A vatikáni „New Age” és a kereszténység

Mindenki egyházpolitikussá vált, amióta Bergoglio érseket pápává választotta a konklávé. A jezsuita főpap olyan tanításokkal lepte meg övéit, amelyeket eddig röpke 2000. év alatt egyetlen elődje sem mert volna nyilvánosságra hozni. Ezek az újítások és változtatások azonban komoly problémát jelentenek az egyébként is üldözött katolikusok között. A vatikáni „New Age” furcsaságai miatt felszínre kerülő kétségeket, amelyek a hívek közösségében olykor joggal merülnek fel, politikai állásfoglalások és a liberális civil európai-, és világpolitikai élethez alkalmazkodó megnyilatkozások is kísérik, amelyek még inkább feltüzelik a híveket és a szent hagyományokhoz, az Evangéliumhoz ragaszkodó papokat. Voltaképpen megosztottá vált az Egyház, s van, aki Bergogliot követi, mások Őszentsége XVI. Benedek pápa és az Őt megelőző pápák egyháztanításait tartják alapvetésnek.

Meglepő volt a Földanya, mint istenség dicsőítése, az elváltak szentségekhez járulása tiltásának újragondolása, de legutóbb a papi nőtlenség ügye vetett árnyékot egyházunk hitelességére. Nehéz összevetni a mai engedményeket és Krisztus tanítását anélkül, hogy ne merülnének föl komoly kérdések az említett ügyeket illetően.

Legújabban a papi nőtlenség ügye ver nagy hullámokat a közbeszédben is. Nos, ezzel nem kell foglalkoznia az egyszerű híveknek. Nem a mi dolgunk, hanem azé, aki vállalja vagy nem vállalja a Krisztusért való lemondást, önmegtartóztatást. Lehet a civil éltben efféle lemondásban élni, és lehet papként is. Aki nem vállalja ezt, az egyelőre nem lesz katolikus pap…

A politika terén alapvetően furcsa, hogy a római egyház feje, nem az evangelizációra összpontosít, hanem megnyilvánulásai olyan dolgokban történnek, amelyeket eddig csak a világ nagyurai, politikai vezetői intéztek. Nem baj persze, ha egy egyházi vezető kifejti véleményét a világ dolgait illetően, ám nem ez a fő feladata – mondják sokan, Bergoglio bírálói közül. A teremtéssel ellenkező emberi magatartások, vágyak, ösztönök felkarolását is ellentétesnek tartják sokan a jézusi parancsokkal, tanításokkal, s ezzel is nehéz volna vitába szállni, hiszen Jézus e kérdésekben egészen világos és egyértelmű választ ad a Szentírás szerint.

Miért is írom le ezeket a ma mindennapos, vitákat kavaró és a kereszténység ellen felhasználható problémákat? Miért látom fontosnak azt, hogy ezekről valóban beszéljünk? Mert sokan fordulnak hozzám Olvasóim közül, de olyanokkal is kénytelen vagyok beszélni ezekről a dolgokról, akik más egyházak tagjai, de aggódnak Rómáért, mint a közös múlt letéteményeséért, aggódnak a keresztény lét ma már világosan látható súlyos gyengülése miatt.  S ha kérdeznek, válaszolnom kell.

Legtöbbször azt mondom, hogy aki Krisztust követő emberként él, annak nem lehetnek kétségei a krisztusi parancsokat és tanításokat illetően. 

1./ A Szentírás olvasása minden kétséget kizár, választ ad. Hiszen az Evangélumban leírtak nagy része Krisztus szavait idézi mind a példabeszédekben, mind a Neki feltett kérdésekre adott válaszokban. 

2./ A keresztény ember az imában találja meg azt a lehetőséget, amely átsegíti az élet nehézségein, így a vallással és egyházával kapcsolatban felmerülő problémáiban is. Nem személyhez kötődik ugyanis az Egyház és a hit, hanem Istenhez, Isten fiához, Krisztushoz, a második isteni személyhez, és a Szentlélekhez. Akinek pedig a hite tántoríthatatlan, abban ezért nem lehetnek kétségek. 

3./ Sokszor hallom, hogy nem megyek templomba, mert ezt vagy azt hallottam és elegem van. Ismét csak azt válaszolom ilyenkor, hogy a közösség, a közös imádság és a közösen megélt hit erőt ad. Nem a pap miatt megyünk a templomba, hiszen a pap, Isten szolgája csak a szentmiseáldozat bemutatásának letéteményese. Minden más ránk, hívő keresztényekre bízatott. Ha nem megyünk templomba, akkor nem a pappal szúrunk ki, hanem magunkkal, mert megvonjuk magunktól a Krisztus-élményt. Krisztusra nem vagyunk kíváncsiak, a személyesen jelenlévő Megváltót nem imádjuk – távol maradva.

Tehát: – Bármilyen nekünk tetsző vagy nem tetsző dolgot hallunk, tapasztalunk vagy látunk az egyházat illetően, azzal nem kell, nem szabad foglalkoznunk, mert a Krisztussal kialakított személyes kapcsolatunk, a szentségekhez járulás, a hit közös élménye mindent felülír.

Az pedig, hogy Róma püspöke vagy más püspökök, érsekek és papok mit mondanak a politikáról, a hagyományokról, és hogyan alakítják pillanatnyilag a hitre épített intézményrendszerüket, az nem a hétköznapi emberre, nem a hívek közösségére tartozik. Ha mindannyian úgy élünk, ahogyan Jézus megköveteli tőlünk, s aminek fejében elnyerjük az általa számunkra készített örök boldogságot, akkor ezek az ostoba, földi cirkuszok a legkevésbé sem kell, hogy érdekeljenek minket, hívő, Krisztust követő embereket. Hiszen a keresztény-keresztyén embernek mindig van pártfogója, kísérője, oltalmazója az életben… és Ő Jézus Krisztus, az élő Isten Fia. Csak világosan kell látni és érteni Őt az élet minden percében… még akkor is, amikor földi szemmel, hitünkben tamáskodva, reménytelennek látszik a világ. Az egyház a Krisztusban hívő emberek egyetemes közössége, vallástól és politikai hovatartozástól függetlenül. Mert üdvözülni csak Őrajta keresztül lehet!

Krisztusnak pedig, és a csak Őt követő lelkeknek nem parancsolhat sem Róma, sem Genf… sem Esztergom, sem Gyulafehérvár, sem Debrecen, sem Várad, sem Kolozsvár… sem New York.  

Stoffán György

Titokban szervezik a cigányságot a magyarok ellen, német és magyar liberális civilszervezetek Baranyában

Képünk illusztráció

Sok szakember figyelmeztette a kormányt és az illetékeseket már korábban is, hogy olyasmi készül, aminek beláthatatlan következménye lesz. Történetesen, ha a hazai cigányság és a migráció összetalálkozik, az visszafordíthatatlan tragédia.

Mai információnk ezt a félelmet támasztják alá. Ugyanis, egy reggeli telefonbeszélgetés olyasmire hívta fel a figyelmet és olyasmiben kérte segítségünket, ami részben törvénytelen, másrészt beláthatatlan veszélyeket hordoz. A szervezők külföldi és magyar civilszervezetek (feltételezhetően magyar, helyi hivatalos szervek közreműködésével).A helyszín Magyarország, Baranya megye. Az ügy titkos, a kiszivárogtató retteg, de kötelességének érezte közölni, amit tud.

