2020. szeptember 27., vasárnap

A "rendszerváltás" után... még időben szóltunk... - I. rész

 

A Nemzeti Napló most induló sorozatával a jellemző magyar feledékenységet szeretnénk orvosolni. Sokan vagyunk ugyanis, akik a múlt század 90-es éveiben írókként, újságírókként már felhívtuk a figyelmet arra, mi következhet azokból a hibákból és bűnös politikai cselekményekből, irányvonalakból, amelyek világosan kirajzolódtak a '90-es évek elején a magyar belpolitikában, gazdasági intézkedésekben a nemzet vagyonának elherdálásában. Sajnos ma is vannak még, akik az Antall-i politikát mintegy etalonként kezelik, noha az a hazaárulássorozat és erkölcsi züllesztés, ami a társadalmat érte, a történelemben csaknem egyedülálló volt. Nincs jogom az akkor író társadalom cikkeiből "mazsolázgatni", de kérem, olvassák újra azokat, amelyeket harminc-harminckét éve vetettem papírra jobbító, figyelemfelkeltő szándékkal, nemzetünk érdekében a Kapuban, a Demokratában, a Dátumban, a Tér-Kép-ben, a Katolikus Magyarok Vasárnapjában, a Szabad Európa Rádióban és más, akkoriban a nemzeti újságírás fellegvárainak számító lapokban... 

KAPU 1994. 9. SZÁM. 6-7. OLDAL

MEGMARADUNK!

Helytelen az a szemlélet, amelyben a mai jobboldalinak (ki)nevezett politikusok és újságírók jellemzik a nemzet jelenlegi és jövőbeni helyzetét. Olybá tűnik, hogy a kesergők, a bizalomvesztett írástudók nem rendelkeznek kellő történelmi, politikai és nemzeti ismerettel.

Ám, írhatnám azt is, hogy a magát kereszténynek nevező jobboldali „tömegek" vészharang-zúgatása, ellentmond keresztényi mivoltuknak. Összegezve tehát, érthetetlen ez a nagy elkeseredettség. Politikailag és társadalmilag magyarázható ugyan a jelenség, ám mélyebben vizsgálva a nemzetet, annak történelmét, önvédelmi rendszerét, önbizalmát és veszélyérzetét, cáfolatát kapjuk a félelmekkel teli, a nemzet kipusztulását jövendölő kesergéseknek.

A 94-es választások utáni baloldali liberális hatalomátvétel, önmagában még nem tragédia. Illetve, nem itt kezdődött a tragédia, hanem Antall József, ez idáig nem tisztázott paktumpolitikájánál. Mint a politikában és a gazdasági életben oly sokszor előfordult már, Antall hatalomra jutásakor is homályos és talán soha meg nem tudható egyezkedések sorozata akadályozta meg a valódi rendszerváltást.

Amikor a mai politikai vezetők az elmúlt negyven és az elmúlt négy évet teszik felelőssé az ország mai helyzetéért, nem gondolnak arra, hogy ugyanazok – ők maguk – felelősek mindezért. Hiszen Antall kormányában és tanácsadó testületében számtalan MSZMP-s és egykori felelős – bűnös – volt található.

A tényeket tudjuk, ezért fölösleges részletekbe bocsátkoznunk. Csupán nagy vonalakban fussunk végig az elmúlt négy esztendőn: (…)

Antallék egyik mulasztásos bűne, hogy elmaradt a tavaszra ígért „nagytakarítás”. Nem vonták felelősségre a „guruló dollárok" keletre juttatóit, a nemzet ellen súlyos bűnöket vétő gazdasági, politikai, katona-politikai és a gyilkos társadalmi vezetőket, bírókat, ügyvédeket, ügyészeket. Antall szemet hunyt a rabolt vagyonok felülvizsgálata ügyében is, segítve ezzel egy primitív, jogtalan haszonszerzésből meggazdagodott kommunista-proli réteg, már-már maffiához hasonlító gazdasági hatalmának kialakulását, amely a közismert megvesztegethetőség által befolyásolta a legfelsőbb állami vezetőket is. Persze, illetlenség erről beszélni, és büntetendő is, hiszen bizonyítani nehezen lehet a hatalommal való visszaélést. Bizonyítás nélkül pedig, az állítást rágalmazásnak nevezik „demokráciánkban”.

