Stoffán György: Orbánozás a Magyar Nemzetben? – avagy néhány szó Orbán Viktor védelmében

Döbbenten olvasom a Magyar Nemzet november 16-ai számában Pilhál György cikkét (https://magyarnemzet.hu/velemeny/polgari-korok-7497380/), amelyből visszacseng a balliberális ellenzék Orbánozása. Pilhál idéz is e cikkben Bencsik Gábortól, aki facebook bejegyzésében a Fideszt, mint a nagy egészet bírálja: – „Eltűnt az emberi hang, a tévedéseket őszintén bevalló, az eredményeket bemutató, a másféle véleményre is kíváncsi, párbeszédre hajlandó magatartás, helyette agytrösztökben kimunkált, közvélemény-kutatásokon megmért üzenetek vannak, meg izomból politizálás…”

Erre tesz „egy lapáttal” a Magyar Nemzet újságírója, aki évekkel ezelőtti cikkét, mint világmegváltó sorokat tett közzé ismét. A citált cikk egy levélből való, s a következő felvezetéssel indul: „Nem akarom fényezni magam, de néhány éve én is írtam egy ilyen „haragos” cikket. Bár a „címzett” nevét kihagytam, kis fantáziával ki lehetett találni…” Majd folytatja az idézettel: „Ezt most végre meg kell beszélnünk! […] Te is érzed: ami most közöttünk történik, már nem a régi. Amikor először találkoztunk, egymásra mosolyogtunk, és te azt mondtad: Hallgass a szívedre! És mi hallgattunk, mentünk utánad. Veled. Nem bántuk meg. Szép volt, fölemelő, még akkor is, ha olykor beleszaladtunk valami rosszba. […] A gondjainkat megosztottuk, kibeszéltük, s ha összekaptunk is néha, annak sem volt éle. Egymásért civódtunk. Akkor még őszinte voltál! […] Már nincsenek közöttünk őszinte tereferék. Egyre ritkább, hogy végighallgatsz bennünket. Ha mégis, akkor sem érdekel igazán a mi véleményünk. Teszed, amit jónak látsz. […] Kiállunk melletted, pedig igazából már csak kevesen tudják, mi van körülötted. Te tényleg úgy érzed, még minden a régi? Nem lehet, hogy tévedsz? Te megszoktál, és túlléptél rajtunk. Talán mert tudod, hogy mi itt vagyunk, a híveid maradunk, velünk bármit megtehetsz. […] Ne tedd! Legyél újra a régi, a kedves, a szerethető!”

És most, itt álljunk meg egy szóra! A levél minden bizonnyal Orbán Viktornak szólt, s bár a hangnem meglehetősen jó szándékúnak tűnik, a mostani újraolvasás viszont rossz érzéseket kelt. Bennem.

Netán elfelejtette az újságíró, és elfelejtette a nép is, hogy az árvízkor nem a fotósok miatt hordta a homokzsákokat a Miniszterelnök? Hogy 2015-ben kipucolta a Keleti pályaudvart és környékét? Elfelejtették az állampolgárság visszaadását? Az ország újraépítését 2010-től… mindent elfelejtettünk? A „Wellness-medencékben” már nem emlékezünk arra, hogy az előző kommunista-liberális érában örült mindenki – tán még Pilhál is –, hogy lyuk van a seggén (bocsánat), és esetleg lejut nyáron akár a Balatonra is? Vajon merne ma este sétálni bárki is Párizs szűk mellékutcáiban vagy akár a Sendlingen-tor környékén, Münchenben?

Igaz, a Polgári Körökre szükség volna, de azokat felnőtt emberek alkották, akik mellé aligha kell pesztra. S főleg nem maga a Miniszterelnök! A polgári körök fenntartására és a személyes találkozásokra az elkényelmesedett képviselő urak és hölgyek a hivatottak! Itt a lehetőség, tessék bizonyítani! Annyi „tisztelet”díjért már csak-csak lehet…

Felettébb érzékeny vagyok valamire. Arra, hogyha Orbán Viktort igyekeznek felelőssé tenni azért a lagymatag és felelőtlen politikáért, amelynek eredményével október 13-án szembesültünk. Mintha Orbán Viktornak kötelessége volna, hogy a Fidesz munkatársait ellenőrizgesse, két nemzetmentő, európai ördögökkel folytatott tárgyalás között. Mintha Orbán Viktor napjai nem 24, de legalább 72 órából állnának, s mintha Orbán Viktor egy személyben lenne a törvényalkotó, a törvényhozó és a törvényalkalmazó. Pedig nem az! Ő egy felelős magyar politikus, egy ember, aki Magyarországot igyekszik a legaljasabb indulatok és rágalmak közepette megmenteni a végső pusztulástól. Nem! Nem Ő a hibás! És ezt Pilhál kollégának és a nemzeti sajtó minden munkatársának látnia illenék. Vagy mi történik ma a Magyar Nemzetnél? Új feladat? Új parancs? Már belülről is Orbánozunk? Már belülről is rágja a szú azt a nemzeti keresztény politikát, amelyet az ellenzék olyan nagy vehemenciával igyekszik a világon mindenütt hazudozva megdönteni? Akik eddig a Fideszből éltek és nem is rosszul, ma Orbán Viktort akarják az ellenzékkel együtt elzavarni? Régi cikkekből idézni lehetne bárkinek, de ma nem azt a kort és nem azt a világot éljük, hogy e luxus megengedhető lenne!

Nem volna-e jobb azt a sok ingyenélő, a holdudvarban nyaló politikai niemandot nevén nevezni, akik Orbán Viktort félrevezetik, akik miatt, és akik által nem jutnak el a valós információk az állandóan úton levő Miniszterelnökhöz? Nem volna-e jobb azokat a „tanácsadókat” felelősségre vonni a nyilvánosság előtt, akik egyes társadalmi és etnikai rétegek pártállásáról elfelejtettek konzultálni, akik nem hívták fel a figyelmet, hogy e rétegeket éppen pénzzel veszik meg azok, akik Pilhállal Orbánoznak, csak épp a másik oldalon?

A jó szándékú kritika kell, de egyetlen embert, magát a Miniszterelnököt felelőssé tenni és neki írt szemrehányó levélre újra hivatkozni több mint erkölcstelen, kivált, ha eddig – október 13-áig – jó volt, s igen jól éltek is belőle!

Amolyan Orbán-buktató hangulatot teremt a Magyar Nemzet, és ez megengedhetetlen. Mert amikor a Magyar Nemzet engedi meg ezt a hangot magának, akkor a KESMA engedi meg ezt a hangot, és ha a KESMA engedi meg ezt a hangot, akkor az egész nemzeti média a Miniszterelnök ellen támad hamarosan. És ez nem megengedhető. Ugyanis Orbán Viktor az egyetlen garancia a megmaradásunkra! Nem a talpnyalók sokasága, akik azt lesik, hogy hol fényképezkedhetnek együtt a miniszterelnökkel, majd megosztják a közösségi oldalon… de amint lehet, bírálnak, és újra helyezkednek. Nem a nyálcsorgató polgármester-jelöltek, akik október 13-a előtt arról álmodtak, hogy ha megkapják a bársonyszéket, okosabbak lesznek Orbán Viktornál, hiszen némelyiküknél az észt a megtelt zseb helyettesíti. Nem azok jelentik a megmaradásunkat, akik a választópolgárokhoz elfelejtettek elmenni október 13-a előtt, s akik asztalra tett lábakkal, nagyképűen hitték, hogy a nép nélkül is lehet győzelmet aratni és a fiatalok nélkül is lehet nemzeti jövőt építeni. És nem azok a magyar megmaradás letéteményesei, akik Audikkal mennek még a klozetra is, nehogy találkozzanak az igazi bajokkal és problémákkal, amelyek szorongatják a magyart, a plebsszel, aki már rangon aluli hozzájuk képest… mert őket már a plebsz nem érdekli. És nem azok az újságírók, főszerkesztők a nemzet nagyjai, akik néhány idős civil asszony összejövetelén, „barátságosan trágárkodva” és „hülyegyerek stílusban”, üvöltözve a választók nyakába varrják október 13-a gyászos eredményeit!

A Fidesz egy jól felépített párt, amelynek az elnöke egyben a magyar miniszterelnök is. Ám, miniszterelnöki szolgálatában nem a szervezett Fidesz minden haszonlesőjének, ideig-óráig talpnyaló újságíróinak, ellene szövetkező politikusainak az ellenőrzése a dolga, hanem a nemzet megmentése egy sátáni hatalom őrült, és a magyar nemzet számára végzetes hegemóniájával szemben.

Igen! A Magyar Nemzetnek az a dolga, hogy nevezze meg a felelősöket, hogy érjen el Orbán Viktorig minden őt körülvevő akadály ellenére és beszéljen Vele az országról, a választókról, a bírálatokról. Mert bárki, bármilyen ötlettel áll elő Orbán Viktor ellen a mai időkben, az vagy áruló, vagy hülye. Aki az ellenzékkel együtt ordítozik, az pedig feltehetően jellemtelen hazaáruló.

Minden bírálat, amely október 13-a után elhangzik, nem Orbán Viktor ellen kell, hogy elhangozzék, hanem a képmutató, élősködő, munkájukat nem végző Fideszes politikusok ellen, akik horribilis fizetésüket azért kapják, hogy becsületesen dolgozzanak, és ne verjék át sem a miniszterelnököt, sem a nemzetet, mert akkor úgy járnak, mint a rákos daganat a koporsóban… Együtt pusztulnak az áldozattal.

Kell tehát a bírálat, szükség van a józan kritikára, és elsősorban a Fideszben kell rendet teremteni. Mert rend nélkül a Fidesz sem maradhat az, aminek lennie kell, és ami volt is mindaddig, amíg a jólét és a magabiztosság, a cinizmus és az emberi butaság meg nem szállta az élősködő, Orbán Viktor és a választók bizalmát semmibe vevő politikusokat.

Ezért nem vagyok Fideszes, „csak” orbánista. És ma Orbán Viktor mellett emelek szót ismét, s ezt nemzetem és hazám – a Kárpát-medence – érdekében és javára igyekszem tenni!  

