(Kiváló barátom első novelláskötetének első gyöngyszeme... S. Gy.)
Testvér terepjárója sötétedéskor érkezett a vár alá. Nagy üggyel-bajjal átjutott a süllyedő cölöpön, a rokkantgomb azonban nemcsak a cölöpnek jelzett. Felhajtott a dombra, a tavaszi estében unottan bá-multak rá a szoborfülkék lakói. Ők nem örülnek a tavasznak, gyanakodva figyelik az éppen sokasodó, búgó galambokat, melyek hagyományosan és folyamatosan leszarják majd őket. A kovácsolt kapu mel-lett nincs csengő, az öreg toronyból, bagoly évszázados rejtekéből egy kamera les. Testvér előveszi a mobilját, csörget valakit. Aztán elteszi, átmegy a másik kapuhoz, számkombinációkat próbál, a kocsiból Szent László öblösen kérdezi:
- Kapunk vacsorát?
- Aligha Felség, tévét nézhetnek, nem hallják. A telefont se veszik.
- Aligha Felség, tévét nézhetnek, nem hallják. A telefont se veszik.
- Mise nem lesz, elvégre visszaértem?
- Nem mondták.
- Hogy segítsek akkor nekik, ha ők se akarják?
- Járjon közbe, Felség.
- Mise nélkül? Kérni kell annak, aki kapni szeretne.
A terepjáró ajtaját váratlanul bevágja egy szélroham. Testvér kerül a bástya felől, onnan ismer egy autós bejáratot. Döngeti a hatalmas fakaput, elmond egy fohászt is, visszafojtva kiabál.
- Főtisztelendő Püspök úr, megjöttünk! Hahó, itthon vannak? Meghoztam László királyt.
Az ormótlan és tagolatlan homlokzatú, átellenben terpeszkedő hotelből dévaj női kacaj száll, a vár szeg-letéből unottan nyugtázza egy megszobort vaskakas. Testvér szomorúan indul a kocsihoz, érzi, Szent Lászlónak igaza van a mise dolgában. Milyen szép lett volna, ha virágcsokrokkal, ének- és harangszóval várják. Ő tehet róla, neki kellett volna ezt így szerveznie?
- Felség, ide ma nem jutunk be.
- Hol éccakázunk akkor, fiam?
- Felkeressük Juh nénit. Úgy hírlik, nagyon jól főz! Az urának pedig lesz bora, biztosan megszomjazott Felséged.
- Hát ami azt illeti, az én időmben ennyi ájtatossághoz több bor járt. Lezüllött a népem, szilvóriummal jöttek bor helyett. Nem is tudnám, mit kéne ma tennem? Az Úr kegyelme, hogy a közbenjárással le van tudva a föladatom.
A motor bőg, de a terepjáró nem mozdul.
- Mi az?
- Nem értem, sebességbe tettem.
- Éhes vagyok fiam, induljunk.
- Nem megy Felség, valami történt.
- Közbenjárjak?
- Még ne! Ne pazarolja Felséged a Fennebbvaló bizalmát.
Testvér kiszáll, fejét elönti a vér, de jó volna valami igazán csúnyát mondani egyszer az életben neki is.
- Megbilincseltek bennünket Felség.
- Engem ugyan nem!
- A kocsit.
- Mondtam, hogy lóval jöjjünk.
- Felség! Segítene kegyelmed?
- Mit tegyek. Pazaroljak?
- Ne, azt ne! Öltsön inkább testet.
- Jó. Csak szedjél ki a mackóból. Király vagyok, nem szabaduló művész. Ugye így mondjátok arra az el-meháborodottra, aki szabad ember létére bezárja magát, hogy aztán nagy üggyel-bajjal ott tartson, ahol kezdte?
- Így mondjuk Felség. Ha mindjárt nem is szabadulóművész, de elmeháborodott ma mindenki. Jelszavak-kal, kódokkal, távirányítókkal veszi körbe magát, aztán csodálkozik, ha egy szép napon elfelejti a jelszót, nem kap kódot és nem működik a távirányítója.
- És akkor mi lesz vele?
- Nem tud kijönni vagy bemenni. Pedig van lába, csak hiába. Vagy nem tud fizetni, lakni, enni, élni.
A kulcs elfordult a mackóban, Testvér kezébe vette a bíbor bársony tarsolyt és letette a bazilika lépcsőjé-re. Majd hátat fordított, kis terpeszbe helyezkedett, mint aki hosszabb őrt állásra rendezkedik be és egy rosariumba fogott.
Nemsokára éktelen lárma verte föl az ódon negyedet, mindenfelől hanyatt-homlok menekülő emberek kiabáltak, a távolból erősödő szirénázás hallatszott.
*
A kocsma ajtaját lélekszakadva lökte be Padlóváza, beállt szokásos helyére a sarokba, majd leintette a focis hőbörgést.
- Ma mindenki nekem fizet! -rikkantotta. Mert itt a világvége!
- Nincs több fröccs, menj aludni. - szólt a csapos és intett egy kétméteres drukkernak, aki hobbyjának hódolt békésen a hosszú faasztalon; egy törzsvendég méregdrága óráját javította, halászlés mélytányér-ba dobálva az alkatrészeket.
