2019. február 24., vasárnap

Dobrev Klára mentelmi joga, és a szalonfasizmus…





Vannak a demokráciának nevezett anarchiának érdekes és felettébb kifizetődő mozzanatai, amely(j)ek legfőbbképpen a választások idején bújnak elő a patkányly(j)ukakból.
Ily(j)en úri huncutságok manapság – az EU-választások előtt –, sokkal nagyobb mértéket öltenek, és ezerszer pofátlanabbá teszik az érdekelteket, kivált az oly(j)anokat, akik nem csupán a képviselői j(ly)avadalmazásért, de a ráj(ly)uk váró igazságügyi atrocitások megoldásaként is szeretnének bekerülni a mentelmi j(ly)og vasfüggönye mögé. Deutsch Tamás meglátása miszerint az egykori magyar first lady is hasonló okokból (is) kapta meg a listás hely(j)et a DK-tól. És ez még nem is lenne nagy baj(ly), hiszen Ferkó a vénülő menyecskét lapátra teszi, és még j(ly)övedelmez is. Hiszen a vénülő naccságákat le kell cserélni – mondta korábban. És példát is mutat. Ám, az korántsem oly(j)an vicces, hogy egy pártelnök a saj(ly)át feleségét j(ly)elölteti, miközben a legj(ly)obb emberét, Niedermüller Petykát, aki a hazaárulás és a magyargyűlölet baloldali mintapéldánya, ily(j)en lelketlenül kirakj(ly)a a brüsszeli bársonyszékből, amely(j)be már csaknem belenőtt a szerencsétlen. Igen, kell a mentelmi j(ly)og, mert ganyé van az Apró-Dobrev-klán palacsintáj(ly)ában, és mint céges aláíró, Dobrev elvtársnő listás hely(j)en volna Kalocsán, egy j(ly)ó kis tárgyalás után. A pofátlanság és az önutálat is j(ly)átszik ebben a DK-s választásban, hiszen a klán keresztmamáj(ly)át, Klárát a szegények miatti aggódása, és az egyesült Európa melletti hősies kiállása indította a nehéz, és megpróbáltatásokkal j(ly)áró pénzszerzési akcióra, az uniós j(ly)elöltségre. Persze egyik állítása sem felel meg a valóságnak, hiszen, ha a szegények miatt aggódna, akkor felhívná telefonon Mészáros Lőrincet és megkérdezné, hogy ő hogyan csinálja a szegények támogatását, s, ha kielégítő választ kapna, akkor adna milliárdos vagyonából – (amely(j)et nem feltétlenül tisztességes úton szerezhetett –, a rászorulóknak, a szegényeknek és a ly(j)ukas zokniban tüntető elvtársainak. De nem ad, csak aggódik. Az Európai Egyesült Államok emlegetése pedig, nem j(ly)ó omen a hazai választók előtt, mert ellentétben a bulgár matrónával, nekünk, magyaroknak a saj(ly)át haza és a nemzet e pillanatban fontosabb, mint a j(ly)unkeráj(ly). A Gyurcsány-Apró-Dobrev-klán mostani döntése tehát, minden kommunista-liberális-hazafiatlan magatartást magában foglal, amit 1919. óta ettől a szánalmas, de egyben veszély(j)es eszmeiséget gyakorló vörös maffiától megtapasztalhattunk. Az apró bulgár naccsága tehát megy Brüsszelbe, amíg ki nem kéri onnan az ügyészség, Ferkó új(ly)íthat, és ismét hatalmas dohányt kaszálhat a kommunista banda… mert hát demokrácia van abban az unióban, amelyben az ottani legfőbb ügyésznek egy román bukott bűnözőt (Kövesi kisasszony) jelölt az Európai Bizottság.

(Alább már nem alkalmazom az MSZP-LMP-Momentum-Lyobbik etc… hejesírási szabájait!)

A másik érdekessége e választási kampánynak, hogy az antiszemitizmus – a szocialista szalonok hatalomvágy-antiszemitizmusa – ma már nem bűn, és az imént emlegetett Ferit, aki egy üldözöttől konfiskált villában tengeti szegényes életét, egyáltalán nem zavarja a rasszista, antiszemita trágyán sarjadzott Jobbikkal való együttműködés. Karácsonynak e választási kampány érdekében a Mazsihisz is megbocsájtotta a zsidó-listázást pártoló kijelentését, de a náci és cigányozó párttársak is jó partnernek bizonyulnak az ellenzéki, kommunista-liberális összeboruláshoz, meggyalázva ezzel milliók tragikus pusztulását.

A külföldi partnereik is hasonló „jellemű” ócska gazemberek, hiszen hatalomvágyukban és Orbán-gyűlöletükben akár zsidók és cigányok ezreit is feláldoznák. Ugyanis, ma már nem számít sem zsidó, sem cigány, sem ember, sem asszony. A szavazatokat ma már nem az eddig hazug szimpátiával, és az emberi jogokra hivatkozva védett cigányoktól és zsidóktól várják, hanem az új európai hatalomra jutás reménységétől, azaz, a migránsok tömegétől…

Idejutott Európa, idejutott a kommunista-szocialista-liberális ellenzékiség és idejutott a Mazsihisz is. Még mindig nem merem hangosan kimondani, hogy nincs lejjebb. Hiszen Apró Antal munkássága után, vagy a Szent II. János Pál elleni merényletben való Dobrev-érintettséget, és a 167 milliárdos metrós csalás-lopást követően tényleg indokolt volna kétkedni a baloldal még mélyebbre süllyedésének lehetőségében… de Magyarország az ellenzékből a legromlottabbat kapta. Olyat, amelynek az emberi élet, a magyarság, a zsidóság vagy épp a cigányok léte és biztonsága mit sem ér, ha őket az idegen kasszából jól megfizetik… és ez a kassza lehet akár moszkvai, akár brüsszeli. Nekik mindegy!