Hátrább az agarakkal… Háború van! Aki megvehető, az most távozzon! Aki kitart a miniszterelnök és a magyar nemzet mellett, az pedig ássa ki a csatabárdot és használja is! Orbánozni azonban a baloldallal együtt, ma is bűn, tegnap is az volt és holnap is az marad. És elvetemülten hálátlan, 19-es proli mentalitás!

"Hazádnak rendületlenül légy híve óh magyar"... mert "mi egy vérből valók vagyunk!"

Stoffán György: Néhány kérdés Horthy-ügyben – Miért "csak" Lázár János? A kormány miért nem?

Lázár János – ma, amikor Budapestnek emlékeznie kellett volna a 100 évvel ezelőtt történt győzelemre –, Kenderesen megkoszorúzta Horthy Miklós kormányzó úr sírját. Méltó megemlékezés egy nagy politikusról, egy magyarról, aki a lehetetlent is megpróbálta a haza és a nemzet érdekében, végül az árulás vetett véget a háborúból való kilépési szándék közzététele után. Mert árulók mindig voltak és vannak közöttünk! Azonban van Lázár János... vannak Lázár Jánosok is, aki és akik méltók a "magyar politikus" névre. 

S mert a kommunista és liberális történelemoktatás jól a fejekbe verte a Horthy-ellenes képzetet, s a történelem újraértékelését is megzavarták a szobrainkat tiltó rettegők, mi magyarok nem vagyunk képesek emlékezni olyan eseményekről, amelyek ma irányt és világosságot mutatnának, jelentenének.

Igen! Ma száz éve, hogy a magyar nemzet megszabadult egy gyilkos és ocsmány diktatúrától, amely nemzetünk szégyenfoltjai között az egyik legvéresebb. Nem emlékeztünk meg Horthy Miklós budapesti bevonulásáról, amely drámai 133 napot zárt le, s amely máig undort kelt a magyar emberekben. Hiszen egy idegen hatalmat kiszolgáló, a magyar nemzetet és a kereszténységet üldöző söpredék igyekezett a „múltat végképp eltörölni”.

A történelem azonban ismétlődik, s ha mi lehajtott fejjel és süketen, vakon járunk a história számunkra mindig ugyanazon politikai magatartásunk miatt göröngyössé váló útján, akkor a magunk sorsát tesszük elviselhetetlenné, a magunk jövője lesz bizonytalan. Ez történik ma is. Ünneplünk, mert stadiont avatunk… igaz, valóban ünnep és valóban nagy teljesítmény az is. Másnap viszont hallgatunk, mert nem illik erről az igazán dicső napról megemlékeznünk állami szinten. Néhány százan ugyan emlékeztek, s Lázár János, hazánk egyik kiváló politikusa koszorúzott. A nemzet nevében is… mindazok nevében, akik velem együtt ma ismét szomorúan konstatálják, hogy valami hibádzik. Valami nem az, amire vártunk és váruk.

S úgy tűnik, ez már így is marad. Meghazudtolt történelem, nagyjaink semmibevétele, a nemzet lelkének és érzésvilágának elfojtása.

Történelemkönyveink üresek, s a Szózat nem hangzik el, mert a fiatalok nem is tudják… sem énekelni, sem szavalni… de „új himnusznak” nevezzük, hogy mi „egy vérből valók vagyunk”...  

Felmerül bennem a szomorú, de inkább elkeserítő kérdés: mit akarunk, mivé leszünk így? Mitől maradnánk meg, ha mindig, minden alkalommal, amikor ünnepelhetnénk, emlékezhetnénk, szobrot állíthatnánk vagy kiállhatnánk igazunk mellett, inkább mélyen hallgatunk. Mert így illik ebben a nagy magyar „demokráciában”. Ebben a züllött európai demokráciában… ebben a számunkra is végzetes "demokratikus" konstellációban.

P. Zadravecz Istvánt Idézem ezen a napon, amikor ünnepelnünk és emlékeznünk kellett volna, de nem tettük, mert gyávák és meghunyászkodók vagyunk:

„(…) Politizálásom csak egy kérdés mindahhoz, ki a Hazám sorsát kezében tartja. Szereted-e ezt a magyar göröngyöt? Akarod-e, hogy legyen Magyarország? Akarod-e, hogy a Kárpátok szegélyezzék? Küzdesz-e azért, hogy e szabad Hazában szabad nép imád­hassa a magyarok Istenét?!

Ez az egyetlen kérdésem a politikusokhoz. És ha kielégítő, igenlő feleletet kapok, akkor lelkem törekvésével, mindenével melléjük állok. Munkatársuk leszek a szabad édes Haza szabad munkásának, szabad boldogulása érdekében. Ez az én politikám!”

Stoffán György: Nyílt levél a nemzeti sajtó néhány vezető munkatársához

Hölgyek, Urak, Kollégák!

Az október 13-a utáni időszakban sem változott semmi. Stílus, hozzáállás, tényfeltárás és őszinteség, objektivitás csak egy-egy nemzeti adásban, lapban jelenik meg, de még mindig ott tartunk, hogy a nemzeti média másokat (olvasók, szavazók) okolva, véres lepedőjét mosogatja, ködösít és magyarázkodik.

Nem volt szándékomban még egyszer megszólalni azon túl, amit a választás másnapján írtam. 

(http://stoffangyorgy.blogspot.com/2019/10/onvizsgalat-valasztasok-utan.html) 

Ám, amikor végighallgattam a Polgári Mulatóban felvett minapi beszélgetés videóját 

(https://vk.com/al_feed.php?z=video472313425_456239486%2F247bdcd9cbcdfbcf2e%2Fpl_post_472313425_4960), amely felvételen az októberi bukást próbálták elemezni, újra tollat fogtam.

Egy idős hölgy, mint műsorvezető beszélgetett vendégeivel, és e beszélgetésben felfedeztem egy újabb erkölcsileg megkérdőjelezhető védekezési formát az egyik meghívott vendég, Gajdics Ottó és a műsorvezető hölgy részéről: Ez nem más, mint a hárítás „művészi” formája. Ma ott tartanak e fősajtós megmondó embereink, hogy a választáson alulmaradt óbudai polgármesterre, Bús Balázsra és en bloc a Fideszes választókra kenik saját súlyos mulasztásukat, kiemelve, hogy ők mindent úgy tettek és azt tették, ahogyan és amit „megkövetelt a haza”. Pedig nagyon NEM! Ezért érzem, hogy „tollat kell fognom” és újra el kell mondanom a véleményemet, a meglátásomat, javaslataimat, mert az önelégült néhány megmondónk ma meghasonlottá kezd válni, és ha mindez így halad tovább, akkor a „nemzeti média” vezetésével 2022-ben súlyos és végzetes vereséget fogunk elszenvedni. 

Az említett beszélgetés másik meghívottja, a mindig világosan nyilatkozó Földi László, ezen a beszélgetésen – mint ott is az egyetlen józanul látó beszélgetőpartner – kifejtette azokat a tényeket, amelyek az októberi bukáshoz vezettek, valamint elmondta, mit kellene tenni ahhoz, hogy esetleg, ha az idő elegendő lesz hozzá, meg tudják menteni az országot a teljes felmorzsolódástól.

Nos, ez a videó több okból arra sarkalt, hogy szóljak Önökhöz, Hozzátok, mint már egyszer megtettem a választás másnapján, ám akkor cikkemet, nevemmel együtt, tanult kollégám Bayer Zsolt a maga, olykor ki-kibuggyanó nagy ívű proli stílusában csupán csak cinikusan megemlítette, de nem idézett abból gondolatokat, azonban szánalmasan próbált gúnyolódni. Nem haragudtam meg, mert reakciója egy átgondolatlan, buta önvédelem volt csupán …

Mit is kifogásolok, mint harminchat éve ugyanúgy gondolkodó író, politikus újságíró, és korántsem hiba nélkül való keresztény magyar ember? Miért nem tartom jónak és helyesnek azt az utat, amelyen a magát mindenekfölött állónak tartó hat-nyolc nemzeti médiafőember tesz ezernyi műsorban hétről hétre? 

Stílus, méltóság, alázat

Csaknem tíz esztendeje mennek a televíziós csatornákon (Echo tv, Hírtv) azok a műsorok, amelyek arra lennének hivatottak, hogy a választókat megtartsák, információkkal szolgáljanak, és színvonalas beszélgetésekkel bizonyos témákban felkeltsék a néző érdeklődését. Kezdetben ment is ez a tematika, ám a harmadik kétharmad után érzékelhető volt a 2002. előtti, bukást előidéző mentalitás – ismét. Cinizmus, lenéző stílustalanság, önteltség, és új elemként, mindemellett (több műsorban a leplezetlen, olykor ki sem fütyült) a trágárság, amivel utánozni akarták a proli baloldali médiumokat, amelyek saját választóik többségének kívánnak kedvezni, de amely stílustalanság a nemzeti oldal többsége része számára elfogadhatatlan. Lovas István halála tett pontot a józan, kiművelt beszélgetős műsorok történetére.

E televíziós műsorok, amelyekben éveken keresztül ugyanazok az arcok jelennek meg, ugyanazon témák keringenek egy héten keresztül, és más-más feldolgozásban, de ugyanazok a vélemények hangoznak el, egy idő után unalmassá, majd nézhetetlenné válnak a komolyabb és értékes tartalom után vágyó,, keresztény nemzetben gondolkodó emberekben. Ez lehet az oka, a Polgári Mulatóban rendezett és fent említett beszélgetésben Gajdics panaszának, miszerint alig van nézettsége ezeknek a műsoroknak, s a nemzeti oldal nyomtatott sajtója is drámai helyzetben van az előfizetők alacsony száma miatt.  Igaz, Gajdics ezért nem a nemzeti média bődületesen rossz műsorstruktúráját, stílusát, tartalmát okolta, hanem a Fidesz és/vagy a jobboldali szavazók összességét, akik nem áldoznak ezekre a médiumokra sem időt, sem pénzt. Mondanivalóját megtűzdelte a sajnos ezeken a nemzeti TV csatornákon már megszokottá vált trágár, primitív kifejezésekkel, amelyek a nemzeti oldal méltóságát, önbecsülését is aláássák, hiszen sem alázat, sem méltóság, sem a mások iránti tisztelet nem nyilvánul meg. Egy íróember részéről, aki ráadásul irányadó főszerkesztő, inkább jelent nagyfokú műveletlenséget, semmint az elkeseredés miatti felháborodást, hiszen felháborodni és „önkifejezni” művelten, intelligensen is lehet(ett volna). Ehhez kell példát venni azoktól, akik nagy hatással voltak, vannak az emberekre, de ez a hatás nem trágár stílus eredménye. (Prohászka Ottokár, Zadravecz István, Mindszenty József, Szentmihályi Szabó Péter, prof. dr. Papp Lajos, dr. Orbán Viktor... etc...)

