A Húsvét már véget ért és mi, Krisztusban hívők, a lelkünkben megkíséreltük végigjárni Krisztus útját, ami Virágvasárnapon kezdődött és a következő vasárnap hajnalán célba ért. Az emberi „világának” múló dicsőségét követi az árulás, a megkínzatás, a megalázás és az ártatlanul elszenvedett kínhalál, amíg Isten „világának” örökkévalóságát a halál fölötti győzelem, a Feltámadás. Amíg az ember világa csupán a sérült lelkünkben létezik, addig Istené a valós, teremtett világ. Csupán az a kérdés, mikor töröljük le a gonosz homályát a szemünkről és nyitjuk ki végre a valóságra?
Nem könnyű
feladat – gondolnánk –, pedig, olyan egyszerű. Nem kell a tudomány hozzá, sem a
filozófia, az elvont gondolatok, magasröptű szónoklatok. Csak annyi
szükségeltetik, hogy gyermekként lássunk és nyissuk ki értelmünket, fogékonyan
a jóra és Krisztus szavaira. Lássuk, hogy az Egyházat Krisztus alapította és
értsük, hogy mi is történt azon a vacsorán, ami nem a vég, éppen ellenkezőleg,
a kezdet volt. Csakhogy, mi a vég feletti gyászunkban hajlamosak vagyunk
elfeledni a kezdet feletti örömünket. Az emberi agy túlbonyolított együgyűségében
magyarázzuk, újra és újra félremagyarázzuk azt, ami ott van fehéren-feketén
előttünk két évezred óta.
Hiszen, mi is
történt azon a nagycsütörtöki vacsorán az evangélium szerint?
Sokszor halottuk
már…, Jézus megmossa a tanítványok lábát és megtörli a magára kötött kendővel.
Péter tiltakozik, mivel félreérti, és úgy véli, hogy Jézus ezzel megalázza
magát. Ám, erről szó sincs, Jézus így felel neki: „Ha nem moslak meg, semmi közöd sincs hozzám.” (Jn 13,8.)
Ekkor Péter felismeri a lábmosás jelentőségét – a bűnöktől való megtisztítást
– és kéri Krisztust, hogy a kezét és a fejét is mossa meg. Krisztus azonban azt
feleli: „Aki megfürdött, annak csak a lábát kell megmosni, különben egészen
tiszta” (Jn 13, 10.) A
megkeresztelt embernek csak a lábát mossa meg, amivel a bűnbe lépett, az elkövetett
vétkeitől megtisztítva őt. Egyúttal, tanítja őket, példát mutat, hogy egymással
is ekképpen cselekedjenek. Ezután pedig, egy másik fontos intése következik –
amit ekkor a tanítványok még nem érthetnek, hiszen, 50 nap múlva teljesedik be
az, hogy Krisztus távozása után a Szentlélek száll a tanítványokba – miszerint:
„A szolga nem nagyobb az ő Uránál, sem a küldött nem nagyobb annál, aki őt küldte.”
(Jn 10. 16.) A szolga, a hívő keresztény megkapja ugyan a Szentlélek
segítségét, támogatását, de sohasem gondolhatja azt önteltségétől bódultan,
hogy minden cselekedete a saját zsenialitását dicséri. Ez ugyanis nem így van.
Azok a szavak, tettek, amikre magunk is rácsodálkozunk utólag, egytől-egyig a
Szentlélek sugallatára születnek. Sohasem szabad tehát, elfeledkeznünk az
alázatról, a szerénységről és a háláról Isten iránt, bármennyire is dicsőít a
hamis emberi világ és arról sem, hogy csupán porszemek vagyunk, akiket
pillanatok alatt elfúj az idők vihara.
Jézus tehát, nem megalázkodva,
önmagát lealacsonyítva mossa tanítványai lábát, hanem példát mutat. Nekünk,
keresztényeknek egymással kell úgy viselkednünk, ahogyan ő viselkedett velünk.
És nem mindenkivel, nem a világgal… hanem, egymással, akiket Ő választott,
megtisztítva a lábmosással minket a bűntől. Hogy méltók legyünk befogadni a
Szentlelket…
Ismét egy ötven napos időszak előtt állunk, amelyben a kereszténység, átélve és abban megtisztulva látta Jézus szenvedését, tiszta lélekkel várja a Szentlélek eljövetelét… Tiszta lélekkel, nap, mint nap megmosva lábát… Mert, mint Jézus mondja: „Aki megfürdött, annak csak a lábát kell megmosni, különben egészen tiszta…” (Jn 10. 10.)
Czeglédi Andrea