A munka végeztével
szabadfoglakozás volt. Jártunk keltünk az addig még nem ismert városban,
faluban… Többnyire – és talán ez nem is véletlen – egyházi iskolák
növendékeiként nem kocsmáztunk, csak csellengtünk ezeken a délutánokon,
mindaddig, amíg be nem osztottak bennünket egy idősebb, rendkívül művelt, a
rendet és precízséget komolyan vevő mérnök mellé. Ma már nem emlékszem a
nevére, de emlékét áldom azóta is. Mi Cucu bácsinak hívtuk. Debrecenben volt a
következő munka. A Golyóscsapágy Gyár új üzemcsarnokának a helyét mértük ki.
Cucu bácsi odafigyelt a reggelire, az ebédre, ellátott olyan tanácsokkal,
amelyek még a figuráns-munkát is könnyítették. Az étkezések előtt alig
láthatóan keresztet vetett, amit többen észre is vettünk, de aki nem volt
gyakorló katolikus, azt hihette, hogy Cucu bácsi csak megigazítja az ingét…
Az első napon a munka
végzetével, amikor betértünk szállásunkra, dédnagyanyám egykori, résztulajdonú
szállodájába, az Aranybikába, Cucu bácsi megkérdezte, hogy mi a terv délutánra.
Csak a vállunkat vonogattuk, és nem tudtunk konkrét programot mondani. Nem is
kellett több. Cucu bácsi a következő parancsot adta: „Tegyétek rendbe magatokat
és huszonöt perc múlva itt a hallban találkozunk.” Próbáltunk kérdezősködni, de
Cucu bácsi elismételte a parancsot és otthagyott minket. Huszonöt perc múlva
ott álltunk glédában a hallban. „Most megismerjük a várost. Jegyezzétek meg: ha
egy idegen városban van időtök, akkor azt a várost fel kell fedezni. Meg kell
ismerni. Így lesztek szellemileg és lelkileg gazdagabbak a többi embernél.”
Szerettük a mérnök urat, hiszen érezhető volt, hogy a rendet nem maga miatt,
hanem a mi pallérozásunkért követeli meg, és tetszett az a katonás magatartás
is, amely jellemezte őt.
Bejártuk tehát,
Debrecent. A Nagytemplomot, a Csapó utcát, a Szent Anna templomot is megnéztük,
végül a Nagyerdőben jártuk meg magunkat. „Holnap a Református Kollégiumot és a
Múzeumot nézzük meg. Most pedig, lemegyünk a Simonyi óbesterről nevezett
borozóba. Mindenki ihat egy deci bort, ha akar. Remek a zsíroskenyér is.
Javaslom vacsorára.”
És a borozóban megtudtuk,
hogy itt, Debrecenben árulták el a Magyar Királyságot, s azt is, hogy jóval eme
árulás előtt volt Debrecen városának olyan elöljárója, aki egy akasztófát
állítatott a főtérre, és kihirdette, hogy aki Habsburgot fog a városban, az
felakaszthatja… Mesélt még Cucu bácsi a ferencesek peréről, amit a kommunisták
rendeztek, és szó volt a protestáns gályarabok történetéről is… Beleszédültünk
a rengeteg új információba, amit 17-19 évesen ezen a délutánon és estén kaptunk
Cucu bácsitól. Így telt el a hét, s láthatóan össze is nőtt a kis figuráns
társulat Cucu bácsival, a mérnök úrral, mert egy személyben volt főnök,
nagypapa és tanár. A Krisztina körúton szálltunk ki péntek délután a
kisbuszból, és mint a diákok, sorba álltunk elköszönni Cucu bácsitól. „Mit csináltok
holnap?” – kérdezte. S mi, mint Debrecenben a szálloda halljában, ismét csak
vállunkat vonogattuk… pihenünk, alszunk, focizni megyünk… ki-ki a maga válaszát
mondta. – „Na, nem! Reggel hétkor találkozunk a Margit hídnál, a HÉV
végállomáson. Hét óra ötkor indul a HÉV. Pomázra megyünk. Isten veletek!„ És
megint otthagyott bennünket. Mi négyen pedig ott álltunk és néztük, amint Cucu
bácsi beballag a KGMTI pirostéglás épületének kapuján…
Persze, reggel hétkor
álmosan, gyűrötten vártuk Cucu bácsit, aki már a HÉV-jegyekkel a kezében jött
felénk. „Kibírtátok a korai kelést?” – kérdezte mosolyogva és aktatáskájából
mindenki kapott egy-egy vajaszsömlét. „Megenni!” – volt az utasítás. És mi
majszoltuk a zsömlét a Kövi-Máriáig…
„Ma egy régi barátomhoz
viszlek benneteket, aki megtanít lovagolni. A magyar embernek tudnia kell a
lóval bánni, tudni kell lovagolni és vívni… A barátommal tisztelettel
beszéljetek. Persze, tudom, hogy ezt nem kell nektek mondani. Ő huszárezredes
volt régebben. Magasházy Dénesnek hívják.” Felcsillant a szemem, hiszen
nagyapámtól és apámtól is hallottam ezt a nevet: Magasházy. Rá is kérdeztem:
Horthy Miklós szárnysegédje? „Nem! A szárnysegéd úr fia.”