Az újságírónak, a médiában felelős vezetőnek az a feladata, hogy tanítson, hogy pallérozza olvasóit és érthetően adja át azt a szellemiséget, amely mellett (nem rendszerenként, jó pénzért, hanem egy életre!) letette a garast. Nos, ez mára sem a Keménymagban, sem a Sajtóklubban, sem a Bayer show-ban nem valósul meg. Inkább az ellenkezője, akár a Polgári Mulatóban… ahol épp úgy, mint a balosok velünk szemben, a liberálisok által megvezetett választókat degradálta a mi Ottónk, s tette ezt egy tizenöt éves gyerek hisztériás felháborodásának stílusában… társaságban illetlennek számító kifejezésekkel. 

Ez pedig mind a józan, kimért emberi magatartással, mind a keresztény, mind pedig a nemzeti jelzőkkel ellentétes. Hiszen immár az elektronikus nemzeti média sem objektív, és az újságírói szabadságot nagyon félreértelmezi. Vagdalózik, gyalázkodik, gyűlöletet kelt, s közben nem veszi észre, hogy pont annak az ellenkezőjét generálja, amit el szeretne érni. Az elmúlt tíz év a bizonyíték arra, hogy a jobboldali média rosszul működik. Mint Gajdics is megerősítette a Polgári Mulatóban: a nemzeti médiumok elvesztik olvasóikat, nézőiket, hallgatóikat. Miért? Mert stílustalan és sárba tapossa a nemzeti méltóságot, lealacsonyodik a prolik szintjére, noha tudnia kellene, hogy a prolit ezzel nem tudja megfogni, de az értelmiséget és az egyre fogyó, klasszikus műveltségű polgári réteget eltávolítja, akár még a  szavazóurnáktól is…

Nem személyekről akarok e helyen polemizálni, ám azért tűnhet egyértelműnek és célirányosnak a kritikám, mert a nemzeti sajtó főideológusainak és állandó hírtelevíziós szereplőinek csapata mindössze 15-20 főből áll. Ezek közül kiemelten 3-4 fő rossz szellemi irányítása domborodik ki, noha vannak műsorok, amelyek igazán megfelelnek a nemzeti oldal elvárásainak, méltóságának, az újságírói etika írott és íratlan szabályainak, az erkölcsnek és a keresztényi magatartásnak. a Credo…

Fel kell vetni a KESMA felelősségét is, hiszen a Közép-Európai Sajtó- és Média Alapítvány nevében is érdekes, és a CEU kistestvérének hat. Vezetőinek és egy-egy újságíró közösséget megfenyegető "végrehajtóinak" halovány sejtelme sincs arról, hogy a sajtónak mi az alapvető hivatása, célja és értelme. Ők szemellenzősen, és ki tudja honnan jött utasításoknak megfelelően fogják össze a nemzeti sajtót... csapnivaló, Rákosi idejében szokásos fenyegetésekkel, amelyekről a kollégák azt gondolták, hogy az a világ már elmúlt. De nem múlt el, hiszen Horti József idejében ugyanazzal cinikus és erőszakos hozzá nem értéssel működött a Blaha Lujza téri sajtóház, a mai KESMA vezetők egy részének aktív részvételével, s akkor is voltak komisszárok, akik fenyegetésekkel kényszerítették - akit lehetett - az elvtelen és önálló gondolat nélküli párthűségre.  Ma hasonló ennek az Alapítványnak a működése, s talán ez az oka annak is, hogy a jövedelmüket féltő, egykor tisztességes kollégák, ma úgy "dalolnak" ahogy a KESMA "húzza". Kivétel ez alól Bencsik és Huth médiuma... ám a Hírtv.ben nekik is énekelni kell a KESMA-s repertoárt... 

Mit kell tenni, min kellene változtatni?

A feladat egyszerű, hiszen mint említettem, vannak remek, tartalmas, értéket hordozó műsorok. Ezek szerkesztőit, főszerkesztőit kellene követni, s ne legyen meghatározó a nemzeti médiában az, hogy kinek hányas számú a pártkönyve, s hogyan hivatkozik a miniszterelnökkel fenntartott kapcsolatára. Mert ez a média, az olvasó és a magyar jövő szempontjából teljesen érdemtelen. Újra kell gondolni a hivatást, a nemzet érdekeinek a szolgálatát, s azt, hogy eleget tudunk-e tenni mindannak, ami a nemzet, a kormány és a miniszterelnök célja?  Tudunk-e hűek maradva, jó szándékkal és építve kritizálni, s nem követünk-e el bűnt önmagunk és mindannyiunk ellen azzal, ha ostobaságokat beszélünk, és védeni akarjuk a védhetetlent, a hibákat, a megoldás és a pozitív változtatás helyett? Vissza tudjuk-e állítani a nemzeti oldal méltóságát, meg tudjuk-e szólítani úgy az ellenzéki szavazókat, hogy ők valóban figyeljenek is ránk, és tudunk-e minden gyűlölködésük ellenére higgadtan, szeretettel fordulni az ellenzékhez? Értjük-e világosan az olvasó a néző, a hallgató igényeit, vagy csak a magunk igényeihez állítjuk a lécet? Tudunk-e történelmi távlatokban gondolkodni és kilátunk e saját zsebünkből, felül tudunk-e emelkedni érdekeinken?

Az író, az újságíró hordozza a legnagyobb terhet és feladatot. A mi feladatunk a legnehezebb, s ezt csak akkor tudjuk végrehajtani, ha az ideológiát, a hitet és az elkötelezettséget valóban értjük. Ha nem csak azt írjuk és mondjuk, amit diktálnak nekünk, hanem emberi voltunkban saját elképzeléseink szerint is igyekszünk védeni hazánkat, hitünket és nemzetünket. Méltón és szeretettel, alázattal és megalkuvás nélkül.

2022. olyan választóvonal lesz a magyar megmaradás eddig is rémisztő történetében, amelyhez nem volt még fogható. A nemzeti oldal médiájának pedig drámaian nagy feladata van. Ám, e feladatot nem lehet hetente ismétlődő röhögcsélésben, gúnyolódásban, sértődötten és olykor gyűlölködve végrehajtani. Mi nem lehetünk a baloldal szintjén.

A nemzeti média ne pénzkereseti lehetőség legyen, hanem szent feladat, kötelesség, és mint sokan vallják: szolgálat. Félre kell tenni az öntúlbecsülést, öntömjénezést és teret kell adni azoknak is, akiket a szakmai féltékenység, a rágalomhadjárat, vagy egyéb rossz emberi tulajdonság félreállított. Ma minden gondolkodó főre, írói talentummal megáldott kollégára szükség van. És ki kell próbálni végre az ellenzéki gyűlölködéssel szemben a legnagyobb fegyvert: a szeretetet, amelyet a keresztény hitünk is megkövetel. Mert nem tudunk keresztény értékeket védeni hit nélkül, keresztényi szeretet nélkül. Ami nem jelenti az önfeladást, csak megszünteti az alpári magatartásokat. Igaz, mindehhez nélkülözhetetlen az állam, a kormány törvényi szigora is. Mert a rendőrt tűvel szurkálni csak Magyarországon lehet – ma még… (2006. október 23-án lehetetlen lett volna!)

Van még időnk változtatni, jobbá és méltóbbá tenni a nemzeti sajtót. Vannak etalonok, vannak írói példaképek tegnapról és a mában egyaránt. Hallgatni kell a józan szakmai szóra, és tenni kell a dolgunkat lelkiismeretesen, megállás nélkül. Mert 2022. közeleg, és rajtunk is múlik, hogy egy nemzet emlékké válik-e vagy teremtő valóság marad.

-------------------------------------------------------

Cikkem megjelenése után a Polgári Mulató szervezésében érdekes, kommunista stílusú és proli szempontok szerint írt válaszlevelet jelentettek meg az érintettek. Vitába nem szállok, hiszen egy bizonyos szint alá semmiképp nem süllyednék. Személyeskedő proli hangvételhez nem értek, ezért egy ilyen vitában alul maradnék. Azonban fontosnak tartom megjelentetni e válaszlevelet, amely minősíti azokat, akik nem  a kritika érdemi részét tekintik fontosnak, hanem Rákosiék és Gyurcsányék jól bevált ószövetségi módszere szerint annak íróját irtanák ki hazug rágalmakkal és vádaskodásokkal. Sajnos a jobboldal e téren jobban teljesít mint a bal... 

