kép: |
Eltűnődöm egy-egy, valamilyen megemlékezésre
kijelölt nap aktualitásán. Ma például, a kommunizmus áldozatainak emléknapja
van. Szokás ilyenkor a Gulágról, Sztálinról, nemzetiségi alapon történt deportálásokról,
az Andrássy út 60-ról, Recskről, Mindszentytől beszélni. Azaz vannak állandó,
és a kisebb szellemi energiával rendelkező, de mégis demokratikusan
bársonyszékbe került politikusok számára is könnyen megtanulható mantrák. Nem
nehéz tehát, a megemlékezéseken hatásos és könnyeket fakasztó beszédben felidézni
a jelent. Mert senkit ne tévesszen meg az, hogy amikor a kommunista múltat és a
múlt áldozatait emlegetjük, akkor mindössze egy letűnt korról beszélünk. A
kommunizmus ugyanis nem szűnt meg, illetve ma ismét felülír mindent, egész
Európában. Ám, nem olyan veszélyes ma, mint ötven esztendeje… annál sokkal
veszélyesebb.
Miben áll ez a veszély? Nos, abban, hogy a
korábbi gyilkos rendszer nem csak megölt egyes, neki nem tetsző tömegeket, hanem
abban, hogy a szellemet mérgezte meg. A keresztény munkásból tudatlan, párttag prolit,
a parasztból kapzsi, párttag TSZ-tagot, a magyar keresztény középosztályból
üldözendő értelmiséget, és így, ellenséget faragott, az országot ezer éven át
megtartó társadalmi réteget pedig, kirabolta, kiirtotta, bebörtönözte, elüldözte,
s még a neveiket is elvette. A nemzet tartóoszlopait, azaz, a keresztény
iskolákat megszüntette, a szerzetesrendeket feloszlatta, a kórházakból elzavarta
a betegápoló szerzetesnővéreket, a cserkészetet betiltotta… és elrettentésként
papok és szerzetesek ezreit börtönözte be, ölte meg. Az egyházi utánpótlást úgy
határozta meg, hogy eljussunk a mai sötét világhoz.
A kommunizmus ma is létezik, él és fejlődik úgy
itthon, mint Európa minden országában. És nem csupán a baloldali ellenzék által.
Mert mit is látunk ma? Amolyan történelmi skizofrániát,
amelyet a politikai szalonképesség határoz meg. Van, amiről beszélhetünk és van,
amiről nem eshet szó. Hiszen, ma egy olyan Unió tagja vagyunk, amelyben a
nácizmus és a kommunizmus egyesül, és amelynek az alapjait a volt szocialista
országokban a kommunizmus, Nyugaton pedig, a jólét alapozott meg. Mi voltunk a
szerencsésebbek, mert a diktatúra kifejlesztett egyfajta önvédelmi reflexet, s
mi magyarok, sokkal nehezebben törünk be, mint a körülöttünk élő szláv
népesség, amely önmagát is képes elpusztítani a birodalmi fenéknyalás okán. Persze,
a birodalmi fenéknyalás nálunk sem ismeretlen. Azok, akik egykor Moszkva
urait szolgálták, ma a legeurópaibb európaiak, csak éppen Biden és Leyen háta mögött fejtik ki nyelvi serénykededésüket.... Nekik mindegy, hogy kié a
fenék.
Azonban, a mi jobboldalunk is szenvedi a kórt,
azaz, a nemzeti skizofréniát. Már a rendszerváltásnak nevezett időszakban
érezhető volt, hogy valami nem stimmel. Antallék mindenkinek meg akartak felelni,
ezért alapszerződésekben mondtak le Észak-Magyarországról, a Kárpátaljáról és
Erdélyről… Ám, ez csupán a jéghegy csúcsa volt. Ezernyi, a diktatúrából hozott
beidegződés határozta meg az akkori jövőt, ami mára a jelen, és aminek okán a
mai kormánynak drámai küzdelmet kell folytatnia – a létező európai kommunizmussal,
nácizmussal szemben. Eközben nem változtatunk az oktatás terén (például, máig
nem állítottuk vissza a gyermekek lelki nevelését biztosító és szakmailag is magas
szinten végzendő zeneoktatást, művészettörténetet), mert az oktatás már az
alapoknál olyanná lett, mint egy épület fundamentuma, amelyből kilopták a
cementet. A tudós tanárokat börtönbe zárták, vagy jobb esetben udvart sepertek
valamelyik gyárban. A betegápolás is halódik, mert nem volt utánpótlása annak a
néhány szerzetesrendnek, amelyek csak és kifejezetten ezzel foglalkoztak. Az
élet minden szegmensében ott vannak azok a bűnök, és e bűnök mára beteljesedett
eredményei, amelyeket a kommunizmus okozott, tartott fenn, és amire épül a mai
náci-kommunista Európa. A legdrámaibb jelenség az, hogy ennek a náci-kommunista
Európának vagyunk szervezett tagjai, egy törvénytelen népszavazás eredményeképpen.
