Nem
először próbálok hatni azokra, akik a jobboldalt, „jobboldalinak” mondottként,
büdös bunkókként nap, mint nap lejáratják, mert szellemi adottságaik és
intelligenciájuk szűk határai okán, másra nem is képesek. Nincs bennük
méltóság, nincs otthonról hozott erkölcsi érzék, de már-már az is kérdés, hogy
e két szót tudják-e értelmezni? Persze ez, a felfogadott önkéntes
médiazsoldosoknál nem is szempont. Ugyanis, ha bárki, bármilyen politikai tömörülésbe
beáll, és ott hatalmas pénzért azt kell mondania, amit előírnak neki, az
elveszti az önkontrollját, már ha volt neki olyanja, és egy jellemtelen,
szófosó, proli robottá válik, akinek bármilyen szöveget adnak a kezébe, azt
szemrebbenés nélkül beolvassa, és ha kamerát kap, akkor is mindenre képes.
Például, aberrált szellemiségét, szöveganyagának megerősítéseként képi
elemekkel is turbózza. A „van az a pénz” jelszó nemcsak a baloldalon és
liberálisoknál bír döntő jelentőséggel, de a rosszul kezelt nemzeti oldali
médiában is egyre inkább elhatalmasodik ez a házmesterstílusú és jellemű
közszereplés. A trágárságot már nem is említem, mert az, az elmúlt évek alatt
szinte követelmény lett a média minden szegmensében, így a jobboldalon is. A
magyar sajtó tehát, minden oldalon elvesztette a méltóságát, a
magasabbrendűségét, a jellemét, erkölcsi követelményrendszerét. Itt már nem az
az elemi érdek, hogy a nemzeti oldal maradjon hatalmon, hanem az e „küzdelemért”
kapható horribilis összeg számít, illetve a húsosfazék közelsége. Amiért pénzt
kap az ember ott a hivatás, a kötelezettség, az elköteleződés mit sem számít.
Nem a nemzeti szolgálat, hanem a parancsvégrehajtásért kapott gázsi a legfőbb
szempont. Ugyanis, ha szolgálatról beszélünk, akkor abban vannak bizonyos
kötelmek, törvények, írott és íratlan szabályok.
Az
újságírónak nem az a dolga, hogy lenullázza az olvasó erkölcsi érzékét, hanem
az, hogy pallérozza az olvasót, értelmes gondolatokat indítson el benne olvasás
közben, és építő ötletekre vezesse rá azokat, akik a kezükbe veszik az írásait.
A magyar sajtó történetében ezernyi példaképet találhatna erre az ifjú titánok zsoldos
hadserege. Ám, bizonyára nem kíváncsiak rá. Nekik elég a proli, bunkó stílus, a
jópofizás, mások kigúnyolása és megalázása, az erkölcsi követelmények
semmibevétele…
Lehet
szeretni vagy nem szeretni az ellenzéki politikusokat, ám semmiképpen nem
engedheti meg magának a jobboldali, nemzeti média, hogy aljas és primitív módon
tálalja saját érzelmeit, egyes ellenzéki politikusokat illetően. Nem
hivatkozhat a nemzeti média arra, hogy amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj
Isten, mert a balos, liberális gondolatiságtól való különbözőség pont abban
nyilvánul meg, illetve abban kellene megnyilvánuljon, hogy mi másképpen
gondolkodunk, másképpen írunk, és másképpen beszélünk, mint ők. Mi, egy magát
keresztényként aposztrofáló államot, egy keresztény nemzetet szolgálunk, ők egy
kereszténység nélküli Egyesült Európát. Mi a magyar értékrendet, magyar
hagyományokat őrző államban akarunk élni, ők egy sokszínű, nemzetállamok
nélküli, a világkormány által irányított muszlim Európában. Tehát, nem lehet
azonos szinten és azonos stílusban politizálnunk, véleményt nyilvánítanunk,
megszólalnunk, gondolkodnunk! Sem pénzért, sem ingyen! A nemzeti hangnak határozottnak,
kulturáltnak és méltóságteljesnek kellene lennie, szem előtt tartva az
újságírói etikát, az objektivitást, és sok más erkölcsi követelményt, és
mindent, ami alapvető feladataink és kötelezettségeink közé tartozik az
olvasóval szemben.
Az
emberi méltóság tiszteletben tartása viszont mindkét oldaltól elvárható. Ha az
egyik oldal nem vesz tudomást erről, az nem jelentheti, hogy arra hivatkozva a
másik oldal is lesüllyed ugyanarra a szintre, mint azt mostanában láthatjuk a
megafonos ifjak „mélyproli” megnyilvánulásaiban. (Az még elkeserítőbb, hogy a
Megafon tulajdonosai és politikai megrendelői is ugyanezen a proli szinten
lehetnek, hiszen, ők sem követelnek minőséget, értéket. Ez pedig nem más, mint
a társadalom – előre megfontolt – szellemi, erkölcsi és kulturális leépítése,
kormánytámogatással!)
Mert
Cseh Katalint is lehet szeretni vagy nem szeretni, de a női mivoltában, emberi
méltóságában tilos bárkit is megalázni! A politika nem arról szól, hogy mások
meggyőződése miatt, alpárian „muffozunk”… ezt bunkóságnak, primitívségnek,
gyökérségnek, ocsmányságnak, erkölcstelenségnek, megalázónak, de főleg – a
magyar sajtóban – tűrhetetlennek és kirúgásra méltónak nevezik. Csak a
legbunkóbbak hivatkoznak arra, hogy „a balosok is ilyeneket mondanak”… mert
mint említettem, az az oldal nem etalon!
Változtatni
kell tehát, az olajpadlós kocsmák ócska stílusához hasonlító „jobboldali”-nak
nevezett, de inkább a jobboldalt mélységesen lejárató Megafonos média-stíluson,
és valahogy vissza kellene kapaszkodnia a nemzeti médiának arra a szintre, amelyet
az 1989-es fordulat idején sokan igyekeztek különböző újságíróegyletekben,
szövetségekben, baráti társaságokban, a kommunizmus után újraalapozni. Ezek az
újságíró társaságok a nyelvhasználaton, a stíluson, a helyesíráson stb… kívül,
mindenben szem előtt tartották a magyar, keresztény médiahagyományokat,
követelményeket, de harminc évvel ezelőtt a balos sajtó is következetesen
betartotta az újságírás alapszabályait. Antall József miniszterelnöksége alatt
elképzelhetetlen lett volna az a tőrőlmetszett bunkóság, amelyet ma, állami
finanszírozással a Megafon „mélyprimitív” ifjai művelnek. Ennek ellenére,
Antall, nemes egyszerűséggel le-„mikiegerezte” az újságírókat. Bele sem merek
gondolni, hogy ma, minek nevezné például a Megafon vagy a Partizán ifjú, proli,
bunkóit, akiknek fontos lenne mielőbb tanulniuk az emberiességről, az
erényekről, a nemzeti újságírás méltóságáról, az önzetlen nemzetszolgálatról és
magáról az újságíró szakmáról. Mert talán még nem késő…
Stoffán
György