Csodálkozva olvasom a hozzám írt levelet, amelyet papbarátom fogalmazott meg. „Utóbbi két cikked stílusa nagy port vert fel…” – írja. Ez utóbbi két cikk több lap hasábjain megtalálható. Az egyik Orbán Viktor miniszterelnök úr straßburgi beszédével kapcsolatos, a másik a budapesti West Balkan diszkóban történtek után megfogalmazódott gondolatokat tartalmazza. Mindkét cikk mondanivalója, hogy a kereszténység, a Krisztus-követés nélküli világ értelmetlen, s vissza kell térni a klasszikus értékek és Krisztus parancsai által mutatott útra mind Európának, mind a Kárpát-medence magyarságának. Ez ma, aggódó katolikus papbarátomnak telefonálgató rosszakarók és álszentek szerint: stílusában nem elfogadható.
Igazuk lenne? Nem szabad söpredéknek nevezni a kommunista liberális sátánistákat? Stílustalanság volna „kreténnek” nevezni a Magyarországot ócsárló, keresztényellenes, hazudozó uniós képviselőket? Netán helytelen név szerint megemlíteni azokat, akik felelősek a rendszerváltás utáni időszak tragikusan rossz politikájáért? Szalonképtelen lehet azokat elmarasztalóan fölemlegetni, akik 1945 után katasztrófába sodorták az országot, akik papok ezreit mészárolták le, akik hívő emberek százezreit tették nyomorékká, földönfutóvá, vagy menekültté? Vagy az lehet kifogásolható, hogy akik ma Magyarország ellen magyar állampolgár létükre uszítanak és gyűlöletet keltenek Európában, azokat hazaárulónak neveztem, s megemlítettem, hogy a hasonló cselekedetekért egykor – joggal – kötél járt? Isten tudja hát, hogy mi az a stílusjegy, amely problémát okozott a papbarátomnak leveleket író, telefonálgató ostobáknak, álszenteknek, szemforgatóknak.
Ezek után elgondolni sem merem, hogy miként reagálna a társadalom eme álszent, aljasul, nem szemtől szembe, hanem a hátam mögött levelezgető, mószeroló része, például Mindszenty József, Márton Áron, Ordass Lajos, Ravasz László, P. Boross Fortunát ofm, vagy esetleg Prohászka Ottokár, Debreczeni Sixtus O.Cist., dr. Fűzy Sándor, Shvoy Lajos magatartására, szavaira, írásaira. Hová telefonálgatnának ma, e kiváló vértanúságot szenvedett keresztény papok ellen azok, akik ma engem igyekeznek elhallgattatni azzal, hogy papbarátom előtt ócsárolnak, hazudoznak és hamisan vádolnak?
A tudatlan ember úgy értelmezi a kereszténységet, és a keresztény életvitelt, hogy a Krisztus-követő emberekkel, csoportokkal bármit meg lehet tenni, mert nekik kötelező a krisztusi szeretet elvén elviselni minden támadást, atrocitást. Nem ütnek vissza, nem védik meg magukat, nem tesznek támadóik ellen semmit, mert az számukra tilos. S, ha meg merik tenni, hát akkor bizony vétenek a keresztény tanítások ellen, s így megszűnnek kereszténynek lenni – gondolják. Nos, ez messze nem így van, mint láthatjuk a történelemből, sőt a Szentírásból is. ("Ha rosszat mondtam, bizonyítsd be, hogy rossz volt, ha pedig jót mondtam, miért ütsz engem?" - Jn. 23. – itt kikéri magának Krisztus az arculütést!)
Nem lenne például déli harangszó, ha Kapisztrán tárt karokkal fogadta volna a törököt, s nem emelte volna a magasba a keresztet, ezzel erősítve Nándorfehérvár védőit. Ma a török(nél rosszabb) a világot átjáró vörös liberalizmus, az isten-ellenesség, a hitnélküliségre nevelés. Nap-nap után látjuk, hogy mivé fajul az a nemzet, az a földrész, az a világ, amely elfordult Istentől.