Az újságíró, író ezáltal azt érzi kötelességének, hogy nyilvánosságra hozza, amit az informátor elmondott.  

Egy Duna-menti faluban megjelentek a civil szervezetek, amelyek a nevelőszülői hálózat teljes listájának birtokában keresik fel a nevelőszülőket, és ajánlanak egy hihetetlenül jól fizető lehetőséget: Németországból kellene befogadni viselkedészavaros, 16 év feletti fiatalokat, gyerekenként és havonta 600.000 forintos ellenszolgáltatásért. A fiatalok Magyarországon nem járhatnak iskolába, hanem németországi iskolájuk képzi őket tovább is az interneten keresztül. A szervezés titkos, ezért az informátor rettegve adta szerkesztőségünk tudtára a fentieket.

A hír nyilvános része körülbelül ennyi. A tartalma és a veszélye azonban sokkal nagyobb figyelmet érdemel, tehát tájékoztattuk erről Bayer Zsolt és Jurák Katalin kollégákat, valamint a hivatalos belügyi szerveket és a cigány felzárkóztatással foglalkozó szakembert.

Már korábban is előfordult, hogy a hazai kisebbséggel hozták össze civil szervezetek a migráns fiatalokat, amiből több esetben házasság és családalapítás is volt már, legalizálva a migráns fiatalok magyarországi tartózkodását. Miközben a cigányságot a liberális civilek folyamatosan uszítják a magyarság ellen, a cigány nacionalizmus soha nem látott méreteket ölt, és a magyar-gyűlölet csillapíthatatlan. A legutóbbi gyöngyöspatai esetből pedig, világosan látszik, hogy az igazságszolgáltatás is ennek a drámai folyamatnak a támogatója. Ha a migránsok és a cigányság magyar gyűlölő része a liberális magyarellenes civilszervezetek segítségével "egymásra talál", és mindezt a jog is támogatja, akkor Magyarországon soha nem látott tragédia következhet be, ami nem polgárháborút jelent, hanem folyamatos és végzetes támadást a magyar lakosság ellen! A pénz, a kábítószer-kereskedelem, a fegyver-kereskedelem, a nő-kereskedelem, már ma is olyan mérteket ölt, amelynek megakadályozása csaknem lehetetlen. Ha pedig a liberális, migránspárti civilek, a németországi migráns-fiatalokat titokban és összejátszva egyes településvezetőkkel, a hazai cigány nevelőszülőkre bízzák, az informátor által közölt cca. 600.000 Ft-os havi juttatásért, akkor a fent írt folyamat megállíthatatlan, országos szintű és a magyarokra nézve végzetes lesz.

Várjuk tehát az ügyben oknyomozó és a nyilvánosságot a TV csatornákon is tájékoztatni tudó kollégáink közléseit, valamint a hivatalos szervek intézkedését.

További információkat is gyűjtünk, ugyanis a nap folyamán, érdeklődésünkre más településekről is kaptunk hasonló híreket. 
  

Stoffán György

P.S.: egyik olvasónk hozzászólásban küldött egy hirdetést, amely ugyan mostanra már lejárt, de informátoraink állítását bizonyítja... hiszen csak a hirdetés járt le... a projekt nem! 

https://www.cvonline.hu/neveloszulo/2393704/j.html?job_title=neveloszulo&id=2393704&utm_source=automated&utm_medium=mail&utm_campaign=candidatenewslettersuccess_NV&utm_content=kepzes-oktatas&type=clicked_through_job&st_id&fbclid=IwAR06zhCeXvykmsHoSfqVWG1nQtDsce1zznPclyaeKYf9KmXVm8t6Nw2wtPM

A nemzeti ostobaság éve… avagy, mit kezdünk 2020-ban, 1920-al?

Egyre elkeserítőbb az a magyar összevisszaság, amely a trianoni döntés 100. évfordulójára való megemlékezést lengi körül. Nincs állami kezdeményezés, hacsak nem vesszük annak a „Nemzeti összetartozás éve” balga elnevezést. A különböző civil szervezetek, az egykor szebb napokat látott, mára nyugdíjas klubbá változott világszövetség, az önjelölt Trianon szakértők sajátos, de annál zavarosabb elgondolásai látnak napvilágot, természetesen semmibe véve a mai nemzetközi magyar-gyűlöletet, a világ helyzetét, s a megszálló – ma utódállamoknak nevezett – államalakulatok magyarságot kiirtani vágyó ünneplését.  És persze a jó magyar emlékezők, jó magyar hagyományok szerint egymást is keresztre feszítik, ha a másiknak nem ugyanaz az elképzelése arról a döntésről, az azóta eltelt száz esztendőről, és a mai – többségében realitások nélküli – törekvésekről. 

A legnagyobb baj pedig abban rejlik, hogy a magyar és székely törekvések, elgondolások nem a magyar agyban születnek, hanem a magyar agyba oltott idegen, és magyarellenes erők által terveztetnek el és oltatnak bele a jó szándékú, de a száz esztendős megaláztatás okán gondolkodásra alig képes szabadságra vágyó hangadók fejébe. "Ha nem tudod legyőzni, állj az élére" - szellemiség szerint, fenntartva az állandó feszültséget és gyűlölködést a felek között. 

Itt állunk száz évvel a Magyar Királyság megcsonkítása után, emlékezhetnénk, gyászolhatnánk, megfogalmazhatnánk nemzetközi szinten is valamiféle kommünikét a világ népei felé, kivált a mai Európa rabszolgává teendő társadalmainak… de nem ezt tesszük. A temetést a feltámadás ünnepévé emelte a kormány, a civilek "most azonnal" követelik a száz év előtti diktátum felülvizsgálatát, néhány apolitikus politikus a már egyszer megszüntetett autonómiát akar, a történész területi revízióról beszél, a megszállt területek magyarsága pedig kénytelen eme anyaországi botorságok miatt elszenvedni a bosszút és a primitív ünneplések súlyos keservét.

Nem állunk a helyzet magaslatán. Nincs összhang, nincs közös elképzelés, nincs összefogás és összetartás, és ahány magyar van, annyiféleképpen akar emlékezni, gyászolni, „nemzetileg összetartani”.

