Zavarban
vagyok, mert ma megint kiderült valami, ami ellen egyetlen „illetékes szervezet”
sem tiltakozik, nem emel szót, nincs véleménye. Pedig lehetne, illetve, saját érdekében
elhatárolódhatna és kijelenthetné, hogy az ő „szervezetének” nincs köze ama lap
tulajdonosához, s nem ért egyet azzal, ami abban a lapban megjelenik… még akkor
sem, ha az ő szervezetét egyetlen karikatúra sem ábrázolja. Ilyen jelzés azonban
sehonnan nem érkezik, noha ama „szervezet” néhány tagja szintén elvárná saját
érdekében, hogy végre világos legyen a tényállás. Hiszen nem elég hőbörögni,
mert ama szervezet tagjai közül is néhányan áldozatokká váltak… ugyanis
megszoktuk, hogy ez a szervezet, ha érdeke úgy kívánja, még saját tagjait is
képes feláldozni, hogy utána nyilvánosan megsirathassa őket, majd némi kártérítés
ellenében kegyesen megbékéljen – egy időre, amíg el nem fogy a kártérítés
összege. Mások élete pedig egyáltalán nem számít neki… mármint e szervezet
bizonyos vezetőinek…
Európa tehát
nem jó úton halad, mi több, Európa vakvágányon rohan a szakadék előtt felállított
ütköző felé. Ez a tény pedig nem sok jóval kecsegtet sem Európa, sem ama „szervezet”
számára. A hallgatás viszont felér egy vallomással (Seneca: Silentium videtur
confessio).
Tiszta vizet
kellene önteni abba pohárba, amelyben egyesek szerint sok a víz, mások szerint
kevés… ám az igazság nem ez. Abban a pohárban büdös és koszos víz van. Rébuszok
helyett azonban most beszéljünk világosan. Itt az ideje a normális,
gyűlöletmentes szónak, az építő és békére törekvő beszédnek, tettnek.
Ma könnyen elintézzük
a mai kort azzal, hogy kezd kialakulni egy új világrend. Pontosan nem határozzuk
meg mi is az, csak hivatkozunk rá. Minden bizonnyal nincs is axióma, pontos
meghatározás a fogalomra, de azért jól hangzik. Talán úgy lehetne – szemlélve a
mai világot – megfogalmazni az új világrendet, hogy egy liberális alapon „nyugvó”,
értékek és nemzetek, hagyományok és emberi érzések nélküli erkölcstelen világ,
amelyben a primitív milliárdos többség szabadon rabolhatja ki és nyomhatja
sárba a szegényebb vagy nincstelen tömegeket.
Ennek az új
világrendnek az útjában már csak néhány „eltakarítandó apróság” áll. A hit, az
erkölcs, a keresztény nemzetek, a szabadságvágy, a keresztény egyházak, a
család… Az elv és a megvalósítási tervek készen állnak a végrehajtást, a
megsemmisítést illetően, ám több „renitens állam és kormányfő” még tartja
magát, mi több, erősödni látszik Európában is e „remek” új világrend
ellenségeinek tábora. Millióknak van képe
ahhoz, hogy imádkozzon, hogy hirdesse Krisztus tanítását, hogy szeresse
embertársait, s állami vezetőkként mindezen rossz tulajdonságokat még támogassa
is törvényjavaslatokkal és törvényekkel. Mi több! A magyar kormány és Parlament
még olyan „aljas támadást” is véghezvitt ezen új világrend-trend ellen, hogy Istent is belefoglalta az ország
alaptörvényébe. Fel is háborodott emiatt az USA, és minden olyan ostoba és
öngyilkosjelölt európai állam vezetője, azok liberális szennylapjai, amelyek
nagy pénzért hirdetik, hogy milyen jó lógni az akasztófán élettelenül és
elszáradva… azaz, hogy az új világrend mennyire hasznos és tökéletes az
emberiség számára.