Azonban a nemzeti oldal tanult a múltból, s bár vannak szarvas hibái, mégis képes arra, hogy megvédje azt a kevés jussát, amely még megmaradt itt, a Kárpát-hazában, a magyargyűlölet és a száz éve tartó holocaust után is. S talán nem is olyan drámai ez a gyűlölet, amely körülvesz bennünket kívülről és belülről egyaránt. Mert a nagyarányú, a mérhetetlen elvakult gyalázkodó magatartás egy pillanat alatt átfordulhat az ellenkezőjére, és Magyarország, mint Európa legősibb nemzete megmentheti a kereszténységet, az európai kultúrát, és eltakaríthatja az immár két évszázada és harminc esztendeje tobzódó romboló liberalizmust. Mindössze két dolog van, amit fel kell ismerni: A hit és az imádság jelentőségét, valamint az összetartás erejét. S e felismerés megkezdődött, pont a fentiekben írtak által. Hiszen, ha nem látunk ellenpéldát, akkor nem látjuk a veszélyt sem. Ezekből pedig ma bővelkedünk, és általuk erősödünk is. A sorsunk tehát a mi kezünkben van, az övékben pedig a saját sorsuk… amely cseppet sem irigylésre méltó…

Stoffán György      

2019. február 23., szombat

Gondolatok a tűzeső előtt… avagy Sargentini mint etalon

Már csak ülök egy kávéház teraszán itt Európában, kortyolgatom a nedűt, és várom a tűzesőt, amely a jelek szerint nemsokára megérkezik valamilyen formában. Ugyanis az ember mindig kiharcolja magának, hogy néhány pofon vagy majdnem teljes kiirtódás terhe mellett újrakezdhesse azt, amit sikeresen tönkretesz… de nem tanul. Ha a bibliai időkről olvasok, látom, hogy sanyarú szellemiségű, erkölcsileg teljesen lerombolt, liberálisnak becézett betegesen aberrált korunknak is volt korabeli megfelelője, és kapott is érte rendesen az ember. Hol "egy kis" özönvíz, hol mindent elpusztító tűzeső formájában, mert az alapvető parancsokat semmibe vette és eltávolodott Istentől… Csakúgy, mint ma. S, ha az egyik oldal magatartása felismerhető a jelenben, akkor nem kell sok idő ahhoz, hogy jelentkezzék a másik magatartás, azaz az ember maga által és önmaga ellen kiharcolt büntetése. Ha úgy tetszik: az erkölcs és a hit regenerálásának ideje, eseménysorozata.


Ülök a kávéház teraszán, és kortyolgatva a kesernyés, mégis csodás ízű nedűt. Nem várok már semmit a mai világtól, csak a még rosszabbat, a még degeneráltabbat, mint például a gyermekpornó liberalizálását, amelyet ma már egyes filmek szabadon – kissé azért visszafogottan – mutatnak be és szoktatják hozzá a népeket. S gondolom ez az utolsó csepp lesz abban a pohárban, amely drámai következményekkel járó büntetést hoz hamarosan. Mert nem elég, hogy az „anyák” megölik magzataikat, de akik megszületnek, ők is a beteges liberális aberráció áldozataivá lesznek nyolc-tíz évesen… korán bekövetkező halálukig. Mert a világ átértékelődött. A normális ma már büntetendő, a hazug és erkölcstelen pedig európaivá vált, követendő lett, normálissá nyilvánították.
Olyan világ ez, ahol szemenszedett hazugságokat mondanak bele az ember képébe, szemrebbenés nélkül, és a hazugságot politikai szinten igazsággá emelték... Erkölcstelenség és hazafiatlanság, keresztényellenesség és sátánizmus dühöng a világban, amely majd egy hatalmas robbanással ér véget - szerintem - hamarosan… s kezdhetünk elölről kőbaltákat gyártani… amiket majd egy rátermett tigrisbőr-kaftános ősember forgalmaz… és minden kezdődik elölről.
Nos lesz, ahogy lesz. Az emberiség mindig tűr, ha kap egy kis kényelmet, jólétet, s ha a politikusok a fülébe súgnak valami ostoba hazugságot… mert a népek nagyon hisznek a politikusoknak, akik a hiszékenységet kinevetik ugyan, de remekül élnek belőle. A polgár meg nem szól, ha bajt lát, mert neki nem szabad szólnia. Ezt szokta meg. „Nehogy baj legyen – jobb a békesség…” – mondják, miközben kilakoltatják, elveszik a pénzét minden szolgáltatás nélkül és ezer év alatt sem évül el a banki tartozása. Erősen fogyunk, de az abortusztörvényen nem lehet változtatni, mert akkor az aberráltak hőzöngenek, s akkor sem lehet szót emelni, ha a Vatikán feje a bevándorlást meghamisított krisztusi tanításokkal alátámasztva akarja elfogadtatni azzal a néppel, amelyet a bevándorlók épp lefejezni készülnek…
Szóval az a világ, ahol Sargentitni asszony az igazmondás etalonja, az nem számíthat másra, mint ama bizonyos tűzesőre, vagy a szintén bibliai vízözönre, amelyben az Ararát tetején kikötött bárka volt az egyetlen menedék… de ezt akarjuk. Ezért dolgozott az emberiség – civilek, katonák, papok és főrendek – évszázadokon keresztül… hogy végül a kőműveskanál is kiessen a kőműves-kezekből, hiszen a tűzesőt vagy a vízözönt a kőművesek sem élik túl. Ám, korántsem biztos, hogy csak ez a két erkölcsöt és embert „regeneráló módszer” van Isten kezében. 