Az ellenzék és magyar gyűlölő történészei persze jogosnak és gazdaságilag eredményesnek tartják az egykori döntést. Tőlük mi mást is várhatnók? Hiszen ők nem magyarok, csak Magyarországon élő, a magyarok keresztény nemzetet gyűlölő állampolgárok, akiknek teljesen mindegy, hogy volt-e ilyen döntés vagy nem volt, hogy hányan pusztultak bele száz év alatt ebbe az embertelenségbe, hogy miként hat a magyar nemzet összességére 1920. és 1947. Nekik csak a saját gyászuk, a másokra kivetíthető bosszújuk, a nap-nap után emlegetett, és jól bevált „ántiizmussal” való vagdalkozás számít. Meg a kártérítések összege…

Nos, így állunk Trianon századik évfordulója előtt. Újra megalázva, újra kigúnyolva, ám ma nem mások aláznak meg bennünket, s nem ok nélkül gúnyolódnak rajtunk, hanem ezt mind magunknak csináljuk. Méltatlanok vagyunk az „egységes nemzet” megnevezésre, mert nem tanultunk abból, ami száz éve történt. Igaz, nem is tanulhattunk negyven évig, de az eltelt harminc év alatt pótolható lett volna ez a tragikus mulasztás. És nem pótoltuk, mert nem mertük pótolni. Kivonultunk a megemlékezésről az ülésteremből, s csak lassan, évtizedek alatt értette meg az ország vezetése, hogy a nemzet léte, megmaradása nem a határokon és a megszálló államok sajátos, magyar gyűlölő önérzetének tiszteletben tartásán múlik, hanem a saját önérzetünkön, saját érzéseinken, saját akaratunkon. És azon múlik legfőbbképpen, hogy soha, semmilyen körülmények miatt nem mondhatunk le a Magyar Királyság szabadkőművesek által elraboltatott területeiről, magyar és nem magyar lakosságáról, a Kárpát-hazáról, Mária országáról. Nem haderővel, nem a döntések mai európai uniós felülvizsgáltatásának hiábavaló botor ötletével, nem a „temetés” évfordulóján tartott nemzeti összetartozás évével.

Ki kell mondani végre, hogy a magyar nemzet 2020-ban gyászévet ül, emlékezik és nem hajlandó a kommunista elhallgatásnak, antalli alapszerződéses hazaárulásnak, vagy egyéb Trianont elmismásoló megfogalmazásoknak megfelelően másképpen érezni, mint ahogyan ez a gyászos centenárium, ez a száz tragikus esztendő megköveteli. Mert milliós számot kell felemlítenünk, amikor e döntés áldozataira, a megölt, megcsonkított, elüldözött magyarokra emlékezünk, amikor intézményeink történetét kutatjuk, amikor épített emlékeink megsemmisülését látjuk az elrabolt területeinken, amikor a mai gyűlöletek áldozatairól, börtönben szenvedő magyarokról hallunk.  

A legfontosabb – számba véve mai helyzetünket s a nemzetközi magyar-gyűlöletet –, még mindig az, hogy bölcsen,  jó gazdaként, türelemmel és a túlélés eszközeivel próbáljunk meg alkalmazkodni gyászunk világgá kürtölése mellett. Nap-nap után nemzetközi szinten is tudatni kell a magyarság ellen elkövetett mai bűnöket, világossá kell tenni és sulykolni kell a nemzetközi köztudatban a magyar nemzet gyötrődését, az egyes országokban megmutatkozó, magyarellenes jogtalanságokat, mind az oktatás, mind az anyanyelvhasználat szűkítését, és követelni kell ezeknek az intézkedéseknek a magakadályozását. Minden nap hangot kell adni annak, ami a magyarsággal történt e száz év alatt és történik ma is. Ma ugyanis a megmaradásunk a tét, s a megmaradást kell szolgálnunk, de nem úgy, hogy olajat öntünk a tűzre az anyaországban, amely az elcsatolt területeken gyúl lángra. Nem kell, mert fölösleges felülvizsgálatot követelni, hiszen nincs aki számunkra elfogadható felülvizsgálatot tartana sem 1920. június 4-ét, sem 1947. február 10-ét illetően. Nem lesz olyan "utódállami" kormány, amely autonómiát adna a magyarságnak, de lehetőségünk sincsen arra, hogy területi revízió alá helyezzük jogos jussunkat, a Kárpát-hazát.

Ma az egyetlen lehetőségünk, hogy határokon átívelő és a kívülállók számára is megtapasztalható, látható és kézzelfogható gyászt üljünk, hogy az iskolákban kötelező legyen minden történelemtanár számára ismertetni, megtanítani, mi is történt és hogyan 1920-ban. Ebben az évben ne lehessen egészen felhúzni a nemzeti lobogót, csak félárbocra, s ne tartson állami szerv, vitézi és lovagi rend farsangi bált! Június 4-ét pedig nyilvánítsa a kormány nemzeti gyásznappá, mert nem csak területekre, diktátumra emlékezünk száz évvel az aláírás után, hanem millió magyarra, aki e nemzetközi magyargyűlölet áldozatává vált.

Láthatóvá kell tenni a világ előtt, mi történt velünk száz éve, milyen szenvedéseken mentünk keresztül és milyen életet kell élnie ma, a csonka-ország határain kívül rekedt magyarságnak-székelységnek. Kiállításokat kell szervezni, amelyeket Európa országaiban is be kell mutatni, s kell egy újság, amely csak e száz esztendőről, a diktátumról és annak mai fájdalmáról, hatásairól szól, angol, német és magyar nyelven.

Igen… ezt kellene tenni, de senki nem tesz semmit. A Nemzeti Összetartozás Évéről beszélünk, ám csupán a nemzeti összetartozás, a józan gondolkodás és a megfelelő és méltó egyházi és világi megemlékezés marad el. Miközben a nyertesek ünnepelnek, és korbácsolnak, börtönbe zárnak és kitépik a nyelvünket… Száz év sem volt elég ahhoz, hogy felismerjük az összetartozás erejét, fontosságát és azt, hogy e nélkül semmilyen lehetőségünk nincs a túlélésre.

2020. számomra a nemzeti gyász éve. A magyar holokauszt, amit ha bárki is tagadni mer, épp olyan büntetést érdemelne, mint más holokauszt-tagadás esetében. Ám, mi „jó magyarok”, keresztény nemzeti kormányok, egyházak és civilek, még egy efféle jogi féket sem tudtunk megalkotni… sem méltón emlékezni, sem gyászolni, sem hangot adni nemzeti érdekeink védelmében nem tudunk. És ez, önmagában is gyászra, elkeseredésre ad okot!

Azonban bízzunk, és a magunk helyén tegyük a kötelességünket! Hittel, hitben, haza és nemzetszeretetben, hűséggel. S akkor kormányok, civilszervezetek, és egyéb „hatósági intézkedések” nélkül is megmaradunk – Mária országának!

Stoffán György   

Stoffán György: Amiben Orbán Viktor súlyosan téved...

Amikor Orbán Viktor beszél, világos, őszinte és következetes gondolatokat fogalmaz meg, és egyértelmű, cáfolhatatlan válaszokat ad újságírói kérdésekre, akkor az ember azt hiszi, minden rendben van. És ez jó érzés, hiszen a sok ellenzéki ellenséges hazudozás, a gyűlöletkeltés, a keresztényüldözés és a ránk is leselkedő erőszakos betelepítés árnyékát átragyogja a hitelesség, a nyugalom, az önbizalom és a remény sugara. Lehet e sorokra „Orbán-fanozni”, lehet, mint azt a kormányellenes, és így hárommillió magyar szavazó ellen is összeesküdt MVSZ-től sokszor megkaptam „Fidesz bértollnokozni”, és lehet bármi mást mondani… még akkor is, ha köztudottan nem vagyok Fidesz tag, nem lobogtatok pártkönyvecskét, csupán egyszerűen a józan gondolkodást, a magyar érdekeket támogatom, mint elkötelezett orbánista.

Persze vannak olyan ügyek, helyzetek, problémák, amikor az ember, az író jó szándékkal bírál, amikor felhív elfeledett tennivalókra, vagy éppen a hibás döntéseket ostromolja, mert félti az eddigi közös eredményeket, az országot, a nemzetet. A miniszterelnöki évadnyitó sajtótájékoztatót taglalnom e helyen nem kell, hiszen akit érdekelt az látta, hallotta.

