Értetlenül állnak a Kárpát-medencei magyar katolikus hívek annak láttán,
hogy a Szentszék számos magyar ügyet vélhetően szándékos politikai
meggondolásból félretesz és hagyja feledésbe merülni olyan nagy egyházi
személyiségek boldoggá avatási ügyét, akiknek emléke és példája ma úgy hiányzik
a magyar társadalomból, mint egy falat kenyér. Főként az erdélyi ferencesek
ügyei – nyilván politikai megfontolásból – maradnak elintézetlenül, de a hazai
ferences vértanúk boldoggá avatásával sem siet a szent hivatal. Hasonlóképpen
nincs előrelépés Mindszenty József és Márton Áron vértanúk oltárra emeléséről,
ami azért is érthetetlen, mert azt a VI. Pált – akinek külügyminisztere mindkét
lánglelkű » magyar és székely « főpapot megalázta a kommunista diktatúrával
kiegyezve, majd egyházpolitikai érdekből semmibe vette küzdelmüket – szentté
avatta. Azonban Csiszér Elek és Boros Fortunát ferences szerzetesek boldoggá
avatásáról évtizedek óta hallgat a politikai előnyöket mindenfölöttinek tartó
Szentszék. Csiszér Elek (Csíkcsobotfalva, Csík szék, 1856. nov. 6. – Brassó,
1942. ápr. 27.) szenté avatásáról utoljára és hivatalosan az 1958-ban
elhunyt (politikai okokból boldoggá nem avatott) XII. Pius pápa pontifikátusa
alatt esett szó. Boros Fortunát ferences vértanú boldoggá avatását (Zetelaka, 1895.
június 3. - Capul Midia, 1953. március 16.) – akit a románok a
brassói szerzetesházból a Duna-csatorna építésére hurcoltak, majd ott a súlyos
beteg, 58 éves papot egy lapáttal agyonverték – 2003. március 4-én a
gyulafehérvári Főegyházmegye a kommunizmus romániai vértanúi közt kérte
a Szentszéktől P. Fortunát boldoggá avatását is, de az ügyben immár
17. éve nem történt előrelépés. Itt kell megemlítenem, hogy Csiszér Elek
ügyét Ő, mint akkori provinciális terjesztette fel a Szentszékhez!
Kelemen Didák, Batthyány László, Szabin testvér, Hám János ügyének
lezárására is vár a magyar katolikusok Kárpát-medencei közössége.
Körösztös Krizosztom, Kovács Kristóf, Hajnal Zénó, Kiss Szaléz, Lukács
Pelbárt, Kriszten Rafael és Károlyi Bernát magyarországi ferences vértanúk
ügyében sem érkeznek újabb bíztató hírek a Vatikánból. „A fenti hét szerzetes
1944. és 1954. között életáldozatával tett tanúságot hitéről és
emberszeretetéről. Hárman szovjet, illetve jugoszláv csapatok, négyen pedig a
kiépülő kommunista rendszer áldozatai lettek. Mártírhaláluk ideje arra a tíz
évre esik, amikor a Magyarországot lerohanó, majd rabigába hajtó reguláris és
partizáncsapatok, valamint a támogatásukkal kiépült rendszer számára az élet
nem volt érték. Amikor a kommunista rezsim még nem ismerte fel, hogy a vértanúk
vére az egyház magvetése.”(Magyar Kurír)
A boldoggá avatási eljárások hosszú időt vesznek igénybe, megalapozottnak
és igazoltnak kell lenniük, ám a fent felsorolt esetekben csaknem minden
feltétel adott volna ahhoz, hogy a Szentszék engedélye megszülessék. XII. Pius
pápa, a magyarság nagy védelmezője, már évtizedek óta zavaró tényező bizonyos
politikai körökben, ezért a kezdeményezett boldoggá avatása elmaradt, noha
életszentsége ezt mindenképpen kiérdemelné. Hasonló lehet a helyzet a magyar
főpapokkal és szerzetesekkel is, kivált az erdélyi, boldoggá avatásra
felterjesztett nagyjaink esetében, hiszen egy Krisztust tagadó államvallású,
szakadár ortodox birodalommal való jó politikai kapcsolat többet ér a Szentszék
számára, mint a mindig hűséges székely és magyar nemzet katolikus közössége,
amelynek száma jóval kisebb, mint a román katolikusoké. A Szentszék pedig,
ehhez a nagyobb számú román katolikus közösséghez alkalmazkodik
külpolitikájában. Ennek a külpolitikának volt tudható, hogy a szent pápa, II.
János Pál nem látogatta meg az ezer éves Gyulafehérvári Főegyházmegye
központját, nem emelte metropolita rangra a jelzett érsekség érsekét, a csángók
nem kapnak lehetőséget magyar nyelvű lelki gondozásra falvaikban, s a Szentszék
nagykövete pedig, a román tárgyalódelegációhoz fordulva azzal tréfált Marosvásárhelyen,
amikor a katolikus iskolaközpont „érdekében járt el”, hogy a magyarok miért nem
olvadtak már be a nagy román közösségbe, hiszen volt rá száz
esztendejük. A politika felülírja tehát a szenvedést, a krisztusi
magatartás elismerését, a hitért elszenvedett halált… Róma mai püspöke
tervezi ugyan a székely néppel való találkozást, de érdemi intézkedés nem történik sem a pasztorációt, sem a boldoggá avatásokat illetően… (És mégis van néhány
vakvágányra terelődött erdélyi pap, aki ennek a látogatásnak örül…)
S mi lehet a Kárpátok gyűrűjében, az Esztergom-Budapesti Érsekség
fennhatósága alá tartozó felterjesztettek boldoggá avatása elodázásának az oka?
Miért nem lehet a szentek és boldogok sorában Mindszenty, és a vértanú
ferencesek? Mert a politika felülírja a szenvedést, a krisztusi magatartás
elismerését, a hitért elszenvedett halált… és felülírja a magyarságot is…
Rómában.
Ha Casaroli államtitkárt is boldoggá vagy szentté avatja a mai római
püspök, akkor több kérdésem nincs. Addig viszont a fenti sorokat kérdésnek
tekintve várom Róma válaszát, hiszen jó lenne még megélni legalább a
legnagyobbak elismerését… és szükség is van rá, hogy a Szentszék is példaként
állítsa a magyar fiatalok és a Kárpát-medence magyarsága elé azokat, akiknek ez
a nép köszönheti, hogy még létezik. Vagy ezt nem nézi jó szemmel a vatikáni
külpolitika?
A fentiek ellenére addig, amíg konkrét és egyértelmű válasz nincs, addig is
büszkén tekintek e feledésre ítélt nagyjainkra… hiszen a Mennyek országában
nincs politikai megkülönböztetés, és nincs szükség e földi beleegyezésre sem…
Akiket itt a földön magyarságuk és hűségük miatt maga a Szentszék is
kellemetlennek tart, ott a Mennyben már megkapták jutalmukat.
S így, mintha nem volna politika, Szentszék és
sok ostoba vatikáni politikai bürokrata és áruló, imádkozhatunk… imádkozzunk
Hozzájuk hazánkért, nemzetünkért, megmaradásunkért!
Stoffán György
