Ha rövid szeretnék lenni, akkor néhány mondatban el tudnám mondani a véleményemet Magyarország elmúlt csaknem egy esztendejéről. Valahogy úgy, hogy: - az Európai Uniós tagság és a belső hazaárulók, valamint a multinacionális nagytőke, az élet minden területére kihatóan rontott a magyarok életminőségén. A magyar kormány pedig minden erőfeszítése ellenére sem tehet semmit a jelenséggel szemben. Sőt, olyan szerződéseket szavazott meg és írt alá a gyurcsányi parlament ellenzékeként a mai kormány is, amely szerződések megszüntették Magyarország önállóságát. A népesség száma rohamosan csökken, a kivándorlás egyre nagyobb mértéket ölt, a közbiztonság gyakorlatilag megszűnt, a számonkérés csak látszólagos, az oktatás színvonala pedig nem éri el az európai átlagot sem, így a magyar gyermekek szellemi képességeiktől elmaradó képzésben részesülnek (kevés kivételtől eltekintve).
Ám, nem akarok rövid lenni. Inkább picit hosszabbra nyújtanám az évértékelőt, s nem is a kormánnyal foglalkoznék, inkább a hétköznapokkal, amelyekből levonható a mindennapok és a jövő (vagy a jövőtlenség) sötét valósága.
Tudom, hogy most inkább lelkesedni kellene mindazért, ami eddig történt Magyarországon. Sokan vetik a szememre, hogy íróként inkább lelket kellene önteni a polgárokba, semmint a bajokra koncentrálva szólni hétről hétre. Csakhogy amíg a bajok ott vannak, más bajok pedig ott leselkednek ránk, addig nem lehet lelkesíteni a népet. Mert a valóság az, hogy nincs is kit lelkesíteni. A nyomor, az erkölcsi mélység, a (politikai és civil) bűnözés, valamint az igazságszolgáltatás disszonáns volta semmilyen lelkesítésre, lelkesedésre nem ad semmilyen inspirációt. Miről is van szó?
Vesszőparipám az abortusz kérdése. Erről talán most írok utoljára, látva az ezzel kapcsolatos írásaimra kapott reagálásokat még a keresztény társadalmi osztály részéről is. A liberálisoktól megszoktuk, hogy az abortusz mellett vannak - mint a nők alapvető joga mellett -, azok a politikusok, akiket sajnos édes jó anyukájuk nem kapartatott el, hanem mint a társadalom rákos daganatát életben hagyott. Ma már viszont a magukat kereszténynek vallók is egyre inkább azon az állásponton vannak, hogy a nő döntse el, megtartja-e a magzatát, vagy az emberi élet megmentésére felesküdött „szakemberrel” irtassa-e ki. Legyen. Pusztuljon a magyar, pusztuljon a csak, és egyedül az anyja általi védelemre számító apró megfogant ember. A magyar nők nem kis százaléka tehát a legaljasabb gyilkosságot követi el a magyar törvények szerint és azok értelmében és engedélyével. A kormány pedig a szavazatvesztéstől rettegve meghagyta az antalli abortusztörvényt, amelyet álságos és aljas módon máig magzatvédelmi törvénynek neveznek. A Felvidék magyarsága (az ottani tót törvények alapján) többek között ennek az abortusz-felfogásnak tudhatóan hal ki úgy tizenöt-húsz éven belül. Azonban Erdélyben sem más a helyzet, éppen úgy, mint a Délvidéken és a Kárpátalján. Milyen alkotmányos jogfolytonosságot akar akkor a magyar jobboldal? Kinek? Hiszen a ma írt alkotmányt negyven év múlva (ha addig a visszatérni akaró - és erre jó lehetőségekkel bíró - kommunisták és liberálisok meg nem változtatják), elsöprik majd az új népesség vezetői, a cigányok, akik megoldják majd a magyar kérdést, és megalkotják a cigány állam alkotmányát. Nem, nem tartok lépést Vona Gáborral, aki szerencsétlen és rendkívül ostoba módon a parlamentben a cigányok túlszaporodásáról beszélt. Ugyanis nem a cigányok túlszaporodásával van baj, hanem a magyarok gyermektelenségével. A teendő tehát ne