Új
politikai harcmodor, technika - vagy minek is nevezzem -, jött divatba
Közép-Európa eme szánalmas részén. Menetel az, akit támadnak, akivel
tisztességtelenül viselkednek, akit elnyomnak, aki kiszolgáltatott, akinek
elege van abból a száz évből, amit a történelem az utóbbi időben produkált. A
menetelésben van az erő… - gondolják sokan, és önként mennek vonulni. A
szervezők kijelölik a két pontot, azaz, az indulás és az érkezés pontjait, itt
gyülekeznek, ott oszolnak, s az, aki ellen vonulnak, nyugodt lehet, mert
ezekben a menetelésekben semmilyen rendbontás, ellenséges hang, győlölködés,
vagy harcias magatartás nincsen. Egy botor tömeg vonul, amellyel elhitették
azt, aminek az ellenkezője igaz: békésen lehet változást előidézni. Pedig nem
lehet. Soha nem is lehetett, mert a tömeg önmagában nem jelent semmit. Főként akkor
nem, ha ott vonul ahol sérelem érte, éri folyamatosan. Ha ott vonul, ahol semmibe
veszik, ahol primitív rablók az urak, ahol a butaság mellé a rosszindulat és a
kommunista-liberális aljasság az irányadó, az erkölcsi norma.
Vonulnak
Budapesten Békemenetben a magyariak, s vonulnak Attila árva maradékai, a
székelyek is.
A
politikai azonban más. A harc, a csata, a háború nem a fegyvertelen
vonulgatásból áll, hiszen a fegyvertelen vonulgatást körmenetnek, processziónak,
zarándoklatnak nevezik. Ezzel pedig nem lehet aljas politikai hatalmak ellen
fellépni, e békés demonstráció nem hoz változást, nem hoz nyugalmat és
megbékélést. Aki kitalálta ezt a vonulgatós „szabadságharcot”, az csupán
megalázza azokat, akik elhiszik, hogy ez valóban szabadságharc, és vonulnak,
kasza és cséphadaró nélkül.
Láthattuk
a rendszerváltáskor - és máig is utána -, hogy nincs vér nélküli forradalom,
nincs az erőszak felett győzelem, ha az erőszakost meg nem büntetik, ha a hazug
nyelvét ki nem tépik, ha az erőszakoskodót nem kasztrálják. Most egy újabb
politikai guminőt – mondhatnám: alkoholmentes sört – kaptunk valakiktől, és ezt
a politikai guminőt, politikai alkoholmentes sört is igazinak véljük, mert ezt
kívánják tőlünk. Ám, még egyszer mondom: Fegyver nélkül vonulni egyik városból
a másikba, egyik térről a másikra, inkább valamilyen felekezeti ünnephez illő,
semmint egy nemzet szabadságharcához. Ugyanis mind a magyarok, mint a székelyek
(mert nem ugyanaz!), ezerszer megmutattuk, hogy nem akarunk egyebet, mint saját
szabadságunkat. S most ezeregyedszer is vonulunk, demonstrálunk, és éppen úgy
röhögnek rajtunk e demonstráció alatt és után Brüsszeltől Bukarestig, mint ahogyan
röhögtek Trianonban és Párizsban is, ám minden maradt a régiben, illetve
Párizsban még plusz három falut elvettek pozsonyi hídfőként, hogy ne érezzük az
idők gyógyító hatását.
Ezek
a vonulások azonban jellemzőek. A tehetetlenség, a politikai és diplomáciai
analfabetizmus, az erőtlenség kifejezése… vagy ama ostobaság megjelenítője, amely
a „Vitam
et sanguinem pro
rege nostro!” - pozsonyi felkiáltás volt, húsz évvel az előre látható madéfalvi
veszedelem előtt… Tragikus, hogy a magyar történelemből egyetlen esemény után
sem tanulunk, konzekvenciáit levonni képtelenek vagyunk, s csak halmozzuk az
ostobábbnál ostobább „megoldásokat” félremagyarázván a tényeket, jólneveltségünk
okán titkolva a valót, hisz azt említeni illetlenség... Antall József is azt gondolta,
hogy lehet a kommunista söpredékkel úriemberként tárgyalni, s lám, ma szakmányban
öntik a nyakunkba a Tavares jelentéseket, amelyeket e nemzeti szenny vet papírra
Brüsszelben.
Egyetlen dolgot kéne, hogy megtanuljon végre a magyar, a soha
nem volt összetartás mellett: A proli házmesterrel nem lehet Mozartról beszélgetni!
Sétálni pedig a korzón kell…
Stoffán
György
Európai
Idő (Kép: Wass Albert előszava a "Magyarok a magyarságról" című könyvemhez)