E sajtótájékoztatót illetően, csupán egyetlen gondolat volt, amellyel nem értettem egyet, amelyre nem voltam büszke, amely állítás a miniszterelnök alázatát, lelkiismeretességét tükrözte ugyan, de… számomra olybá tűnt, mintha magára vállalná azt, ami nem az ő bűne és nem az ő hibája.   

Újságírói kérdésre ugyanis azt mondta a miniszterelnök, hogy mint pártelnöknek, ő a felelős az októberi kudarcért… És ezzel nem értek, és sokan nem értünk egyet!

Miért? Mert Orbán Viktor világos és egyértelmű utat mutat 2010. óta, nem csak pártjának, hanem minden normális magyar embernek, aki érti az idők figyelmeztető szavát. Tíz esztendeje olyan úton halad az ország, amely akkor biztosítaná a megmaradást és a jövőt, ha helyi kiskirályok nem akarnák saját malmukra hajtani a vizet, ha a kormánykommunikáció is szakember gárda kezében volna és egyes politikusok nem csupán önös érdekeiket szolgálnák, hanem a pártelnök-miniszterelnök bizalmából rájuk bízott feladatokat épp úgy végeznék el, ahogyan arra mindennap példát mutat a megbízó, azaz Magyarország Miniszterelnöke.

A baj ott van, ahol egy-egy polgármesteri székért a Fidesz nevében épp olyan aljasságokat követ el, egy-egy jelölt, mint az ellenzék, mert épp olyan anyagias és ócska bűnöző, mint az ellenzék egy-egy jelöltje, mint az ellenzéki, hazugságra épült és gyűlöletre uszító kampánya. A baj ott van, ahol egy-egy egészen világos kormánydöntést, újonnan bevezetendő törvényt a kormánykommunikáció nem képes úgy közreadni, mint az azt ellenző ellenséges média. A baj ott van, ahol a kormánypropaganda és a kormánysajtó kisstílű, pénzéhes, szűk látókörű, egykor más elveket valló, és a társadalom egészét már nem érzékelő ostoba schreiberek, főszerkesztők, elvtelen „seggnyalók” (bocsánat a szóhasználatért) langyos vizében lubickol csupán.

Miért tehetne arról a miniszterelnök, hogy az emberi gyengeség, a kapzsiság, a hozzá nem értés eluralkodott a párton belül, ahol a kényelmes bársonyszékekben pedig jól el lehet süppedni… miközben a miniszterelnök járja a világot és azon dolgozik éjt nappallá téve, hogy Magyarország és az elcsatolt magyar területeken élő magyarok a lehetőségekhez képest emberhez méltó módon megmaradhassanak a mai világ kihívásai és a vörös liberálisok féktelen rombolása közepette… Nem! Nem, a miniszterelnök bűne és hibája az októberi skandalum. Hiszen a pártelnök nem diktátor, nem király, hanem iránymutató, meghatározó személy, akinek az utasításait kötelező – volna – betartani, akinek az elképzeléseit feltétel nélkül kellene teljesíteni, hiszen amikor egy embert pártelnökké választanak, az a választás minden párttagra nézve kötelező erkölcsi és gyakorlati következményekkel jár. Azonban, októbert megelőzően sokan és sokszor hívtuk fel a figyelmet arra, hogy rossz irányba mennek a dolgok, sokszor szóltunk a vidék és a fiatalság semmibevétele miatt, s voltak települések, ahol nem is látták a Fidesz országgyűlési képviselőjét a választás előtt… Kié hát a felelősség? Elegendő volt-e épp olyan ostobán, de mégsem olyan ügyesen kampányolni, mint az ellenzék, amely hazugságokkal igyekezett gyűlöletet, nemtetszést kelteni egy-egy jelöltet illetően? Elegendő volt-e Karácsonyt és a többi dilettáns jelöltet folyamatosan kiröhögnie a nemzeti sajtónak, mert nem tanulták meg, hogy a magyar – ha szánalomból is, de – arra szavaz, akit a legjobban és a legtöbbet szidnak… Miért tehetne erről a kommunikációs hibáról az országért küzdő pártelnök?

Most feladat elé állították a miniszterelnököt. Napi munkája mellett újra kellene gondolnia a Fideszes személyi politikát, a felelős vezetők személyét, hozzáértését, emberi viszonyukat a nemzethez, a hazához. És nem ugyanazon tanácsadók véleményére kellene adnia, mert 2022-ben óriási a tét. Ha akkor megismétlődik 2019 októbere, akkor nem a Fidesz veszít, és nem a kormány bukik, hanem a magyar nemzet vész el örökre!  

Tennivalónk tehát van! És jó volna, ha a kormánymédiát szemlézők odatennék a miniszterelnök úr asztalára azokat a véleményeket is, amelyeket nem a "nagymenők", nem a TV lépernyőjéről lekaparhatatlan "zseniális" megmondók vetnek papírra, hanem azokat is, amelyeket az ilyen-olyan okból pálya szélén tartott, de nemzetben és kereszténységben gondolkodó írástudók jegyeznek... egyszerűen csak a haza és a magyar miniszterelnök iránti elkötelezettségből.

Van tennivalónk és van sok követendő példaképünk is a történelemből és a jelenből egyaránt… A mai háborús világban viszont azt kell követni, amit a magyar miniszterelnök az idei első kormányinfón elmondott, és úgy kell élnünk, cselekednünk a hazáért, ahogyan azt Orbán Viktortól látjuk. Ha pedig észrevesszük, hogy valaki „Fideszes” létére nem úgy cselekszik, ahogy kell, úgy azt azonnal el kell távolítani… Mert most a haza és a nemzet léte vagy nemléte forog kockán. Aki pedig – Fideszesként – nem úgy dolgozik, ahogyan az elvárható és egyben kötelező is a számára, az épp olyan hazaáruló, mint az ellenzék idiótái…

Jó volt tehát hallani a miniszterelnököt…

A „demokrácia” vesztese: a nép

Az emberi társadalmak „gondolkodói”, politikusai, évszázadok óta igyekeznek tökéletesíteni a tökéletlent. Nem társadalmi igény a hatalmi, gazdasági és politikai előnyszerzésre használható homályos fogalom: a demokrácia. Hiszen a társadalom a vezetést igényli, nem az egyéni szabadságjogokat, a lovak közé dobott kantárt.

A demokrácia és a köztársasági államforma együtt, minden társadalomban káoszt, anarchiát és erőszakot szült. Amikor pedig csak az elnevezések játszottak szerepet, de a berendezkedés diktatórikus hatalomgyakorlás volt, akkor a demokrácia szóval leplezték az állami túlkapásokat, s igyekeztek a „népfelség elvével” hamisan alátámasztani a gyilkosságokat, a nemzeti szabadság megszüntetését, az idegen, megszálló hatalmak kiszolgálását, és a hazaárulást. Jól ismerjük ezt a társadalmi formát, hiszen a magyar nép nagyobbik hányada kivette a részét ebből a „szocialista demokráciából” amelyben a szocialista szó inkább fosztóképzőként szerepelt.