Ne is találgassunk… Egyetlen dolog bizonyos: ami ma folyik a világban, és amit ma döbbenten látunk, de tűrünk nap-mint nap, az nem mehet már sokáig. Rohanunk egy leszakadt vasúti hídon a halálba. S talán már a mozdonyvezető is feladta a fékezés lehetőségét… vagy az is tiltva van a számára, hiszen ellenkezik… az aberráltak eszméivel, mert sértő lehet – a híd és a szakadék alapvető jogait illetően…
Ülök a teraszon és kávét kortyolgatva várok… előttem a tömeg imádkozik kis szőnyegeken, lefoglalva a város főútját és főterét… a harang helyett valaki artikulátlanul ordít a mikrofonba… 

Gyönyörű ez az Európa! Akárcsak maga Sargentini kisasszony…
Stoffán György

2019. február 22., péntek

„Lánynak szülni dicsőség, asszonynak szülni kötelesség” - Orbán Viktor 7 pontjáról… másképpen



 
Kép: http://ntf.hu/index.php/2017/06/26/kisparaszti-eletmod-a-20-szazad-forduloja-tajekan/
A miniszterelnök évértékelőjében szereplő családvédelmi program ellen már az egész öreg földrész minden libsi és kommunista politikusa hőbörög. Ki-ki a maga ostoba szellemisége, leépült erkölcsi morálja szerint. Az a szűk, de annál hányingerkeltőbb réteg uralkodik ma Európában, amely korábban teljesen megvetett és szánalomra méltó kisebbségként élte világát a normális emberek által teremtett jólétben. Ez a szűk, de szellemileg és lelkileg kezelésre szoruló immár politikai tényezővé vált társulat nem érti, nem akarja érteni, betegsége miatt képtelen megérteni a valóságot, a rendet, az erkölcsöt, a hagyományt és az isteni elrendeltetettséget. A Teremtés lényegét. És szembemegy. Mint tette mindig, hol kisebb, hol nagyobb büntetés, kirekesztődés ellenére.
Az európai keresztény fehér ember azonban nem emiatt a degenerált, de ma még uniós vezető réteg miatt fogy. A vasfüggöny mindkét oldalán más és más volt e fogyás oka. Ám a két oldalon ugyanazok kísérleteztek az emberi fajjal, az európai kereszténység kiirtásának módozataival és a fehér ember mészárszékbe küldésével. Ugyanazok, akik ma Orbán hét pontját kritizálják,
A nyugati oldal a jólétben tobzódott, s ezt nem kívánta feladni, csökkenteni egy-egy gyerek miatt…

A keleti oldalon pedig, liberalizálták az abortuszt, felszámolták az erkölcsöt és lezüllesztették a társadalom műveletlenebb rétegeit, hogy legyen ellenzék arra az időre, amelyben ma élünk. Ma ez az ellenzék hőbörög, mert az identitástudat nélküli társadalmat, az identitástudattal és a keresztény értékvédelemmel kormányzó kormány meg akarja menteni a de facto kihalástól. Ezt pedig, jelenleg csak anyagiakkal lehet megtenni, mert társadalmunkban a pénz mindennél fontosabb alkotóelemmé vált. A kommunizmus és a liberalizmus által földig rombolt hitbéli, identitásbéli nevelést nem lehet 20 év alatt pótolni.

Meg kellene vizsgálni, hogy e két hiányzó elemet kik is vették el a magyar társadalomtól? Kik voltak azok, akik mai bajainkat okozták? Hogyan kezdődött el a demográfiai dráma, amely nem csak hazánkat, hanem az egész keleti blokkot érinti?

A válasz egyszerű: A kommunista diktatúra felszámolta a kórházakban szolgálatot teljesítő betegápoló rendeket, az iskolában valós tudást és értéket átadó szerzetes közösségeket, az erkölcsi normákat pedig felváltotta a szocialista erkölcs, amelyben a szocialista szó fosztóképző volt. A nagy hagyományokkal rendelkező tanár és tanítóképző intézményeket átadta a szocialista eszmének, amelyben mintegy ikertestvérként lappangott a liberalizmus, hiszen e két világnézet voltaképpen egy és ugyanaz. Kialakult tehát egy olyan társadalom, amelyben lehetett lopni, hiszen a „miénk a gyár” értelmezése kissé abszurddá vált. A házasság nem szentség volt többé, hanem életközösség, amelyet bármikor fel lehetett számolni, a gyermekvállalás pedig, a címben idézett kommunista jelszó elrendelője, Ratkó Anna után, a nő jogainak részévé lett. Ha nem akarta gyilkolhatott, ha akarta, megszülte… S a szocializmusban is volt valamiféle jólét, még akkor is, ha egy Trabantra öt évet kellett várni… És ezt a proli-jólétet sem akarta feladni a „proletariátus”… tehát nem szült…  Örült a nép, hogy lekerült a szülészetek és nőgyógyászati rendelők faláról Ratkó Anna jelmondata: „Lánynak szülni dicsőség, asszonynak szülni kötelesség”

Azonban nagy baj, hogy sem Rómából, sem Genfből nem érkezett felszólítás, hogy a keresztény, keresztyén templomok falára kerüljön fel hatalmas molinókon a „Ne ölj!” parancs… A keresztény, keresztyén egyházak is súlyosan felelősek az európai demográfiai és erkölcsi helyzetért, ugyanis nem emeltek szót nyomatékosan és  nap-nap után, a magzatgyilkosságok ellen.

A mai magyar társadalom pedig erre az erkölcstelenségre épült harminc esztendeje. A szerzetesrendek reorganizálódtak ugyan, de nincs utánpótlás. A betegápolásban sem tudjuk többé utolérni azt a személyzet-számot, amellyel a hazai kórházak problémái e téren megoldódhatnának. Az oktatás terén pedig egyenesen tragikus a helyzet, mert az egyetemeken és a főiskolákon és az MTA-ban, már nyomokban sem találjuk azt a szellemiséget és tudást, amely a kommunizmust megelőző évszázadokban természetes volt.  

