Nem könnyű ma magyarnak lenni. S talán mondhatjuk
azt, hogy soha nem volt az. A történelem nem adott nekünk nyugodt és békés
évszázadokat, mert hol mi magunk kerestük meg annak lehetőségét, hogy
elvérezzünk, hol pedig idegen hatalmak alárendeltségében és azok vérszomjának
kitéve éltünk. És élünk ma is. A magyar történelem a legködösebb az európai
népek történelme közül, hiszen már Szent István előtt elkezdődött a magyar
nemzet európaiasítása, ami azt jelentette, hogy ősi írott dokumentumainkat
megsemmisítették vagy elvitték a Kárpátok gyűrűjéből. Találgatunk csupán, s
hiányos leleteink között akarunk rendet rakni, de e leletek a messze Kelettől
Rómáig szórattak szét, mint a puzzle apró mozaikjai. Mégis, az ezerszer
megkavart génekben ott a szellem, az érzés, a tudat, amely újra és újra, minden
válságos történelmi időben felszínre tör és megerősödik. Isteni erő ez, isteni
tudat. Persze nem akarok egy másik nép, gyűlölködéstől sem mentes önhittségébe,
jó üzletként emlegethető önsajnálatába keveredni… s nem sajátítom ki szövetségesünkül
Istent. Nem hiszem azt, hogy kiválasztott nép lenne a magyar, hiszen Isten nem személyválogató,
s a Jézus óta megismert szeretet parancsa is arra kötelez, hogy népeket és
nemzeteket, ellenséget és barátot egyformán szeressünk. Ám, nem tiltatott meg
számunkra az sem, hogy megvédjük magunkat és megvédjük mindazokat, akik bajban,
veszélyben vannak. Tiltás ugyanis nem létezik, hiszen az élet, az élni akarás,
a hit és az erkölcs, a haza és a nemzet józan és megfontolt védelme kötelességünk.
Ma megint élezzük a kardot, egyenesítjük a Dózsa
György parasztjaitól öröklött szellemi kaszákat, felvértezzük magunkat a
keresztesek páncélzatával, és szárazon tartjuk a puskaport… mert olyan
veszéllyel állunk szemben, amilyen még Szulejmán idejében sem leselkedett a
Kárpát-hazára. A világ és a kereszténység ősellenségei, akiknek szervezetei
behálózzák a földkerekséget, végső csapást akarnak mérni Európára, és be akarják fejezni a már 1920-ban félig bevégzett munkájukat
Mária országa ellen. Európa közepén ma ismét fellángolt a magyargyűlölet Európa
vezetőinak körében, mert parancsot kaptak a magyarok teljes megsemmisítésére. Három
nemzet vezetői azonban látják azt a veszélyt, miszerint, ha a magyarságot
sikerül kiíratni, megsemmisíteni az, az ő végzetüket is jelenti, hiszen a keresztény szlávra
sincsen szüksége azoknak, akik a Kárpát-medence kincseit, vízkészletét, és a
Kárpátok gyűrűjének, a természet erői ellen való védelmét kívánják maguknak megszerezni. Nem vagyunk tehát egyedül, de nem is vagyunk elegen ahhoz, hogy saját
védelmünket hiánytalanul megszervezhessük. A magyarság védelme, amelyet ma a
magyar kormány igyekszik minden erővel megszervezni csaknem reménytelen feladat,
mert még mindig nem tudunk – megfelelő erő híján – teljes határozottsággal
fellépni hóhéraink ellen, akik más országokban az ott élő magyarság ellen adnak
támogatást az lévő főhatalomnak, ám mi itthon, kényszerűen szövetségesünknek kell,
hogy nevezzük őket. A helyzet tehát drámai. Szövetségeseink zsarolnak, a szomszédos országokban nemzetünk ott élő részét sanyargatják vagy sanyargatni
hagyják. A történelem produkált már hasonló viharokat a fejünk fölött.
S ha nem is könnyen, de túléltük, ahogyan ezt is túléljük. Mert a korábbi viharok idején sem volt
nagyobb összetartás, nem voltunk többen, s éppen annyi áruló volt sorainkban,
mint amennyi ma van. Igaz, egy volt az ország, ám az 1920-as országfoglalók
elei abban az "egyországban" is éppen annyira gyűlölték a magyarokat, mint ma, s
éppen annyira igyekeztek elárulni a magyarságot és ártani, ahogyan ma teszik.
