–
gondolatok ’56-ról, kicsit másképpen
Kifejezetten
rossz érzést kelt bennem az évről évre októberben visszaköszönő hazug
népünnepély. Forradalom… szabadságszeretet, pesti srácok… ezernyi szlogen
és történet, amelyeket az idő haladtával egyre színesebben mesélnek a még élő
forradalmárok és nem forradalmárok. Mert ma mindenki forradalmár. Mint a régi
antifasiszták… ha tényleg annyi lett volna, az oroszok a Csapig sem jutottak
volna el… Ám, aki anno hozzájutott egy Kopácsi féle igazolványhoz, és azt
sikeresen megőrizte a „rendszerváltásig”, abból gyorsan lett dandártábornok,
ezredes és ki tudja milyen rendfokozatú előléptetett. Jönnek és mesélnek a
hősök és nem hősök, de mindenki hősként állítja be magát, saját hőstettekről
beszél, és tetszeleg, mint a nemzet megváltója… és ezt utálom.
Kivált
azt utálom, amikor negyven éve Nyugaton élő 56-osok jönnek haza, és szintén
megkapják a dandártábornoki rangot, mert szintén felmutatják a Kopácsi féle –
minden kiskaput megnyitó – igazolványt. Megmagyarázzák ezek a nagy hősök, miért
is maradtak kint akkor is, amikor már nem üldözte őket senki, s azt is
megmagyarázzák, miért vagyunk mi, akiknek szülei itthon maradtak degeneráltak,
hülyék, elmaradottak… Azt is hallottam már, hogy aki itthon maradt, az mind
szolgálta Kádárt, tehát mindenki kommunista volt, aki nem disszidált 1956
decemberében. S ettől, e nagy ünnepen bizony felszalad a vérnyomásom. Mert a
jólétből hazajönni, learatni a babérokat, közben elsírni a Himnuszt, szidni egy
kicsit a hazai politikát és végül visszamenni a biztonságos svájci vagy egyéb
országbeli egérlyukba… hát könnyű, de nem méltó ehhez az ünnephez. Vannak, akik
kihasználva forradalmi lehetőségeiket e néhány őszi napot kihasználva egész évi
adócsalásukat is elintézik egy kalap alatt… új hazájukat is meglopva, s
meglopva a régit is, amelynek polgáraként, dandártábornokaként azt tesznek,
amit akarnak… No, de nem füstölgöm, hiszen mindenki tudja, hogy ki ezek a
hősök, akiket jobb helyeken akár gazembereknek is nevezhetnénk. Mert aki
Svájcból feljelentgetni járt „haza” például a Magyarok Világszövetségét és
annak elnökét, az lehet akármilyen dandártábornok, mutogathat akármilyen
Kopácsi féle igazolványt, számomra csak egy hazug tróger, s nem több mint a
Tavares jelentés szocialista írói… és sok efféle 56-os „hős” illegeti magát
ezekben a napokban, mint a kiöregedett vén ringyók a kupleráj előtt… akik –
legkevesebb -, a Walesi herceg szeretőjének mondják magukat…
Nekem más ez az őszi ünnep. Nem a Pére Lachaise temető emlékhelyén koszorúzom, nem a
bécsi emléktábla előtt, s nem is más európai város magyar közösségének
tagjaként – hála Apámnak, aki nem volt hajlandó elmenni 56-ban -, hanem itthon.
Mert nekem valódi a haza fogalma. Nekem nem kérdés, hogy melyik országban
vagyok otthon… s ha beszélek a hazáról, én csak egyről beszélhetek, amelyet
Kárpát-medencének neveznek, s e Kárpát-medence minden országában megszenvedték
1956-ot. Mert nem volt az más, mint a maradék akarat és hazaszeretet letörése.