Amellett, hogy a baráti figyelmeztetést elfogadom, s jó szándékú papi, baráti tettként értékelem, néhány gondolatot hozzáfűznék.
Mi a dolga a katolikus írónak? Miért kapta a talentumot? Nem azért hogy hallgasson, s elhallgasson, ha egyes félelemmel teli vagy kényelmüket, hivatalukat féltők és/vagy álszent civilek kellemetlenkednek egy baráton keresztül – keresztényietlenül, aljasul az író háta mögött, meg sem kérdezve az érintettet, hogy értesüléseik valósak-e. Névtelenül besározni valakit nem keresztényi, de keresztényellenes cselekedet. (Mondom ezt annak a jogán, hogy harminc éve minden cikkem alatt ott a nevem! S ha vétettem vagy rossz, helytelen, igaztalan információt adtam közre, azért épp olyan nyilvánosan kértem bocsánatot, ahogy megjelentettem a valótlant. És effélét soha nem tettem szándékosan, vagy azért, hogy másokat megalázzak.)
Az író nem a szószékről beszél Istenről azoknak, akik amúgy is hisznek, és tisztában vannak Isten parancsaival. Az író nem csak az ab ovo őt értő társadalomnak, társadalomhoz szól. A társadalom minden olvasó rétege meg akarja érteni, miről beszél az író. Így, abban a stílusban kell az igazságot, a követendőt, a bajt és annak okait megfogalmazni, amelyet a társadalom egésze megért, felfog. Mindenki a saját nyelvén értse… A társadalomnak érthetően írni persze nem azt jelenti, hogy az író drasztikus – ma kifejezetten divatos –, szalonképtelen kifejezéseket használjon…
Nem könnyű megszólítani azokat, akik nem is akarnak odafigyelni. Ha pedig odafigyelnek, akkor nem érzékelnek mást, mint azt, hogy nevelni akarják őket, s valami eddig nem hallott „ostobaságot” akarnak velük elfogadtatni. Az írónak az a dolga, hogy minden olvasó szelleméhez eljussanak a gondolatai, és e gondolatokat az olvasó be is tudja, be is akarja fogadni. (Mindenkinek megfelelően és megfelelőt lehetetlen írni, hiszen ma még Szent Pált is lezsidózzák a tudatlanok, hiteltelennek tartják sokan azok közül, akikhez az író szólni akar.)
Prédikálni könnyebb, hiszen a célzott hallgatóság alapvetően azért megy a templomba, hogy Istenről, és az Ő parancsairól halljon, hogy megemlékezzen az Úr napjáról, imádkozzék, keresztény közösségben lehessen. Ám, miként lehet egy, többségében erkölcsileg és hitében leépült – vagy a hittel, Istennel eddig nem találkozott – társadalmat megszólítani, Istenhez vezetni, rádöbbenteni arra, hogy rossz úton jár, hogy Isten nélkül üres, és kíméletlen élet vár rá, s hogy visszatérni az Atya szeretetébe senki máson nem múlik, mint önmagán az emberen, az Istentől kapott szabad akaraton, az Isten iránti szereteten, a társadalom vezetőin, az iskolán, a jó papon. Hiszen nem Isten fordult el az embertől, hanem a mai ember tiltotta ki Istent saját életéből. Hogyan lehet egy erkölcseiben leromlott társadalomnak megmutatni, hogy mi a rossz, hogy kik, hogyan, milyen eszmékkel csalták meg, hogy kik vezették rá arra, miszerint lelkiismeret furdalás nélkül megölje, megölheti önmaga jóléte érdekében saját magzatát(!), hogy szembe forduljon a józanésszel, az erkölccsel, magával Istennel, az egyházzal? Csak a társadalom saját stílusában, illetve annál kissé cizelláltabban. A stílus maga az ember, és én ezt vállalom. Nem vagyok szent, nem vagyok szelíd, mert ebben a világban szentnek maradni csak a kolostorok mélyén lehet. Kint a világban harcolni kell, Krisztus szeretet-hadseregévé kell válnia minden keresztény embernek, mert körbevette a keresztényeket a sátáni gonoszság, amely nem kímél nemzetet, életet, erkölcsöt, hitet. S az a keresztény, akinek ez a harc nem tetszik, amiért – kereszténynek aligha nevezhetően – hátulról támad, vagy szellemi, szeretetteljes harc helyett e végső küzdelemben megértően szemléli keresztény felebarátai lelki és szellemi lemészárlását, az a Sátánt szolgálja, nem a jézusi parancsokat, nem az (újra)evangelizációt, s nem Istent.
