Az ősz, mint a magyargyűlölet évszaka… - „Istennél a kegyelem”…

Gyermekkoromban minden évben ott állt a gyertya, lobogó és emlékeztető lángocskájával a Lövőház utcai konyhánk asztalán, október hatodikán és november 4-én is. Este elmentünk a budai ferencesekhez misére, ahol rendszerint feketébe öltözve, gyászmisét mondott egy-egy, a börtönből már kiszabadult szerzetes. Az októberi és novemberi gyászmise végén mindkét alkalommal felcsendült a „Nagyasszonyunk, hazánk reménye” című népének, amolyan himnuszként, könyörgésként. Állva, könnyes szemmel énekelték azok, akiknek férje, apja, gyermeke éppen a kommunisták börtöneiben sínylődött…

Ezen a misén ott voltak azok a megkínzott, papi hivatásuktól eltiltott szerzetespapok is, akik bár hajnalban jártak a Margit körúton, hiszen hatra jártak a gyárakba segédmunkáskodni, így előtte mondták el a szentmiséjüket. Miközben ők miséztek, a kolostorkonyháról az idős testvér belecsempészte a sekrestyében hagyott aktatáskákba a harapnivalót.

Igen, megtelt a templom október 6-án, és megtelt november 4-én is… de akkor nem volt szokás 23-át is megünnepelni, mert 23-a is gyásznappá változott abban a pillanatban, amikor Dobrev Klára nagyapja kiadta a „fasiszta csőcselék” kiirtására vonatkozó parancsát ama véres csütörtökön, ahol 1200-1300 embert gyilkolt meg a magyar történelem legaljasabb söpredéke.

Október 6-án és november 4-én valóban gyásznap volt, valami olyasmi érzéssel, amit Mária Terézia uralkodása idején Madéfalvát járta át… Akkoriban még fekete nyakkendőben, öltönyben „tüntettek” a budai emberek, és az asszonyok is amolyan gyászos viseletben jelentek meg a misén. Minket, gyerekeket is ünneplőbe öltöztettek, s értettük is meg nem is, miért van ez az egész. Csak lassan, évek alatt világosodott meg előttünk, hogy mi is történt és történik Magyarországon. A templomból hazafelé édesapánk vagy édesanyánk újra és újra elmesélte, hogy 1849. október 6-án és 7-én hajnalban mi történt Aradon és Neugebäude udvarán… November 4-én viszont csendben, szomorúan ballagtunk végig a Margit körúton hazafelé. Azt a történetet nem volt szabad az utcán elmondani… Csak az érzés volt bennünk… a gyász, a harag, a „csakazértis” érzése. Máig!

Ötvenöt évvel ezelőtti időkről beszélek, de ma újra előjönni látszik valami hasonló érzés. Vagy még annál is rosszabb… Mert ma nem telik meg a templom, nincs már az az emlékezés, ami akkor volt, nincs meg az a hazaszeretet a társadalomban, ami akkor a levegőben is érezhetően nyomasztotta a kommunista söpredéket. Kihalt az a generáció, amely még igaz történelmet tanult, tudta mit jelentett október 6-a, a Habsburg elnyomás, átélte a novemberi szörnyűséget, emlékezett a véres csütörtökre, és reménykedett az isteni Gondviselésben. Maradtunk mi, a „pályaszéli” emlékezők, akik útban vannak mind a mai jobb-, mind a baloldalnak, mert a kettő valahol eggyé vált még akkor is, ha ez csak személyeken, egyéni magatartásokon látszik.

Igaz, a mai aradi kivégzőosztag ellenzékben van egyelőre, de a brüsszeli Haynauk és Tichyk felettünk vannak, zsarolnak, és bármelyik pillanatban összeomolhat a felépített álom, a magyar jelen, a jövő reménye.

Igen… hasonló rossz érzés motoszkál a fejemben az őszt, a jövőt illetően, mert valami nem úgy működik, nem olyan, mint amit szerettünk volna, amiben hittünk 1989-ben… Egy léprecsalt nemzet toporog ma riadtan, várva a jobb időket, keresve az egyéni boldogulás, az anyagi jólét lehetőségeit, egymást is átverve, egymást is meglopva. Miközben a világ vezetői a teremtés logikájával ellentétes elméleteket, elveket és törvényeket gyártanak, megcsalva a lelkeket, felkínálva a Sátánnak a nemzeteket, a családot, a gyermeket… a jövőt. A hívő ember is tehetetlenül néz körül, mert olyan tanításokat hall, amelyek ifjú korában még eretnekségnek, Isten-ellenességnek tűntek… mert azok is! Ma el kell fogadunk, mert ez a dolgok „rendje”. Nincs vita, ha Róma szólt…

Ma a nemzetek, a társadalmak állnak az aradi várárokban, várva, mikor kerül rájuk, ránk a sor. Ma a nemzet áll a Kossuth téren, és nem tudja, mikor adja ki a parancsot az Apró unoka – mint nagyapja 1956-ban – a „fasiszta söpredék” legyilkolására. És ma a megszállás lehetősége, a háború borzalma is az ajtónk előtt áll. Ősz van, és emlékezünk, gyászolunk, közben hallgatjuk a politikai hazugságokat, éljük az érthetetlen okból ránkerőltetett, új liturgikus rendet (Novus ordo), és nem marad más ebből a világból, mint a megszépült emlékek. Egy büszke nemzet emléke, amely ma már sem nem büszke, sem nem egységes és önmagát megvédeni tudó nemzet… Zrinyi Miklós, a költő szavai jutnak eszembe: „Jó nép a magyar, ha van kinek engedelmeskednie,” azaz, ha elnyomásban, ha diktatúrában sínylődik… mert akkor összetart. Ám, mára már ez sem biztos…

Ősz van. És ma is gyűlölnek minket, de ez önmagában nem lenne nagy baj, hiszen a pozsonyi csata óta gyűlölnek minket Európában. Megszoktuk és mégis ragaszkodunk ahhoz, hogy mi európai nemzet vagyunk. A legnagyobb baj pedig, hogy a magyar önmagát is gyűlöli és öli, amikor csak az egyéni érdekeit keresi, és nem tud már nemzetben, közösségben gondolkodni, amikor a nemzeti oldal is felemészti önmagát. Régi, megható, együvé tartozásról szóló hazugságokat mantrázva minden évben az ünnepeinken, miközben elkötelezett keresztény és magyar sajátjait is félredobja, megalázza, út szélén hagyja, a minél több pénz megszerzése és a pillanatnyi, bódító hatalom érdekében – mint számos példát láthattunk erre az utóbbi időkben. És nem gondol arra, hogy amit a nemzeti gondolkodás és összetartozás feladásának árán megszerzett, összelopott magának, azt nem teszik mellé a koporsóba, ha lesz egyáltalán koporsója…  

Az aradi kivégzést vezénylő Tichy szavai jutnak eszembe ezen a forró őszön. Azok a szavak, amelyeket tizenhárom alkalommal mondott ki ama sötét, hideg, gyilkos hajnalon, ott Aradon, a vár tövében: „Istennél a kegyelem”…

Stoffán György