A rágalmazó levél: 

"NYÍLT VÁLASZ STOFFÁN GYÖRGY NYÍLT LEVELÉRE
Stoffán György újságíró újra tollat fogott, az apropó erre a Polgári Mulatóban 2019.11.08-án rendezett nyilvános beszélgetés volt, amelyen jobboldali közéleti emberek vettek részt. Dolgozata: Nyílt levél a nemzeti sajtó néhány vezető munkatársához. Nem kevesebbet állít ebben, hogy az októberi választás számunkra kedvezőtlen alakulásának oka, „hogy a jobboldali média rosszul működik”, kontraproduktív néhány kivétellel, a nemzeti oldal szolgálata „ sem a Keménymagban, sem a Sajtóklubban, sem a Bayer show-ban nem valósul meg. Inkább az ellenkezője, akár a Polgári Mulatóban…” Leginkább a stílust kifogásolja – csak úgy mindenestül az alpári magatartásokat. Szerinte tessék, itt a megoldás, melyet több formában megfogalmaz. „Újra kell gondolni a hivatást, a nemzet érdekeinek a szolgálatát, s azt, hogy eleget tudunk-e tenni mindannak, ami a nemzet, a kormány és a miniszterelnök célja? Tudunk-e hűek maradva, jó szándékkal és építve kritizálni, s nem követünk-e el bűnt önmagunk és mindannyiunk ellen azzal, ha ostobaságokat beszélünk, és védeni akarjuk a védhetetlent, a hibákat, a megoldás és a pozitív változtatás helyett? …És ki kell próbálni végre az ellenzéki gyűlölködéssel szemben a legnagyobb fegyvert: a szeretetet, amelyet a keresztény hitünk is megkövetel.” 
Pacifizmus, békejobb, szeressük egymást gyerekek?! Hogy ez után mi következik? Mi már tudjuk, hogy mi, de aki visszakanyarodik a józan jelenbe, olvassa el a Népszavában Németh Péter cikkeit, hogy Bolgár urat ne is említsem – remélem, Stoffán úr ezt nem kifogásolja.
A nyílt levélben a szerző megdícséri Földi Lászlót, de egy szóval sem tér ki arra, hogy mit mondott. Érdekes, mert többször arra gondoltam, hogy a bal-lib szimpatizánsok nemigen nézik azokat a műsorokat, amelyeknek a stílusán változtatni kéne Stoffán szerint. Pedig Földi Lászlót érdemes nézni, s idézni: „A profin létrehozott szervezettség egy stratégiai állapot,... Ebbe persze beletartozik például a Borkai-jelenség, amely nem véletlenül került elő a legmegfelelőbb időpontban. Valamint idesorolható például a külföldi szavazók aktiválása a szavazás napján vagy a külföldön élő magyarok egy részének pénzügyi támogatása, hogy a választásra haza tudjanak utazni. A legkeményebb fegyverük azonban a háttérben régóta beindított különböző hálózatok építése, melyek az NGO-k mintájára készülnek.” (Földi László, magyarnemzet.hu) Én is ott voltam a beszélgetésen, ami kötetlen formában zajlott, s annak megfelelően mindenki szabadabban fogalmazott, mint azt írásban tenné. De azt felháborítónak tartom, hogy a tartalomról Stoffán úrnak egy szava sincs azon kívül – sarkítva –, hogy öleljük magunkhoz azokat, akik nem csak szellemi ellenfeleink, de közénk is lövetnek. 

Stoffán úr megemlíti, hogy "egy idős hölgy", mint műsorvezető beszélgetett vendégeivel a Polgári Mulatóban a szóban forgó beszélgetésen. Felhívom Stoffán „úr” figyelmét, hogy neki neve is van, nem is akárki: Szentmihályi Szabó Ilona, Szentmihályi Szabó Péter özvegye. Korábban személyesen is találkoztak (egy alkalommal én is ott voltam), sőt, segítséget, kölcsönt kért tőle több éve, amit a mai napig „elfelejtett” visszaadni! Netán ez is a keresztény értékekhez tartozik?

Patakfalvy Katalin"

A megjelent gyűlölködő válaszlevélre néhány hozzászólást közöltem,. ám e bolsevik-maradék vádaskodók letiltottak... Íme a jobboldal öngyilkossága... Részemről tehát befejezettnek tekinthető a vita. A kommunista tempóval nincs mit kezdeni. 

Stoffán György: Túlélni, megmaradni!, avagy, "Csak így tovább elvtársak!"

A normális és egészséges többségi társadalom úgy sírdogál manapság, mint a "feredősnaccságák", s közben a „perverziánus” kisebbség nemzetközi segítséggel tobzódik a beteges, és a Teremtéssel homlokegyenest ellenkező, erkölcs-, és humánumellenes mocsárban. A kárpát-medencei magyar társadalom döbbenten nézi az eseményeket, mert amíg a keresztény kultúra és értékrendszer védelmét vállalta fel a kormány és a kormánynak bizalmat szavazó többség, addig a társadalom azt látja, hogy a bűn és a beteges szemlélet, eszme úgy terjed, mint telente a kályhából a lakásba visszaömlő szénmonoxid, amely békésen alvó családokat öl időről-időre.

Szinte már lehetetlen felsorolni azokat az eseményeket, megszólalásokat, amelyek az LMBTQ-s abnormalitást reklámozzák és erőszakosan igyekeznek elterjeszteni a keresztény és magyar értékek rombolására, megsemmisítésére irányuló téziseiket, tetteiket, megnyilvánulásaikat. 

Sokan azzal intézik el a dolgot, hogy ilyen a világ, ne foglalkozzunk vele, úgysem tudunk semmit csinálni ez ellen a világot behálózó és a keresztény egyházakban is mély gyökereket verő sátáni, rákos betegségként burjánzó szellemiség ellen. A legutóbbi meleg-reklámos Coca-Cola-cirkusz társadalmi felháborodására pedig a hivatalos kommentár az volt, hogy „Magyarország demokrácia, és a demokráciában mindenki eldöntheti, hogy iszik-e Coca Cola-t vagy nem.”  Mintha ebben az ügyben a Cola-ivásról lett volna szó csupán. Noha nem arról volt… nem arról van szó! 

A Cola-reklám, amelyen homokbányász férfiak és leszbikus nők szerepelnek, egy újabb erőteljes hatás, egy újabb lépcsőfok annak természetessé tételére, hogy Mózes törvényei és Jézus parancsai ellenében elfogadjuk, hogy az egynemű szerelmi lét boldogabb és szebb, kiváltságosabb és örömtelibb, mint az Isten által megteremtett és elrendelt férfi-nő párkapcsolat, amely a családnak és a társadalomnak, tehát az emberi létnek, a megmaradásnak és a szeretetközösségnek az alapja.

Budapest megtelt ezekkel az ocsmány, de minimum szokatlan reklámokkal, és néhány magára valamit adó magyar fiatal „takarításán” kívül a világon semmi nem történik az ügyben. A nemzeti oldal háborog és aláírást gyűjt a közösségi oldalon, az LMBTQ-párti közösségi oldal letiltja azokat, akik nemtetszésüket fejezik ki eme „üdítő langyosság” miatt. Ám hivatalosan, a demokráciára hivatkozva szabad jelzést kapott ez az aberrált perverziánus reklámhadjárat (is). Ez az új kezdet, amelyben egyre inkább eltörpül és elhalkul a normalitás, hiszen már az óvodákban és az iskolákban is megjelentek a zöld LMBTQ-sok, akik a klímaügyre hivatkozva hirdetik a Szodomában és Gomorában is végzetes „sikert aratott” eszméiket. Ám, nálunk demokrácia van, kapitalizmus van, és ebbe a kettőbe minden belefér, még ha úgy mellékesen védjük is a keresztény értékeket.

Mi védjük, de a keresztény egyházak egy mukkot sem szólnak például e langyos Cola reklámhoz.  Nincs véleményük, és akinek a papok közül van véleménye, arra azt mondják a bűnnel szimpatizáló felszentelt liberális, bergoglionista társaik, hogy a másik rossz pap… Itt legyen okos, hitében erős a keresztény ember. Hiszen, mint említettem, Mózes is és Krisztus is kifejtette véleményét „erről a Coca Cola reklámról”… tehát sem a zsidók, sem a keresztények – ha, és amennyiben azok – nem támogathatják ezt a fajta perverziánus, LMBTQ-s magatartást, eszmét, e megátalkodott szellemiséget.

Az LMBTQ közösséggel és a homoszexuálisokkal immár a Szentszék is tárgyalásba kezdett az elfogadás szellemében, amolyan sátáni-ökumené keretén belül, épp úgy, mint ahogyan az európai, fehér, keresztény emberek kiirtását is a felebaráti szeretettel és Krisztus tanításait sarkaiból teljesen kiforgatva támogatja. Magyarország sem marad ki ebből az abnormális egyházi „megújulásból”, hiszen az egyik normális gondolkodású és Krisztushoz hűséges pap azt mondta – nagyon helyesen és Krisztus tanítását megtartva! – hogy a migránst nem tekinthetjük felebarátnak! Mire a másik, aki keményvonalas, meleg és bergolionista – hallva paptársa prédikációjáról –, azt mondta egyre apadó létszámú híveinek, hogy a kormány egyházellenes, nem engedi a magyarokat a Mennyországba, mert nem engedi be a migránsokat, akik adott esetben vértanút csinálhatnak a magyarokból… és ez nem vicc! Hallható volt augusztus 4-én vasárnap, a pécsi egyházmegye egyik templomában!

A sátáni világ és annak terjeszkedése nem új ötlet a világot irányító háttérhatalom részéről. Már a bolsevizmus kezdetén, 1917-ben elindult a bolsevik perverziánusok tobzódása. Meztelen felvonulások, fiúkat, lányokat a zabolátlan szexre rábíró nevelőtábor, a homoszexualitás és a pedofília természetességének elfogadtatása, bemutatókkal fűszerezve… és 1918. december 19-én, Szentpéterváron a nagyszabású leszbikus felvonulás, „Le a szégyennel” feliratú táblákkal. Minderre a háttérhatalom akkori „sorosgyörgye” – Lenin – azt üzente: „Csak így tovább elvtársak!” 

Az idei nyár LMBTQ-s fertőző szennyáradata a Sziget-fesztiválon teljesedett ki, ahol egy héten keresztül szodomai előadásokat, a klímavédelem köntösébe bujtatott LMBTQ-s felszólalásokat, liberális és bolsevik szépelgéseket hallgathatott az érdeklődő fiatal. A „Sziget” mára úgy istenigazából a lélekrombolás kígyófészkévé vált… és ezt is hagyjuk, engedélyezzük, eltűrjük, hiszen demokrácia van, és a demokráciában mindenkinek joga van elmenni a Szigetre. Mindenkinek… korhatár nélkül. 