Az alázat nem azonos a birkatermészettel. Isten és az emberek iránti alázattal kell ma kemény harcot vívni. Nem kell ehhez gyűlölni az ellenséget, de kötelező megmutatni a helyes utat olyan stílusban, amely érthető, egyszerű, és hazugságmentes, és szemtől szembe mondatik.
Megrótt tehát papbarátom, mert egyeseknek – egyházi emberekről is szó van – nem tetszik a stílus, amelyen azonban nem változtatok. Ma már odáig mennek e hátba támadók, hogy egyházellenesnek neveznek, noha soha egyetlen sort nem írtam az egyház ellen, s ezt abból is láthatni, hogy sokan már-már bigottsággal vádolnak meg olvasóim a másik oldalon … Igaz, ha egyházi problémáról írok, akkor azt mát némelyek egyházellenességnek vélik, szövegértési problémákkal köszködve. Ajánlom tehát mindazoknak, akiknek nem tetszik, ne olvassák írásaimat. S gondolkodjanak el azon, mennyit ért az elmúlt húsz év alatti ilyen-olyan tiltakozás, felháborodás… a szép, pallérozott stílusban megírt és aláírt közlemények és tiltakozások százai, a megalázkodás, a fűtől-fától való bocsánatkérés olyan bűnökért is, amelyeket a kereszténység soha el nem követett. Semmit. Mert aki elkövette, az az Egyházi Törvénykönyv (Can. 1397.) szerint súlyos büntetésekben részesül, (illetve a Can. 1398. – abortusz – szerint önmagától beálló kiközösítésbe esik). Tehát, saját stílusomban fogom ezután is védeni saját Római Katolikus Egyházamat (amely nem csak a klérus, hanem a hívő nép), a keresztyén egyházakat, és a Hazámat. Saját stílusomban fogom Krisztus tanításainak elfogadására sarkallni a társadalmat, szembe állítva mai életének és istentelenségének zsákutcájával, csődjével.
Viszont a Krisztustól tanult „stílusban” imádkozom azokért, akik ostobán, és mélyről jövő rosszindulattal áskálódnak „keresztényként” a kereszténység és a nemzet védelmében leírtak okán - ellenem. Szánalmas, Isten-és keresztényellenes gyurcsányi viselkedés ez. E névtelen és egyben súlyosan jellemtelen áskálódóknak is vissza kellene térniük Jézus Krisztus tanításához. Mert ahogyan és amit tesznek, az Jézus parancsai ellen való.
Papbarátomnak pedig köszönöm, hogy az ellenem és egész családom (többek között 85 éves, ferences harmadrendi, katolikus hitben, a kommunisták által egy életen át üldözötten öt gyereket felnevelt apám) ellen irányuló, de a hátam mögött ki tudja mi okból hirdetett, és egyházi körökben is következetesen terjesztett hazudozás és áskálódás következményeképpen, jó szándékkal figyelmeztetett, s ennek okán leírhattam ezeket a gondolatokat. Nélküle ugyanis eszembe sem jutott volna mindez. Itt is igaz tehát a régi megállapítás, miszerint: „Isten útjai kifürkészhetetlenek”.
Stoffán György