Ha én azt mondom, hogy nálunk, akkor egyértelmű a hely, amelyről beszélek…
Mert nálunk a Corvin-köz aszfaltja alatt
ott alussza örök álmát a fiatal, s az agg, akiket a szabadság szeretete vitt
azt utcára, de haza már nem… nekem a zsilavai börtön falán száradó 56-os vér
jelenti a nemzeti függetlenségért egykor vívott harcot, mert azoknak a vére
száradt ott, akik csak szimpatizáltak a budapesti történésekkel. Nekem a soha
vissza nem tért egyetemista, akit vagonszám vitt a kádári leszámolás más
országokba… jelenti 56-ot. Kassától Brassóig, Belgrádtól Munkácsig szenvedték a
magyarok ezt a forradalmat. Nem tudtak elszökni, de nem is akartak menekülni,
mint ezernyi, mindent megmagyarázni tudó „honfitársunk”… az akkori menekülés
nem is olyan nagy baj, mint a maradás… akkor is, amikor már haza lehetett volna
jönni. Még nagyobb bűn, az új haza titkosszolgálatainak szolgálata pénzért,
előmenetelért – Magyarország ellen. Mert nagyon sok disszidens magyar vállalta,
amit tisztességes ember nem vállalt volna… szolgálni egyszerre az új haza
titkosszolgálatát és a kommunista titkosszolgálatot. Ám, erről nem illik
beszélni, mert kiderül, hogy hány ócska hazaáruló kapott katonai rangot,
elismerést a „rendszerváltás” után.
Hírhedtek azok a helyek, ahol találkoztak
a „titkos” kapcsolattartók. Berchtesgaden apró könyvesboltocskájának öreg
tulajdonosa évtizeddel ezelőtt még neveket is tudott mondani, s egész jegyzéke
volt, a svájci és a németországi magyar spiclikről és tartóikról, de ismerte a
magyar tartótiszteket is, akik németországi és svájci 56-os magyar spiclikkel
olyan ferde estéket tartottak a városka vendéglőjében a magyar állam pénzén,
hogy azt máig nem felejtették el a kocsmáros hozzátartozói és persze a
helybéliek, akik épp ott voltak a spion-tivornyák idején.
Igen, ma már nem a szép, Édesanyám által
elmesélt forradalom jut eszembe, hanem az idő közben megszerzett információk, a
fals ünneplés, a „nem beszélünk róla, mert nem illik” ügyek. Skizofrén ünnep
ez, így, hiszen mindenki tud mindent, de senki nem mondja, noha a forradalom
hőseit igazából az őszinte megemlékezéssel tisztelhetnénk meg, kizárva végre a
képzelt vagy hazudott hősöket, a szennyes spicliket, a nagyképű
hazalátogatókat, akik még ma is kihasználják saját hazugságaikat és Kopácsi
igazolványát…
November 4-én is emlékezünk… de egyszer
végre együtt kéne a két napot ünnepelni, együtt kellene megülni a harciasság és
a szabadságszeretet bátorságát, szembe nézve az ezért járó halállal. Le kellene
végre vetni a hazugságokat, megtisztítani a forradalom csodáját a rátelepedett
söpredéktől, rákos daganattól. Mint ahogy nemzetünk egész történelméről le
kellene végre seperni a hazugság átkát. Legyen tiszta ünnep az ünnep és
lelkünkig hatoló bánat a gyász. És ne mocskolják politikusok hazug szavakkal,
melldöngetéssel sem egyiket, sem a másikat. Legyünk végre méltók ahhoz, amiről
megemlékezünk.
Mert ha nem hazudunk többé, talán a
hitünk is visszatér, megerősödik a hazaszeretettel együtt. Öreg barátom könyvét
forgatom. Öreg barátomét, aki nem nyaralót venni jött haza, hanem
hazaköltözött, mert a hazaszeretet nála nem két napig tart, hanem örök… Öreg
barátom könyvét forgatom, mert ő azt írta le, és úgy írta le 56-ot, ahogyan
Édesapámtól hallottam. S milyen érdekes: a könyvet nem keresik, nem vásárolták
fel, nincs érdeklődés iránta… mert vitéz Hajdú Szabolcs minden leírt sora igaz.
Vajon, ha a forradalomról is csak az
igazat mondanák, s úgy emlékeznénk 56-ról, ünnepelne-e valaki október
23-án?... Azt hiszem nem. Mert aki valóban tett a hazáért, az nem
hivalkodik, itthon maradt és október 23-án gyertyát gyújt azokért, akikkel
együtt ment az utcára Istenért és a magyar szabadságért.
Stoffán György
