulók rendet tartottak.
Igaz, nem törvényesen, kulturáltan, csupán a hatalmuk megtartása érdekében.
Hasonló volna a rendcsinálás, ha az új hazaáruló és követői jutának hatalomra.
Mi azonban, a demokráciára hivatkozva (amely a görögöknél a söpredék uralmát
jelentette), szabadjára engedtük Magyarország belső ellenségeit, nem kértük
számon a kommunizmus bűnelkövetőit, később a sikkasztókat és a csalókat, és
nincs felelőse a négyes metró ellopott 167 milliárdjának sem.
Így emlékezni az ’56-os forradalomra kissé furcsa. Hiszen akkor a kitett koporsóba gyűjtött pénzhez senki nem nyúlt… ha emlékszünk még a „Régi mesékre”.
Nehéz tehát elhelyezni
’56 hősi küzdelmét a mai korban, amely kor hazugságoktól, belemagyarázásoktól,
saját magunk ellen elkövetett bűnöktől duzzad, s köze sincs a nép, a magyar
nemzet akkori, elszánt küzdelmének valódi okaihoz. Mert a valódi okok ma is
fennállnak, illetve azoknak az okoknak a keserű gyümölcseit esszük.
1956-ban elege volt a nemzetnek a nemzetidegen és a magyar létet semmibe vevő diktátorból, a fiatalság átneveléséből, az erkölcstelenségből, a bebörtönzésekből, a keresztényüldözésből, az oktatás lezüllesztéséből, a tudós emberek kiirtásából vagy bebörtönzéséből és mindenből, amit a kommunista sátánizmus hozott a Magyar Királyságra. Ma ugyanezek a veszélyek és ugyanezek a hazaárulók állnak lesben hazánk ellen. Megszállt, szuverenitásunkat már-már elvesztő országgá lettünk, mert egy politikus réteg harmincnégy éve ismét eladta az országot, noha józan paraszti ész is elég lett volna… de azokat megfizették…
Felrémlenek a képek, amelyeket apámtól és anyámtól hallottam gyermekkoromban 1956-ról. Személyes élmények, emlékek… mintha csak ott lettem volna én is. Apám a három éves nővéremmel és négy éves bátyámmal az Alkotás utcában hazafelé igyekezett. Egy szovjet tank, reflektorral felszerelve rájuk fordította a csövét… apámat kiverte a víz, testvéreimet szorosan magához vonta és feltette a kezét… drámai másodpercek következtek, majd a tank csöve lassan irányt változtatott… A várat még nem tudták bevenni az oroszok, mert ott az egykori Ludovikás főhadnagy, P. Végváry Vazul ferences szerzetes irányításával a forradalmárok még két hétig tartották a bástyákat… Nagynéném minden reggel eltűnt otthonról és este tért haza... senki nem tudta mit csinált napközben. ötven évvel '56 után láttam egy fotót amelyen épp sebesülteket kötözött. Férje, Tóbiás Vilmos viszont örökre eltűnt a harcokban. Soha, semmilyen hírt nem kapott róla senki...
Anyám, a véres csütörtökön elindult a Parlament felé a tömeggel. Nővérem és bátyám otthon… az Alkotás utcában, nagyszüleinkkel. Egyszer csak odalép a tömegben egy ferences barát, Vianney atya anyámhoz és ellentmondást nem tűrő hangon, hazazavarta a fiatal, lelkes édesanyát két apró gyermekéhez. Egy óra múlva mintegy 3500-3800 halott feküdt vérbe fagyva a Kossuth térten, mert Dobrev Klára nagyapja kiadta a halálos tűzparancsot… a sebesültek száma is rémisztő, hiszen a kommunista csürhe még a mentősökre is lőtt.
Valahogy így és itt kapcsolódik össze a mai október 23-a és az 1956-os drámai október, amelyben mindössze az elkeseredés és a „nincs vesztenivalónk 11 év elnyomás után” – gondolat volt a döntő. És ma, hajszál híján ugyanazoknál az okoknál tartunk, amely okok kiváltották a forradalmat. Csak még nem érzi az egész társadalom. Egyedül a hazaárulók, az idegenek behívására kész gazemberek, a gyilkos indulatú prolik állnak parancsra készen… ma is!
Számomra azért is szent ez a nap, mert Édesanyámnak is szent volt. Utolsó napjaiban, amikor újra és újra megjelentek előtte a régi emlékek, több alkalommal fölemlegette október 23-át. Ilyenkor, 91 évesen, már magatehetetlenül, de csillogó szemmel mondta: – „Nagy ünnep lesz holnap! Október 23-a…”
Én pedig, azóta is minden évben, engedelmesen, várom azt a nagy ünnepet…
Stoffán György