a cigányok sterilizálása (hiszen Vona szavaiból ez hallott ki), hanem a családok látványos és nagymértékű anyagi támogatása. Ha ugyanis a multinacionális cégek árbevételeiknek megfelelő adót fizetnének, s a bankok helyett az állam a népnek adná a gazdasági válság okán a bankoknak kifizetett milliárdokat, akkor a magyar társdalom jókedvű, és bizakodó, gyermeket vállaló társadalommá válna. Jelzem, hogy amikor Orbán Viktor Siófokon kijelentette, hogy marad a jelenleg is érvényben lévő abortusztörvény, akkor a keresztény egyházak közül egy sem reagált erre a kijelentésre. Ez pedig nem csupán szégyen, hanem hallgatólagos, és az Evangéliumba ütköző egyetértés, tehát bűn! Ez azonban legyen az ő lelkiismereti problémájuk. A keresztény egyházak magatartásával és erkölcsi helyzetével nem is érdemes foglalkozni sem ebben, sem más kérdéseket érintve. Ugyanis a magyar és az európai történelmi keresztény egyházak saját magatartásuk által megszűnő félben vannak, s ez végső döfést ad az európai népek jövőjének… ami ma már biztosan látszik: nincs. Mert nem új templomokra van szükség, s nem azon kellene panaszkodni, hogy nincs elég pap... mert van elég pap, és van elég templom is. Csak jó papból van rettentően kevés. Ha sok lenne, és az egyházak azon az úton járnának, amelyet Krisztus kijelölt a számukra, akkor hatalmas méretű molinók takarnák a templomok bejárata fölötti területet a „Ne ölj magzatot sem!” felirattal, s esetleg egy feldarabolt apró emberke képével. Ilyet azonban ezek az egyházak nem tesznek, mert nem akarnak azokkal ellenkezni, akiktől az apanázs jön. Egy utolsó történet az abortusz ügyben: Egy nénikével beszélgettem erről a kérdésről, aki éppen a templomból jött ki és megszólított: - Gyurkám miért szidod a Viktorkát (sic!)? Eddig olyan szépen írtál róla!
Én értetlenül álltam a kérdés és a néni előtt. A néni folytatta: - tudod ez az abortuszkérdés ma politikailag nem aktuális. Majd, ha az lesz, akkor kell vele foglalkozni, nehogy az unió megint elkezdjen minket támadni. – De az Isten nem azt mondta a törvényekkel kapcsolatban – perlekedtem a nénivel -, hogy ha lehetőség lesz rá, akkor tartsuk be a törvényeit… Mire a néni: - Nem kell most az Istennel bajlódni. Aki akar, menjen abortuszra és kész! A Viktor megmondta mit kell csinálni, és az atya se beszélt erről most a templomban, akkor te meg minek avatkozol bele ebbe?… - és ennek a néninek hat gyereke van… de „Viktorka megmondta”, hát akkor ki hozzá képest az Isten?... Hozzá kell tennem: a szerzeteskolostorok mélyén éjjeli virrasztásokat tartanak, és közös imák szállnak Istenhez Magyarországért, a Kárpát-medence magyarságáért…
Tehát az abortusz-kérdésről beszéltünk, mint jellemző és tragikus valóságról. Ám az ország értékelést korántsem fejeztük be. Hír volt a minap a nyomtatott és az elektronikus sajtóban, hogy lopott egy közismert újságíró, műsorvezető a Tescoban. Szalámit, sajtot, és egyéb olyan finomságokat, amelyekhez ma már a bérből, fizetésből vagy nyugdíjból élő ember nem férhet hozzá. Bakács Tibor – művész nevén Settenkedő – hozzáfért. Persze a liberális média azonnal elkezdte elkenni a dolgot, mindenféle hazudozással, aminek persze a célja, hogy Bakácsot felmentsék tettének súlya és bűne alól a köz előtt. Bakács nagy ember, tehát ha ő lop, annak nem lehet következménye. Ellenben azt a biztonsági őrt, aki kiadta a Bakácsról készül figyelőkamerás felvételt, letartóztatták és eljárást indítottak ellene. Ennyit talán elegendő leírni a magyar jogrendről, a rendőrségről, a közfelfogásról és igazságszolgáltatásról.