A fent említett kommunista-liberális társadalmi réteg pedig, bármilyen kis létszámú is – csatlakozva az európai liberális és kommunista szervezetekhez és szellemiséghez –, igyekszik tovább rombolni. Különösen nagy hangsúlyt fektetnek – ezzel önmagukat minősítve – a demográfiai egyensúlyt visszaállítani kívánó miniszterelnöki bejelentés gyalázására, félremagyarázására, noha a bejelentés minden normális ember számára világos és érthető. Ők nem tartoznak ebbe a kategóriába, mert ők egészen másképpen „értékelik” Orbán Viktor bejelentését. Szerintük a demográfiai helyzet javítása is csak „a Zorbán” érdeke, és a nők jogai ellen találták ki. Nem értik, így felesleges is nekik magyarázni, hogy minden, ami ma Magyarországon baj, és a megsemmisülés szélére vitte hazánkat, az, az ő szellemi elődeik bűne. Ha pedig ők is azt követik, akkor az ő bűnük is, mert káoszt, anarchiát generálni a mai eszelős európai politikai helyzetben, olyan bűn, amelyet csak Nürnberg mintájára lehetne megtorolni. Mert a kihalásra játszani, a nemzetpusztításban részt vállalni megtorolhatatlan erkölcstelenség, amely felér a Lenin által kitalált, Sztálin és Hitler által üzemeltetett táborok szörnyű pusztításával.  

A bevándorlásra játszani, és a Kárpát-medencében – ma még idegen főhatalomnak kiszolgáltatva – élő magyarok ellen uszítani aljas gazemberség, hiszen arra utal, hogy a magyarság elpusztításának terve a pozsonyi csata óta ("Ugroseliminandos esse") nem változott… mint azok sem, akik eltervezték ezt az eddig kivitelezhetetlen szándékot. Mert a jövőt nem látjuk… s az aljasság egyre nő… sajnos megtorlás nélkül!

Mit tehetett volna bölcsebben, ebben a helyzetben a magyar kormány annak érdekében, hogy „sokasodjuk és szaporodjunk”? Semmi mást, mint ezt a hét pontos bejelentést. Ugyanis mondhat az ellenzék és bárki, bármely ország kritikát… ha ennek a hét pontnak lesz hatása, akkor mi megmaradunk. Ha pedig ennek sem lesz hatása a demográfiai egyensúly helyreállítására, akkor fölösleges megmaradni… cselédnek, rabszolgának egy olyan Európában, ahol még a határainkat is mások nyitogatják az idegen megszállók előtt…

Ma arra kell koncentrálni, hogyha esetleg, e hét pontnak köszönhetően tényleg sokasodnánk, akkor legyen, aki értékes embereket nevel majd a kis jövevényekből, és végre igazságot tanítsunk nekik, hogy ők is megtarthassák maguknak ezt a Kárpát-hazát, a történelmi Magyarországot. S mint őseink, ne azt lessék, hogy egy-egy gyermek után mennyit ad az állam, hanem azt, hogy miként maradhat meg a haza hazának, az anyaföld anyaföldnek, a nemzet nemzetnek… akár köménylevesen nevelve is a következő szabad, magyar generációkat…  

Stoffán György

2019. február 21., csütörtök

Debreczeni Sixtus O. Cist. meggyilkolása . A MINDSZENTY-PER 70 ÉV TÁVLATÁBÓL...

