Döbbenten figyelem napok óta a
jobboldali sajtóban kibontakozott vitát, amelynek célkeresztjében Ókovács Szilveszter, az Operaház főigazgatója
áll. Döbbenetemmel azonban nem vagyok egyedül, hiszen sokan mások is ugyanígy
reagáltak a hírre, amely szerint a főigazgató úr kitiltani szándékoznék a
magyar zászlót a Magyar Állami Operaházból.
A főigazgató úr feddhetetlen személye, szakmai
ismerete eddig sohasem volt kérdéses a nemzeti oldalon. A hír azonban a nemzeti
sajtó két elismert és az olvasók által is kedvelt – tisztelt – kollégától ered.
Sokan olvasták és a reakciók arra engedtek következtetni, hogy az olvasókat is
megosztotta és meglepte ez a cikkek alapján feltételezett magatartás. A
legtöbben elítélően nyilatkoztak az üggyel kapcsolatban, ám akadtak olyanok is,
akik nem hitték el, hogy az általuk oly nagyra becsült főigazgató ekkora pálfordulást
tett volna.
Nos, magam is kétkedve fogadtam az őt ért vádakat, ezért kicsit elgondolkodtatott a történet…
Nos, magam is kétkedve fogadtam az őt ért vádakat, ezért kicsit elgondolkodtatott a történet…
Mostanában megfigyelhette bárki, hogy az intézmények
vezető pozícióit idegenlelkű, magyarellenes törtetők serege igyekszik
megszerezni. Nem törnek ők túl nagy magaslatokba, megelégszenek egy tanácsadói,
vagy egy igazgatói állással is. Rájöttek, hogy onnan is lehet „irányítani” egy
országot…
Nos, ha én az Opera főigazgatói székére pályáznék, ahol egy becsületes, feddhetetlen előéletű, talpig keresztény-magyar ember az aktuális igazgató, aki ráadásul a nemzeti oldal elkötelezett tagja, igencsak fondorlatos tervre volna szükségem. Ha a baloldal támadná, a jobboldal sorait összezárva, egy emberként állna ki mellette. A legjobb megoldás tehát, ha a közvetlen környezetében találnék néhány embert, vélt vagy valós sérelemtől duzzogó munkatársat, hiszen ilyenek mindig, mindenhol akadnak. Aztán ezek a munkatársak megkeresnének egy ismert újságírót, aki az egyik legnevesebbnek és leghitelesebbnek tudott jobboldali lap munkatársa és előadnák szívszorító történetüket. Ki ne háborodna fel annak hallatán, hogy „az Operában nincs helye nemzeti lobogónknak”? Akit ez hidegen hagy, nem is magyar…
Pilhál Tamás megírta a történetet és ezzel a lavina
elindult. Stoffán György is cikket írt az üggyel kapcsolatban, ám ő, sok
évtizednyi tapasztalatának és utolérhetetlen ráérző képességének köszönhetően,
írása végén a kérdést nyitva hagyta. Megadva a lehetőséget Ókovács
Szilveszternek, hogy ő is nyilatkozhassék. Ez, egy baráti beszélgetés alkalmával
megtörtént, mint írja második, és az ügyet tisztázó cikkében a nemzeti újságírás
egyik 1989-es újrateremtője - ahogyan ezt a miniszterelnöki hivatal
megfogalmazta Stoffánnal kapcsolatban.
És e beszélgetésből kiderült: Ókovács
főigazgató úr részéről az inkriminált és neki tulajdonított mondat soha nem
hangzott el!...
Amikor a botrány már napok óta dagadt, a baloldal is
támadásba lendült. Célozgatva a beruházások körüli visszaélésekkel, s vádolva
is egyben a főigazgatót. Itt válik világossá, hogy voltaképpen mi húzódhat a
háttérben, s miért tört pálcát valaki, vagy valakik a főigazgató feje fölött.
Hiszen az Operaház felújításának levezénylését sokan irigyelhetik azok közül,
akik a beruházásokban csak a nekik esetlegesen „leeső” koncot látják.
A terv tehát sátáni, a csapda bezárult, szabadulni
szinte lehetetlen. Éppen úgy működik, mint az orvvadász csapdája… Minél inkább
próbál szabadulni a vad, annál inkább fojtogatja a hurok.
Most Ókovács Szilvesztert támadják, azonban holnap
megtörténhet ez bárkivel, aki a nemzeti oldal és nemzete iránti
elkötelezettségből hazája haladásáért és az ország és annak kultúrája építésén
dolgozik. Csapdába csalják, eltávolítják, és helyére nevetve ül a hatalom-, és
pénzéhes idegenlelkű, méltatlan utód, akit nem a haza szolgálata vezérel majd,
hanem egészen más érdekek… egészen mások érdekei…
Czeglédi Andrea
a Dunamente főszerkesztője