Mindez egy jól működő bolsevik terv része, amelynek a célja erkölcsileg, szellemileg, gazdaságilag és gyakorlatilag rabszolgává tenni az embert. A család és a hit megsemmisítése, a normális emberi közösségek felszámolása, a házasság helyett beteges és erkölcstelen kommunák kialakítása… azaz a család és a közösség védőburkának lefejtése az egyénről, aki azután szabad prédává válik, és csak ehhez az aberrált közösséghez van módja és lehetősége tartozni. Egy ideig… Azután vagy visszatér a normális életszemlélethez és a hithez, vagy – többnyire – az öngyilkosságot választja. 

Nincs tehát kiút ebből a mocsárból. Több mint kétszáz éve folyamatos – és mára sajnos nagyon is sikeresnek mondható – erkölcsrombolás, értékmegsemmisítés folyik. Akik szervezik és eltervezték e rombolást, azok évszázadokra előre terveznek, és egy-két generáció nem tud lebontani évszázados felépítményeket. Túlélni, megmaradni van csupán lehetőségünk, ha akarunk túlélni, ha meg akarunk maradni… Ám, a normálisan gondolkodó és normális életet élni akaró emberek lassan jogi, hitbéli és szellemi kapaszkodó nélkül maradnak. 

Csak a szlogenek változtak és változnak 1789. óta. Az eszközök viszont egyre durvábbakká, erőszakosabbakká, kivédhetetlenebbekké válnak… – ha nincs, ha nem lesz, aki fellépjen ellenük hivatalosan és a törvények teljes szigorával. Egyelőre azonban ez ellen törvények sincsenek… csak demokrácia van és hallgatás… amelyben, és ami által mindenkinek mindent szabad. Szabadosság van, amelyben mindenki élhet a másokat – ha kell, erőszakkal is – befolyásoló, másokra rákényszerített aberrációival…

A bibliai idézet jut eszembe: – „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket meg nem ölhetik. Inkább attól féljetek, aki a lelket is, meg a testet is el tudja pusztítani...” (Mt., 10, 28.)

Stoffán György: Párhuzamos társadalom – avagy, sírunk, mint a fürdős örömlányok…

Soha nem volt még ilyen szerencséje a jobboldalnak. A kormányon lévő nemzeti keresztény elkötelezettségű politikusok ma végre levetkőzhetik azt az évszázados, ostoba és végzetes mentalitást, amely a nem létező demokráciára hivatkozva még a hazaárulást is demokratikus jogként kezelik, s a rendteremtést valami egészen botor módon azért halogatják, mert a hivatkozási alap súlyosan téves. Arra hivatkozni három évtizeden keresztül, hogy „nem tehetünk semmit, mert erre várnak…” olyan mérhetetlen butaság, amely az önkormányzati választások ma látható eredményéhez vezetett. Nos, szerencse, hogy nemzeti kormányunk van, de a jobboldalnak végre paralel lehetősége van tanulni a választási kampányt, a rendcsinálást, egészen a választási győzelem kivívásának módszeréig. Persze ehhez elég "egy fenék és egy ló"... 

A választások eredményeit mindenféle, okosnak vélt újságírók, politikusok és közéleti személyiségek próbálják győzelemként beállítani, noha a tények mást mutatnak. Nem sorolom az elvesztett városokat, településeket, ahol akkora győzelmet arattunk, hogy már a székely zászlók is lekerültek a tanácsházzá változott önkormányzati épületek oromzatáról.

A tanulási lehetőség tehát adott. S mert mindenkit a saját fegyverével lehet legyőzni, át kell ültetni végre a ma győztes vörös és liberális önkormányzati vezetők által adott leckét a nagypolitikába. Mire is gondolok?

Ha egy újság nem felel meg a kormánypolitikának, akkor annak az újságnak a főszerkesztőjét ki kell rúgni. Második lépésben a lapot be kell tiltani… amolyan demokratikus módon.

Ki kell söpörni azokat a középszintű munkatársakat, akik nem annak a politikai szellemiségnek a követői, amelyet a kormány sajátjának tekint.

A fizetések emelését nem említem, hiszen az nem szoclib sajátosság. A parlamenti képviselők egyetlen dologban értenek egyet évente egyszer: a tiszteletdíjnak nevezett harács megemelésében… millióhoz még kétszázezer. Tehát itt az emberi telhetetlenség a domináns, nem a politikai hovatartozás.

Ha nyerni akarunk 2022-ben, akkor a nyálas demokráciázásnak véget kell vetni és komoly erőkkel, valamint jogi úton le kell számolni a csaló, hazaáruló, rágalmazó, közrendet felforgató civil szervezetekkel, pártokkal, személyekkel. Éppen úgy, ahogyan ezt 1919-ben és 1945-ben a mai vörös és liberális győztesek szellemi elődei tették. A mostani utódok intézkedéseit is követni és alkalmazni kell, hiszen az ő fegyverük, ellenük is használható, ha már képtelenek emberi, tisztességes, és erkölcsös magatartást tanúsítani.

Be kellene fejezni az hülye elemzéseket, a kampány alatti súlyos hibák boncolgatását, a hazug mosakodást, de főleg a bukást győzelemnek hirdető bolsi mentalitást, amiért néhány éve még a beszélgetős műsorokban kiröhögték a mieink a balosokat…

Fel kellene állni, megrázni magunkat, és egy másik fokozatra kapcsolni. Használni azokat a módszereket, amelyeket a Moszkvában kiképzett új budai katonaorvos és elvbarátai alkalmaznak. És el kell felejteni végre a demokrácia szót, amelyet minden véres diktatúra és az embertelen liberális szellemiségű aberrált használ. Van alaptörvényünk, van Btk-nk, vannak bíróságaink és van igazságszolgáltatásunk, vannak derék rendőreink, akiknek felszerelésük is van a nem kívánatos tüntetők és idegen rendbontók nevelésére. Oktatónk e kérdésben a 2006-os szemkilövető csőgörény, aki „remek bemutatójával” még ölt is… sajnos a mieinket. Az orrváladék jellegű eddigi (beígért) számonkérés azonban őt is futni hagyta.

Summa summarum: Ha minden úgy megy tovább, ahogy eddig, ha a parlamentből pöcegödröt engedünk csinálni, ha az utcára engedjük a mindössze a seggükön tojáshéjjal rendelkező, egyelőre üres fejű diákokat, és nem kérjük számon az őket lázítókat, ha továbbra is abból állnak a nemzeti csatornák műsorai, hogy kiröhögjük a ma már részben győztes ellenzéket (ellenséget), s nem adunk világos útmutatást a választóknak, ha továbbra is a demokrácia ködös voltára hivatkozva engedünk a káosznak, akkor 2022-ben el sem kell menni választani.

Ha azonban rendet teremtünk, politikusaink kiszállnak az Audikból és elkezdenek gyalog járni az emberek között, ha a fiatalokat is megszólítjuk végre, és a vidék is egyenlő rangot kap egy-egy kampányban, és ha lesz normális kampány, akkor kikovácsolható a mostani bukás, mert a társadalom végre erőt is lát, nem csak önelégült, magyarázkodó üres szavakat hall. Nem elég mondani, hogy „a Haza mindenekelőtt, Isten mindenekfölött”… Arra is emlékeznünk kell, amit eleink tartottak a maguk igazságának: „Segíts magadon, Isten is megsegít!”

Kritikáim ellenére azonban, maradok elkötelezett Orbánista!

Stoffán György: Nyílt levél a hősökhöz… november 4-én

Gloria victis!

Aszfalt alatt, jeltelen sírokban, ismeretlen orosz tájon elhantolt magyar Testvéreim!

November 4-e ma is intő jel. Akkor, a szabadságharcot, amelyben életeteket adtátok a haza függetlenségéért, szabadságáért, a hazaárulók által segített szovjet tankok verték le. Az ország hercegprímása idegen nagykövetségre volt kénytelen menekülni, emberek százait ölték meg, s még december 8-án is a tömegbe lövetett a fasiszta vörös gyilkos hatalom. A haza legjobbjai, akik életben maradtak, a kötél és a szovjet invázió elől külföldre menekültek, a börtönök megteltek politikai foglyokkal, s a függetlennek hazudott bíróságok szakmányban adták a hóhér kezére az ártatlan magyarokat, akik nem valakik ellen, hanem a haza védelmében fogtak fegyvert. A saját hazánk védelmében…

Ti pedig véreteket ontottátok ezért a szabadságért, a remélt győzelemért, s nem számítottatok arra, hogy a velejéig romlott kommunista söpredék ráront az országra, és hullahegyeket termel a szocialista demokrácia és proletárdiktatúra elmebeteg, fogalomzavaros rendszere védelmében. Magyarul beszélő hóhérok magyart irtottak, s kevesellték az áldozatokat, amikor már Moszkva is megsokallta a magyar vérontást.

Ma Rátok emlékezünk Testvéreink. Rátok, akik a pesti aszfalt alatt, jeltelen sírokban, ismeretlen orosz tájon elhantolva figyelmeztetitek a mai magyart. Ám, ez az emlékezés kissé álságos, hiszen a Ti áldozatotokat emlegetik a szónokok, Nektek tulajdonítják a győzelmet, s mondják: Ti ütöttetek rést a kommunista rendszeren… Nem! Ti éppen olyan áldozatai voltatok egy nagy forgatókönyvnek, mint mi, mai magyarok. Igaz, Ti hittetek abban, amiért harcoltatok, csak nem tudtátok, hogy eszközei vagytok egy máig ismeretlen és legyőzhetetlennek látszó hatalomnak, amely saját érdekében a világot is képes elpusztítani, s amely minden kormányt és politikust megvásárolt, s ma épp a hitünket és Európánkat rabolja el a szemünk láttára. És a mai magyarok, a mai európaiak nem tanultak a Ti áldozatotokból. Nem lázadnak a jogtiprások ellen, a teremtés logikájával szembeni őrült ámokfutás megakadályozása érdekében, a hazug, demokráciát emlegető néphülyítés ellen, mert ma már nem is látják a valóságot a népek és a nemzetek. Mint a csorda, alkalmazkodik minden nép az egyre elviselhetetlenebb diktatúrához, amelyet politikusok magyaráznak el kívánatos mázzal leöntve, a jólétet és a nép érdekét sulykolva az ötven éve folyamatosan és következetesen lebutított fejekbe.