Sixtus, nevelőanyja és testvére a ferences páter Előd, az egykori besnyői plébános
Adalék egy kongresszust követően... 
 Beleborzongok, amikor olvasom a kommunista söpredék gyilkos ámokfutását, amelyre Rosenfeld Rákosi Mátyás adott engedélyt, vagy inkább, amelyet Rosenfeld Rákosi Mátyás parancsolt meg. E sztálinista bandának nem számított sem haza, sem érték, sem hagyomány, sem Isten, sem ember… Épp úgy, ahogyan ma sem számít semmi a szellemi utódoknak. A gyilkos, minden értéket elsöpörni akaró eszme nem változik, csak a személyek, akik ma éppen olyan indulatokkal és magyar- és keresztény gyűlölettel élnek, mint eleik… S épp úgy gyilkolnak is majd, ha úgy érzik, hogy az idegen pénzért már szabadon ölhetnek és árulhatják a hazát… s tán még a pogányok vallását is felveszik a pénzért és a hatalomért, elhagyva akár saját identitásukat is… Mert a Hitlert és Sztálint, valamint a liberális eszméket követők mindenben megegyeznek: az emberiség alja. Erről tanúskodik az egyháztörténelem is…
Dr. DEBRECZENI Sixtus O.Cist., (Székesfehérvár, 1917. október 10. – Eger, 1954. február 21.)
A székesfehérvári nyomdász családban született, öten voltak testvérek. Két ikerpár fiú, akik mind a négyen a papi hivatást választották, és egy leányka. Ritka érdekesség, hogy mind a négy fiú más-más szerzetesrend tagja lett…
Imre 1935.augusztus 29-én lépett a ciszterci rendbe. Egyszerű fogadalmát 1936. augusztus 30-án, az ünnepélyeset 1942. január 3-án tette le apátja kezébe. A Sorbonne-on és a bolognai egyetemen tanult. Francia-olasz szakos tanári oklevelet és doktorátust szerzett. Pappá szentelték 1942. június 21-én. 1942-ben gyakorló tanár és a Bernardinum-rendház tagja Budapesten. 1947-ben a Fejér megyei Nagykarácsony község plébánosa volt, amikor a kommunista párt által feltüzelt fiatalok egy vasárnapi mise után megtámadták, és tettleg súlyosan bántalmazták. Később a rend egri rendházába került. Amikor 1950-ben a szerzeteseket feloszlatták, és házaikat kisajátították, Debreczeni Sixtus egy ideig megmaradhatott plébánosnak a ciszterci templomban, de a rendházat – 1950. június 15-én – neki is el kellett hagynia. A városban, a templomhoz közel kapott az érsekségtől egy kis szolgálati szobát.
Mert melegszívű, jó pap volt, szívvel-lélekkel hivatásának élt, mindenkin segített, s mert mindenkihez volt egy bátorító, bíztató, meleg szava, és hívei is nagyon szerették, ezért meg kellett halnia. Egy előre megrendezett közúti baleset áldozata lett: Egerben a Fő utcán halálra gázolta az ÁVH teherautója.
Miért verték meg a nagykarácsonyi papot? – Nagykarácsonyban szeptember 7-én a vasárnapi nagymise után előre megszervezett csapat, R-gárdisták vezetésével megverte a helybeli plébánost, Debreczeni Sixtus cisztercita atyát. A papverés szűkebb előzménye volt, hogy a székesfehérvári egyházi főhatóság megfosztotta a kántorságtól Ballagó László nagykarácsonyi állami tanítót, mivel püspöke rendelkezéseinek nem tett eleget, tanítói munkáját a legnagyobb fokú lelkiismeretlenség jellemezte, kántor-teendőit pedig kimondottan rosszindulattal hanyagolta el. A kántort tisztségéből fölmentett tanító a verést megelőző héten tüntető tömeget szervezett, hogy megakadályozza a helyébe kerülő új kántor hivatalba lépését. A tüntetés nem sikerült, mert a templom kórusát lezárták. A vasárnapi mise is botrány nélkül zajlott le. Nagymise után azonban az előre megszervezett csoport elállta a templom két kijáratát, és arra akarta kényszeríteni a plébánost, hogy vegyen részt a gyűlésükön. A plébánost hívei előzőleg már figyelmeztették, hogy a gyűlésen meg akarják verni, azért megtagadta a követelést. Értésükre adta, hogy egyházi ügyekben a népképviseleti jog nem a pártpolitikai szervezeteket illeti, hanem az egyházközségi képviselőtestületet. Az egyházmegyei főhatóság döntései ellen azonban még az sem fellebbezési fórum, mint ahogy az állami köztisztviselők ügyében is a főhatóság az illetékes.
Alig tett ezután néhány lépést, az egyik támadó belerúgott. Erre a többiek is nekiestek. A plébános védekezés nélkül akart tovább menni a plébánia felé. A vele lévő nővére szállt szembe a támadókkal. Egyedül természetesen nem tudott velük boldogulni. A támadók rárohantak a ciszterci plébánosra, földre teperték, szitkozódtak, káromkodtak, és ilyen jelszavakat kiáltoztak: „Nekünk a püspök nem parancsol! Itt demokrácia van! Itt a nép parancsol!”
(Új Ember 1947. szept. 21.)
Varga László országgyűlési képviselő így emlékezett vissza a drámai eseményekre: – 1947. szeptember 7-én történt. Nagykarácsony-szálláson, a vasárnapi mise után, arra előre felkészült Rákosi-gárdisták megtámadták, és félholtra verték a helybéli plébánost, Debreczeni Sixtusz ciszterci atyát. A tett korántsem volt egyedi: beleillett abba a provokációsorozatba, amely az egyházak elleni támadásokat jellemezte. Ugyanakkor kitűnt súlyossága, hiszen – akkor még – ilyen messzire nem gyakran engedték garázdaságra kiképzett és arra felbujtott embereiket a kommunista irányítók. Mind az erőteljes sajtóvisszhang, mind az ügy egyéb körülményei arra késztettek, hogy a parlamentben se hagyjam szó nélkül a történteket. Interpellációt jegyeztem be a tárgyban 1947. október 8-ra. Már ennek fogadtatása roppant különös volt…
Interpellációm elmondásának napján, a parlamentbe érkezésemkor azzal fogadtak: Nagy Imre házelnök sürgősen beszélni szeretne velem. Mindeddig egyetlen egyszer sem találkoztunk; így hát kíváncsivá tett. Vajon mit akarhat tőlem? Hamarosan megtudtam. Haladéktalanul felkerestem parlamenti dolgozószobájában, ahol is ő arra kért: a parlamenti légkör békességének megőrzése érdekében álljak el interpellációm elmondásától. Kérését természetesen nem teljesíthettem, de azóta is múlhatatlan emlékeim közül ez a pillanat, amelyben ott rejlett a tolerancia és a másként gondolkodás különös kommunista definiálása. „Ami számunkra kínos lehet, arról hallgassunk, és kíséreljük meg elhallgattatni az arról szólni akarókat is.”
