Számos elmarasztaló megjegyzést kaptam amiatt, hogy a határon túli trianoni állapotokról pozitív képet festő és ezzel milliókat, milliók emlékét és a magyar nemzetet sértő Niedermüllert „úrnak” szólítottam.
Nos, egyrészt a megszólítás a polgármesternek szólt, nem a magánembernek. Ha pedig a polgármesternek szólt a megszólítás, akkor ez így kötelező. Elleneben, ha úgy szólítottam volna meg, ahogyan szívem szerint tettem volna, akkor a nemzeti sajtó méltóságát, újságírói alapkövetelményeket és az otthonról 64 éve magammal vonszolt nevelésemet sértettem volna meg. Ami jár, az jár! Hivatalból. A bíróságok kötelező tisztelete is elmaradhatatlan, ha beadványt fogalmaz az ember… ha tetszik, ha nem…
A rendszerváltás óta amúgy is egyre csak süllyed a nemzeti média stílusa, vagy inkább stílustalansága, kezdve a beszédhibás, elenyésző szókészlettel rendelkező ifjú titánoktól, a proli hangvételt bevezető mogulokig, akik azt gondolják, hogy a fiatalokat és a társadalom bizonyos rétegét ezzel a stílussal lehet megfogni. E téves felfogás azonban odavezet, hogy az újságírás legalapvetőbb feladata, az olvasó, a társadalom pallérozása vész el. Mert az újságírónak nem csupán hírt kell közölni, nem csak véleményt kell formálnia kellő alázattal, nem csak tudósítani a kell, hanem nevelnie, tanítania is. Nagyobb a felelőssége, mint egy katedrán álló tanárnak, ám ezzel a felelősséggel együtt jár, hogy igyekezzék katedrán állni, ne pedig az osztályban lévő szemetesedényen ülve mondja el a tananyagot, ahogy ma, politikai elkötelezettségüket a fiatalok előtt megerősítendő teszik a jobb és a bal oldalon egyaránt.
A rendszerváltás utáni újságírásnak persze vannak egyéb hiányosságai. Így a megszólítások, egyházi és állami méltóságok, különböző rendezvények vagy megújuló szokások elnevezései stb. Hasonló szarvashiba az állami, egyházi beosztás méltóságát a társadalom előtt súlyosan sértő, nyugatias szokás, a televíziós-, rádiós beszélgetésekben az újságíró és a riporter közötti tegeződés is. Néhány nárcisztikus riporter, műsorvezető, saját „nagyságát” igyekszik ezen „előjogával” bizonyítani a nézők és a hallgatók előtt, ami persze a többség számára visszataszítónak tűnik. Ugyanis a műsorvezetőnek úgy kell megszólítania a riportalanyt, a beszélgetőpartnert, mintha a néző szólítaná meg. A műsorvezető a híd, a néző és a kérdezett között. A médiában is használatossá vált tegeződésből ered a társadalomban elharapódzott primitív tiszteletlenség az állami és egyházi, művészeti és kulturális méltóságokat, alkotókat illetően. Van még tehát, számos pótolni valója a ma oly divatos médiaszakoknak, újságíróiskoláknak…
Persze az más, ha az ember a városszéli olajpadlós kocsmában találkozik olyanokkal, akik a nemzetet sértegetik… Ott mások a játékszabályok. Ott lehet „anyázni”, esetenként pofonokat osztogatni, saját kistestvércsinálásra buzdítani az ellenfelet, lehet patkányozni etc… A sajtó, a média azonban nem az az olajpadlós kocsma – mint említettem volt. Főleg nem úgy, hogy a trágárkodás mellett, más cikkekben vagy műsorokban arra hivatkozunk, hogy lám, mi keresztény nemzeti újságírók a keresztény értékeket őrizzük és megköveteljük a tiszteletet az ellenségtől a magunk és a mieink számára… ez így, nevetséges és hiteltelen is egyben. Az újságírás, a keresztény mivolt és az egyéni kulturáltság minőségét nem az adott pártkönyvek sorszámai határozzák meg…
Van egy társadalmi réteg, amely megkívánja, megköveteli az újságírói hivatás legapróbb követelményeinek betartását. Nem tudja és nem is akarja ennél lejjebb helyezni a mércét. Jó volna tehát, ha a médiában leírt, szóban kifejezett kötelező tisztelet nem kifogásolandó furcsaságnak hatna, hanem természetesként fogadná el azt a társadalom. Az ebbéli pallérozásban is hatalmas felelőssége van (kellene, hogy legyen!), az e tekintetben még meglehetősen gyenge lábakon álló nemzeti, keresztény médiának.
Ami pedig Niedermüllert illeti: az utcán, magánemberként én sem uraznám…