A drukker felemelkedett, kopasz fejét lehajtotta a boltív alatt, benyúlt a sarokba Padlóvázáért, meg-emelte barátságosan, hogy lábai néhány centire bokáztak a talaj fölött, akár az akasztott emberé, és kisétált vele a szabadtéri söntésbe, amelyet zenekari ároknak hívnak, s ahol az erősebben parázslók szoktak álldogálni a mellmagasságban futó utcaszegélyre állított poharaik mellett. Háromszáz esztendeje kocsma ez, a teret körülötte feltöltötték az aktuális korrupciók, a kocsma bejárata azonban mérnöki és metafizikai tachimetrikus pont maradt, amely nélkül nem lehet a városban tisztességesen tájékozódni.
- Itt a feltámadás! Értitek? Tényleg van olyan, láttam! - kiabált magából kikelve Padlóváza, mire két kis-fröccsöt rendeltek neki, hogy tihuljon.
- A parázslók a bentieknél nagyobb érdeklődést mutattak, mindannyiukon átfutott, hogyha igaz a hír, ők már nem halnak meg soha. Buborék vitte a szót:
- Mi van? Ki támadt föl már megint? Húsvét elmúlt, te!
- Szent László király! A nagytemplomból! Itt jött a patika előtt és mély hangon bömbölt abból a nagy bu-sa arany fejéből. Valami kulcsokat keresett.
- Kisfiam, ma nincs több fröccs, mars haza, itt komoly dolgokról beszélgettünk.
- Ha mondom! Mikor hazudtam én nektek?
A nagy röhögést száguldó mentő vijjogása nyomta el.
- Front van. Biztos infarktus, akkor rohannak ennyire. - legyintett a nyugalmazott színigazgató, aki az események hatására újságot is elfelejtett venni Vakolattól, az újságokat mindig falhoz lapultan áruló hírlapostól.
- Nem a front! Gulu szemeit az alkohol hatására lassan és bánatosan forgatta Padlóváza, beleszédült és megkapaszkodott a zenekari árok vaskorlátjában. A király az! Megrémültek tőle, ahogy én is.
Tisztán szódát rendelt, borszagúan nem állhat Szent Péter elé. Nagyanyja sose evett vagy ivott, és neki sem volt szabad, templomozás előtt.
*
A nagy arany fej méltóságteljesen pillantott körbe a vár előtt, majd kegyesen átnyújtotta a kulcsokat Testvérnek.
- Nesze, én nem tudok ezzel bajlódni.
- Mi történt velük Felség? Hallottam az éktelen szirénázást, ami imádságban ért. Kértem a Jóistent, ne hagyjon már megszégyenülni itt bennünket!
- Múló rosszullét, ne félj, nem haltak meg. Még nem. Előbb be kell teljesítsék az Úr szándékát.
- Ezért volt a kerékbilincs?
- Mi másért? Ők így juthattak el a felismerésre. Van, akinek elég a hite, másnak jel kell, hogy elkerülhesse a végromlását.
- Hát ezt a jelet aligha felejtik éltük végéig. Hogy félre fogják ezt holnap magyarázni a sajtóban, az inter-neten milliók fogják egymást győzködni és hülyézni. Még a nevedet is nick névvé fogják alacsonyítani, Felség! Kellett ez?
- Te kérted a segítségemet.
- Háá, ejsze igen, de kicsivel tapintatosabban jobb lett volna. Ha nem tudják meg, úgy.
- Titokban térjek tán vissza, mint a tolvaj? Nem lopni, rendet rakni jöttem én a fejekben. S ugyanezért mentem haza, Erdélybe is, veled. Amit idáig megmutattál, abból nekem az következik, már az is jó, ha beszélnek rólam. Hogy mit, az most mellékes. Messze lakik az a Juh néni?
-Felséges úr, mielőtt elindulnánk, vissza kellene térnie az ereklyetartóba. Elég volt a mának a maga baja.
*
Juh néniék háza a belváros szélén állott, régi idők polgári nyugalmát árasztotta a belépőre. Az ura, Gyuri bácsi hitte is, nem is az apró csontban a nagy király jelenlétét. Ráadásul, pont aznap, nem tekert át a hídon a kocsmába, így a friss híreket sem hallotta. Szent Lászlót az anyósülésről Juh néni kezébe adta Testvér, ott várakozott, amíg Gyuri bácsival becipelték az üres mackót az udvari műhelybe. Egy félreeső sarokba tolták, s bicikliket támasztottak eléje, ami igen megnyugtatta Szent Lászlót, hisz vélhetően nem fogják oda megint bézárni. Aztán felvitték a házba, a verandán Testvér rövid fohászt mondott és szokás szerint megkérdezte a háziakat, hogy befogadják-e Szent Lászlót? Egy kisfiú szaladt elő nagy géppisztollyal ratatázva, katonához méltón köszöntve a lovagkirályt, úgy visította, hogy befogadjuk. Az ebédlőben már vacsorára terítettek, Juh néni damaszt miliőt tett az asztal közepére, arra állította Szent Lászlót, aki az illatok hatására ismét testet akart ölteni. Nem értette Testvért, aki kézzel-lábbal jelzett neki, hogy nem kell a háziakat halálra rémíteni, maradjon a helyén, különben is, nemcsak kenyérrel él az ember.