Antallék másik nagy bűne a privatizálás és a kárpótlás, amely szintén politikai lépés volt, s aligha igazságos. A kommunisták által 1950-ig elrabolt privatizálandó ingatlanokat ugyanis, nem eredeti és így jogos tulajdonosaik kapták vissza, hanem azok, akik a fennebb említett lopott vagyonok tulajdonosai voltak, s mint ilyenek gyarapíthatták pénz- és ingatlan-eszközeiket, ezáltal pedig politikai hatalmukat. Így vált az antalli vezetés (haza)árulóvá is egyben. A jogos tulajdonosok kárpótlási jegyeket kaptak, ám ezek a jegyek az átvételkor negyven-ötven százalékot veszítettek értékükből, tehát a kirabolt ingatlantulajdonosokon kívül azokat is súlyosan félrevezették, megalázták, akik háborús részvételükért kaptak némi kártérítést…

A kárpótlási jegyek, kommunisták által irányított feketepiaca által is, a fent írt réteg tehetett szert újabb vagyonokra. Láthatjuk tehát, hogy egyetlen rossz – bűnös – intézkedés végig húzódik minden rossz vagy jó intézkedésen, súlyos társadalmi feszültséget okozva ezzel a primitív, lélektelen, de gazdaságilag és szociálisan jó körülményeknek örvendő, és a mind mélyebbre süllyedő néprétegek között. Antall tehát, nem csupán társadalmi szakadékot hozott létre ember és ember között, hanem egyfajta évtizedekre kiható erkölcsi zsákutcába vezette Magyarország lakosságát. Mert javarészt azok jártak jól, azok gazdagodhattak, akik régebben is loptak és csaltak, de Antalltól megbocsátó rábólintást nyertek. Szemben a „középosztállyal", amely fölélte tartalékait és látja a fent leírt problémát, amelytől egyre nagyobb gyűlöletet érez a gazdag és a nagyon gazdag „új arisztokráciának” nevezett, újgazdag, proli réteggel szemben.

Mindezek ellenére nincs itt az ideje egy új „Tőke" megírásának, mert ez a társadalmi feszültség föloldható volna egy szigorú elszámoltatással, indokolt esetben állami tulajdonba vétellel. Ilyen intézkedésre mihamarabb szükség lesz, mert bár elejét már nem lehet venni a vagyonból és a még nagyobb vagyon utáni vágyból eredő bűnözésnek, de ezt a folyamatot még meg lehetne állítani. A korrupciós botrányok kis hányada került napvilágra. Rend azonban csak akkor lesz, ha ismert politikusok és közéleti személyiségek lesznek a Híradó bűnügyi rovatának mindennapos témái. Ha ez bekövetkeznék, akkor a kisstílű élelmiszerboltosok éppen úgy lebuknának, mint az ukrán-orosz maffiák, amelyek ellen a magyar rendőrség azzal védekezik, hogy be sem megy abba az utcába, ahol ezek a maffiózók tevékenykednek.

A gazdaság másik – Antallék által bevezetett – rossz iránya, a külföldiek munkavállalási engedélyhez juttatása. És itt nem a határokon túli magyar munkavállalókra gondolok, hanem a távol- és közel-keleti kereskedőkre, akik bizonyos tekintetben még előnyt is élveznek a határokon túli magyarokkal szemben.

A harmadik szarvashiba a magyarság túlhangsúlyozása volt. Az állandó és üldözési mániához hasonlító félelmek hangoztatása, a nemzeti-keresztény szellem sulykolása többet ártott, mint amennyit használt. Ezzel ellentétben kiéleződött a liberális és magyarellenes logikának áldozó szűk társadalmi réteg nemzetközi ellenállása… Sokan azt hiszik, hogy a nemzeti-keresztény politikai irány megbukott a 94-es választásokon. Ez nem igaz. Csupán azok az álpolitikusok veszítettek, akik nemzetinek és kereszténynek hirdették magukat, de semmi közük nem volt a kereszténységhez és a jobboldali elkötelezettséghez. Hiszen, sem a lopás, sem a hazudozás, sem a mások lenézése, sem pedig a hazaárulás nem tartozott Krisztus tanításai közé. Az előző nómenklatúra azonban – kevés kivétellel – e korántsem keresztényi magatartást tanúsította, kormányfőjével az élen.

Lezsák és Csoóri meggazdagodásáról népmesék születtek, a Duna TV gazdasági visszaéléseiről regék és tanulmányok járnak szájról-szájra, az MDF anyagi felelősségét pedig, ne is említsük... úgysem történik semmi kézzelfogható. A nagy tanulmányíró író 28 milliós „tévedésének” sem bírósági sem egyéb vonzata nincs. Mondhatnók: – de ha a kisember lop...?!

Ám ezek a „nagy" emberek, akik jobbára meg is tudják magyarázni maguknak, hogy joggal loptak, csaltak, hazudoztak négy kerek esztendeig, nem gyakorolták az emberi nagyság azon gesztusát, hogy csendben lemondjanak a politikáról, hogy ne jelöltessék magukat, hogy a Kossuth térre még az unokáikat se vigyék sétálni. Maradtak. S hiszik, hogy ők az igazi népi vezetők, akik nélkül a keresztény-jobboldaliság elvérzik Magyarországon. Mentalitásuk, kitartásuk és kényszerképzeteik miatt sajnálni kellene őket, ám a nemzet nem egyszerű család, s főleg nem az övék. Aki a nemzetet veszi semmibe, veri át, csalja meg, az bűnös. A bűnökért pedig már a görög demokráciában is fizetni kellett. (Talán Magyarországon sem kerülik el azok, akik méltók a büntetésre.)