Háború dúl
ma Európában és Keleten… háború van az arab országokban, mert a kapzsiság, a
féktelen szerzési vágy minden emberi érzést és minden erkölcsi normát felülír. A
világ napjainkban olyan, mint a morajló föld, földrengés előtt. Mint a vulkán,
amikor kitörni készül. A liberális eszmék által törvényessé vált gonoszság tarol,
gyilkolja a lelkeket, hogy a test, amelyben a legyilkolt lélek lakott,
gyilkossá válhassék. A világ ostobább fele karba tett kézzel nézi végig
fotelból, miként fejezik le embertársait egy őrül szellemiség nevében, sört
kortyolgatva és „csipszet” zabálva szemléli az agyonlőtt gyermekek és a lebombázott
városok képeit, a bulvársajtóban keresi a világ a „sztárok” szexuális életének
perverz részleteit… s áhítja a jobb életet, amelyet ugyan soha nem kap meg, de
a liberális világ-és értékgyilkosság aktív részesévé válik az ígértek
szivárványszínű álomképe által. Majd megy, és tüntet a józanész ellen, az
erkölcs ellen, védelmébe veszi a halált hozókat, és elárulja saját hazáját
mondván, hogy az mindenkié…
Vajon ez az
ostoba és gondolkodni képtelen tömeg van-e többségben, vagy a hittel, szeretetben
és békét óhajtó tömegek? Netán a harmadik csoport, amely ellenzi az új
világrendet, de épp oly gyűlölettel él, épp olyan gyilkossá válna - ha erre
módot kapna -, mint a liberális agytalanok? Ki tudja?
Van azonban kiút
ebből a zavaros elméjű, ostoba emberhez hasonló világból. Bár nehéz megérteni
és megélni a kiutat, gyakorolni az életben azt, ami kivezet, de mégis van megoldás!
Ez pedig a mai világhoz való alkalmazkodás elvetése, a klasszikus értékek
szerinti élet, a hit és az erkölcs szigorú szabályainak megtartása minden
körülmények között. A példamutatás és az igazság hirdetése.
Mert nem
köthet senki kompromisszumot a bűnnel, az értéktelenséggel annak a szánalmas érvnek
a mentén, miszerint ilyen a világ, ehhez kell alkalmazkodni. Mert a világ ma
ilyen, azonban a Tanítás állandó, és mint tudjuk, egyetlen ékezet sem változik
benne a világ végezetéig. („Mert bizony mondom néktek, hogy amíg
az ég és a föld el nem múlik, egy ióta vagy egy vessző sem vész el a
törvényből, míg minden be nem teljesedik.” Mt. 5, 18.) Próbatétel
tehát ez a kor, amelyben élni vagyunk kénytelenek, Isten akarata szerint. A hit
és az elkötelezettség próbája, az Isten iránti hűség és a szeretet próbája.
Lehet neheztelni, lehet bírálni, de tilos gyűlölni, mert a keresztény embernek
a gyűlölet helyett adatott az ellenséginkért mondott ima, a fohász, s a
nehezen, de mindenkor bizonyosan beérő szeretet. Próbája ez a világ annak is,
hogy miként látjuk és értjük meg Istent, s észrevesszük-e a Kegyelmet, amellyel
nap mint nap megajándékozza övéit…
Akkor
őrizzük meg tehát saját értékeinket, és támadjuk
az ellenséget, amikor szeretjük őket, és tudunk értük őszintén imádkozni. Ha ki
merjük mondani az igazságot érvekkel alátámasztva, s védeni merjük saját
hitünket és elveinket nem csak szóban, hanem példamutatásban is. Nem kell messze
menni, hogy ebben magunk is példát lássunk, hiszen a haza védelmében és a magyar
nemzet védelmében iszonyatos és aljas támadások kereszttüzében látunk minden
nap egy embert, aki kiáll, aki mondani meri, s akinek az igazságait először
nemzetközi szinten is ócsárolják, majd néhány nap elteltével belátják, hogy nem
csak a magyar miniszterelnök igazsága az, amit ha nehezen is, de végre
megértettek.
Van tehát
dolgunk, amelyben Vergiliusszal bátorítok: „Tartsatok ki, s őrizzétek meg
magatokat a jobb napokra!” (Durate et
vosmet rebus servate secundis.)
Stoffán
György