*
A Testvér torkán egy falat se ment le, a bort se kívánta. Különben is el kellett még vinnie a kocsit a szállásra, külvárosi kiserdőben lapuló, szebb napokat látott fogadóba, ahol nagymamaság felé közelgő, durva szavaikat ájtatos mondatokra váltó szakácsnék az ő áldását várva cserélgették egymás közt azt a rózsaszínű dínókkal díszített cipellőt, melyet a tulajdonos hozott tengerentúli utazásról, s melyben köny-nyed mozdulatokat gyakorolhattak az eljövendő búcsúra, magukat jól karbantartottnak s halálig remélt új szerelemre alkalmasnak gondolva. Juh néni zavarában azt kérdezte, mivel kínálhatná hát akkor, mire Testvér csak annyit felelt: jó szóval.
Azután mesélésbe fogott, hogy s mint jöttek le az esztenákról, amerre csak elhaladt Szent László király-lyal.
Bözödnél meg kellett állítani a menetet, mert a hegyről hanyatt homlok ereszkedő, integető emberek kiáltását hallották. A kutyák értek elébb oda, Testvér egyből szelídíteni próbálta a falkavezért, de csupán egy csokoládé akadt a kezébe, azt dugdosta ki a résnyire nyitott ajtón, mire dühödt nyálfröcsögés csa-pódott be.
- Csak vártunk, igaz Felség? Hátrébb, a szekereken kuporogtak a bözödalfalviak s a szénavillával próbál-tak hessegetni. Addigra ért oda öreg Ábris a fiaival. Adott húsz lejt és annyit mondott, szerette volna tiszteletét tenni Szent László király előtt.
- Így igaz! S a pénzét hová tetted fiam?
- Öreg Ábris meghajolt, amikor elmondtam neki, hogy itt van az autóban Szent László király. - hatódott meg Testvér. Kértem, jöjjön el a misére, de az öreg indult vissza a juhaihoz. Keresztet vetett, azzal kalap-ját hátratolván, orrát a hátsó ablaküvegre nyomta, úgy kérdezte, hol a király?
- Miért nem engedtél ki? - dörögte László.
- Felség, a mise miatt, késében voltunk. De adtam öreg Ábrisnak egy füzetet, ami az utunkról szól.
- Mire megy az vele? Mondott valamit?
- Hát csak annyit, hogy olvasni nem tud, de legalább találkozott Szent Lászlóval.
Juh néni lehajtott fővel hallgatta a csodás történetet, Gyuri bácsi merengve, a demizson dugóját ker-gette körbe-körbe maga előtt az asztalon. Csendben voltak, a kikészített vacsorára elkezdtek jönni a le-gyek.
- Ha csak akkora hitetek lesz, mint a mustármag, hegyeket tudtok megmozdítani. - szólt Testvér, majd fogadott egy frissen érkezett sms-t. - Mennem kell, vigyázzanak magukra, Szent László hite és ereje szálljon e hajlékra s minden betérőre.
*
Juh néni óvatosan felemelte és kivette az ereklyét a bársony tarsolyból, majd az asztal közepére állítot-ta. Leült és nézegette, megfogni puszta kézzel nemigen akarta az aranyozott kincset. Csendben imát mondott s kérte Szent Lászlót, nézne már le keményebben ide. Furcsa érzések kerítették hatalmába.
A hallon keresztülszűrődött a klozet súgása, ablakszárny csapódása és egy elégedett sóhaj. Gyuri bácsi visszajött, leült az ebédlőben, farkasszemet nézett Szent Lászlóval és kihúzta a demizson dugóját.
- Hát akkor mi se eszünk?
- Megmelegítsem? -állt fel Juh néni.
- Hát mégis mit gondoltál, lelkem? Reggel ettem utoljára. A kölyök látta Szent Lászlót, mielőtt sunyni ment? Le kellett volna fényképezni vele.
A pörkölt szaftját mohón itta fel a darástészta, az uborkás üveget Gyuri bácsi odébb tette, mert épp ta-karta Szent Lászlót. Gyomorkorgást hallott, értetlenül kereste szemével Juh nénit.
- Te se ettél? Egész nap se?
Ekkor az udvarról zörgés hallatszott, összekoccantak a kutyatányérok, Juh néni most a cicát hívta va-csorázni az öreg körtefák alól.
Gyuri bácsi megnyomkodta saját hasát, mintha orvos volna, pont úgy. Biztos volt benne, az ő gyomra nem korgott. Az udvaron sötét lett és csend. Csak a rózsaloncra vetődött ki a hálószobai olvasólámpa fénye, Juh néni és a kölyök álmukban Szent László mögött lovagoltak, Juh néni sudár menyecskének, a kölyök hatalmas erejű vitéznek látta magát, kit László meghívott udvarába apródnak s édesanyjával a beavatási szertartásra tartanak.
