Itt az aratás ideje. És mi, most keservesen aratunk. Nem, nem a gabonára gondolok, hanem két történelmi korszak aljasságainak keserű gyümölcseire. A negyvenöt évig tartó kommunista diktatúrára, és az utána következő tizennyolc éves liberális demokráciára. Ez a két korszak kéz a kézben járt. Rombolt, hazudott, ölt és gyalázta a nemzetet, ezt a magatartást adva az iskolások fejébe, erre a magatartásra nevelve generációkat. És most itt van ez a vármegye és ispán ügy. Vissza kellene állítani egy ezer évig használt ispán, főispán megnevezést, és azt az elnevezést, amely szintén ezer esztendeig vármegyeként említette megyéinket.
A magyar társadalom pedig lesújtó képet ad e visszanevezések által
önmagáról. Ennyi prolit, kommunista emlőn nőtt buta embert, történésszé
avanzsált korábbi mikrobiológust és közgazdászt még nem láttam. Kulturált
emberek is gúnyolódnak a vármegye és a főispán elnevezésen, s már királyságot,
derest, és az első éjszaka jogát emlegetik… A butaság süt a közösségi
oldalakon, s ízléstelen vagdalódzások jelennek meg a miniszterelnököt téve
célkeresztbe.
Talán nem kellett volna előhozakodni éppen most, ezzel az ötlettel. És nem kellett volna ettől az ötlettől azokat eltávolítani, akik az első pillanatban örömmel vettük a visszanevezések gondolatát. Mert ahogy a balosok és balpárti jobboldaliak (mert már ilyenek is vannak!) gúnyolódnak a visszanevezések ötletén, úgy ezt az ötletgazda egy igen buta "magyarázattal" tárja a köz elé:
„(…) magyar demokrácia nemzeti karakterét is erősíti. A vármegye kifejezés használatával jobban hangsúlyozható, hogy a magyar államszervezés és államszerkezet központi gondolati motívuma a nemzeti szuverenitás és ezen keresztül az európai civilizáció sarokköveinek megvédése.”
A főispán megnevezés újbóli használatba vételét pedig, így okolja:
„A főispán kifejezés visszaépítése a magyar jogrendbe lehetőséget teremt arra, hogy a mai magyar közigazgatás több szállal kötődjön a kommunizmus előtti magyar államigazgatás fogalmi készletéhez és ezáltal az ezeréves magyar államiság alkotmányos hagyományai e formában is tovább éljenek. Az európai országok esetében is számos példát találunk korábbi korokba visszanyúló kifejezések modernkori használatára.”
Nos, a javaslat indoklása erősen sántít, hiszen mindkét esetben csúsztat és nem a valóságot tükrözi. A rendszerváltásnak nevezett népámítás óta számos, a kommunisták által hozott vagy tett intézkedés és törvény visszavonása várat magára. Így a történelmi (elő)nevek használatát tiltó rendelkezés megsemmisítése, a családi, egyházi tulajdonok államosításának megszüntetése, azaz, a visszaszolgáltatás, ami helyett máig egy vad rablóprivatizációs folyamat van érvényben. És nem is megyek tovább… hiszen a tervezett megnevezés-változtatás semmit nem visz előre, ha csak nem követi számos más intézkedés is. A mai demokráciát és az ezeresztendős történelmi időszakot a vármegye visszanevezéssel összemosni több, mint nemzeti skizofrénia, több, mint visszataszító. A „demokrácia nemzeti karaktere” kifejezés is értelmezhetetlen akkor, amikor sarkalatos törvényeink sincsenek már, és a magyar állampolgár a csonka Magyarországon mind jogilag, mind közigazgatásilag súlyos sérelmeket, hátrányokat szenved az idegenekkel szemben saját országában, az uniós törvények feljebbvalósága okán, s megoldást keresve azt látja, hogy a „főispáni hivatal”, a miniszterelnökség és az elnöki hivatal egymásnak dobálják a labdát, mert nincs hazai megoldás a magyar állampolgárokat sújtó uniós törvényekkel szemben. Közben pedig? Mi is megszavazzuk Brüsszelben Ukrajna uniós tagságát… Tehát, a két ló egy fenék, történelmünkben sokszor bajt hozó vezérelve ismét megjelenik a magyar politikában...
Magam is örültem, amikor először meghallottam az ötletet a vármegye és a főispánság nevének visszaállítását illetően, ám napokon keresztül olyan társadalmi mélyprimitívséget tapasztaltam, megfűszerezve a törvény indoklásával, s megtapasztalva annak visszásságait, hogy elment a kedvem az egésztől… újra rá kell jönnöm, hogy az a múlt, amelynek töredékeit most megpróbálunk foltozgatva visszacsempészni a közéletbe, ilyen félmegoldások szintjén nem megy. Ha a történelmi nevek használatáról szóló kommunista törvény, az államosításról szóló rendelkezés eltörlése nem egyszerre történik meg a visszanevezésekkel, ha nem szűnik meg a rablóprivatizáció, amelyben ócska, újgazdag prolik bitorolhatják mások családi vagyonát, ha az iskolákban nem taníthatjuk a nemzeti elkötelezettséget, a honvédelmet, akkor teljesen fölösleges a névváltoztatás. Az egész ügy csupán egy jól célzott köpet, a belpolitika egyre zavarosabbá váló állóvízben. Jó volna már világos és egyértelmű politikát látni. Olyat, amelyben az elnökasszony és a miniszterelnök – legalább megközelítőleg – ugyanazt mondja… Olyat, mint ami egy szuverén államhoz illik, s olyat, mint amit a miniszterelnök megálmodott: a magyar törvényeket felülíró uniós törvények nélkülit, a magyar polgárok megaláztatása nélkülit és a magyarországi, véresszájú, hazaáruló ellenzék megregulázását. Mert, ha ez nem történik meg, amíg ezt nem tudjuk megvalósítani, akkor a kormánymegbízottat akár istállófiúnak, vagy boynak is nevezhetjük főispán helyett… a közigazgatás ugyanaz marad. És a „vármegyehatárok” sem változnak…
Nekem elég, hogy Magyarország egyes területein – így például Erdélyben és Észak-Magyarországon is – főispánnak hallottam nevezni a főispánt, még ha ideiglenesen és egyelőre oláh vagy tót is az illető… És ott nem magyarázkodnak, nem gúnyolódnak és nem beszélnek ostobaságokat e megnevezéseket illetően… Hiszen ott még természetes a magyarság.
Zrínyi szerint ugyanis: Jó nép a magyar, ha van kinek engedelmeskednie!” A sosemvolt "demokrácia" (a csőcselék uralma - Platon) nem nekünk való!
Stoffán György