A számítógépem
előtt ülök, és várakozom, hogy a keresett oldal betöltsön. Közben egyre csak
bosszankodom, hiszen valamiért nagyon lassan tölt be. Mi a csuda lett a
gépemmel vagy az internettel?! – kérdezem.
A
keresőprogram századmásodpercek alatt milliónyi találatot tár elém, a csekkemet
pillanatok alatt elutalom, és a megírás idejének töredéke alatt megérkezik a
levelem egy másik kontinensre. Ha nem értek vagy nem tudok valamit, nem kell
keresgélnem a könyvespolcról levett lexikonban, hanem beírom a gépbe, és az
eredmény máris ott van előttem.
Na, és persze,
ott a fő üzenőfelület, amely velem van a buszon, vonaton, iskolában,
munkahelyen, mindenhol. „Te jó ég, miért nem válaszol? Már vagy egy negyed
órája írtam neki! Láttam, hogy látta; akkor meg mi van már?” – mondjuk gyakran.
Két-három
évtizeddel ezelőtt heteket, akár hónapokat is vártunk egy levél, egy üzenet,
egy hír megérkezésére. Ma pedig annyira hozzászoktunk ahhoz, hogy mindent
azonnal megkapunk, hogy mélységesen felháborít minket, ha valamit mégsem!
S mostantól
mégis egy várakozó időszak elé nézünk. Pontosabban erre hív Egyházunk: arra,
hogy várjunk együtt, lelkileg és testileg készüljünk az „Adventus Domini”-ra,
az Úr eljövetelére. Az ünnepre!
Igen, mert
emberi tapasztalatból tudjuk, hogy az igazán lényeges dolgokra készülni kell: azok nem a pillanat
törtrésze alatt jönnek létre, hanem a készületben születnek meg!
Mennyi szép
dologra tud az ember szépen készülni! Egy szerelmes a randevúra; szinte
megható, hogy milyen érzelemdús lehet az effajta készület. Mennyit készül egy
fiatal pár az esküvőjére; szinte csak akörül forog számukra a világ. Mennyire
várja az ember az első gyermekét, vagy később szinte türelmetlenül követeli az unokáját,
dédunokáját. A földműves egész éven át várja az alkalmas időjárást, és ennek eredményeképp
a jó termést, ahogy a mesterember is várja a munka értelmes és eredményes
befejezését. A diák a vakációt, vagy vakáció alatt az iskolát milyen
szenvedélyesen tudja várni, még ha ezt néha komiszan tagadja is! Mennyire
vártuk kiskatonaként, hogy elérkezzen a leszerelés, a hazautazás napja. De ma
is milyen sokan várják a szeretteikkel való találkozást, akik a munka vagy az
élet más feladata miatt huzamosabb ideig távol élnek családjuktól, az övéiktől…
A várakozásnak
rengeteg hétköznapi formája van tehát, melyek ma is jelen vannak az életünkben,
mégis mintha az emberiség legtürelmetlenebb generációja lennénk.
Miért van ez így?
Talán azért, mert
nekünk „minden azonnal kell”. Nincs időnk semmire, és közben mégis azt szajkózzuk,
hogy az időnk a legdrágább dolog. Ami annyiban igaz is, hogy az idő megismételhetetlen.
Csak azt felejtünk el, hogy minderre akkor sincs ráhatásunk, ha rohanással
töltjük a rendelkezésre álló időt, elszáguldva a fontos dolgok mellett. – Az
idei adventi körlevelemben ezért egy kis lassításra, nyugodtan haladásra
invitállak, kedves Testvérem.
Az elkövetkező
időszakban használjuk az időnket másképp. Érdekes és értékes tapasztalat
születhet belőle! Az időnket nekünk kell jól beosztani. Ismerjük a
rendelkezésünkre álló időt: a 2023. év adventi időszaka 22 nap, 528 óra, 31.680
perc lesz összesen. Kevés ez? Sok? Elég?
Most még nem
tudhatjuk, hiszen előttünk van; de gondoljunk csak bele: a levélvárásban sem a
levél volt a fontos, hanem a benne rejlő üzenet!
Maga a
várakozás sokszor fontosabb, mint az, amire várunk! Nem mi osztjuk be időnket, és
határozzuk meg életünk nagy eseményeit, sokszor még a kicsiket sem, hanem
valaki más!
Igen, Ő, akire
most is várakozunk, hogy megérkezzen!
És kérdezzük
meg magunktól: tényleg várakozunk rá? Őrá várunk, aki türelmesebbé, megértőbbé,
és jobbá tehet bennünket, ha együttműködünk vele? Készülünk-e a világtörténelem
legnagyobb kontrasztjára?
Amikor a
legmélyebb, leghatásosabb és legerősebb szeretet egy tehetetlen gyermek képében
a kis júdeai falu szélén megszületett, ahol tulajdonképpen nem várta senki!
Még a szülei
sem igazán készültek, hiszen utazás közben jött erre a világra.
Ma vajon én várom-e az Istennel való találkozást?
Hogyan várom, ha várom? És ha nem, miért nem?
Vajon ma a
júdeai Betlehemben várja-e valaki a
SZERETET megszületését, vagy a békés várakozás helyett inkább a fegyverek
türelmetlensége és erőszakossága érvényesül?
Vajon a saját
környezetünkben békességgel várjuk-e a közénk születő Istengyermeket?
Vajon egyénenként
és személyesen tudunk-e tiszta szívből azonosulni az angyalok énekével: „Dicsőség
a magasságban Istennek, és békesség a földön a jóakaratú embereknek”?
Talán ma a legfontosabb,
hogy várjuk a karácsony által
megteremthető, emelkedett, ünnepi és családi légkört. De ehhez nekünk is hozzá
kell tennünk a magunk részét:
-
Árasszunk a magunk környezetében egyfajta nyugodt és
megnyugtató légkört! Igen, legyen időnk – egymásra, és akár várakozni is
Valakire!
-
Törekedjünk a békességre a mieink között, sugározzunk
békét!
-
Várakozásunkban tudatosítsuk, hogy Istenre várunk: a
Kisdedre, aki a Legnagyobb!
„Eljött a nap, mit várva-vártunk,
Az égen csillagfény ragyog,
Jézuska fáját ím' elhozták
A halkan szálló angyalok.”
Szívemből kívánok nyugodt, áldott várakozást és kegyelmekben gazdag karácsonyt!
Kelt: Csornán, 2023. november 30-án, Advent vigíliáján.