Bakácstól idézek: -„Rövidlejáratú politikai keresztények vicsorgása most nem érdekel. Külön öröm, hogy Kertész kapta a Nobel-díjat. A vasárnapi ebédnél mocskos szájjal ebédelő-zsidózó, történelmileg elhülyült keresztény középosztály meg kinyalhatja a seggemet.”(Bakács Tibor Settenkedő: Krisztus zsidó csillaggal. Élet és Irodalom, 2002. december 8.) Talán a fenti idézetnek és ennek az általa is jegyzett szellemiségnek köszönheti, hogy őt nem vitték be a rendőrök, s nem tették néhány napra hűvösre, mint azokat a gimnazista lányokat, akik néhány csecse-becsét (bizsut) emeltek el – ami persze szintén nem megengedhető – egy áruházból… S történt mindez jóval a választások után, és a közélet megtisztítását ígérő kormány regnálása alatt.
Végül az alkotmányozásról néhány szót. Sokat gondolkodom, hogy kell-e ez a cirkusz és egyáltalán, kell-e alkotmány egy olyan országban, ahol azt az alkotmányt sem tartják és tartották be, amit ma sztálininak és elavultnak neveznek. Hiszen, ha betartanák, akkor Gyurcsány és bűnszövetkezete már aligha lehetne szabadlábon, számos bíró és ügyvéd legjobb esetben utcasepréssel keresné a kenyerét, volt rendőri vezetők épp börtönbüntetésüket töltenék, és egyes parlamenti képviselők hazaárulásért kaptak volna komoly büntetést – az elmúlt hetek Magyarországot az egész világon lejárató ámokfutása miatt. De a jelenlegi alkotmányt sem tartják be. Ehelyett a Jobbik és néhány tablettás-magyar szervezet, „királyi lovagrend” és más elmeháborodottak a jogfolytonosságról beszélnek, Szent Korona alkotmányt sürgetnek, miközben azt sem tudják mi az.
Elmondom: - a jogfolytonosságot akkor lehetne visszaállítani, ha a társadalmi rend és felépítés olyan volna, mint 1944-ig volt. Az uralkodó, a magyar nemesség, a polgári középosztály, a munkásság és a parasztság egysége és azonos szellemisége nélkül nincs jogfolytonosság. Hazaszeretet és a haza iránti elkötelezettség nélkül semmilyen jogfolytonosság nem elképzelhető, hiszen nem egy-egy láncszem, hanem méteres láncdarabok hiányoznak a történelmi folyamatossághoz. Nem beszélve az alsó-és felsőház társadalmi felépítéséről és döntési mechanizmusának hiányáról. A nemességet legyilkolták, kirabolták, a polgári középosztály vagy elhagyta az országot, vagy nyomorba taszították, a keresztény hitet és az erkölcsi nevelést megsemmisítették (olykor még az egyházakon belül is!), s maradt a kitanult alsó társadalmi réteg, amelyben alapvetően és genetikailag nem érvényesülhet az a haza iránti elkötelezettség és hitbéli erkölcsi követelményrendszer, amit hosszú évszázadok alatt a nemességben, mint az országért felelős vezetésben megvolt. Ország sincsen, hiszen az uniós szerződések megszüntették Magyarország és szomszédai önállóságát, szuverenitását. A Kárpát-medence így most ismét egy, csak másképpen… Tehát, történelmi alkotmányról és folyamatosságról az új alkotmányban nem is lehetne szó. Pedig jó lenne visszakapni a pallosjogot, az adó alóli mentességet, a sóbányászat és só-kereskedelem jogát, a pénzverés jogát, s a tiltást egyes nemzetiségeknek a banki és pénzügyi hivatalokat illetően. Félre a viccel!