Tart tehát a kommunizmus, létezik és tombol.
Nem vesszük észre, nem szabad észrevennünk, hogy ugyanaz a beteges, nemzetáruló
és nemzeteket megszüntetni akaró ideológia ütötte fel a fejét harmincegy évvel
a népámító rendszerváltás után, mint amitől megszabadulni reméltünk. Itt élnek
velünk jobboldalinak tűnő, de a mai korszellem ellen küzdő, magyar kormány
ellen lázító baloldaliak, akik nemzetiszínű zászlókba csavarva szolgálják
amerikai uraikat, és a hozzájuk csatlakozókról minden információt átadnak a
megbízók irattárának…
Kommunizmus van, nácizmus van, bár a kettő egy tőről fakad és egy központ irányítása alatt áll. Csupán annyi változott, hogy ma már szabad megemlékeznünk a kommunizmus áldozatairól, s úgy tennünk, mintha nem egy létező, romboló, testet és lelket gyilkoló rendszerben élnénk. Ráadásul háború van, pusztítanak a különböző ideológiák, mindenki tudós lett a közösségi oldalakon, nincs tisztelet senki iránt, a hit bástyája is repedezik Róma dombjain, így, kapaszkodó is alig van. Illetve volna! Egyetlen, biztos kapaszkodó: Krisztus. XII. Pius idején, később XXIII. János pápa által is megerősítve, máig érvényes az 1949-ben hozott pápai határozat:
„Azok a hívő keresztények, akik a kommunisták materialista vagy keresztényellenes tanítását vallják, főleg, ha védelmezik és propagálják, ezen tény alapján a katolikus hit aposztatáinak minősülnek, az Apostoli Szentszék hatályába tartozó kiközösítés alá esnek, és nem járulhatnak a szentségekhez.” (DH 3865)
Amikor a nép képviselőit választják, katolikus
polgároknak NEM MEGENGEDETT olyan pártokra vagy jelöltekre adni a
szavazatukat, akik, még ha nem is hangoztatnak a katolikus tanítással
ellentétes elveket, (…), de mégis társulnak a kommunistákkal és támogatják őket
cselekedeteikkel (DH 3930)
Létezik tehát, egy keresztény mag, amely a
józan politizálás, a hit és az imádság erejével ellent tud állni ennek az
újraéledt – vagy ki sem halt – sátáni ideológiának, s talán sikerül egy-két
országot visszavezetnie a normalitás, az emberközpontú szellemiség, a szeretet
és a keresztényég útjára. Mert miden más elpusztul! Ám, ez az út sem
lehetséges, ha a kommunista ideológiából megkövesedett semmit, azaz, a demokráciát
és a köztársaságot tartjuk alkotmányos rend helyett elsődlegesnek a politikai
élet színpadán. Járhatatlan ez az út is, ha nem fehér és fekete létezik, ha nem
az igen és a nem tisztasága a meghatározó.
Emlékezhetünk tehát, a múlt áldozataira, a meghurcolt, megölt, kirabolt magyar társadalomra, a vagonokban az Alföldre, a Gulágra és Prága mellé deportált magyarokra. Azonban, ha a ma élő náci-kommunista ideológiáktól és azok követőitől nem tudunk megszabadulni, akkor az emlékek újra valóra válnak. Ha nem nevelünk lélekben és tudásban gazdag generációkat, ha elveszti a társadalom a kereszténységét, ha csupán kényszer vagy divat a nemzeti érzés, ha mást lát, és mást hall a polgár akkor hiteltelen lesz minden jó szándék, tett és intézkedés. És akkor ismét jönnek a vagonok, a lefüggönyözött autók, s mint máris tapasztaljuk – a megrendelt ítéletek… a kommunizmus, a nácizmus, a liberalizmus egysége, azoknak a vezetésével, akiknek a felmenői már egyszer sárba taposták a keresztény magyar nemzetet, és ebből a sárból még nem tudtunk felemelkedni. Mert ők sokkal precízebbek nálunk… Így emlékezzünk ma, a kommunizmus áldozatairól Hölgyeim és Uraim, ott a Parlamentben és a Kárpát-medence minden zugában, gazdagon és szegényen egyaránt. A kommunizmus, létező veszély, ki nem hevert fájdalom, tragikus jövőbeni lehetőség…
Stoffán György