Interpellációmat aznap Rajk László belügyminiszter válaszra sem méltatta. Egy későbbi napon semmitmondó, kitérő hangvételében szemtelen, a tényeket tagadó állásfoglalást olvasott fel. Nem túl elegáns, sőt, igencsak keresztényietlen gesztus lenne most részemről az, ha a kelleténél jobban hangsúlyoznám: Rajk kommunista érdekeket szolgáló hazugságait hogyan „honorálta” alig egy esztendő múlva a kommunista diktatúra… Sajnos, interpellációm Debreceni Sixtusz életét is csak meghosszabbította…
(dr. Varga László képviselő)
Még sokan élnek Egerben, akik jól ismerték dr. Debreczeni Sixtus ciszterci atyát, az egri Szent Bernát templom egykori plébánosát. 1948-ban bízták meg a plébánia vezetésével. A hitélet jelentősen fellendült e nehéz időkben. Családközösségek alakultak, magányos öregeket, szegényeket gondoztak, a templom liturgikus élete megújult. Nyári lelkinapokon, plébániai kirándulásokon sok száz hívő vett részt. A gyermekeket korcsoportonként szervezett vezetők foglalkoztatták. Mindennek szervezője, irányítója Sixtus atya, a plébános volt. Ahol csak tudott, segített. A város területére deportált üldözötteknek szerzett kályhákat, nemegyszer a hátán cipelte ki, hogy a szükséglakásokban fűteni tudjanak. Sok elgyengült öreg háza előtt havazás után a járdát még a hajnali sötétben Sixtus atya söpörte tisztára, hogy ne kelljen büntetést fizetnie a lakónak.
   1951-ben, amikor az államhatalom – ezernyi szerzetestársával együtt – őt sem engedte papként működni, Egerben maradt kertészeti napszámosnak. Ismerősöknél olasz, francia, latin órákat adott. Magánházaknál megszervezte és irányította a 3-4 fős csoportok hitoktatását, amit akkor illegálisnak neveztek.
   1951-től rendőri felügyelet alá helyezték, többször megfenyegették, és Eger város területét nem hagyhatta el. 1953 őszén Sixtus atya elbeszélte (ezt szemtanúk is megerősítették), hogy két alkalommal nyílt, szabad úton halálra gázolták volna, ha az autó elől nem ugrik az árokba. Zúzódásokat szenvedett, de megmenekült. 1954. február 21-én, vasárnap délután ¾3-kor Sixtus atya a Fő utcán, a Tűzoltó tér fölötti szakaszon, az úttest szélén szabályosan maga mellett tolta kerékpárját, amikor egy „katonai” személygépkocsi halálra gázolta. Kb. 20 méterrel arrébb ugyanez az autó egy, az úttesten talicskát toló ötgyermekes református lelkészt is agyongázolt. A kocsiban ittas sofőr – vagy csak úgy tette – és viháncoló lányok ültek. Később a megrendezett bírósági tárgyaláson, enyhítő körülményekre hivatkozva felmentették a két lelkészt elgázoló sofőrt.
A tragikus hír megdöbbentette Eger lakosságát. Az emberek még az esti sötétben is, és a következő napokon, csapatostól keresték föl ezt a helyet, némán álltak a járda szélén és imádkoztak. Mindenki meg volt győződve, hogy nem véletlen baleset történt… Egyes történészek sajnos még ma is megkérdőjelezik a de facto gyilkosság tényét és véletlen balesetként próbálják beállítani ezt az aljas egyház-, és papellenes támadást.
  Február 24-én délután 3 órára volt kitűzve a temetés, az egri Hatvani temető ciszterci sírkertjében, aznap este 6-ra gyászmise a ciszterci templomban. A családtagok Székesfehérvárról és környékéről már előző nap Egerbe érkeztek.
A volt Irgalmas kórház hullaházában feküdt Sixtus atya szétroncsolt holtteste. Senkinek sem engedték, hogy ruhát adjanak a halott részére. Február 23-án este 8-kor az öreg kapus suttogva közölte az érdeklődőkkel: délután a rendőrség elvitte a tisztelendő urat Székesfehérvárra, hogy ott temessék el, a család külön kérésére – így mondták. Másnap a temető környéke kora délutántól tömve volt emberekkel. Az esti requiemen is mérhetetlen tömeg vett részt. Sixtus atya földi maradványait exhumálták, és a székesfehérvári ciszterci templom altemplomában helyezték örök nyugalomra.
(Gonda Imre)
Egy szemtanú elbeszélése: “Egy jó pásztorra emlékezve – Dr. Varga László írásának (Jézus vérző sebei – a közszolgálati Magyar Rádióban, április 21.) első mondata az ötvenes évek tájáról ifjúkorom egyik szomorú emlékét idézte fel bennem. Debreczeni Sixtus atya az egri (volt) ciszterciek templomában szolgált, mindenkinek mindene volt, ahogyan az a Szentírásban áll. Egy csendes vasárnap kora délutáni órájában kerékpárjával az úgynevezett Ráchóstya felé tartott,amikor éppen a mi lakásunk előtt autódübörgést, zuhanást, csörömpölést, majd kiáltozást hallottunk. Sixtusz atya feküdt a földön halálra gázolva. Csak suttogni merték az emberek, hogy pártautó ütötte el. Demonstrációtól tartva nem engedélyezték helyben megadni neki a végtisztességet. Székesfehérváron temették el…”
Amikor a kommunista hatalom embertelenségéről, gyikosságairól, nemzet-, és egyházellenességéről beszélünk, akkor mindenkinek tudnia kell, és ma világszerte látnia is, hogy egy sátáni eszme, az ószövetségi gondolkodásmódból kifejlődött embertelen, bosszúálló és szeretet nélküli, anyagi világot építő szellemiséggel áll szemben a szeretetközpontú és ezért védekezni is alig képes többség, amely a keresztény lelkiséget és az értékelvűséget képviseli. Történemi sorozatunkban nem csak a gyilkosságokat akarjuk láttani, de azt is, hogy miként élte túl és vállalta a szenvedést a jövőért – értünk – sok ezer felszentelt pap, Istennek fogadalmat tevő szerzetesnő, hitéért meghalni is hajlandó civil… ezt nevezzük életszetségnek, amit a történelem során újra és újra – olykor kívülről, máskor belülről – teszi próbára az embert. Épp ezért fontos a példaképek folyamatos felemlítése, vállalásaik megismertetése, amelyekből erőt és példát vehetünk, nyerünk. Számos szerzetessel, pappal volt alkalmam beszélni ezekről a megpróbáltatásokról, s nem egyszer csodálattal tekintettem azokra az egykor megkínzott, nyomorékká vert emberekre, akik e szenvedések után nem gyűlölettel, hanem Istennek hálát adva, szeretettel és imádságos lélekkel gondoltak vissza kínzóikra. Ez is példa kell, hogy legyen a számunkra. Mert az értékrombolásnak, és az embertelenség tüzének az oltásához – mint a valódi tűzhöz a víz -, a szeretet és a bűnösökért való imádság szükséges. Persze az önvédelem és a haza védelme is kötelesség, s nem élhetünk letett fegyverrel, s nem adhatjuk fel gyermekeink jövéjét és életterét. Ám, mindig csak annyira védekezzünk, amennyire támadnak bennünket…  És soha ne azokkal a módszerekkel, amelyeket ez a sátáni eszme használ ellenünk.
Írta és a dokumentumokat közreadja: Stoffán György