Sokféle fogadalmat tud az ember kitalálni magának, ami mind arra való, hogy megszegje, lelkifurdalása támadjon s rászorítsa magát az önnevelésre. Ha nem szegné meg, ha meg tudná állni, nem kellene fogadkozni s az önnevelésből semmi se lenne. Így hát Gyuri bácsi nyugodtan törte meg felező diétáját, amit egy kövér paptól hallott. Állítólag mindig pont fele annyit szabad csak enni, mint amennyit egyébként befalna az ember. Hétköznapi, áldás nélküli pogányböjt ez, mindenféle szakralitás nélkül, nincs benne felajánlás, lemondás valakiért vagy valamiért, csak gyomorfájás, feszültség, és reménykedés lassú apadásban, könnyebbedésben.
Gyuri bácsi bármire megesküdött volna, hogy amikor a mosogatóba tette tányérját és az eszcájgot, a háta mögött valaki azt mondta: nono. Nagyon régen volt szüksége arra, hogy ellenőrizze, mennyit ivott. Évtizedekkel korábban, húsvét tájékán történt, hogy bohém társaságból hazatérve a konyhaasztalon hatalmas dobozban száz plüssnyulat látott. Rögvest le is dőlt, majdnem lekéste az ágyat, mert alighogy belefeküdt, az már indult is. Hanem másnap reggel a doboznyi nyúl ugyanúgy ott volt, a nagynénje szül-te őket színes kelmékből, csipkékből, cérnákból és erdei leleményekből, ő küldte fel vidékről eladásra, munkahelyen kollégáknak, barátoknak, gyerekeknek. Gyuri bácsi azóta nem tudja, mikor elég a borból.
*
Hárman maradtak az ebédlőben, Szent László, Gyuri bácsi és a demizson. Egy árpádházi szent, a ma-gyar történelem maga volt ott a hatalmas diófa asztalon. Milyen igazságtalan is a világ, hogy nem tudjuk, valójában mi történt, miután történelmet lehetetlenség tanulni, csak történetírást. A jövő isteni tabu, csak azt az időt látjuk be, amiben élünk, s azt se egészen, mert a kicsikorra nem emlékezhetünk, elmondásból ismerhetjük csupán, így aztán valami meséhez hasonló képet őrizgetünk, dédelgetünk, az elmesélt kicsi önmagunk akarunk lenni s igazságtalanul gyerekeinkben is azt keressük, miközben tán magunk sem voltunk soha azok, és csalódunk, gyanakvással figyelünk, mikor egészen más jön szembe, valami, amit idegennek gondolunk, pedig ugyanaz az emmauszi szerencsétlenség, a felismerésre való képtelenség és a fel nem ismerésből fakadó önsajnálat az is. Mire pedig öreg fejjel végig gondolhatnánk, mit is kellene tennünk, addigra csak a régebbi, elvétett dolgok bújnak elő a lelkiismeret-furdalás ódonillatú, dohos tabernákulumából, és mi az ajtó zavaró nyikorgására fogjuk türelmetlenségünket és alkalmatlanságunkat, melyekből magunk semmit sem tudunk már felhasználni, akik pedig még okulhatnának belőle, azoknak érdektelen, éppen mert nekik is saját önsajnálatuk a fontos, abban remélik önnön megváltásukat, nem veszik észre Emmauszot, ami pedig mi, előbbre járók vagyunk, mert én bennetek vagyok s ti énbennem. Mert mindannyiunk emmausza az előttünk menetelők valósága, az ő menetelésük valósága.
Nincsenek közös tulajdonságok az emberi sorsokban. A tragédia éppen az, hogy azt hisszük, vannak, mert ott is csak a külsőségekre, a sors megnyilvánulásokra figyelünk és nem arra, hányféle szivárvány formájában emelnek a hasonlónak vélt szenvedések hidat az emmauszi felismerés felé.
A közös sors hamis képzete pusztító, mert vígasztal és megmenekít a szembenézés, önelemzés hatal-mas munkájától, látszólagos felmentést ad. Saját sorsunktól való félelmünkben atomként féltjük nemze-tünk molekuláját is, nem vesszük észre, hogy csak egymás szenvedéseiből és felismeréseiből építkezhe-tünk, hogy mindannyian egyszerre vagyunk felismerésre képtelenek és emmauszi hídverők, és időbeli eltolódás sincs föltétlen a két szerep között. Egyszerre lehetünk értők és értetlenek. A korban előre ha-ladva a feleslegessé válás érzéséből, ami maga az átvezetés, végképp nem lehet semmi hasznunk, mert mire feldolgozhatnánk, már nem vagyunk itt. Marad tehát egy igen rövidke idő elmesélt eszmélésünk és kielemezhetetlen érkezésünk között, amikor a Teremtő szándékát valóra válthatnánk, de az önmegvaló-sítás nagy csalása és hazugsága ekkor lel bennünk prédára és nem engedi a gyermeki rácsodálkozás és a felnőtt ember szabadságvágya természetes elegyét érvényre jutni, amely az erőlködés nélküli alázat és a saját képmásra teremtés kegyelmének receptje, és odaát beváltható. Már nem kötnek a korai elvárások, a temetőt viszont még mindig idegenként, kivül állóként járjuk és nem érzünk benne semmi otthonosságot, semmit, amit el tudnánk fogadni belőle és nem is félünk még annyira a haláltól. Ekkor vagyunk valamennyire magunk, ekkor tehetünk valamit másokért, nemzetért, világért. A kegyelem az, ha tehetünk, s a kereszthordozás, hogyha nem.