Egyetlen különbség teszi sokkal veszélyesebbé mostani helyzetünket. Akkor Máriás zászlók alatt vontuk ki a kardot, s ha nem is
győztünk mindahányszor, de megmaradtunk. Akkor a nemzet együtt könyörgött a
hazáért Istenhez, a Magyarok Nagyasszonyához… s kapott meghallgatást, védelmet.
150 év török elnyomás után újra egységes nemzet és ország lettünk, s mindenütt
hálaadó szentmiséken vett részt a nemzet.
Ma 96 éve tart az elnyomás, és az anyaország templomai konganak, nem a harangjai… Máriás zászlók helyett a hitetlen tömeg, tüntetéseinek tiltakozó tábláit emeli a magasba, s az imádság helyett gúnyolódik a kereszténységgel, Istennel… A szabadosság ördögi eszméje zülleszti a nemzeteket, s Nyugat-Európa úgy fogadja ellenségeit, mintha azok hoznák el neki az üdvösséget.
Persze van remény is, hiszen Isten még azokat sem könnyen
engedi el, akik igyekeznek lefejteni magukról az oltalmazó
kezet. Van remény, mert vannak a Kárpát-hazában olyan helyek, ahol megtelik a nyereg minden
pünkösdkor, s bár néhányan divatból „zarándokolnak” a kufárok vonatain, ám, a többség a keresztalják nehéz gyaloglása után ér oda Máriához, aki
– őket – szélesre tárt karokkal fogadja, s kíváncsian várja kéréseiket, s szeretettel teljesíti is azokat. Van remény, hiszen az elsőszombatok
Mária-köszöntőin egy tűt sem lehet leejteni ott a nyereg ferences alatti Istenházában,
ahogy Szent Antal neve napja előtt kilenc kedden száll a közös ima az ég felé. Országért,
Hazáért, Nemzetért, megtérésért, hitért esedezve.
Van remény, mert van egymillió magyar, aki imádkozik
a Kárpát-hazában. S minél nagyobb a veszély, annál jobban sokasodik a nép a
közös imára, s talán előkerül a Máriás zászló is előbb-utóbb. A Máriás zászlók
alá talán felsorakozik majd Kapisztrán egykor győztes sokszínű hívő serege: rác, oláh, tót, talján, pollák
és ki tudja kik még, akik érzik a lehetőséget a Máriás zászló alatt közelebb jutni
Istenhez, megvédeni a kereszténységet, megvédeni Európát.
Nagyböjt van. A felkészülés, a magunkba nézés, a
bűnbánat ideje. Krisztus szenvedéseinek emlékezetére készülünk, s ha nem térünk
vissza Istenhez, úgy a magunk szenvedései által fogjuk tapasztalni a Golgota iszonyatát.
Ha nem tanulunk meg újra imádkozni, megtanuljuk az utolsó lehelettel kimondott „Isten
segíts”-et, s ha nem fogunk össze nemzetként, egységes hittel teli haderőként,
később már nem lesz mit megvédenünk, csak azért fohászkodhatunk, hogy legalább
a nekünk kijelölt sátor megmaradjon…
Európa és a kereszténység védelme ma is nagy feladat,
reménytelennek tűnő harc. Ám, nem nagyobb, mint Nándorfehérvárnál lehetett,
ahol Kapisztrán magasra emelte a keresztet, s ahonnan a hódítók fejvesztve
menekültek Hunyadi János keresztény hadai elől.
Sokan vannak, akik csak az első nagy megpróbáltatás
után - s lehet, hogy későn - térnek észhez, de ma mindnyájunk közös feladata
meggyőzni a még gondolkodni tudó embereket arról az egyetlen igazságról, amely a
múltunkból maradt, s ama szétszórt puzzle mozaikokon látható: A magyarság a kereszt jelével,
Jézussal, és Jézus anyjával, a Magyarok Nagyasszonyával győzheti le a ránk és
Európára törő ellenséget. Csak együtt és csak a magasba emelt kereszttel, az „in
hoc signo vinces” jelmondat hitével van lehetősége a megmaradásra. Vigyük tehát Krisztus keresztjét Cirenei
Simonnal, és támadjunk fel a hitben Jézussal… hogy a Kárpát-haza minden
ellenségének szándékával szemben, a mostani vihar elmúltával újra Istentől
áldott, erős és biztonságot adó keresztény állammá váljon… Mária országává…
Stoffán György