E demokráciáknak, és magának a demokrácia fogalomnak a vesztese, áldozata és kiszolgáltatottja maga a nép. Ez azt jelenti, hogy a nép önmaga ellenségévé tett eszköz, amely a ”szabad”választások útján a maga érdekében ültet bársonyszékekbe arra alkalmas, vagy – mint október 13-a óta látjuk – alkalmatlan embereket. A demokratikus berendezkedés tehát nem más, mint a nemzetek és társadalmak, az egyén és a közösség „törvényesen” és előre megszervezetten történő félrevezetése a hatalom érdekében. Ennek egyik fontos része a „demokratikus” választási kampány, ahol általában hazudozva, és ostoba ígéreteket téve veszik rá a választópolgárokat arra, hogy méltatlan, meggazdagodni, lopni, csalni akaró egyedek kerüljenek a nagy húsosfazékhoz. A választó pedig nem veszi észre, hogy korántsem a maga érdekeit, hanem egy szűk csoport, egy saját érdekét szolgáló bűnbanda kiválasztottjait segíti – az általa befizetett adóból biztosított – érdemtelenül megszerzett jövedelemhez.

Hiszen világosan látható, hogy olyan gazdasági és pénzügyi előjogokat élveznek a „demokráciát szolgáló” képviselők, amelyeket a sokszor, az általuk elátkozott „kizsákmányoló” feudalizmusban sem mertek volna vindikálni maguknak az állam, a megye vagy a város elöljárói.

A „demokrácia” minden területen rombolt, hiszen a felvilágosodás kora óta a demokrácia kézen fogva járt a liberalizmus eszméjével, s e kettő a rombolás kígyófészkévé lett az idők folyamán. Hiszen Rousseau óta az állam és a pénzemberek érdekében sokan és sokféleképpen fogalmazták meg és értelmezték (át) mind a demokrácia, mind a liberalizmus fogalmát.

Számos próbálkozás, irányított forradalom igyekezett a hagyományos társadalmi rendet, a királyságot eltörölni és helyette a köztársasági államformát bevezetni, amely kiteljesedése lett a demokrácia és liberalizmus szellemiségének, és minden hagyományt, jogi, gazdasági és kulturális értéket sutba dobott, de helyette felkínálta a káosz, a hitnélküliség, az anarchia kétes értékeit.  

A legfőbb cél az állam és az egyház szétválasztása volt, mert az erkölcsi értékek átformálása, csonkítása nélkül a nagy átalakítás lehetetlennek látszik. Az isteni parancsok, Krisztus tanítása, a lelki értékek művelése lehetetlenné tették és teszik a társadalom teljes érzelmi, hitbéli és erkölcsi kiüresítését, ami azonban alapja a liberális demokráciák életképességének. Ugyanis, amikor a klasszikus erkölcsi normákat nem megköveteli, csak hagyja, megtűri az állam, mint lehetőséget, akkor a társadalom nyilván a könnyebbik, a szabadosabb, az erkölcsi feltételek nélküli létformát választja. Nem lehet az erkölcsi normákat liberalizálni, relativizálni, lehazudni, mert az kihat az élet minden szegmensére.

Az egyház állam feletti kontrolljának, az államgépezetben való részvételének megszüntetése, megszüntette a társadalom erkölcsi, hitbéli, gazdasági és kulturális stabilitását, de még csak hasonló biztonságot és erkölcsi feltételeket sem volt képes adni helyette. Ha pedig egy társadalomban megbomlik az erkölcsi és gyakorlati rend, és a társadalom tagjait az egyéni érdekre nevelik, akkor megszűnik a haza, az Isten, és a család iránti elkötelezettség is. Tehát, megszűnik maga a társadalom és felváltja az a liberális, demokráciát emlegető skizofrénia, amelyet ma minden európai társadalomban, de mára az egyházakban is tapasztalhatunk.  Hiszen amikor az egyéni érdekek határozzák meg a politikusok tevékenységét, amikor az extraprofit minden áron való megszerzése határozza meg a piacot és gazdaságot, amikor politikai befolyás érdekében pénzre váltják a kultúrát, és amikor mindezt maguk az egyházak is szolgálják és elismerik, akkor a világ már nem ugyanaz… mert voltaképpen a hét főbűn és a tízparancsolat törvényen kívül helyezése valamint a Biblia tiltása az irányadó.

Itt tartunk ma. Ebben a hisztériás, liberális, kommunista és istentelen káoszban kell ma a Kárpát-haza magyarságának valahogy megőriznie szabadságát, hitét, hazaszeretetét, erejét és kitartását úgy, hogy itt is fel-felsajdul a demokrácia szólama, láthatóvá válik olykor a liberalizmus kiütése, hiszen nem a történelmi folytonosságban élünk, hanem mint a rossz külvárosi szabó, hozott anyagból dolgozunk…

S, hogy milyen lesz a jövő? Lesz-e jövő? 

Az e pillanatban három tényezőn múlik: 1./ Felismeri-e a társadalom a rá leselkedő veszélyeket és ezeknek megfelelően rendezkedik-e be az önvédelemre és a 2022-es józan választás lehetőségére? 2./ Felismeri-e a kormány és a kormánymédia azokat a mulasztásokat és hibákat, amelyeket vétett, és tudja-e, akarja-e korrigálni azokat, annak érdekében, hogy a társadalom 2022-ben jól válasszon? 3./ Kiállnak-e az egyházak Krisztus igéje és a magyar keresztény társadalom mellett, vagy csatlakoznak a liberális világvallás Krisztust és a nemzeti identitásokat tagadó irányvonalához?

Bízom abban, hogy 2020 szeptemberében, az Eucharisztikus Kongresszus nem csak egy belterjes egyházi rendezvény lesz, hanem a keresztény magyarságnak, a kormány tagjainak, és – talán valami isteni csoda folytán, a magyarellenes, internacionalista ellenzéknek is – lelki, szellemi megújulását fogja szolgálni.  

Stoffán György

Óév búcsúztató - Hazugságok, ígéretek, rombolások…

Minden év végén visszatekintünk az elmúlt 12 hónapra. És minden év végén egyre sötétebb ez a visszatekintés… Egy hazug népszavazás 2003-ban, majd az Unióba való belépés 2004-ben, ugyanezen esztendő decemberi népszavazása a magyarság máig tartó megosztását jelentette. E két népszavazás minden jogi normát sárba taposott, hiszen világos és egyértelmű, hogy a nemzetközi parancsra megtartott Uniós népszavazás éppen olyan érvénytelen volt, mint a kettős állampolgárságra vonatkozó. S míg ez utóbbit nem, az előbbit érvényesként elfogadta az Országos Választási Bizottság. (Táblázatok alább!)