Könnyű volt neked László király, mert úgy születtél, hogy a kegyelmed volt egyben a kereszted is. Nem volt kérdés, akarod-e, teheted-e vagy sem, törvényeid gránitként álltak önmagukban, erejük nem attól függött, kik, honnan, miként ítélik meg.
- Isten-Isten, Nagyuram! Gyuri bácsi Szent László felé emelte poharát és fenékig itta. Majd gondolt egyet és megterített a királynak. Poharat is tett elébe, s bort. Így ült; asztal közepén az ereklyetartó, előtte az étel, talpas pohárban csillogó bor. Eloltotta az ebédlő hatalmas, szitakötőmintás ólomüveg lámpáját, gyertyát gyújtott és imához készülődött.
- Idvezlégy kegyes Szent László kerál, Magyarországnak édes oltalma. - suttogta az ősi rigmust.
*
- Ej, de el van itt minden cseszerintve Nagyuram, úgy kellenél ide, mint egy falat kenyér. -szólt Gyuri bácsi az áhitat múltával.
- Csípős paprikája van-e kendnek?
- Hogyne, kalocsai, ha megfelel.
- Sose gondoltam, hogy egyszer még hasznát veszem a kalocsai püspökség alapításomnak. A papok ho-nosították meg ott is a paprikát, mikor hazatértek a spanyolhoni máglyázásból. Mondd csak fiam, ugye a feleséged ez a birkaszőrhajú asszony, a Juh néni?
- Igen, Nagyuram.
- Szerencsés ember vagy, igen jól főz. Testvérnek igaza volt, ő biztos rosszabbul járt ma. De hát nem kergettük... Jó a borod is. Az honnan van?
- Balatoni, az északi oldalról.
- No, akkor azt is jól tettem, hogy a zirci apátot Guden figyelmébe ajánlottam, mikor a Bakonyban keres-te élete értelmét s a szarvasokat. Guden vitézem indította útjukra apáti áldással a konverzusokat, akik Franciahonból behozták az első igazán jól termő vesszőket. Két évig kellett nélkülöznöm Gudent, mert odaragadt a kolostor balatoni birtokain a fráterekkel szőlőt telepíteni. Mint később visszahallottam, né-hány szerzetes a fogadalmát is megszegte, mert a nagy buzgalomban a bor is jól fogyott és Guden a menyecskézés fortélyait egészen nyíltan gyakorolta. Ahogy az elején apáti áldással indult a munka, a végére apáti szitok sarkantyúzta Guden lovát vissza, Somogyvárra. De a szőlő megmaradt! Gudennak megbocsátott az Úr, hisz tőle kapta nagy természetét, az apát viszont elkárhozott, mert nem fizette ki a szőlőmunkások bérét. Ugye te mindig kifizeted a más munkáját fiam? Mert ezt veszik a legszigorúbban minálunk.
- Ki, sőt, többet is, ha rászolgáltak. Hanem azt tudod-e Nagyuram, hogy néped zsákutcában vergődik?
- Tessék kitörni. Senki helyett nem fogja a kardot Szent Mihály.
- Jaj, nem úgy van az manapság. Nincsenek kardok, szerződések vannak, s bennünket örökké becsapnak.
- Tudom. Megérdemlitek.
- Miért? Mit vétettünk? Néped rengeteget dolgozik, mégse jut ötről hatra, s a letört lélek tizedel ben-nünket.
- Most az volna a legfontosabb, hogy visszaadjátok az önmagatokba és egymásba vetett hitet. Ennek hiányában eluralkodik rajtatok a pusztító cinizmus. Ne akarjatok mindig szalonképesek lenni kifelé és befelé.
- Hogy jön ez ide?
- Úgy, hogy a szalonképes mindig arról nem beszél, ami számára a legégetőbb probléma. Így azután esélye sincsen arra, hogy azt valaki segítsen neki megoldani.
- Nagyuram! Te tudod tán, melyek a mi legnagyobb gondjaink?
- Amíg akad néhány hozzám imádkozó a Kárpátok gyűrűjében, addig tudom. Fiam, bennünket is pontoz-nak. Akihez nem imádkoznak elegen, veszít a közbenjáró erejéből. A küszködés nem ér véget a halállal. Mindig jönnek újabbak, akiknek más és más a fontos, mint legutóbb is közösségünk egyik új tagjának, Salkaházi Sárának.
Erre már Gyuri bácsi föltápászkodott s a pincébe indult demizsont buktatni. Csak a hall egyik díszpárnáján szundikáló macska nyitotta tágra világító szemeit értetlenkedve, amikor észrevette gazdája ökölbe szorult kezét. Félt, hogy rá haragszik a párna miatt.
*
- Senki sincs itt megfizetve Nagyuram, úgyis az a baj. S bennünket nem vígasztal, ha elkárhoznak azok, akik miatt nyomorgunk. - szuszogott vissza a hegy levével Gyuri bácsi.
Fényesen kacagott Szent László. - Hát mentsétek meg a lelküket!
