A mennyei kávéházat
éktelen röhögés verte fel. Egy hosszú asztal, díszes társasága hajladozott vérvörös
arccal, s néhányan közülük az asztalt is csapkodták a fergeteges hahotázás közben.
A pincérangyal el sem tudta képzelni mi folyhat és mi ez a nagy és szokatlan
jókedv, az amúgy is mindig jókedvű és gondtalan Mennyországban. Odalibbent hát
az asztalhoz és mosolyogva kérdezte: – Min vihogtok úgy, mint a földi emberek?
Az asztaltársaság
még mindig nem volt képes arra, hogy válaszoljon, de ujjal mutogattak a
hatalmas kivetítőre, amely a földi eseményeket mutatta be a kávéházban. A pincérangyal
odanézett és még mindig nem értette miről lehet szó… hiszen a monitoron egy igen
hülye arcú bábfigura volt, alatta koszorú…
–
Mi történik most
éppen? – kérdezte a pincérangyal.
–
Szobrot avatnak valami
elmebetegek odalenn. A Jancsi szobrát… mutatott Horthy Milkós, későbbi
kormányzó elődjére, aki csendben kortyolta reggeli kávéját és csak most nézett
fel a monitorra.
–
Ez volnék én ma a
magyarok szemében? – de dühroham helyett ő is nagyot kacagott a látványon.
–
Addig jó, amíg
nem engedik, hogy nekem is szobrom legyen… azt képzeljétek el, mivé válnék egy
ilyen szoboralakban. Hálás is vagyok azoknak, akik ellenzik. Szegény János! Hol
egy ostoba filmmel, hogy egy ilyen förmedvénnyel akar tisztelegni neked a hálás
utókor… – ült vissza a székére Horthy.
–
Foky Ottó is
megérkezett közben, s rácsodálkozott a képernyőre… – én nem emlékszem, hogy
ilyet csináltam volna… biztosan nem. Mi ez? – kérdezte a többieket.
–
A Hunyadi
Jancsira emlékeznek a mostani magyarok meg a rácok Nándorfehérváron… és ez a
szobra… – nevette el magát megint Kapisztrán János... – ha ilyenek lettek
volna, hát én bizony a röhögő görcstől egy imát sem tudtam volna elmondani. De
el sem indultam volna Itáliából toborozni.
Mátyás király nem is
nevetett, nem is volt haragos. Inkább szomorúan
nézte a koszorúzást.
–
Szegény magyarok.
Ennyi maradt nekik belőlünk. Pedig mi jót akartunk. Azt, hogy a világ
végezetéig keresztény Magyarország legyen, s keresztény magyarok lakják.
Olyanok, akik tisztelik az elődöket, akik nem gúnyolják a hősöket, és akik nem
mennek el állami vezetőként egy ilyen gúnyfigura-avatásra azon a napon, amikor
a magyar történelem egyik legnagyobb csatájáról emlékezik a világ… ha még
emlékezik, ha még szólhatnak a harangok… – majd legyintett egyet és töltött egy
kupa bort…
Lassan a jókedv elszállt. A mókázás és a kacagás
alábbhagyott, mert megértették Mátyás szavait. Egy nevetséges figura komoly
szoboravatásával gúnyolták ki – művészi módon – Európa megmentőjét azok, akik
Európa megmentőinek gondolják magukat, miközben arra sem képesek, hogy saját magyar
elődeiket alázattal tiszteljék, s méltó emléket állítsanak neki.
Szomorú lett a mennyei kávéház, hiszen nemrégiben egy
hősi temetőt gyalázott meg a Magyarországot megszálló egyik hatalom, majd a
római pápa látogatásával alázták meg a székelyeket, most meg Hunyadi Jánost
gúnyolták ki a legmagasabb állami szinten.
Egyedül Szent László mosolygott a bajsza alatt. Hangosan,
de magának mondta csak, amit mondott: – Ha a magyar a sok ostobaságával és
önmaga ellen való támadásával szemben ezer éve itt lehet a Kárpátok gyűrűjében,
és még él, létezik, akkor ez a karikatúra-avatás sem árthat neki sokat. Túléli
ezt is a magyar. A pápát meg helyre kell tenni, ahogy én tettem annak idején… Igaz,
ma se király, se kormányzó, se főpap… de lesz, ha kell… – zárta a meditálást
László király.
A nemrég felvett kávéházi takarítónő filozófikusan, de
a társaságot lenéző mosollyal csak annyit mondott, két söprés közben: – „Ez egy tündérmese, de ha ismétled a tündérmesét minden
nap minden újságban, és minden rádióállomáson, végre az emberek elhiszik, hogy ez
igaz.”
Stoffán György