Nem
voltam több, mint 11-12 éves, amikor már bátyámmal elmehettem végre a Lukácsba
úszni. Szerettem ezt az uszodát, de legfőképpen az ott
összeverbuválódott ferences diákokat, Anti bátyám osztálytársait, akiktől jó
történeteket hallhattam. És persze, a magam ura lehettem, mert a nagyok egyáltalán
nem törődtek velem. Egy ilyen, Lukácsos nyári napon ismét a szokott társaság
jött össze, felhőtlen jókedvvel, viháncolással töltve az időt. Egy-két lányosztálytárs
is eljött, akik viszont engem, a kis taknyost ajnároztak. (Ez különösen jól
esett, hiszen akkor még a hat évvel nagyobbak csaknem felnőttnek tűntek, és
amolyan anyai gondoskodásban volt részem…)
A
gimiben, ezt a nyarat megelőzően mutatta be Vajda Ferenc P. Perbált zenetanár
vezetésével a szentendrei ferences gimnázium ének és zenekara, Franz Schubert:
Három a kislány (Das
Dreimäderlhaus) című daljátékát, amelynek főszereplője Káplán György
volt. Nos, ő is sokszor volt ott a Lukácsban… osztálytársai, főleg a lányok állandan
noszogatták, hogy énekelné el az „Árva a ház nincs kacagás” című betétdalt, ami
az iskolai előadáson hatalmas sikert aratott. Gyurinak nem kellett sok…
elénekelte…
Olyan
tisztán csengő tenort, olyan érthetően énekelt szöveget, olyan akusztikát, mint
amilyen a Lukács uszoda akusztikája volt, sehol nem hallottam azóta sem. A
taknyos kölyökben – bennem –, nem az iskolai előadásból, amely előadáson szüleimmel
voltam, ragadt meg e gyönyörű, könnyed, mégis bús schuberti dallam és szöveg,
hanem ott, akkor a Lukácsban… és elhangzott eme uszodai debütálás alkalmából a „Tavaszi
felhők az égen, ti tudtátok régen…” betétdal is. Amikor Káplán György, a
ferences diák befejezte a schubertiádát, egy pillanatnyi csend nehezedett az
egész Lukácsra, majd hatalmas taps tört ki… talán a suli-előadás utáni második
nagy elismerés, amely – Istennek hála – máig töretlen.
A később
Németországban élt operaénekes, Káplán György olyan csodálatos talentumot kapott
a Fennvalótól, amelyhez hasonlót kevesen tudhatnak magukénak, s amellyel immár
újra itthon gazdálkodik – továbbra is a Tőle megszokott mesteri módon.
Ebben
a háborúval, istentelenséggel, erkölcstelenséggel, természetellenességgel fertőzött
ócska, hazug világban örömet visz oda, ahová hívják, s hangjával bevilágít a
szellem sötét bugyraiba, megörvendezteti az elkeseredettet és egy-egy órára feledteti
mindazt, ami ma teherként nyom fiatalt és időst egyaránt. Lehozza a
Mennyországot, mert a zene, a vox humana tisztasága, ma hiánycikk a Földön. Népdaltól
a klasszikus zenén át, a szórakoztatózenéig, minden műfajban egyedülállót
produkál.
Fegyverek közt hallgatnak a múzsák – mondták egykor a rómaiak. Káplán György múzsái azonban, mintha nem vennének tudomást e földi, emberi idiotizmusról, a gyűlöletről, a hatalom-, és pénzéhség kevercséről. Káplán művész úr múzsái aktívak, és úgy szóratják önzetlenül a művésszel az örömöt, a felüdülést és a vígságot mindazokra, akik hallgatják e valóban különlegességnek számító tenort, mint Holle anyó, a párnájából kizúduló havat.
Miért is jutottak eszembe ezek a fél évszázados emlékek? Mert kaptam a mai postával egy nagyszerű ajándékot. Egy DVD-t … Káplán Gyuri, az egykori ferences diák, aki a Lukácsban Schuberttel debütált, megtisztelt legújabb felvételeinek lemezével, amelyet olyan szeretettel ajánlok mindenkinek, mint amilyen szeretettel Ő fölénekelte e szívet melengető, örökzöld klasszikusokat.
Stoffán
György