- Nagyuram, itt senki se akarná a kizsákmányolója lelkét megmenteni. Sokkal inkább a pokolra kívánja.
- Hát épp erről beszélek kendnek! Mire valók a törvényeim? Aki szabad, és a munkát nem fizeti meg értékén, az lop. Ha pedig a rabszolga nem végzi el a munkáját tisztességesen, a gazdáját lopja meg. Világosan megmondottam nektek, hogy a tolvaj szabadot fel kell akasztani, a rabszolgának pedig levágni az orrát. Ha pedig a templomba menekülnek, akkor a szabad tolvaj legyen az egyház rabszolgája, ha rabszolga a tolvaj, akkor adják vissza gazdájának.
- Ki menekül ma templomba, Nagyjóuram?
- Tudom, ma a vallásosság helyett a vagyon az emberek lelki igénye és hamis támasza, a remélt bizton-ság templomaként tisztelitek a bankot, a tőzsdét, a különféle pénzes csavargásokat, ezért oda menekül-tök. Ott aztán aki szabad, rabszolgává lesz, aki rabszolgaként keresi ott a szabadulását, rosszabb szolga-ságba jut. Törvényem nem is juthat érvényre, mert a pénz rabszolgájává lettek szenvedései nem gyűjte-nek kincseket a lelkekben, megfulladnak, akasztófa helyett az örökös elégedetlenség nyughatatlanságán.
- Nagyuram, ma egy miniszter vagy egy vállalkozó sem szabad, hát akkor az, aki nekik dolgozik?
*
Óriási csattanás remegtette meg a házat, a bor is meglódult a pohárban, a gyertya meg elaludt az ablakon hirtelen betódult széllökéstől. A sötétségben félelmesen hasított végig az ebédlőn a kék fény, nyomában a súgó esőzés hangjával megérkezett az év első zivatara. A villanyóra nagyot kattant és kialudt a rózsákban való éjjeli gyönyörködés szolgálatába állított kerti lámpa. Gyuri bácsi ki szerette volna tenni az addigra ablakdeszkára költözött és hajnali lopakodáshoz készülődő macskát, de eszébe jutott Juh néni várható kárálása ez ügyben és inkább halkan becsukta az ablakot. Gyufa után kotorászott az almárium fiókjában, de lábával felrúgott egy régimódi szódásüveget, amilyeneket gyűjt, s ami aztán kiakadt kallantyúja okán spriccelve görgött a kövezeten a becsapódásig. Fordulatonként verette hol Gyuri bácsit, hol Szent Lászlót, hol a kegyelmet kapott macskát, aki emiatt rémületében a hallba szaladt és a dédi hímezte díszpárnába mélyesztette körmeit. Hiába, idővel minden jótett elnyeri méltó büntetését.
- Az Isten ba.... ! - harapta el a mondatot Gyuri bácsi, vendége miatt is.
- Szégyellje magát kend, pont azt szidja, aki még segíthet rajtunk?!- dohogta Szent László. - Tudod- e fiam, hol tartja Juh néni a fölmosó rongyot?
Gyuri bácsi szótlanul botorkált a hallon át, de a macskában megbotlott és előre esett, magával rántva telefonzsinórt, függönybojtot. Na ekkor tényleg káromkodott végre egyet, azt se bánta, ha nem segít, aki egyedül segíthetne. De ugyan mit is segíthetne most? Úgyis neki kell rendet raknia. Olyan messzinek tűnt a nyugodt fröccsözés folytathatósága, hogy egy pillanatra még az is felmerült, le kellene feküdni, hisz nemsokára világosodik. Visszanézett az ebédlőbe s elgondolkodott, nem illene-e reggelig letakarni László királyt a bársony tarsollyal? A mosogatóba tette az edényeket, feltörölt, a macskát kikergette a padlásfeljáróba és kezébe vette a tarsolyt, széthúzta a száját, rá akarta húzni a kincsre, amikor dörge-delmes öblösség vágta át az éjjeli, halkra fogott cselekvések fonalát: -Fiam, tudod-e mit mondott a mi Nagyasszonyunk Szent Fiának a kánai mennyegzőn?
Gyuri bácsi elgondolkodott, de hirtelenjében nem tudta a választ. Nagy szomorúság ülte meg a viharos éjjelt, végül Szent László maga megfelelt.
- Fiam, nincs boruk! Ezt mondta Mária.
- Ó Nagyuram, ne nehezteljen, már hogyne volna. Egy hektó is akad a pincében! Azzal töltött mindkettő-jüknek s megértette, hogy itt most a királyi udvar etikettje szerint kell eljárni, a napnak akkor lesz vége, amikor Szent László elunja a szárnyalást.
- A szabadságnál és szolgaságnál tartottunk. - borúskodott a király. - Nincs közöttetek egyetlen szabad ember se?
- Attól tartok Nagyuram, nincsen. A szabadság függetlenség is, de itt csak alárendeltségek vannak, s aki a sor végén áll, kit is rúghatna seggbe? Lova nincs, az autó pedig igen sokba kerül, arra mindenki vigyáz, de soknak az sincs, így hát isznak és szétzilálnak.
- De gazdagok csak akadnak?
