Miközben a világ süllyed
az istentelenség és a teljes elvilágiasodás mocsarába, Isten újabb és újabb
jelt ad, újra és újra felemel és örömmel tölt el bennünket – magyarokat. Újra
és újra feladatot bíz ránk, és megörvendeztet.
Miközben politikai
és hitbéli vitákat folytatunk, hőzöngünk ahelyett, hogy imával fordulnánk az
Atyához, Ő újra és újra megmutatja kicsinyességünket, s mi ilyenkor
szégyenkezve látjuk be, hogy hitetlenségünknél csak ostobaságunk nagyobb.
Ilyen gondolatokkal,
ilyen örömmel és ilyen felismerésekkel néztem végig nagyméltóságú és kegyelmes
dr. Kovács Gergely püspökké szentelésének és érseki beiktatásának felvételét… S
bár nagyon közel – Nagyenyeden – jártam Gyulafehérvárhoz, hivatalos ügyeim nem
engedtek részt venni az ünnepségen, ezért hazaérkezve Erdélyből, éltem meg a gyulafehérvári
csodát… S miért is nevezem csodának Gergely érsek hivatalba lépését? Mert ezt
jelnek, reménynek és egyben áldásnak tartom.
Ha történelmünk nehéz
periódusait, már-már nemzetünk megsemmisülését idéző évszázadait, évtizedeit tesszük
górcső alá, akkor minden időben volt egy-egy jel, amely reményt adott és áldást
jelentett. Meghatározó személyek, események, nem várt történelmi fordulatok
segítették át népünket ezeken a kríziseken, s ha nem is lett varázsütésre jobb
és szebb a sorsunk, sikerült mégis megmaradni, túlélni, és újra építeni, amit a
történelem, a politika lerombolt.
Ma is ilyen
korszakot élünk. A világ, az erkölcs, a hit romokban hever, gondolatainkat és
lelkünket a romboló erők veszik tűz alá, tobzódnak körülöttünk a gonoszság, a
kapzsiság és az árulás mesterei, s már-már hitevesztetté leszünk… amikor jön
egy nap, amely az állandóságot, a megmaradás biztonságát, az ünneplés örömét és
fényét hozza el, s e napon megmutatja magát és megmutatta erejét az Isten. Ez a
nap nemzetünk történelmében jeles napként marad meg, hiszen Gyulafehérvár 84.
főpásztorának beiktatását ünnepeljük.
Száz évvel a nemzeti
tragédia után, Mária, az Istenanya, Magyarország királynője ismét megmutatta,
hogy sem népét, sem országát nem hagyja magára. Akkor sem, ha az a nép sokszor
hűtlen Hozzá, sokszor megtagadja hitét, sokszor a világi hívságok felé
fordulva, magából kivetkőzve árulja el hol az esztergomi érseket, hol Erdély
püspökét… hol egymást…
2020. február 22-én
ismét jelt adott az Úr! Ismét jelen volt Mária. Ismét tiszta lélekkel ünnepelt
az ország, benne Erdély hűséges székely fiai, leányai. Mert újra feltűnt Márton Áron címere, szellemisége. Feltűnt
egy székely főpap, akinek beiktatásán Esztergom érseke– felemelő beszédben – bátorságot
és hitet adott a népnek a jövőben, az új érsekben és a megmaradásban.
Bizonyára sok
tévedéssel és buktatóval jár majd felnőni a Márton Áron-i bölcsességhez,
bizonyára meg kell élni azokat a fájdalmakat és szenvedéseket, amelyeket a nagy
erdélyi püspök és a vele egy időben szenvedő esztergomi érsek szenvedett el. Ám
a címer alatti jelmondat, mindnyájunk jelmondatává kell, hogy váljék: „Őáltala, Ővele és Őbenne!” Krisztus
által, Krisztussal és Krisztusban… Igen! Ünnepeltünk, mert jelet kaptunk, amely
reménnyel tölt el, ami mai világunkban maga az áldás… Az ünneplők azonban nem
kisebb feladatot kaptak ezen a napon, mint a beiktatott főpásztor. Feladatunk
az, hogy kiálljunk a hit, kiálljunk a nemzet és kiálljunk az új főpásztor
mellett… mint eleink védték testükkel Márton Áront és Mindszenty Józsefet, „per
ipsum, et in ipso, et cum ipso!”
Mert ahogyan pásztor
nélkül szétszéled a nyáj, úgy a pásztor sem pásztor nyáj nélkül!
Stoffán György
Fotó: Héjja Béla
Fotó: Héjja Béla