A mai, telefont nyomkodó fiatalság nem ismervén a diktatúrát, diktátoroknak hisz, önmaga jövőjét semmisítve meg, a középgeneráció a megélhetését hajtja éjt nappallá téve, s mi, akik már nem számítunk, azt érezzük, hogy fiatalságunkhoz képest egy másik bolygón vagyunk kénytelenek élni. Belefáradva és elfásultan nézzük, miként rohan a világ az ismeretlennek nevezett ismert hatalom utasítása, parancsa szerint a vesztébe. Miként semmisül meg az érték, s válik az ember, lélektelen, gazdaságban használható eszközzé.

Ti ott az aszfalt alatt, a jeltelen sírokban, a feltáratlan hantok alatt, vagy az orosz síkságon pihenve bizonyára újra fegyvert fognátok a magyarságért, a nemzetért, a hitért, az emberért… Az élők azonban nem tanultak Tőletek, nem értik miért fogtatok fegyvert, miért áldoztátok fel életeteket… mert nem érzik a haza szó súlyát, a nemzet szó összetartó erejét, az önzetlenség fogalma pedig ismeretlen a számukra. Ami Nektek szent volt, az a mai embernek semmit nem jelent.

Voltaképpen ott tartunk, hogy van még egy-két generáció, amely még emlékezik Rátok, koszorúz, és nagy szavakban próbálja szebbé tenni – az összefogás nélkül teljesen kilátástalanná váló – jövő képét.

Nincs rend, nincs jog, nincs magyar törvény, mert a Moszkvánál sokkal embertelenebb és aljasabb elnyomók törvényit alkalmazza a mindenkori kormány. Csupán annyi a különbség, hogy az egyik a nagy főpapról, Mindszentyről emlékezik meg, a másik pedig Károlyi Mihály szobrát akarja visszahelyezni Budapestre. A parancs azonban egy helyről jön. Csak a körítés színe változik. Ha nem így lenne, ma nem lehetne „minden nap Karácsony” a fővárosban… a ti temetőtökben, ahol hatalmas öngólt rúgott a kormány és a kormány-média azzal, hogy nem tájékoztatta a választási törvényben foglaltakról a magyar választópolgárokat, és nem ismertette részletesen annak várható következményeit. Ám ezzel nem csak öngólt rúgott, hanem súlyos sebet ejtett a nemzetben gondolkodó magyar polgárokon, hiszen ezzel az öngóllal a jó szándékú és kormánypárti magyarok életét és körülményeit taposta sárba azokon a településeken, amelyeket felelőtlensége átjátszott a nemzetárulók kezére. Ha ugyanis a kormány-média nem csak röhögött és élcelődött volna az ellenzéken, hanem a valós veszélyekre felhívva a figyelmet segíti a választókat abban, hogy megértsék a veszélyt és annak forrását, akkor ma minden idegen szavazat ellenére is nemzeti vezetése volna Budapestnek és az átjátszott városoknak.

Ma is dübörögnek az ellenséges tankok, azaz, a civilnek mondott politikai szervezetek, amelyek mint Kádár 56-ban, idegen utasításra, idegen pénzért árulják a hazát. S minden ugyanaz lesz, ha – mint Ti akkor – nem fogunk össze… Lesz bírói ítélet, lesz kötél, lesz sok idegen szavazó… de nem lesz már, aki Rátok emlékezzen. Tiltott emlék marad a magyar… Itt tartunk ma, 2019. október 13-a óta, 2019. november 4-én.

Nyugodjatok békében és sirassatok minket, tanulni képtelen magyar utódokat! 

Stoffán György: Ősz… avagy „holnap neked”…

Képünk illusztráció (Forrás: Bükkalja Tájegységi Értéktár)

A temető csendje mindig megnyugtatta. Nem halottak sírhantjait látta, hanem ezernyi történetet, vicces vagy komor megjegyzéseket, a békeidők boldog mosolyát, háborúban fiát sirató anyát, a forradalmak kitörő eufóriáját… Minden kereszt, minden fejfa, és minden sírkő egy-egy élet regénye, és ezeket a regényeket olvasta le a névtáblákról… a dátumokról: mikor született, mikor halt meg… milyen vallású volt…

Inkább a régi, elhagyott temetők vonzották. Kripták, elfoszlott ruhadarabok, szétesett csontvázak vagy az épen maradtak, akiknek kézcsontjai ugyanúgy kulcsolódtak össze a halotti lepel alatt, imakönyvvel, rózsafüzérrel, mint száz, kétszáz éve, amikor szerettei befektették az örökkévalóság korhadó dobozába…

A városszéli temető ilyen régi volt. A kripták előtti egykori sétány - ha őserdő jelleget mutatott is -, látszott még. Egy-egy réges-régi pad vas-kartámasza jelezte, hogy éltek a régiek között, akik szintén itt időztek a végtelen promenádján, s talán, mint ő maga is, regényeket láttak a mára romos, itt-ott kifosztott kripták lakóinak hamvaiban.

Az egyik pad, kissé korhadtan, de még tartotta régi méltóságát. Szemben volt a céhmesterek végső lakhelyével, s mint ilyen, talán tiszteletből, komolyabb anyagból és jobban összedolgozva került ide. Ezért élte túl a többi padot. Zöld lehetett valamikor a kétoldalt díszesen és mesterien öntött vaskönyöklő… vagy csak grünspanos lett az idő múltával...

Leült, és nézte a boltíves bejáratot… a nap halványan világított be a fák között a régi sétányra, s ez valami érdekes melegséget hozott a november elsejei délutánba. 

Végignézett a lelkek promenádján. A levelek ezernyi árnyalata most, a nap beszűrődő fényében gyönyörű tónusokban villódzott. A csupasz ágak irigykedve nézték a még őszi díszben ragyogó társaikat. Az ő leveleik a napokban fáradtan ereszkedtek le a sokéves avar tetejére. A sétány végén a Kárpátok ormai köszöntek be, a maguk kék gyászruhájában. Őket ugyanígy látták még az itt nyugovóra tért mesterek, neves családok… s az őket temető rokonok… Mert a kéklő hegyvonulatot nem érdekelte különösebben ez a kis csendes kert… A hegyek örök életűek.

A mesterek sírboltjának kovácsoltvas kapuja nyitva volt. A zár már régen elrozsdásodott, s a két szárnyat ki tudja mikor nyithatták meg résnyire… tovább ugyanis nem ment… Legalábbis kívülről így látszott. Vagy ezen a kis résen járnak vissza a városba a mesterek? Nem! Az nem lehet… mire lennének kíváncsiak? Hiszen az ő munkájuk ma, száz, kétszáz év után is megcsodálható eszköz, dísz, használati tárgy.. s talán el sem tudták volna képzelni azt a sok drága árut, amelynek nincs minősége, s jól vigyáznak a gyártók arra, hogy két-három esztendőnél semmi ne tartson tovább… Nem! Bizonyosan nem mennek ki ebből a nyugalomból, ebből a békés kertből, ahol a madár, s a csendre vágyó jár csupán.

Felállt a régi padról, s közelebb lépett a résnyire nyitott kovácsoltvas kapuhoz. Megcsodálta a boltívet, amelynek a zárókövén a céh címere volt. Majd kíváncsiságból, vagy csak egy üdvözlés erejéig… hozzáért az egyik, kissé előreálló kapuszárnyhoz. És az minden nyikorgás és erőltetés nélkül kitárult előtte…

Az őszi délután fénye beszűrődött a nagy helyiségbe. Szemben vele kis oltárféle állt a terem végében. Középütt a falon kereszt, amelynek korpusza csonkán lógott, egyik kezénél függve a kereszten. Az oltáron, valamikor nagyon régen, a díszként odatett kővázából kiálló száraz csokor hajolt meg a látogató előtt… csonkig égett mécsesek szegélyezték az oltár lépcsőjét és egy régről otthagyott koppantó hevert a lefolyt viasz mellett. 

Keresztet vetett, és mormolni kezdte a Miatyánkot… közben körülnézett. Ekkor vette észre, hogy a fény nem csak a rácsokon szűrődik be, hanem a részben beomlott boltív is utat engedett az "örök világosságnak"… A falban kétoldalt három szinten, szintenként nyolc-nyolc koporsó volt. Mindkét oldalon két-két koporsóhely üresen tátongott. Az egyik koporsó fedelét valaki, valamikor félretolta.

Odalépett. Feketeruhás, csizmás, Bocskai-sapkás mester aludt benne. Csontujján gyűrű, oldalán kard, kezében imakönyv… haja csimbókokban lógott ki a sapka alól, a valaha fehér selyempárnára, amelyen pihent…

A többi koporsó érintetlenül, lezárva őrizte az utolsó sóhajt, a könnyeket, a békét, a csendet, s mindent, ami a temetést végző pap utolsó „Ámen”-je után itt maradt. Csak a természet igyekezett kíváncsian benézni a boltívek alá, s talán fel akarta rázni a jó magyar mestereket… Akik közül az utolsó 1871-ben került erre a végső szállásra, s azóta is várja a feltámadás örömét.

Kifelé indult "vendéglátóitól", s azon gondolkodott, miként lehetséges az, hogy ez a kripta épségben átvészelt két és fél évszázadot, s még a feketeruhás mester gyűrűjét sem lopták ki a felnyitott koporsóból. Visszalépett, mintha keresne valamit… ám igazából csak azért lépett vissza, hogy megbizonyosodjék a koporsó épségéről. A koporsó alól egy megbarnult papír kandikált ki. Megfogta, s szép lassan kihúzta a régi írást. „Hodie mihi, cras tibi”… volt a papíron, több nyelven, cirill betűkkel is…

Mint minden eddig arra járó – kapunyitó, látogató, talán fosztogatni akaró –… ő is visszacsúsztatta a papírlapot oda, ahonnan elvette. Megkapta a választ iménti gondolatára… "hogyan is maradhatott ilyen épségben és kifosztatlanul ez a vadregényes, elhagyott kriptasor". Így! Megértették, akik olvasták: – „Ma nekem, holnap neked”… Vajon miért nem értik meg ma az emberek ezt az egyszerű mondatot? Miért élnek úgy, mintha nem tudnák, miről szól ez a nap és miről szól maga az élet, s hogy a halál senkit nem kerül el?