Kettős állampolgárságról szóló népszavazás eredményei (2004. december 5.)
A szavazásra jogosultak száma	8 048 739 fő	100%
A megjelentek száma	3 017 739 fő	37,49%
·         Ebből érvénytelen szavazat	61 168	a megjelentek 2,03%-a
·         Ebből érvényes szavazat                  2 956 571
Válaszok	száma	százalék
Igen	1 521 271	51,57
Nem	1 428 578	48,43
Összesen	2 949 849	100

Kezdeményező	Magyar Köztársaság
Dátum	2003. április 12.
Helyszín	Magyarország
Egyetért-e azzal, hogy a Magyar Köztársaság az Európai Unió tagjává váljon?
Eredmények
Választójogosult	8 042 272 fő
Szavazatok	3 669 252 db
érvényes szavazat	3 648 717 db
érvénytelen szavazat	17 998 db
Távol maradottak	4 373 020 fő
Igen szavazat	3 056 027 db
Nem szavazat	592 690 db

Ettől kezdve bizonyossá is vált a gondolkodó ember számára az, ami addig is világos volt: Újra egy magyar-, és keresztényellenes nagy konglomerátumba kell kötelezően belépnünk, újra fel kell adnunk a szabadságunkat, s egy jottányit sem jutottunk annál előbbre sorsunkat illetően, mint ahol voltunk II. József korában.

A pártok, mint a bolondgomba nőttek ki a politikai palettából, és mind ugyanannak a sátáni tervnek a részesei voltak, amely sátáni tervet ma beteljesedni látjuk. Mindenki reménykedett egy jobb és szebb világban, de kiderült: egy embertelen, a vallásokat és a nemzeteket felszámolni akaró terv részeseivé lettünk. Hazugságokkal és ígéretekkel kecsegtették a magyar népet, s visszatekintve, ma már látjuk, hogy minden hazugságot és hamis ígéretet kézzel fogható keserű valóságként élünk meg. Az ördögi terv mind világi, mind egyházi vonalon ránk nehezedik, s hovatovább a normalitást büntetik, az abnormális világszemlélet pedig uralkodóvá vált. Európa halálhörgése hallatszik, mi pedig lassan agóniába esünk, mert Magyarország is a hazugságok, az önfelszámolás, a törvények megsemmisülése útján van, miközben azon dolgozik a politika, hogy minél több állam hajtsa be a fejét az Unió guillotinja alá. Érthetetlen az a kettősség is, amelyben élünk, és amely a szüntelen hazudozást mesteri szintre emelte a mai Unióval ellenkező országokban, Magyarországgal együtt. Hiszen az Uniós választások előtt az Unió megreformálásáról beszélt a nemzeti kormány, de ebből a megreformálásból a 7-es cikkely lett ellenünk. Semmit nem tettünk és nem teszünk az ellen a drámai valóság ellen, amit a liberális, idegen hatalmat szolgáló civilek hatalmas pénzekért tesznek, hazudoznak Magyarország és a magyar nemzet ellen! Nem tehetünk, mert mi is abban az Unióban vagyunk, amelynek liberális vezetése és többsége a magyar keresztény nemzeti szellemet akarja megsemmisíteni. Iskoláinkban megkezdődött az LMBTQ érzékenyítés, a nemzetinek mondott tanterv csapnivaló, a gyermekek műveltségéről pedig nem beszélhetünk, mert azt nem ad számukra az oktatási intézmény. Demokráciára hivatkozunk, mint minden államforma, amely csak létezik a világon, de a demokrácia csupán addig tart, amíg a megvezetett választó beleejti a szavazólapját egy urnába… Utána a nép kiszolgáltatottá válik. A kapitalizmus szabadrablássá vált, az üzleti élet és a jog pedig csak és kifejezetten a milliárdosok és az új (rothadó erkölcsű) világ érdekeit szolgálja. Jövőkép nincs, mert a fiatalság, mint tapasztalatlan tömeg, csak a jogait és a liberális politikai erők ígérgetéseit ismeri, annak hódol, és amellett tüntet. Rablók, csalók, istentelen gazemberek szónokolhatnak a Parlament előtt, és az iskolákból odavitt gyermekek éljenzik őket.

Európai templomainkban rolleros, rockot éneklő, bevándorlást, homoszexualitást és az LMBTQ-t támogató papok bohóckodnak, és egyre sokasodik a Krisztusra hamisan hivatkozók és bálványt imádó papok száma, mert egy vén jezsuita saját hitetlensége és az Egyház ilyenné tétele jobban tetszik nekik, mint az Evangélium igazsága, Isten üzenete. A médián keresztül is futtatnak olyan celeb papokat, szerzeteseket, akik mind nemzetüket, mind a hitet gyengítik, a „befogadás fontossága” és a „mindenki egyenlő”, hamisan Krisztusra hivatkozó tézisekkel. A „minden egyház Isten akarata”, és a „ne térítsünk meg senkit”, homlokegyenest ellenkezik Jézus tanításával, tehát tagadja a kereszténység legalapvetőbb igazságait.

Azonban, mindenki hallgat, s akik mégis szólni mernek, azokat paptestvéreik járatják le, és a kitagadás Damoklész-kardja lebeg felettük. A hívő népeket igyekeznek beleerőltetni a tévtanok káoszába, hiszen a szabadosság és a liberális felfogás sokkal kellemesebb földi létet biztosít, mint a parancsolatok egyértelmű és örök életet biztosító kötelmei.

Keresztények tízezreit mészárolják le, de ez nem kelt ma a világban megütközést, s az egyházi vezetők is csak üresen ismételgetik, hogy "a vértanúk vére erősíti az egyházat"…noha a vértanúk sokasodnak az egyház és a hit pedig erőtlenedik... 

Év vége van. Egy véres, hazugságoktól bűzölgő, a félrevezetésekben gazdag óévtől búcsúzunk, s nincs kilátás egy békésebb, nyugalmasabb újévre, mert a sátáni terv megvalósításának beteljesedése egyre közelebb van.

A félelmekkel teli, hazugságokból felépült, vesztébe rohanó, és tragikus valóságban élő Európa néz egy még drámaibb év elé. Mert háború van, és a háborúban elszabadul az embertelenség, és a fizetett árulók még nagyobb pénzt kapnak a még nagyobb árulásokért. A népek pedig hallgatnak, mint a juh, amely akkor is hallgat, amikor a nyakát vágják. Mert a nép nem lát, nem mer szólni, nem meri ma már saját érdekét megvédeni, mert nem is tudja, mi az ő érdeke… hiszen a hazugság mindent eláraszt. A hazugság lett az élettér, s már-már senki nem tudja mi volna az igazság, és miért is kellene harcolnia.

Szomorú év vége ez, s alig maradtunk néhány millióan - civilek, papok, püspökök és bíborosok -, akik nem fordultunk el az igazságtól, akik nem fogadjuk el a hazug ideológiákat, a Teremtő és a teremtés elleni támadásokat. Alig vagyunk, akik látjuk, hogy ma Krisztus követése azt egyetlen összetartó erő, hiszen még az egyházak vezetői sem látják a menekülő útvonalat.

Várunk, és látjuk a következő esztendő… esztendők további rombolását, amíg fel nem tűnik Valaki, aki rendet tesz a világban – ígérete szerint…

Hogyan lehetne tehát, ma „Boldog Új Évet” kívánni? Sehogy! Az is hazugság volna… Inkább csak némán remélem, hogy 2020-ban is lesz még egymillió imádkozó magyar... 

