„A kézdivásárhelyi minorita rendház” - Néhány gondolat, egy új, székelyhoni könyvhöz – első magyarországi könyvbemutatóként…

 

Amikor Erdélyben járok – és ez az elmúlt fél évszázadban megszámlálhatatlan esetben megtörtént –, valami különleges érzés kerít a hatalmába. Valami megmagyarázhatatlan szeretet, ragaszkodás ahhoz a földhöz, tájhoz és azokhoz az emberekhez, akikről a politika az tartja, hogy elcsatoltatott. A lélek azonban egészen mást diktál, mást mond. Nincs határ, nincs elcsatoltság… A politika ugyanis, a hazugság és a hatalomvágy művészete mióta kitalálták a királyság helyett a sosemvolt demokráciát… Ám, nem erről akarok írni. Csak elkalandoztam…

Szóval, amikor Erdélyben járok és romos, elhagyott épületeket, mint a székelyföldi fürdők, régi szállodák, borvíz-kutak, düledező városrészeket, mint Herkulesfürdő, beomlott templomtetőket, leomlott templomtornyokat, mint Szászveresmart - látok, amelyek a magyar kultúra és építészet részét képezik, még mai állapotukban is, elszorul a szívem. Hiszen annyi évszázad alkotása lett már az enyészeté, hogy megszámlálni, felsorolni sem tudjuk…

Amikor a Panoráma című műsor számára forgattam a román kommunisták által elrabolt és vissza nem adott magyar egyházi ingatlanokról Kézdivásárhelyen, Bodó Imre ny. esperes barátommal végigjárhattam a romos, siralmas állapotban lévő kantai kolostort, megszemlélhettük Sára Balázs operatőr-kollégámmal az egykor csodaszép épületegyüttes romjaiban is szép barokk helyiségeit, folyosóit. A beomlott refektóriumból egy kis barokk stukkógirlandot hoztam el mementóként, amelyet ma is legféltettebb könyveim mellett őrzök. Bodó esperes uram engedélyével még egy félbetört, faragott, barokk képkeretet kimentettem a romok alól. Az is azt a polcot ékesíti, ahol a beomlott refektórium stukkója pihen. A kantai kolostor-épület régi erdélyi műemlék-fájdalmaim között volt. És talán a legjobban fájt... az egykori pompás kastélyok és udvarházak mellett. Hiszen Kézdivásárhely, számomra legkedvesebb magyar kisváros, de a Kanta is százszor kedvesebb nekem, mint a budapesti Váci utca…  

A kolostort illetően e műemlék-fájdalom múlni kezdett, amikor láttam, hogy elkezdik tatarozni, és még használója is akad… Ma pedig, újabb öröm ért. Másik kedves székelyhoni barátom és írótársam, Iochom István lepett meg. A kézdivásárhelyi múlt egyik sakkövéről, a kantai minorita kolostorról jelent meg egy könyv, amelynek az Erdélyt szerető, Erdélyhez ragaszkodó magyar ember könyvespolcán ott kell lennie – igen, nem ott kellene lennie, hanem ott kell lennie! Hiszen a székely múlt, közelmúlt és az üdvözlendő jelen áll benne, minden részletével egyetemben. Mert a kolostor története mintegy keresztmetszete is egyben a székely sorsnak... bár az épülethez kegyesebb a történelem Ura, mint a székelységhez – ez idő szerint. Az épület ugyanis ma ismét régi fényében, építészeti remekműként állhat, noha éppen úgy "megszenvedte" a történelem minden ismert – és ismeretlen – álnokságát, mint a köré teremtett székely nép, amely ma is várja a hasonló sorsot: a megújulást és régi fényét, azaz, a szabadságát.

Iochom István és Bartos Lóránt, a Székelyföld legszebb karácsonyi ajándékát adta át az érdeklődőknek ezzel, a székely történelmet, a székely művészettörténetet, a székely családtörténetet, a székely egyháztörténetet is magában foglaló míves és értékes könyvvel.

Köszönet érte a szerkesztőknek és mindazoknak, akik lehetővé tették e nemzeti érték kiadását!

Stoffán György