Sötétedett, mire kiért a rejtektemetőből… Az őszi este megkönnyezte az emlékezés napját… a macskakő fénylett a rácseppenő esőtől.

Lassan ballagott a városközpont felé. Közben az járt az eszében, hogy egy másik világ egykor boldog lelkeitől, a békéből, a csendből távozik egy boldogtalan, békétlen, artikulátlanul üvöltő, és vesztébe rohanó világba. A valóságba, a mindennapokba, a gyűlölködésbe… s borzadva gondolt fiaira, unokájára, szeretteire, amikor újra és újra elismételte magában: „Hodie mihi cras tibi”… 

Stoffán György: Proli-tor a Parlamentben

Érdekes napon vagyunk túl. A kommunista-liberális és még ki tudja milyen ellenzéki oldal kimutatta foga sárgáját. Amolyan történelemóra-féle volt, hiszen pont azt láttuk, amiről dédnagyanyám mesélt, és amit Tormay Cécile írt könyveiben a kommunista söpredékről, a ’19-es eseményekről. Durva, primitív magatartás, semmi méltóság, semmi emberiesség, csupán az emberi legalja viselkedés. Igen. Történelemóra volt, amelyen megmutatták, eleik mentalitását, a gyűlöletet, a rosszindulatot, a magyar- és keresztényellenességet, a „gyilkolhatnékot”, amelyet Robespierre és az utána jövő fizetett malterosok éreztek mindenki ellen, aki nem volt malteros, aki nem úgy gondolkodott, ahogyan ők, aki hitt Istenben, aki védte saját hazáját, erkölcseit és nemzetét. Ez a kommunista, és ez a testvére is, a liberális, hiszen ez a két szellemiség egyforma, mint az ikrek. Rombolni, megsemmisíteni, értéket pusztítani, becsületes emberekbe gázolni, ha kell zsidózni, ha kell cipőbe köpni, és ha kell emlékművet bontani vagy újságot betiltani… nekik mindegy… csak a hatalom, a pénz és a rettenetesen elszabadult alpári bunkóság az, amit adhatnak, hisz ez a valójuk, képtelenek másra.

Ám ez a magatartás és viselkedés nem marad megtorlás nélkül. Hiszen a többség nem ez. A többség arca Orbán Viktor miniszterelnök, Kövér László házelnök… de ez az arc kezd mintegy a lélek fájdalmától eltorzulni, s mert kicsinyeit, gyermekeit, családját védi, véget fog vetni ennek a proli ámokfutásnak. És akkor lehet menni panaszra Brüsszelbe, Hágába vagy kenyéradó malteros megbízóikhoz, s lehet fehérterrorról hazudozni, mint tették és teszik szellemi eleik, hasonló, de véresebb viselkedésük megtorlása után 1919-től mindmáig.

Ugyanis: Nem kötelezheti senki a békében élni akaró, nemzetét és hitét, hazáját szolgáló magyar embereket – a társadalom többségét – arra senki, hogy egy számarányaiban elenyésző fizetett, hazaáruló kisebbség terrorizálja a többséget. Nincs az a tolerancia, amelyet ezzel a lyukas-fuszeklis bunkó táblatartóval szemben alkalmazni lehetne. Nincs az az emberi türelem, amely csillapítaná a vágyat egy pofonra, amikor Jakab Péter megszólal, a maga pallérozatlan stílustalanságában, s és nincs az a felelős magyar apa, aki ne gyermekeit védené, ha arra szükség van, szükség lesz.

Mert az Isten irgalmazzon, ha a magyar levetkőzi magáról a jámborságig beléoltott keresztényi magatartást, s visszatér az élni akarástól ahhoz, ami volt egykoron. Mint Zrínyi mondta, a magyar akkor válik jó néppé, ha van kinek engedelmeskedni… azaz, akkor tart össze, akkor harcol vállt-vállnak vetve, ha van ellenség. És ma van ellenség. Sok! Külső, amely fizeti a belsőt… belső, amely hangjával akar vért fakasztani… de ezt nem hagyhatjuk. Igaz, várunk még, mert türelmünk még van, s óva int a józanság attól, hogy eltapossuk ezt a söpredéket.

Ezért jó lenne, ha megértenék: A türelem véges, és a hazaszeretet, a család védelme, a nemzet iránti elkötelezettség sokkal erősebb a fizetett hazaárulás nemesnek nem mondható érzésénél. Ma még az egyetlen ellenérv a többség szószólóitól – joggal – az, hogy ezt akarják. De ha ezt akarják, hamarosan eljön az ideje annak, hogy meg is kapják. Mert, ahogy meg kell tisztítani a kosztól a ruhát, úgy meg kell tisztítani a közéletet is – ha nincs öntisztulás…

’56 ünnepe közeleg… s akkor, október 21-én még senki nem gondolta, hogy az ártatlan szemű gyermek, a munkás, az ápolónő vagy a professzor október 25-én fegyverrel védi a hazát…

Ne gondolja tehát senki, hogy ma nincs ártatlan szemű gyermek, munkás, ápolónő és professzor, aki ugyanerre képes… Mert még ma is génjeikben érzik, hogy: „A haza minden előtt!” 

Stoffán György: „Wass Albert náci”… – Nyílt levél Karácsony Gergelynek

Ami az elmúlt napok történéseit illeti, nincs min csodálkoznom. Világos mi történt és hogyan, mint az is világos előttem, hogy mi fog következni és miért. Azonban vannak dolgok, amelyek mellett az ember, ha magyar és keresztény, nem mehet el szó nélkül. Különösképpen akkor nem, ha maga is tollforgató…

Nos, az Ön megszólalásai közül egyik sem érdekel, hiszen Ön nem egy szavatartó ember, így mindegy, ha ígér, köszön vagy verset mond. A minap viszont olyat mondott egy magyar íróról, ami – bár Öntől ez sem szokatlan – ab ovo hazugság. Gróf czegei Wass Albertet Ön nácinak nevezte. Nos, én Wass Albertet nem vagyok hivatott megvédeni, hiszen erre nincs is szükség, mert ezernyi bizonyíték van arra, hogy ezt Róla csak az oláhok állítják, tekintve, hogy megírta róluk a való igazat. Ön az oláhok hazudozásaihoz csatlakozott, amikor főnökeitől kapott főpolgármesterségének első napján nem csak Wass Albert emlékét sértette meg, de mindazon magyarokét is, akik az Ő könyveit olvassák, akik becsülik e néhai magyar grófot, az írót, a hazaárulásra képtelent, az erkölcseiben megkérdőjelezhetetlent, a zseniális tollforgatót, aki könyveinek első soraival odaröpíti az olvasót Erdély tájaira… és aki soha nem követett el háborús bűnt, nem ölt, nem üldözte a zsidókat és nem kollaborált olyan német szervezetekkel, amelyek vagyonokat raboltak el a munkatáborokba szállított izraelitáktól. Tehát Ön hazudott, sértegetett és saját magát járatta le az Önnek kiadott utasítás szerint. És ez is szomorú ebben a nácizásban.

Szánom Önt, hiszen Önből lehetett volna egy jó tartású, értelmes és szeretetre méltó ember is, ha nem adja el magát olyan eszméknek és szellemiségnek, amelyek bár jóléttel és hatalommal kecsegtetnek, mégis a legundorítóbbá változtatják az embert. Önt is. Istennek hála, nem élek már Budapesten, így Önhöz csupán annyi közöm van, hogy kikérjem magamnak milliók nevében, valamint az USA igazságügyi hatóságai nevében Wass Albert ekként való rágalmazását. Ugyanis Wass nem élhetett volna az USA-ban haláláig, ha bá-milyen náci vagy náci kollaboráns cselekedetet követett volna el. Ez csupán az Ön és az oláhok beteges képzelődése. Amely Önöket minősíti. Mindazonáltal kérem, tartózkodjék az efféle gyalázkodástól. Hagyja az irodalom megítélését azokra, akik értik is miről beszélnek, s ne keverje a politikát és az utcanevekről való elképzeléseit se a művészetekkel, se az irodalommal, se a zenével… Ön hajtsa végre azt, amivel megbízták, amiért fizetik, amit elvállalt. A főpolgármesteri szék sem nem hatalmazza fel a nemzet gyalázására, sem nem ad több észt. Ön marad az a Karácsony Gergely, akivel Wass Albert szóba sem állna. Mert klasszikust idézve: Egy bizonyos szint fölött nem süllyedhetünk egy bizonyos szint alá. 

Stoffán György: Önvizsgálat, választások után…

Ma reggel mindenki siránkozik, csodálkozik, vagy ostobán reménykedik… de senkinek nem jut eszébe, hogy felmérje az okokat… valóban értékelje a választások eredményét. Fájó feladat, de megteszem, hiszen akik megtehetnék, azok ma még a Fideszből élnek, így illedelmesen, mindenféle ostobasággal magyarázzák a történteket, pedig teljesen világos minden ok, amely a balliberális győzelemhez vezette az országot.

A „nemzeti média” bűne

Legelső ok, az önhitt, alázat nélküli magatartás. Április nyolcadikán este, a harmadik kétharmad megszerzése után a Miniszterelnök úr kellő alázatról beszélt, de sok Fideszes könyöklő, haszonleső, talpnyaló ebből mit sem értett. Nemhogy a „kellő” szavunk értelmét nem tudták felfogni, de az „alázat” szó is ismeretlen volt számukra. Tehát, ennek következményeként eredményeinket hőstettekként mutatták be, noha ezeket kötelességtudatként, szolgálatként, valóban kellő alázattal kellett volna ismertetni.