Néhány gondolat, a Jobbikos hazaárulók számára


Polgár Portál

Nemrégiben ismét a kezembe vettem, lassan barnuló – Erdély református püspökével folytatott – levelezésemből néhány lapot. Mert olykor jó a lelki felüdülés az igazi nagyoktól… Kivált, amikor olyan mélyre süllyedt a társadalom egy része és a teljes ellenzéki politika, mint a mai Európában, s annak kiszolgálói által Magyarországon is. Ma, amikor ismét felbukkan a hazai politikai palettán az országvesztés ártó szelleme, az ostoba cezaromán hazudozó, népet félrevezető, hitetlen pogány képében, aki kereszténynek hazudja magát, s a választásokon való győzelemről áhítozik a benne élő pénzéhes gonosz, szükségét érzem, hogy nagyjaink közül megszólaltassak egyet-egyet. Ha pártjának „házi papja” a „nemzet lelkészének” titulált prédikátor nem képes keresztyéni utat mutatni az elvakult, szavazóinak ezreit eláruló, a haza védelmét a parlamenti szavazásnál megtagadó pártvezetőnek, akkor tegye meg ezt a 20. század legnagyobb erdélyi református püspöke, Csiha Kálmán, örökérvényű szent tanúságtételével…  
***
Mit jelent számomra a magyarság?
A kérdésre két vonatkozásban felelhetek: külső és belső vonatkozásban.
Mit jelent számomra a magyarság? A határok által szétszabdalt, nemzeti tragédiák sodrásában idegenségbe, tengereken túlra sodródott, menekült népünk? Testvéreket jelentenek. Lámpákat a világ sötétségében, amelyek hívogatnak, minden ködökben égnek, és csodálatos módon még ki nem aludtak. Persze, hogy a zöme az Anyaországban él, de nem biztos, hogy ott él a magyarság lelke súlypontja is. Mindég örömmel láttam a kicsi Magyarország gazdasági majd bizonyos helyzetekben politikai életerejét, amikor mindég talpra állt, akkor is, amikor Trianon után kimondatott rá egy szentencia, hogy kapott sebeibe gazdaságilag is belehal, akkor is, amikor a terror világában 56 csodálatos forradalmával kiállt egy elnyomó gigászi hatalom ellen, s akkor is, amikor a későbbi diktatúra idejében először nyitott, és katalizátor volt a berlini fal leomlásában s az új élet Európában való kibontakozásában.
De fájt, hogy most nem tudott katalizátor lenni a lélek kincseinek felragyogtatásában, s Európa lelki újjászületésében. Magyarország gazdaságilag, még akkor is ha sok elégtelenség, vita és sok nyomorúság övezi a lehetőségekhez képest talpra állt (legalább is jobban, mint a környező országok többsége) de a lelke nem tudott így talpra állni. A szétszabdalt, elmenekült magyarság szíve a kisebbségi sorsban élők között dobogott. Ott, ahol nem előny, hanem hátrány volt magyarnak lenni, ahol nemzeti örökségünk minden kincse fényesebben ragyogott, mert el akarták őket venni.
Én életemet kisebbségi sorsban éltem le. Ezért számomra a magyarság ezt a belső kincset jelenti, amit nevezhetünk kulturális örökségnek, összetartó nyelvnek, nemzeti érzésnek egyfajta vérnek és sok minden másnak, de ezek közül egy sem fedi a lényeget. Mert a lényeg egy nép lelkületével, sorsával Bukásaival és reménységeivel való olyan belső összefonódás, amit megmagyarázni nem lehet, csak megélni. Olyan, mint a szerelem, ami nem a pornófilmek világa, hanem két ember csak rájuk tartozó örökkévaló összekapcsolódása.
Ezért a magyarság számomra nem magyarkodás, nem kikiabálása annak, hogy a világ legelső népe vagyunk (mert nem vagyunk azok), nem is más népek gyűlölése, mert a gyűlöletre épített jövő rövid-éltű, hanem mély, igaz egybefonódás, sorsvállalás és elköteleztetés: védeni, szolgálni és felemelni ezt a népet, amelynek sorsa annyiban amennyiben reám is bízatott.
És ezzel már a második kérdésnél is vagyunk: hogy éltem meg eddigi életemben a magyarságomat?
Én hiszek a predestinációban. Az e világra vonatkozó elrendelésben is. Abban, hogy Isten utat, feladatot ad, hogy nem véletlenül születtünk ebben a korban és nem véletlenül születtünk magyarnak. Ez nem sovinizmust jelent. A francia sem született véletlenül franciának és a német sem németnek. Ahova születtünk az a nép bízatott reánk. Nem csak a vezetőkre. Az ifjakra, az anyákra, apákra, a családokra is. Nincs megbízatás nélküli élet, csak olyan, amelyik nem akarja észrevenni, elvállalni a megbízatását.
Hogyan éltem meg ezt az Isten kezéből elvett magyarságomat? Kívülről nézve elnyomatásban. Ezért nagyapám, édesapám, nagybátyám, én is börtönt szenvedtünk a különböző diktatúrák idején. Nem azért, mintha különleges dolgokat műveltünk volna, hanem egyszerűen azért, mert azok voltunk, akik voltunk, és ezt az azonosságot a népünkkel és önmagunkkal vállaltuk minden körülmények között.