- Azok vannak szép számmal, de nem önellátók úgy, mint a te idődben, Nagyuram. Elvették rég a magá-ban állás lehetőségét. Egymás disznóságaitól függenek, egyik se tud meglenni a másik hazugsága nélkül. Láncra vannak fűzve, mint a gyöngyök, együtt tartja őket a közös érdekszál. Ezért a méltatlanná váltakat is a füzéren kell tartani, a szakadást mindenáron megakadályozandó. Esély sincsen a gazdagok megtéré-sére és bármiféle áldozatvállalásukra. Még a látszólag legfelül állók is csak egy adott mértékig tehetnek az országért, a kultúránkért. Ha a mértéket elvétenék, a szálat rögvest elvágnák.
- Kik szabják azt a mértéket?
- A láthatatlanok, Nagyuram. Kizsákmányolják a gondolatainkat is.
- Inkább ott van a hiba, hogy önmagatokat zsákmányoljátok ki azzal, hogy nem éltek helyesen az erőtök-kel és a képességeitekkel. Először saját magatokat lopjátok meg e mulasztással, azután ez ad lehetőséget az idegen tolvajnak is. Az ezerféle kötöttséget nyakatokba aggató társadalmi kifosztást ti szavazzátok meg. Szolgalelkűekké váltatok, ezért nem tud a tehetős sem megállni a maga lábán. Féltek a saját véleményetektől, csak az számít, ki mit szól hozzá és nem az, hogy elkergessétek a nem közétek valót.
- Jaj drága Nagyuram, ma még abban sincs egyetértés, hogy ki nem való közénk! Ki dönthetné azt el? Ha valaki ezzel próbálkozik, rettenetes történelmi példákkal előhozakodva rögtön letámadják, hogy kire-kesztő. Nem lehet megfogalmazni a nemzethez tartozás ismérveit, mert azonnal előkerülnek, akik a ma-guk sajátos módján értelmezik a nemzetet. Olyanok ők, mint a maga módján hívő ember, aki nem fogadja el egyetlen egyház tanítását, törvényét sem, a maga építette morálhoz hasonul és addig relativizálja saját szellemét és cselekedeteit, míg végül nincs mihez viszonyítania. Szerintük a rossznak nincs is valóságos, csupán szubjektív léte. Ezért azután irritálja őket a másik kapaszkodója, dühösen acsarognak arra, akinek a fejében akad még valamennyi a régi rendből, mert az saját spirituális hontalanságuknak mutat tükröt. A sok hontalan azután egymás agyon relativizált moráljához igazodik és kialakul egy másféle közösség, egy külső látszatnemzet, amely a közös történelmünk és kultúránk szokatlan és igazságtalan értékelésére szövetkezik, kénye-kedve szerint hagy ki belőle, illetve hangsúlyoz túl számára kedves részeket, s ha ez nem tetszik a népnek, akkor kikéri magának, mert úgy érzi, az őt kizárja valamiből.
- Ti régiek, akik ezt észre veszitek, össze tudtok-e fogni?
- Nem tudunk, Nagyuram, mert ez az ördögi játszma személyes önállóság érzeteket generál mindkét oldalon és ezáltal nálunk nagyobb, ellenőrizhetetlen erők hatalma alá kerülünk.
- Miféle erők alá?
- Sátáni erők alá, amelyek elsőrendű célkitűzése elhitetni, hogy nincs is gonosz, nincs ki ellen védekezni és ez a fölfogás egyrészt elkényelmesít bennünket, másrészt azt sugalmazza, hogyha nincs gonosz, akkor azok a bajok, melyek bennünket gyötörnek, voltaképp tőlünk származnak és csak rajtunk áll, hogy orvo-soljuk-e őket.
- De ebben az esetben nincs szükségetek az Istenre se. -morogta László király. Tölts még, fiam!
- Hát épp azt akarják, hogy ne legyen szükség, ezért hadoválnak folyamatosan az egyéni szabadságról, a társadalmak szabadságáról, amelyet demokráciának hívnak, miközben ezen lózungok alatt minden szép-séget és harmóniát kilúgoznak, ami az embert az Istenhez kötheti. Emberi szabadságjogokat szajkóznak, miközben ezen szabadságjogokkal való korlátlan visszaélés szabadságával taszítanak bennünket nyo-morba.
- Engem, mint lovag királyt, szinte istenként tiszteltetek, ezért éjszakáimat imában s vezeklésben töltöt-tem, hogy ne akarjak véletlenül se az Úr fölé kerekedni, ma viszont boldog-boldogtalan elvárná, hogy istenítsék.
Megérdemlitek a sorsotokat. A valódi szabadság csak az lehet, amelyben az ember fölismeri és végre-hajtja azt, amire megszületett, de nem akarja eldönteni, hogy a másik mire született. Az Isten akaratát keresi önmaga helyett.
- Nagyuram! Ma már nem hinni, hanem tudni akarnak az emberek, s ebből jön minden baj. Saját, benső világunkból jövő tudást keresünk és külső normáknak nem akarjuk magunkat alávetni. Saját tapasztala-tainkra és élményeinkre támaszkodunk, kerüljük az olyan tudást, amelyik örökérvényűnek tartott szabá-lyokban, tanításokban rejlik.