Az önhitt, nagyképű nemzeti média már-már – bár azt is rosszul – átvette azt az alantas és primitív stílustalanságot, amelyben a trágárság, az ellenség lebecsülése, balga beszélgetős műsorokban való kiröhögcsélése volt az egyetlen irány a „győzelem felé”, s amelyet követendőnek és üdvösnek tartott az az öt-hat jól fizetett „csókos arc”, akiket egyre unalmasabbakként tart képernyőn a Hír-, és a Királyi TV. Noha alapvetés, hogy nem lehet évekig ugyanazokkal az arcokkal eredményesen dolgozni. Nincs tehát megfelelő szellemi irányítás e téren, a nemzeti oldalon. Nem volt médiastratégia a győzelem irányítására.

Számos alkalommal és sok cikkben próbáltak a nemzetért aggódó írástudók figyelmeztetni erre a rendkívül nagy és végzetes hibára, de süket füleken kívül mást nem talált meg a figyelmeztetés. Levelek és beszélgetések szóltak arról, mit kellene csinálni, mert veszteni fogunk… reagálás azonban nem érkezett. Változás nem állt be. Minden maradt a rossz, ostoba, nagyképű és a húsosfazekat féltő, trágárkodó és alázatot nem ismerő „legnagyobbak” kezében. És íme, a végeredmény… Lehet magyarázni a beszélgetős műsortokban, és lehet tovább is azt állítani, hogy miért jó ez a vereség, amely voltaképpen nem is az... 2022-ben visszatérünk rá. 

A kiválasztott jelöltek

Rengeteg olyan Fideszes polgármester-jelölt volt, akik semmi mást nem láttak, mint a hatalommal járó, megszerezhető pénzt. Könyököltek, a maguk primitív módján tolták ugyan a Fidesz szekerét, miközben saját érdekeik mentén már a jövőt tervezve ígérgettek mindenkinek fűt-fát… szervezkedtek, de nem voltak tisztában azzal, hogy esélyük sincs saját környezetükben nyerni. Mert magatartásuk, addigi ismert életük ezt nem teszi lehetővé.

Kormány-közeliek bűne

A kormány is megszámlálhatatlanul sok stratégiai hibát vétett. Hiszen nem elég meghallgatni a Miniszterelnök beszédeit, és nagyokat tapsolni, majd önhitten távozni a kongresszusról, ünnepi alkalmakról… tenni kellett volna. Látni kellett volna minden nemzetben gondolkodó embernek, hogy munkahelyén a többség nem Fideszes. Látni kellett volna, hogy melyek azok a pontok, amelyeken változtatni kellene, és látni azt, hogy mivel nincs megelégedve a társadalom. Minden nemzeti érzésű embernek a helyén kellett volna „misszionáriusnak” lenni, egyben tájékoztatni az elégedetlenségről a kormányt, vagy magát a Miniszterelnököt. Fölösleges a „megörökölt elvek szerint” misét befizetni a Miniszterelnök születésnapjára, és közben a nemzetet szolgáló magyar embereket vádolni, lejáratni, rágalmazni önös érdekből, sokak előtt. Ezt a kommunista mentalitást ugyanis belső bomlasztásnak nevezik…

A társadalom félrevezetésének bűne

A társadalom, mint tudjuk olyan, mint az ökörcsorda. Annak engedelmeskedik, az terelheti, aki hangosabban üvölt rá és minél erősebben pattogtatja az ostort. Mindegy ki adja a friss füvet, a szénát… A társadalom hallotta a hangoskodást, a tüntetéseket, a gyalázkodó rágalmakat, és nem látott olyasmit, amit az ellenkezőjéről, meggyőzhette volna. Nem látta, hogy a bíróságok az erkölcsi normák és az igazság mellett áll, nem látta a feljelentéseket a csalás és lopás vádja, a trágár megnyilvánulások és az emberi méltóság védelme érdekében, s mert nem látta elhitte mindazt, amit a „demokrácia” nevében utcai tüntetéseken akár Beer püspök leveléből is kihallott. És ennek megfelelően szavazott...

A rendnélküliség a kormány bűne

A fentiekhez kapcsolódva meg kell jegyezni, hogy a demokrácia ostoba emlegetése, valamint a demokráciára való hivatkozással az anarchia megvalósulása a kormány és a kormányfő bűne is. De facto bűnözők, hazudozók és törvénysértők ellen a törvény kellő szigorával kellett volna és kellene fellépni, nem pedig azzal magyarázni a félelemkeltő és bukáshoz vezető eseményeket, hogy „a demokráciába ez is belefér”. Mert nem fér bele! Ugyanis, ha a társadalom nem tapasztal rendet, törvényt, akkor a társadalom is úgy kezd viselkedni, ahogyan rend és törvény nélkül viselkedni lehet. A társadalomnak az igazságszolgáltatás és a hatalom adja a mintát, s olyanná válik, mint a hatalom és az igazságszolgáltatás összessége, kapcsolata. És akkor tetszik neki, ha rágalmazhat, ha leszólhatja az ország vezetőit, ha felveheti bírói engedéllyel az O1G pólóját, és senki nem veri pofán érte, hiszen a „demokráciába ez is belefér”. A kormány legnagyobb bűne azonban az, hogy mulasztásaival, rendnélküliségével és a nemzeti gondolkodású emberek cserbenhagyásával, a nemzeti média ostobák és „haverok” kezére engedésével, nem csak önmaga ellen vétett, hanem az ország lakosságát teszi ki beláthatatlan következményeknek. Mert amit a társadalom nem tud és nem fog fel, azt a kormánynak a közmédia által kellene közvetítenie, megértetnie. Nem véleményezni, kiröhögni, trágár (szoci) módon élcelődni, hiszen a média elsődleges feladata a hírközlés, a második legfontosabb feladat pedig a tanítás, az olvasó, a társadalom pallérozása… A kormány nem gyakorolt kulturált felügyeletet, mert „a személyi politikája csapnivaló” a médiát illetően is. Ehelyett eltűrte a „nagy arcú szakértők” beszélgetős bölcsességműsorait. Rosszul tette! Íme, a következmény… A szavazótábor pedig, minden aggódó bírálat után, mintegy horda esett a bírálónak, átgondolás és megfontolás helyett. Lassan olyan lett a nemzeti média, mint egy-egy szerzetesrend vagy egyházközség belterjes havi értesítője… és ez a legrosszabb, ami létezhet egy választás előtt, mert kellett volna lennie legalább egy lapnak, amely az egész társadalomhoz szól!  

A keresztény értékek védelmére való hivatkozás is homályos és érthetetlen, amikor erről a politika szintjén beszélünk. Hit nélkül nincs keresztény kulturális érték, hiszen pont a lényeg, azaz Isten hiányzik belőle. A mai Európát nézve épp elég és érthető volna a kulturális értékek védelméről beszélni. Nem mondhatunk olyat, hogy „mindegy ki hogyan áll Istennel, a keresztény értékek védelme a fontos”. Eközben pedig négerek táncolnak a magyar óvodákban, hogy szokják a gyermekek a „másságot”. Az oktatásban nem térünk vissza a léleképítéshez, nem tanítunk zenét, nem tanítunk művészetet, hanem gazdaságban felhasználható, mindennap tornaórára kötelezett eszközként tekintünk a gyermekre.

Summa summarum: 2019. október 13-án megbukott az eddigi nemzeti stratégia, a magyar társadalom bebizonyította, hogy évezredes ostobasága és árulási kényszere önmaga ellen is kiválóan működik. A liberális világ pénzén sikerült az ellenzéki a győzelmet elérni, és ez még drámaibb következményeket hoz majd azoknak, akik hittek és hisznek a nemzeti keresztény lét megmaradásában. Közben az rossz személyi politika miatt és a meg nem értett NER idején könyvek és filmek maradnak az íróasztalfiókokban, mert egy-egy nemzeti vagy keresztény tartalmú könyv kiadására koldulni kell a nyomdaköltséghez, noha nemzeti, egyháztörténeti értékekről, filmekről van szó. A nemzeti oldal néhány „nagysága” pedig egymást tünteti ki, mint egykor az antifasiszták szövetségében volt szokás.

Vesztettünk, és ez ma már tény. És ez a tény nem a liberál-bolsevik, internacionalista, migráns-kedvelők erénye és ügyessége, hanem az ostoba és rossz személyi feltételekkel rendelkező, sajátjaira sem odafigyelő, talpnyalóktól és haszonlesőktől hemzsegő, nagyképű és öntelt politika holdudvarának a bűne, amely nem hogy önmagát, de a rá szavazók társadalmát sem tudta megvédeni. És nem is akarta, hiszen Fejér megyei kis falumban egyetlen Fideszes képviselőt sem láttam kampányolni… és ez így lehetett más vidékeken is.

Várható következmények

Ezzel a hozzáállással és nagyképűséggel, trágárkodással és magabiztossággal 2022-ben elveszítjük az egész országot, mert ezzel a mentalitással nem lehet többé nyerni. Ez(!) a nemzeti média ma csak erre képes. Mert nem a Hazához, a Nemzethez, hanem csak a jól fizető a párthoz és saját jólétéhez hűséges. Magára marad majd a nemzeti érzésű magyar, mint Ferenc pápa egyházában a római katolikus…

Pio atya magyarokra vonatkozó – ismeretlen eredetű – próféciájában említett magyar kalitkára a liberális kommunisták, a Fidesz-média és a 2002-ből jól ismert Fideszes önteltség, cinizmus és alázat nélküliség rákattintották a lakatot… A lakat kulcsa azonban még nálunk van, és ha akarjuk, ha tudjuk, akkor használhatjuk is. Ehhez azonban mindenben(!) változtatni kell. Mert nem a Fideszről, nem a Miniszterelnökről, hanem a magyar nemzet megmaradásáról van szó! Azzal pedig – párthűségből és haszonért – hazaárulás volna tovább játszadozni. Vagy ez az egész cirkusz egy forgatókönyv jól kitervelt és végrehajtott része? – ki tudja…