Átfutva a négy elmúlt éven, s bele-bele kapva a jelenbe is, láthatjuk, hogy a társadalomban alapvető és máig elhallgatott hibák rejtőznek. Legfőbbképpen az, hogy 1990-ben csak hatalomváltás volt, s a rendszerváltás elmaradt.

A katasztrófa érzése mégis fölösleges. Csurka tanulmánya, amelyben arról írt az 1994. augusztus 20-i Magyar Fórum hasábjain, hogy Magyarországot fölszámolják, alaptalannak ugyan nem nevezhető, de túl sötét. A magyar nemzetet több ezer éve nem sikerült fölszámolni. Pedig, ha csak az utóbbi századot nézzük, megvolt rá a lehetőség. Trianon, Hitler, Szálasi, Párizs, Rákosi, Kádár, Antall.

A fenti urak tevékenységének ellenére a magyar nemzet él, van, fejlődik. Igaz, a nemzetközi gazdasági hatalmak szívesen látnák, ha kis hazánkban nagyobb odaadással lennénk az Egyesült Európa iránt, ha még inkább liberálissá válna Magyarország, s ha nem beszélnénk annyit a szétszakított nemzetről, az 1920-as tragédiáról, amelyről a nagyhatalmak véletlenül sem vesznek tudomást. Csak egy-egy, kisebbségi ügyekkel foglalkozó nyugati polgárt küldenek Romániába, hozzánk, s Tótiába. (Igaz, Mária Terézia pozsonyi szobráért egyetlen magyar sem emelne szót...)

Elkeseredni mégsem kell. A tatárok rombolása után néhány ezren maradtunk. A török 150 évig volt Magyarországon, mégis tovább élt a magyar, s génjeiből nem lehetett kiirtani az olykor halállal büntetett identitástudatot. Csaknem ötven évig hasonló helyzetben voltunk e gyászos században is. Se vallás, se magyarságtudat, se erkölcs, se szülői tisztelet... – semmi.

Mégis megtelnek a templomok, gyermekeket keresztelnek, van jelentkező a teológiákra, és erősödik a nemzeti tudat a fiatalság nem kis részében. A magyarság tehát nem kihal és elvész, hanem a természetes kiválasztódás okán valamivel kevesebben leszünk. De csak az szül, aki hiszi, hogy fontos szülnie a nemzetért, aki erkölcsre oktatja majd gyermekét, aki identitástudatot olt már a csecsemőbe, aki vallja, hogy ez az ország kősziklára épült, amelyen a pokol kapui sem vehetnek erőt.

Minden kornak megvoltak a félelmei, és az árulói, akik harminc ezüstért még a Megváltót is eladták. Miért ne lennének ma is? Miért ne lennének magyarok is az árulók között? Ha nagy nemzeti – vagy csak egyszerűen: magyar – költőink, íróink, krónikásaink megmaradt sorait olvassuk, kitetszik belőlük a nemzetféltés. Miért ne éreznénk ma is, hogy veszélyben forog a magyarság léte, erényei, s eluralkodik a kokakola-kultúra, a bézbollsapka, a rágógumi, az amerikai üresség, a pénzimádat, a szabadosságra épülő „liberalizmus"? 

Félni azonban nincs okunk, ám, ha lenne is, hát jogunk nincs! Mindaddig, amíg magyarságunkat természetesnek véljük, amíg hiszünk a szentistváni államalapítás nagyságában, s érezzük Istent, érezzük a hitet, s annak vigasztaló, könnyítő erejét, segítségét. Mert akár kereszténynek, akár ősmagyarvallásnak nevezzük is hitünket –, az egyisten hit. Eleink e hit által, e hit katonáinak segítségével teremtettek államot, amelyet István úr Istennek ajánlott. Lehet-e hát keresztény az, aki Istent semmibe véve kesergésre adja a fejét a nemzet sorsa fölött érzett reménytelenségben? Ez is a természetes kiválasztódás.

Hiszen, valójában csak az mondhatja magát kereszténynek és jobboldalinak, nemzetinek – vagy nevezzük a természetes magyarságot bárminek –, aki utolsó pillanatában is hisz e nemzet megmaradásában, aki cselekszik, aki életvitelével példát tud mutatni nap-nap után. Mert egyetlen nemzetet sem lehet mindaddig kiirtani, megsemmisíteni, „agymosni”, amíg annak a nemzetnek akár csak tíz tagja is hisz a megmaradásban. És mi, ennél jóval többen vagyunk...

Stoffán György