- Az a kisebb baj, hogy kevesen hisztek az Istenben, a nagyobb baj, hogy sokan, még a hívők közül is, nem hiszitek a sátán létezését. Pedig ő odaát is munkál, lásd, engem is rávett arra, hogy idejöjjek. Azok, akik miattam összegyűltek a templomokban, nem mentek volna oda, ha csak az Úr miatt hívják őket. Érdekesebbé váltam tehát, fölébe kerekedtem Istennek az emberek szívében. Elkövettem a hibát, amit éltemben soha. Nincs vége, fiam, soha sincs vége a küzdelemnek, odaát nálunk sem. Feladatunk éppúgy végtelen, mint az alkotott világ. Csak nálunk már pihenés sincsen, hisz anyag sincs. Aki üdvözült, örök munkára vágyik és soha nem fárad el. Jutalma éppen az, hogy a teremtés részévé vált és az Úr segédje lehet a földön lévő lelkek mentésében.
- És az elkárhozottak?
- Örök tétlenségre vannak ítélve, sem jót, sem rosszat többé nem tehetnek. A pokol az örök semmitte-vés, de a lélek nem kapja meg a tettvágytól szabadulást soha.
*
Talán nincs is csendesebb szakasza az éjjelnek, mint a hajnalodás előtti. Aki együtt tölti éjjelét a hold-dal, ilyenkor bölcsebbnek érezheti magát és jól végzett munka utáni fáradsághoz mérhető a testi erőtlenedése, mely elindítja ugyan az ágy felé, azonban az élményekkel zsúfolt lélek nem hagyja nyu-godni. Kínos vergődés, izzadás, százszor átgondolt gondolatok újra gondolása a holdember legnagyobb keresztje, mégis hagyja magát elcsábítani a holdtól, amely kalandot sejtető könnyelmű nőhöz hasonla-tos, aki mindennap másképp cicomázza fel magát, mégse változik és nem is unják meg soha.
Gyuri bácsi nem takarta le Lászlót, csak szépen kisimította az asztalon a bársony tarsolyt, kétágú arany zsinórjából keresztet formázott, mielőtt eloltotta az időközben visszajött villanyt, majd az ismerős búto-rok sarkait, ajtófélfát és falkiszögelléseket érintve eltapogatózott az ágyig, miközben azon fogadkozott, hogy hold őnagyságát kordában tartja ezentúl. Fáradt ő már az egész éjszakás szerelemre.
*
Juh néni kacatolására ébredt apa és fia. A kölyök átmászott Gyuri bácsi ágyára és odabújva kérdezte, anya haragszik? A konyhából ingerült edénycsörömpölés, kredenc ajtók csapkodása hallatszott. Föltá-pászkodtak, hogy megnézzék, mi történt.
- Legalább a poharakat és a demizsont kiöblíthetted volna. Miért kellett kétszer vacsoráznod? S ha már kétszer ettél, miért nem volt jó ugyanaz a tányér és eszcájg? Miért kell egy este több poharat is bepiszkí-tanod?
Gyuri bácsi nagyon elnyűttnek érezte magát a vitához. Így csak legyintett. - Evett László, jó étvággyal és mindent megbeszéltünk.
Juh néni egyszerre nézet bosszúsan és anyáskodva. Nem elég a kölyökkel a reggeli mosakodásért, öl-tözködésért, készülődésért vívott közelharc, most még ez is. Dehogy van neki türelme végighallgatni az újabb hülyeségeket, majd…, talán este.
- Miért nem tetted bele az ereklyét a tarsolyba? Egyáltalán miért maradt így este óta? Én visszatettem, miért kellett kivenned?
- Nem tetted vissza lelkem, csak itt hagytál bennünket. Én hozzá sem értem. El se köszöntél tőle.
Erre Juh néni az ebédlőbe hívta a kölyköt. –Látod, kisfiam, ebben az ereklyetartóban a mi második leg-nagyobb királyunk egy kicsiny csontja van, jegyezd meg jól, hogy egyszer érinthetted. Most vissza visszük a kincstárba.
Gyors ima és fényképezkedés következett. Később, ezen a képen Gyuri bácsit sokan a kölyök nagyap-jának nézték.
A kredenc oldalán egy bárgyú rongybaba lógott, akinek feje pirospozsgás, dundi alpesi tehenészlány-hoz hasonlított, teste óriás puffancsra volt tömve zacskókkal és nejlonszatyrokkal. A fenekén egy zipzár volt, ott lehetett a tölteléket válogatásra kihúzni. Innen választott Juh néni egy vászonszatyrot, Szent Lászlót mégsem illik reklámszatyorba tenni.
A kredenc oldalán egy bárgyú rongybaba lógott, akinek feje pirospozsgás, dundi alpesi tehenészlány-hoz hasonlított, teste óriás puffancsra volt tömve zacskókkal és nejlonszatyrokkal. A fenekén egy zipzár volt, ott lehetett a tölteléket válogatásra kihúzni. Innen választott Juh néni egy vászonszatyrot, Szent Lászlót mégsem illik reklámszatyorba tenni.
A kapuból még visszaintettek, a kölyök anyja keze helyett a szatyorba kapaszkodott.
George Sun