Belülről úgy éltem meg, hogy bennem egyre inkább letisztult és elmélyült. Nem lett belőle sohasem gyűlölet mások ellen. Fájt, ha láttam, hogy valaki nagy szólamokkal ebből akar élni, és nem egészségét is felőrlő munkával ezért élni. Nem a magyarkodás világát szeretem, hanem az építő magyarságot. Ebben a munkában megkülönböztetett feladatot rótt rám Isten. Először lelkipásztorként szolgáltam Őt és a reám bízott népemet börtönben és börtönön kívül, azután 1990 óta Erdély református püspökeként. Erdélyben, aki református, az mind magyar. Egyházamért vívott harcom összefonódik így a népemért vívott harcommal is. Ebben a küzdelemben (államosított egyházi javak visszaadása, felekezeti iskolák működésének biztosítása, ami itt egyet jelent a magyar nyelvű iskolával is), az egyház autonómiájának megőrzése, a kisebbségi jogok megvédése egyek vagyunk és közösen küzdünk a többi magyar nyelvű egyház püspökeivel.
Ezért a magyarság számomra nem magyarkodás, nem kikiabálása annak, hogy a világ legelső népe vagyunk (mert nem vagyunk azok), nem is más népek gyűlölése, mert a gyűlöletre épített jövő rövid-éltű, hanem mély, igaz egybefonódás, sorsvállalás és elköteleztetés: védeni szolgálni és felemelni ezt a népet, amelynek sorsa annyiban amennyiben reám is bízatott.
És ezzel már a második kérdésnél is vagyunk: hogy éltem meg eddigi életemben a magyarságomat?
Én hiszek a predestinációban. Az e világra vonatkozó elrendelésben is. Abban, hogy Isten utat, feladatot ad, hogy nem véletlenül születtünk ebben a korban és nem véletlenül születtünk magyarnak. Ez nem sovinizmust jelent. A francia sem született véletlenül franciának és a német sem németnek. Ahova születtünk az a nép bízatott reánk. Nem csak a vezetőkre. Az ifjakra, az anyákra, apákra, a családokra is. Nincs megbízatás nélküli élet, csak olyan, amelyik nem akarja észrevenni, elvállalni a megbízatását.
Hogyan éltem meg ezt az Isten kezéből elvett magyarságomat? Kívülről nézve elnyomatásban. Ezért nagyapám, édesapám, nagybátyám, én is börtönt szenvedtünk a különböző diktatúrák idején. Nem azért, mintha különleges dolgokat műveltünk volna, hanem egyszerűen azért, mert azok voltunk, akik voltunk, és ezt az azonosságot a népünkkel és önmagunkkal vállaltuk minden körülmények között.
Belülről úgy éltem meg, hogy bennem egyre inkább letisztult és elmélyült. Nem lett belőle sohasem gyűlölet mások ellen. Fájt, ha láttam, hogy valaki nagy szólamokkal ebből akar élni, és nem egészségét is felőrlő munkával ezért élni. Nem a magyarkodás világát szeretem, hanem az építő magyarságot. Ebben a munkában megkülönböztetett feladatot rótt rám Isten. Először lelkipásztorként szolgáltam Őt és a reám bízott népemet börtönben és börtönön kívül, azután 1990 óta Erdély református püspökeként. Erdélyben, aki református, az mind magyar. Egyházamért vívott harcom összefonódik így a népemért vívott harcommal is. Ebben a küzdelemben (államosított egyházi javak visszaadása, felekezeti iskolák működésének biztosítása, ami itt egyet jelent a magyar nyelvű iskolával is), az egyház autonómiájának megőrzése, a kisebbségi jogok megvédése egyek vagyunk és közösen küzdünk a többi magyar nyelvű egyház püspökeivel.
Ez azonban csak a külső front. Reánk ezen túl nagyobb feladatott bízott Isten. Egyházunkon át népünk felemelését, öntudatának, belső lelki, hitbeli, erkölcsi megerősítését. Egy népet döntő módon nem a külső körülményei tartanak meg, hanem belső habitusa, eltaposhatatlan lelki erői, amelyeket csak Isten közelében lehet elnyerni. Csak a lelkeken átáramló élő Evangélium tud bennünket megtartani egyszerre magyarnak és embernek. Különben vagy embertelen soviniszták, vagy megalkuvó érdek-kozmopoliták leszünk. Az álmom az, hogy népünkből minőségi nép legyen. Becsületesen szembe kell néznünk magunkkal, a hibáinkkal is és vállalnunk kell a mindennapi szürke, áldozatos munkát a szólamok helyett.
Ezt a munkát igyekeztünk szolgálni az egész világra kiterjedően a magyar Református Tanácskozó Zsinat megalakításával is. Az első egyháztársadalmilag, a második egyházszervezetileg igyekszik összefogni, megőrizni és felemelni a 43 országba szétszórt magyar reformátusságot. Mint ennek az utóbbinak lelkész elnöke kétszeresen érzem annak az örökségnek és feladatnak súlyát amit Isten szívünkre helyezett.
Sokra értékeltem a reformkor hagyatékát és azzal együtt vallom:
Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.
Ha azt kivíttuk a mély sülyedésből
S a szellemharcok tiszta sugaránál
Olyan magasra tettük, mint lehet,
Mondhatjuk, térvén őseink porához:
Köszönjük élet! áldomásidat,
Ez jó mulatság, férfi munka volt!
A magyarságot így kell megélni. Persze én azért változtatnék a versen: A “Köszönjük életi” helyett, azt írnám: Köszönjük Isten. Mert ezt a feladatot én Isten kezéből vettem el…
Dr. Csiha Kálmán püspök
Közreadja: Stoffán György