Sem alkotmányra, sem jogfolytonosságra, sem semmilyen alkotmányozási procedúrára nincs szükség, hiszen mint említettem, a meglévőt is semmibe veszik, s az új sem lesz tökéletes, amíg azok, akiknek hivatalból be kell tartani és be kell tartatni azt, magát a népet, a nemzetet, az erkölcsöt, a jogot és az emberi élet szentségét sem tartják be. Politikai alkotmányra meg semmi szükség.
Azonban kár meditálni bármin, ami ma Magyarországon és a világon történik, mert az embert az undor, a csalódottság és a tehetetlen düh fogja el. Újságírói, írói véleményem az, hogy győztes forradalom nincs sem szavazófülkében, sem utcán. Mert olyan eszevesztett páneurópai diktatúrában élünk, amilyen talán soha nem volt még a világon. Foggal-körömmel szeretnék bízni a magyar kormányban, de amikor a szolgáltatótól megkapom a 250.000-es villanyszámlát – amelyet természetesen csalással és aljas indokból állítottak ki (amire sokszor és sokan hívták fel a mai kormány figyelmét), hiszen ez a számla egy kisebb üzem villanyszámlájának felel meg, akkor elvész belőlem minden bizalom és minden reménykedés. Mert akik lopni hagyják a szolgáltatókat (akiknek kiszolgáltatottja a fogyasztó), akik az abortusztörvényt egy kihalófélben lévő országban úgy hagyják, ahogy van, azok szintén bűnösök, cinkosok. Mert rendet csinálni egy nap alatt is lehetett volna – csak akarat kérdése.
Mi lehetne a megoldás? Amit húsz éve is papírra vetettem: – meg kell alakítani – az unióból azonnal kilépve(!) – egy föderációt, Ausztria, Magyarország, Szlovákia, Csehország, Lengyelország, Románia, Bulgária, Lettország, Litvánia, Szerbia és Ukrajna összefogásával, hogy megakadályozhassa ez a sokat szenvedett és a Nyugat által mindig is lenézett néptömeg azt a tragédiát, amelyet Hitlernél és Sztálinnál is alávalóbb módon ezeknek a népeknek szán az Európai Unió. Lassan ételünk sem lesz, gyógyszereink sem lesznek, gyógynövényeinket épp betiltani szándékoznak, és koldusbotra jut mindenki. Nem jobb és baloldali pártok és ezek szellemiség kell, hanem e nemzetek összetartása és történelmi összetartozásának hangsúlyozása. A kretének pedig építgessék a maguk unióját tovább… de nélkülünk. Addig pedig gondolkodjunk el: Joggal énekeljük-e a templomokban, hogy „megbűnhődte már e nép, a múltat, s jövendőt”? … Lehet-e Istennek megszabni, hogy meddig és miért büntessen minket… miközben anyák ezrei állnak sorban abortuszra várva az állami és a maszek rendelők előtt… mint a pogány és végtelenül primitív népek tagjai: - A föníciaiak imádták a Moloch-bálványt (3. Moz: 18, 21; 3. Kir. 11, 5.), amely ércből készült szobor volt, bikafejjel. Ezen bálványszobor belül üres volt, hátul nyílással volt ellátva, ebben tüzet gyújtottak, ami által az egész szobor izzóvá vált, s ezen izzó bálványszobor karjaiba rakták az anyák csecsemő-gyerekeiket, akik borzasztó kínok között halálra égtek. A pogány papok harsonákkal és trombitákkal nagy zenebonát ütöttek, hogy elfojtsák a kisdedek jajgatását és siránkozását. Indiában még ma is él hasonló szokás. Maryatal nevű pogány istennőjüknek gyermekeket hoznak, áldozatul, fényes nappal, a déli órákban - ha a szülők bálványuktól kérni akarnak valamit. A szülők gyermeküket a szobor nagy karjaiba fektetik, ahol egy kerék megőrli őket. Amíg a gyermek ilyen nyomorultan elpusztul, az anya üvölt őrömében, mert azt hiszi, hogy a pogány istennő meghallgatta a kérését.
Stoffán György
h. főszerkesztő