Nem, nem szeretem, amikor a papok minden évben újra és újra elmagyarázzák, hogy Jézus hogyan és miért halt meg. Elmondják saját gondolataikat, az emberek a közösségi oldalakon posztolnak hasonlókat… képek százaival illusztrálják a krisztusi szenvedést… és azután minden megy tovább a maga útján. Elmúlik a Húsvét, akárcsak a Karácsony, amikor a szeretetre esküszünk, de januárban már éppen úgy utáljuk azokat, akiket addig is…
Két
évezred telt el Jézus elárulása, és kereszthalála óta, de az emberiségnek újra
és újra el kell mondani. És az emberiség két napra magába száll, ha magába
száll, majd minden megy tovább, amolyan emberi módon.
Pedig,
nem kellene semmit mondani már. Csendnek kéne lennie ezeken a napokon, hogy az
értő, hívő keresztény önmagában mérhesse magát Jézushoz, Jézus tanításához, és
magától jöhessen rá arra, hogy ő hány korbácsütést mért Krisztusra, és milyen
erővel verte át a szegeket a Megváltó Jézus kezén és lábán.
Ám,
az ember nem képes magától elmélkedni ezen a szenvedéstörténeten. Újra és újra
meg kell élnie a maga szenvedését, hogy felismerje Jézusét, hogy rájöjjön arra,
miszerint, nem az Isten büntetését éli meg, hanem saját ostobaságának, bűneinek
a hozadékát érzi az élet korbácsütéseiben, megfeszíttetésében. Mert Jézus
mindent elmondott, ránk hagyott ahhoz, hogy az isteni szeretetben, békében
élhessünk. Az újdonságok, a pénz és a hatalomvágy, a kapzsiság, a törvények be
nem tartása, azaz, az öntörvényűség azonban, a vállunkra teszi a keresztet, és
kiharcoljuk magunknak azt, hogy nekünk is fel kelljen kapaszkodnunk, reszkető
lábakkal, szenvedve a saját Golgotánkra. Pedig azt, már megtette helyettünk és
értünk Jézus… ártatlanul.
Ma a reverendáját, rózsafüzérét elhagyó papok, szerzetesek okoskodnak és mondják el, hogyan kellene élnünk… miközben megtagadják az Oltáriszentség kiszolgálását azért, mert hódolva, térden állva akarnánk magunkhoz venni. A böjtöt, az önmegtartóztatást is elvetik Rómában, és helyette a lélekre, a szívre hivatkozik az egyház mai vezetője…
Nem! Nem kell újra és újra elmagyarázni mi történt Nagypénteken! Mert mi magunk, papok, hívők és nem hívők… mi emberek fonjuk a töviskoszorút, mi magunk korbácsoljuk Jézust, és mi hajtjuk ostorral a megkínzottat, kereszttel a vállán, fel a Golgotára. És mi verjük a szegeket az ártatlan Istenfia kezébe és lábába. És nem törődünk az anyai szenvedéssel, azzal, hogy végig kell néznie fia rettenetes sorsát…
Mindezt akkor érti meg az ember, amikor majd nem a főtt sonka, a főtt tojás, a wellnessezés lesz a Húsvét, hanem ugyanaz a szenvedés, amit Jézus átélt. És ez az idő közel van. Ő meghalt értünk a kereszten, de harmadnapra feltámadt… mintegy biztosítékot adva arra, hogy ha követjük Őt, mi sem halunk meg örökre. Az ember azonban nem érti Jézus üzenetét, szenvedését és halálát, feltámadását. Csak viszi a keresztjét, vakon, öntelten, mindent modernizálva, tévtanokat hirdetve, és út közben harácsolva és gyűlölködve. Nagypénteken, ott, a kereszt alatt, végre fel kellene fognunk, mi és kik által, kiknek a követelésére kínoztak meg egy ártatlan embert, s mit nyert a söpredék, amikor Barabást kiáltott… Mert ma minden ugyanaz, ami akkor volt, ott Jeruzsálemben. Csak el kellene döntenünk, hogy mi is a Barabást kiáltó, zsidók által felbérelt tömegben, vagy a Jézust szánó tanítványok között állunk-e. El kellene döntenünk, hogy részese akarunk-e lenni a dicsőséges Feltámadásnak, vagy elég-e számunkra a földi élettel való megelégedettség, a pénz imádata, az újdonságok, a modernség hazug ígérete. Hogy fel akarunk-e támadni Jézussal, vagy a földi élet befejezésével elveszünk a nihilben…
Ez a nagypéntek üzenete… számomra…
Stoffán
György