Október hónap utolsó napja van, ami egyben a Reformáció Emléknapja is. Régebben protestáns templomaink megteltek ilyenkor hívekkel, akik ájtatosan, bűnbánóan járultak az Úr asztalához. Ma már – tisztelet a kivételnek –, nem telnek meg a templomok és ez nem csupán a protestáns templomokra jellemző. A nép, bár keresi az utat, a boldogulása zálogaként nem a hitet tekinti és vallja. Rossz példa lebeg a szemük előtt. Harsányan ordítják szemükbe naponta, hogy a boldogulás egyedüli útja a pénz, megszerzésének eszközeként pedig, bármi megengedett, a földi élet az egyetlen, ami számít és a „carpe diem” vált az új vallássá.
A Teremtést semmibe veszik, az életet lealacsonyítják, a kereszténységet üldözik és kigúnyolják, Krisztust tagadják, tanítását pedig, kiforgatják. Rombolják az Egyházat kívülről és belülről egyaránt.
Vannak ugyan még hívek, akik a templomot látogatják, de mit tesz velük a pásztorok egy része? Segédkezik az „egy nyáj, egy akol” – vagy, ahogyan ma divatos szóval mondják, az ökumené – megvalósításában, amely egyszerre őrült és sátáni elképzelés, hiszen az akol nem Krisztusé. Beterelik a nyájukat a farkasok közé, majd a karámon kívül, közömbösen szemlélik a végjátékot.
A jó pásztor, akárcsak a hívek, egyre kevesebben vannak és céltáblává válnak. Lassan oda jutnak, hogy titkolniuk kell hitüket. A pásztornak titkolnia kell, hogy nem ért egyet a központi akarattal és a hívő ember nem beszél a munkahelyén, a boltban, de sok esetben még az ismerősöknek sem hitéről, Krisztusról.
Bátran kijelenthető, hogy keresztényellenes világban élünk, ahol, bár látszólag a kereszténység dominál, mégis ellenségesen viszonyul a nagy többség e hithez.
Ilyen körülmények közepette azt gondolhatnánk, hogy azok, akik Krisztusban testvérek és ráadásul magyarok, még ha más-más felekezet tagjai is, egymás hátát fedezve védik magukat és egymást egyaránt. Ám, a valóság teljesen más. Megdöbbentő és szégyenletes, de sok esetben katolikusok és reformátusok esküdt ellenségként tekintenek egymásra. Ez az ellenségeskedés és gyűlölködés fellelhető mindkét oldalon. Érthetetlen!!! Nem egy Istenben hiszünk-e? Nem a Szentlélek irányítja-e életünket és nem Krisztust valljuk-e megváltónknak? Nem, korántsem szükséges ehhez az ökumené. Nem kell feltétlenül összejárnunk és nem kell a saját szokásainkat, a módot, a hagyományt, ahogyan Istent imádjuk megváltoztatnunk. Egyszerűen, csak szeretnünk kell egymást, testvérként tekintenünk egymásra és védenünk egymást, ahogyan a családunk tagjaival tesszük, azokkal, akik kedvesek nekünk. Össze kell fognunk, hiszen egymás nélkül sebezhetőek, védtelenek vagyunk, ám, együtt, Krisztussal legyőzhetetlenekké válunk. A keresztény és keresztyén ember, ha a hite elég erős volna Krisztusban, csodákat művelne, gyógyítana, és másokat tanítvánnyá tenne, akárcsak az apostolok, de ehhez nem elég az ingatag, ímmel-ámmal megélt hit. A legjobban ezt talán úgy fogalmazhatnánk meg, hogy nem is hinni, hanem, egyenesen tudni kell. Tudni kell Istent, és tudni kell azt, hogy összefogva, egymást tisztelve mire vagyunk képesek és egyben hivatottak is. A központ pedig, egyedül Krisztus, az Ő szava, az Ő tanítása.
Éppen ez volt Luther szándéka és nem az egyházszakadás. A volt ágostonos szerzetesnek azonban látnia kellett, ahogyan az általa kigondolt reformatio-t –amellyel valójában a Krisztushoz való visszatérést szerette volna megvalósítani –, a visszájára fordították és Krisztus nevével visszaélve elindították a mészárlást. Ma is ugyanazok szítják az ellentétet Krisztus egyházán belül, mint akkor és oly sokszor a történelem során – azóta is.
Ellenük és a gyűlölködés ellen azonban a Krisztust követő, Krisztushoz hű embernek van pajzsa, védelme: Maga Jézus Krisztus! Ha ezt végre minden, magát Jézus tanítványának, Krisztus-hívőnek nevező ember felfogná és élne ezzel a fegyverrel, béke lenne a keresztények között és béke a világban! Éppen úgy, ahogyan azt Luther Márton egykor szerette volna! Ha pedig továbbgondoljuk e kérdést, az is világossá válik, miszerint ha a magyar keresztény és keresztyén megvilágosodna, és nem tenne egymást lekicsinylő kijelentéseket, tisztelné a másik magyar hitét – ami nem különbözik az övétől, ha Jézust tartjuk a középpontnak –, akkor egy csodálatos Kárpát-hazában élhetnénk/élhetünk talán, e felismerést követően és elkerülnénk egy végzetes, második lelki, szellemi és gyakorlati (politikai) Trianont! Ellenségeskedés helyett imádkozzunk, hogy ez így legyen, hiszen tudunk egy olyan közös imát, amelyre Jézus tanított katolikust és protestánst, azaz mindnyájunkat…
Czeglédi Andrea