Stoffán György

A csángók fájdalmas és megalázott karácsonya – 2019-ben is…

A pusztinai Szent István templom szentélye

Nem hozott semmilyen kedvező változást az a látogatás, amely június 1-jén volt Csíksomlyón. A látogatás előtt Gergely Péter (alias: Petru Gherghel), Jászvásár érseke nagykegyesen engedélyezett havonta egyetlen magyar nyelvű misét a csángók számára, de azt sem saját faluikban, hanem Bákóban. És persze azt is csak akkor, ha megfelelő számú csángó-magyar jelenik meg a templomban e miséken. A havi egy misét az ostoba erdélyi klérus és a politika is kitörő örömmel fogadta, s csak néhányan – köztük Nyisztor Tinka néprajzkutató, a csángók tudós védangyala – merték leírni azt, hogy voltaképpen inkább egy gúnyos és megalázó intézkedés volt ez az engedély, semmint jó szándékú, a pasztorációs lehetőségek kiszélesítésére szolgáló lépés, a magyar anyanyelvű moldvaiak számára.

Böjte Csaba ofm, és a többi, Bergogliot ujjongva fogadó egyháziak nagyhangon hirdették, hogy lám, milyen kegyes volt Gergely Péter, és maga a pápalátogatás is nagy áldás a megszállt országrész lakóinak, és a határon túl élő csángók számára. Ez utóbbiakat kötelezték Jászvásár egyházi elöljárói, hogy ne Somlyóra menjenek „pápalátni”, hanem Jászvásáron róják le hódolatukat románul, románként, a románok között – igaz, amint kiderült, le is tagadták ezt az arcátlan és keresztényietlen tiltást!  Nos, a lelkesedés nem hagyott alább a vak és süket erdélyi klérus részéről, de a helyzet sötétebb, mint valaha. Hiszen a somlyói ferencesek weboldalán megjelentek román bejegyzések is, és a romániai magyar katolikus egyházban elkezdődött az – egyelőre csak bújtatott – románosítás, hiszen maga a nagy látogató is erre hívta fel a figyelmet.

Augustin Benchea
pusztinai plébános

Karácsony sem volt kivétel ebben a nagy „egységesítési” folyamatban. A csángók szerettek volna Pusztinán, saját falujukban magyar betlehemes játékot bemutatni és magyar karácsonyi énekeket énekelni az éjféli misén, ám Augustin Benchea plébános, ezt mereven, hamis indokokkal elutasította, kolindálásnak nevezve a magyar énekeket, s mint ilyet a templomból kitiltotta. (A kolindálás: oláh népszokás, amely Újévkor, világi, olykor pikáns szövegű, jókívánságokat tartalmazó dalokból áll… de egyes vidékeken a karácsonyi kántálást is így nevezik.) Intézkedése - minden bizonnyal - a jászvásári, bukaresti vagy vatikáni magyargyűlölő feletteseinek parancsára történt... 

Igaz tehát, a Vatikán hivatalos, de nem publikus álláspontja a „romániai” magyarokat, székelyeket, csángókat illetően. Ez akkor kapott nyilvánosságot, amikor a marosvásárhelyi katolikus iskola ügyében a városban járt és tárgyalt a bukaresti nuncius, és e tárgyalást követően, halk beszélgetést folytatott a román tárgyalóféllel. A beszélgetés közben hangzott el a következő mondat Miguel Maury Buendí nuncius szájából: – „Nem értem a magyarokat, miért nem olvadtak már be, hiszen volt rá száz évük”…  

A júniusi látogatás óta tehát semmi kedvező változás nem történt az erdélyi, partiumi és moldvai magyarok, székelyek és csángók ügyében. Csak a teher lett elviselhetetlenebb, amelyen földi hatalom aligha akar és fog változtatni a belátható jövőben… Bukaresttől – Rómáig… Itt jegyezzük meg, hogy a Vatikánban december 15-én karácsonyi kolinda koncert volt, román nyelven.... 

Egy másik érdekesség: a pusztinai plébános bátyja, Celestin Benchea egy magyarországi sváb faluban, Lippón teljesít szolgálatot, és nincs kifogása az ellen, hogy német énekeket énekeljenek a sváb hívek, és német Te Deum hangozzék el az év végi hálaadáskor. Ez azt jelenti, hogy a pusztinai plébános felsőbb utasításra, és félelemből harcolta ki magának a "magyargyűlölő" jelzőt... csángó létére! Azt, hogy a felsőbb utasítás Jászvásárról, Bukarestből vagy a Vatikánból származik-e, nem tudjuk: Egyetlen dolog biztos: Nem Krisztust követő magatartásra kötelezi a csángó közösség papját... 

Azonban van remény! Hiszen, ha száz év, és a csángók esetében ennél jóval több "üdő" nem tudta kiirtani a magyar nyelvet, és az Isten iránti magyar hűséget, akkor az erdélyi magyar klérusnak, a pusztinai plébánosnak és a bukaresti nunciusnak sem fog sikerülni.

Visszacseng és vigasztal Szenteste is – Váradtól-Pusztináig – Szent István néhány utolsó, feljegyzett szava: – „A magyar nép az én népem, és az én népem nem vész el a történelem viharaiban…„

Stoffán György

Jogtiprások százada - szomorú ismétlés 25 év után

Valami megfoghatatlan, de nem érthetetlen félelem uralkodhat el rajtunk, amikor hazánkban egyre többen sürgetik az Egyesült Európába való fölvételünket. Hiszen a legtöbbet szenvedett nemzetrész, a határokon túlra került magyarok problémája, tragédiája fölött lép át nagyvonalúan ez a kétes politikai kívánság. Az 1920-as döntést, amely nemzetünket és a velünk – évezredek óta – együtt élő nemzeteket sújtotta, a nagyhatalmak ez idáig nem tették jóvá, nem módosították, nem tárgyalták meg ismételten. Mert hiszen erre egyetlen európai kormány sem kérte őket. 

Az európai egyesülés viszont egyszer és mindenkorra elveszi tőlünk az újratárgyalás nemzetközi jog által – is – biztosította lehetőségét. Az Európai Unió elsősorban gazdasági érdekeket szolgál. De kiét? Korántsem a magyarságét. Éppen így nem használ a határon túli magyaroknak sem. Az amerikai irányítású közös Európa tehát "kivetkőzteti" az európai nemzeteket évszázados,­ évezredes hagyományaiból, kultúrájából s talán még nyelvükből is. Az erdélyi magyarság negatív változáson ment át az 1989-es események után. Amint lehetőség nyílt az ország határainak átlépésére, abban a pillanatban levetették a századokon át viselt népi öltözéket, az addig gyönyörűen beszélt nyelvet fölcserélték a pesti zsargonra. 

Az „Unió” ennél sokkal nagyobb veszé­lyeket rejt. Az a liberális eszmerendszer is kártékony, amely Soros György szponzorsága révén megfertőzte immár a kolozsvári egyetemeket, az erdélyi középiskolákat. Európa megfeledkezett arról, s bizonyára mi is, hogy Magyarország, a magyar nép mindig Európa szolgálatában állt, védte annak népeit, és vérzett érte századokon keresztül. 

A 20. század azonban megtorolta ezt a nagylelkűséget, jogtalanul elvéve az ország kétharmadát, s e kétharmad sokszínű lakosságát. A bolsevizmus pedig kiirtotta a magyarországi nemzetrész identitástudatát, a határon túl élők iránt érzett felelősségtudatát, s valamiféle internacionalista tudathasadást idézett elő. A mai fiatalság nagy része ezért szinte föl sem fogja mindazt a történelmi tragédiasorozatot, amelyet népünk e század során volt kénytelen elszenvedni, s szenvedi ma is, a nagyhatalmak döntései révén. 

