Hülyék vagy csalók? Avagy hogy számol az MVM?

Ha csak én lennék egyedül ebben a helyzetben, nem is tenném szóvá, de feltehetően sokan fizettek ki az MVM-nek olyan összegeket, amelyek teljes mértékben indokolatlanok, és amelyek mögött nincs fogyasztás, csak az MVM bizarr, csaló vagy értelmi fogyatékos elszámolása. Ám, kezdem az elején.

Az MVM átvette az EON-tól a villamos energia egyetemes szolgáltatást. 2024 júniusa volt ez a gyászos, és azóta  is problémát okozó átvétel. Ugyanis az MVM villámgyorsan kiküldött egy számlát, amelyben hasra ütve, becsült adatokkal elszámolt összeget állapított meg úgy, hogy hiába voltam és vagyok bediktálós fogyasztó, ők mitsem törődve a diktált és a diktálás alapján kifizetett számlákkal, adatokkal, 500 kWh-val kisebb záró mérőállást állapítottak meg, így 19.985 forintos számlát kaptam. Maga a számla is teljesen érthetetlen, hiszen az EON-nál számon tartott fogyasztást ellenőrizhették volna.

Amikor kértem az MVM-et, hogy ellenőrizzék a kiküldött számla adatait, ők kiküldtek egy nyilvántartást, amelyben sem az általuk becsült adatok, sem a kifizetett 19.985 forint nem szerepelt. Ennek ellenére anyagiakban egy ideig semmit nem korrigáltak, az adatokat eltüntették, s nekem visszautaltak 5000.- azaz ötezer forintot, ami igen kevés az általuk bevasalt 500 kWh árához képest.

Ezt követően már hiába írtam az MVM kiszervezett panaszkezelő Kft-jének, ők úgy tesznek, mintha súlyosan fogyatékosok lennének. Ám, immár nem a 19.985 forintos számla miatt magyarázkodtak, hanem küldtek egy furcsa, a saját kimutatásaikhoz képest megmagyarázhatatlan kimutatást… és cinikusan még annyit tettek hozzá, hogy ha nem értek egyet ezzel a magyarázattal, akkor forduljak a Békéltető Testülethez. Pedig, ezt a kérdést a jelzett és itt is közreadott dokumentumok alapján öt perc alatt rendezni lehetett volna. Feltételezem, hogy sokakat sikerült bevinni ebbe az átadás-átvétel körüli, becsült, leolvasott, stb… cirkuszba és sokan észre sem vették, hogy az EON záróegyenlege nem egyezik az MVM nyitóegyenlegével… Döbbenetes, hogy Magyarországon mindent meg lehet csinálni a fogyasztóval, a klienssel, a vevővel, a megrendelővel. A pénzt használják, kárpótlást az idegességért, a nem olcsó postázásért, az elrabolt időért senki nem fizet. És aki nem vette észre az MVM prémiumcsináló turpisságát, az forintjaitól is sikeresen megszabadult. Ám, ha a kuncsaft nem fizet időben, akkor az áramot kikötik, fenyegetőznek és kamatot is felszámolnak… mert demokrácia van. Maffiademokrácia!

- Egy MVM áramfogyasztó -  

Nyílt levél a kivégzett Tábornokoknak

Tábornok Urak!

Önök ott állnak hajnalban a bitó alatt, ki-ki büszkén, ki-ki lelkileg összetörve. Az áruló magyar tiszt - Tichy - alig várja, hogy kimondhassa: - „Istennél a kegyelem'... - és alig várja, hogy reccsenjen a csigolya, és Önök Uraim, az irgalmatlan szenvedések közepette kiszenvedjenek.

Ha Önök - Tábornok Urak -, láthatták volna előre, mit történik majd ebben az országban az Önök áldozatvállalása után sok évtizeddel, bizonyára soha nem álltak volna be az úgynevezett magyar szabadságharc katonai vezetésébe, s főleg a halál eme formáját utasították volna el, borzadva a következő generációk lélektelen hazaárulása okán. Nézzenek körül az Urak ma abban az országban, amelynek a térképét elképzelni sem tudták volna 1849. október hatodika hajnalán, földi életük utolsó napján: - Nos, ez a térkép semmiben sem tükrözi annak a Magyarországnak a képét, amelynek szabadságáért Önök harcoltak, s amelyért Önöket a hóhér most, ott, a létra tetején kampóval, kötéllel a kezében várja. Mert ez az ország annak csupán az egyharmad része. Az a híd, amelyről Bem beszélt - elveszett, s elveszett vele a Haza is!