Pomázon felgyalogoltunk a
Schifferájba, ami nem volt más, mint a TSZ, amit egy Schiffer nevű elnök
vezetett akkoriban. Annak a Schiffernek a pereputtya, aki a háború előtt az
ercsi Wimpffen-birtok egy részét bérbe vette, de akiről sok jót még a besnyői
plébánia história domusában sem lehet olvasni…
Megérkezve a
Lovasikolába, egy alacsony O-lábú öreg bácsi fogadott minket. Cucu bácsi szinte
jelentett neki: „Ezredes úr, négy fővel lovaglást tanulni megjelenetem” … Nem
volt nagy öröm, amikor az istállóban megkaptuk a feladatot. Ismerkedjünk meg a
lovakkal, és az istállófiú utasításainak megfelelően nyergeljünk fel. No, itt
megtanultuk hogyan kell nyergelni, beállítani a kengyel méretét, mire
ügyeljünk, hogy a ló se érezze megát rosszul…
Az istálló előtt Dénes
bácsi megmutatta mit csinálunk a „lóóóóra” parancs után, melyik oldalról és
hogyan üljünk fel a nyeregbe… hogy tartsuk a lábunkat, a térdünket...etc… Mire
a lóra ültünk, olyan fáradtnak éreztük magunkat, hogy minden mindegy volt. A
megpróbáltatás csak most kezdődött. Választhattunk a vezetőszáron vagy az
önálló, a Dénes bácsi által mondottakat betartó oktatás között. Én, mert már
ültem lovon, az önállóságot választottam, és jól tettem. Egy jó óra múlva
minden fáradtságom elmúlt és élveztem a lovaglás csodálatos varázsát. Egyszer
csak nagy hangzavar lett a pályán. Egy ló, a nyergében fiatal lánykával
vágtázni kezdett, a lányka sikoltozott, Dénes bácsi pedig korát meghazudtolva
pillanatok alatt a lányka háta mögött ült és megállította a lovat… Az öreg
huszárnak talán ez volt az utolsó nagy bemutatója… A végén lenyergeltünk,
elláttuk a lovakat, ami szintén nem volt elsőre könnyű feladat, majd
megköszönve a napot elbúcsúztunk Magasházy Dénes ezredes úrtól… Hazafelé Cucu
bácsival leszálltunk a HÉV-ről Budakalászon, és betértünk a Schießl-féle
borozóba, ahol Sebő bácsi olyan disznótorost és olyan házi savanyú uborkát
tálalt fel, amilyet sem addig, sem azóta nem ettem … pedig, az azóta eltelt
majd ötven év alatt, sokszor jártam már az áldott emlékű sváb kocsmáros borozójában.
Minden bizonnyal ez a kulináris emlék is összefügg az azt megelőző lovaglással.
Még egy hétig tartott a
nyári munka, és utána jöhetett a nyaralás… Cucu bácsit azóta sem láttam többé.
Emléke, és mindaz, amit a volt hadmérnöktől (is) tanultam, elkísért egy életen
át. Rend, fegyelem, magyarság, az értékek megismerésének az igénye, és az
elveink melletti kitartás… és az elmaradhatatlan keresztvetés, étkezés előtt…
azaz, a hit megvallása.
Cucu bácsi, az egyik
példaképemmé lett az elmúlt évtizedek során… Ma, vénülő fejjel is szeretettel gondolok
rá és a nyári munka végén, a KGMTI-ből való kilépéskor mondott, felejthetetlen intelmére:
„A pontosság, a becsület, a megbízhatóság, a hit és a hazaszeretet mindennél
fontosabb a magyar ember számára. Mert ettől magyar és ettől ember! Aki nem így
él, az csak egy semmirevaló!” …
Stoffán György