A rendszerváltás után viszont megindult az a folyamat, amely az európai egyesülést erőltetve, a kommunista frazeológiával azonos stílusban magyarázza a nemzetköziséget, az egyesülés szüksé­gességét. Történelmi drámákat elevenítenek föl, embertelen idő­szakokat tárgyalnak mintegy az egyesülés indokaiként, mondván: - „nehogy megismétlődhessék a múlt”. Csupán egyet felejtett el a „mű­velt” Nyugat. A magyarság holocaustját, a magyar nemzet tragédiáját. 

Szükséges volna – s ez Európa érdeke is –, helyre tenni a magyar nemzet jogsérelmét, orvosolni a trianoni és a Párizs környéki „békék” tragédiáját, s tárgyalásos alapon helyreállítani a Kárpát-medence valamennyi népét egyaránt szolgáló etnikai határokat, amelyek megakadályozhatnák az egykori Jugoszlávia területén dúló háborúhoz hasonló, akár fegyveres konfliktusok kialakulását. Hiszen a déli részeken csörtető etnikai harcokat – ha közvetve is, de –Trianon eredményezte, akár kimondják ezt, akár nem. 

Az európaiság azonban nem az egyesülésnél, hanem a kulturált diplomáciánál, a tárgyalóképességnél, és az elfogultság nélküli, tényeken nyugvó politizálásnál kezdődik. S bizonyára az Európai Unió sem tudja szolgálni e földrész nyugalmát, biztonságát és stabilitását mindaddig, amíg akár egyetlen nép is az őt ért sérelmek orvoslása nélkül és folytonos rágalmak kereszttüzében kell éljen, szenvedjen. Magyarország csak akkor léphet be az Európai Közösségbe, ha Európa méltóvá teszi magát Magyarország befogadására. Ám Trianon és a párizsi békeszerződések diplomáciai rendezése előtt, Magyarország egyetlen kormánya sem kérheti népszavazás kiírása nélkül a belépést. S ez esetben biztosítani kellene a határokon túli magyarok szavazati jogát is, hiszen legfőképpen ők az érintettek.

STOFFÁN GYÖRGY

Erdélyi  Magyarság,

V. évf. 1994. augusztus

"December végén mindig van egy nap... " Karácsonyi gondolatok

Kedves Olvasóim, Barátaim, Ismerőseim!

Nehéz szívvel szólok ma Önökhöz, Hozzátok. Nehéz szívvel, mert bár lelkem a Kis Jézus születésének gyermeki örömét éli át, s éppen úgy várom a Szentestét, az éjféli misét, a családi összejöveteleket és baráti látogatásokat, mint az elmúlt hosszú évtizedek alatt, mégis ott munkál bennem az aggódás, a féltés, a mai világunk minden sötétsége.

Hiszen, a mi keresztény Európánk megszűnt. A régi tiroli, bajorországi vagy bécsi karácsonyi vásárok békés, illatos, „O Du Fröhliche, O Du Selige”-s hangulata ma már csak emlék. Templomaink szeretet, békét, erőt sugárzó, hitben erősítő és hagyományainkban élő nyugtató valósága is a múlté. Bármerre nézünk a világban, hitetlenséget, hitetleneket, keresztényellenességet, gyűlölködést, háborút és elnyomást látunk, a szabadság és a demokrácia hazug hangoztatása mellett. Felborultak az erkölcsi értékrendszerek, megszűnt a jog, az emberi élet értéktelenné vált, s kialakulóban van egy Krisztus nélküli világvallás, amely felszámolja és semmissé próbálja tenni a tényt, a valóságot, az isteni akaratot és parancsokat, a betlehemi születést és a Feltámadást…

S amikor a környezet változik, amikor a lehetőségek kényszerűvé válnak, akkor maga az ember is hajlamos megváltozni. Hozzáidomul az újhoz, az élni akarás, a megélni-, és jól élni akarás ösztöne legyőzheti az emberi tartást, a hitet, az erkölcsöt, a hagyományt, az emberi méltóságot és az akaratot. Az emberiség nagyobbik része ma bódult csordaként követi az új világ üres szellemiségét és annak lélektelen, megvásárolt, jellemükben és emberi létükben torz vezéreit. Az érzelmek, a szeretet, az emberség legkisebb szikrája is kihunyóban van Európában, s egy másik, egy eddig elképzelhetetlen létforma támadja, támadta meg az ifjúságot, azaz magát a jövőt. És ez, ma már Magyarországon is felismerhető testet öltött…

Mi pedig itt állunk – mert ma még állhatunk! –, és örömünnepet ülve Jézus születésére emlékezve. Az angyalok köszöntését fogadva: „Dicsőség a magasságban Istennek és békesség a földön, a jóakaratú embereknek!”  Magyarország ma még ünnepelhet, ma még olyan kormányunk van, amelynek köszöntőjét a „Mennyből az angyal” dallamával halljuk, és Szenteste félelem nélkül énekelhetjük a templomban a „Fel nagy örömre, ma született” című öröméneket, amelyet Gárdonyi Géza vetett papírra, s amely számunkra olyan kedves és olyan csodálatosan karácsonyi, mint Mohr Stille nacht-ja.

Bár a 2019-es és Adventje véget ért, s a Karácsony örömét élhetjük, de kérem Önöket, kérlek Benneteket: A készülődést ne adják, ne adjátok fel. Nem tudjuk mi vár ránk és mikor változik a mi sorsunk is, egy eddig elképzelhetetlen és nyomorúságos, Unió diktálta embertelen állapottá. Nem tudhatjuk, mikor önti el a nemzetközi szocializmus és liberalizmus szennye, a hazátlanok által vezetett Uniós erőszak a Szent Korona országát, a mi hazánkat is. Nem tudjuk a jövőt, de készülnünk kell akár a legrosszabbra is. Testbe és lélekben! Készülnünk kell az önellátásra, és lélekben készülnünk kell arra, hogy megőrizve hitünket fel tudjuk majd építeni újra a valóban keresztény-keresztyén Európát. Mi, magyar keresztények ne idomuljunk a mai kor elnemzetietlenített nihilizmusához, s ne adjuk fel hitünket egy bálványimádó, istentelen parancsnak engedelmeskedve, bárhonnan is jönne ez a parancs. Maradjunk mindig őrzői a betlehemi jászolnak, s ujjongjunk együtt a Feltámadásban, az ígéretben, miszerint a most született, a betlehemi jászol kicsiny lakója, a mi + Urunk Jézus Krisztus + velünk marad a világ végezetéig!

Mert csak a keresztény-keresztyén hitben, Krisztus követésében tudunk megmaradni magyarnak, kereszténynek, embernek, és hazánkhoz - minden körülmények között - hű polgárnak, itt a Kárpátok gyűrűjében, Mária és a Szent Korona országában.

Krisztus születésének örömében, hitünk és magyarságunk minden áron és minden körülmények között való megtartása reményében kívánok áldott Karácsonyt minden Olvasómnak, Barátomnak, Ismerősömnek.

„Adeste fideles læti triumphantes,
Venite, venite in Bethlehem.
Natum videte Regem angelorum.
Venite adoremus, venite adoremus,
Venite adoremus Dominum.”

Stoffán György