Gondolják meg Urak, érdemes-e ott állniuk e hűvös hajnalon a vár mellett, a tetőgerendákból hevenyészett bitófáik alatt. Pillantsanak be Urak a mai magyar parlamentbe. Egy lerongyolódott, hitét, hazaszeretetét, s lassan teljes hazáját vesztett népet, mint az állatokat, immár harmadszor karámba tereltek az állami vezetők…

Aki Önöket kivégezte, annak véres kezét csókolgatta 1867-ben a nép, „éljen a király”-t harsogva a Budavári Koronázó Főtemplom előtt... Deák kergette a Kiegyezés labanc karámjába és karmai közé népünket, s az Udvar, amely az Önök köteleit verette, egymásra uszította - mint az Önök nemes szabadságharca alatt is - a velünk, magyarokkal együtt élő nemzeteket. Majd az Önök gyilkosa, Ferenc József belekényszerítette Hazánkat egy háborúba, amelynek kimenetelét is annak a népnek a bankárai döntötték el, amely népből a nemzetünket gyűlölő Haynau származik. E háborút követően felosztották a favágó, tutajt építő tótok, a Zalatnán és Gyulafehérváron gyilkoló oláhok, a Zentát magyar fejekkel „díszítő” rácok, s a háborúba minket erőszakkal bevonó labancok között. Országunk harmadára zsugorodott, népünk létszáma kevesebb, mint felére csökkent. Igaz, volt egy nemes lelkű és a hazáért élő - Önökhöz mindenben hasonlatos - vezérünk, Horthy Miklós kormányzó úr, aki az európai politika zavaros, drámai időszakában is Magyarország és a magyar nép érdekei mellett harcolt. Vissza is vett - bár iszonyatos áron - valamicskét az elrabolt területekből. Ám, az öröm csak négy esztendeig tartott, mert a háborút ismét ősi ellenségeink nyerték meg. És az ócska, vérszomjas söpredék vetette rá értékeinket romboló önmagát maradék Hazánkra, s még három falut is elraboltak tőlünk, a magyar koronázó város, Pozsony hídfőjeként 1947. február 10-én. Asszonyainkat e mocskos férgek megbecstelenítették, papjainkat lemészárolták, iskoláinkat bezárták, szerzeteskolostoraink lakóit elkergették, házaikat az enyészetnek adták, politikusainkat kivégezték, s a népet az orosz tajgára vitték kényszermunkára.

Nemességünket – a haza ezer éves fenntartóit – megölték, elüldözték, s kastélyainkból terményraktárakat csináltak. (Ma egymás között osztogatják…) Értékes kastély és kolostor-könyvtárainkat a söpredékhad megsemmisítette, vagy raktáraik pincéiben rothasztotta fél századig. Nem maradt értelmiségünk, nem maradtak vezetésre alkalmas politikusaink, hanem az a réteg vette át a vezetést, amelyet Önök, hazaárulás miatt egytől-egyig - teljes joggal -, felakasztattak volna. A dolgozni gyűlölők, az értelmet és a Hazát semmibe vevők, a nemzetközi szabadkőművességet kiszolgálók, a hullagyalázó rablók országává lettünk, s bár sokan ragaszkodunk még erkölcsi normáinkhoz, hitünkhöz, magyarságunkhoz, e söpredék eszmeiségében nevelt fiatalságunk immár, e csonka Magyarország jövőjére is pontot tett. Az egyházak elvesztették szerepüket a nemzeti nevelés terén, s megosztottá váltak, mert árulók lepték el szent helyeinket, mint „Isten szolgái”, az igazakat pedig félreállították. Iszonyú bűnök, s mint a daganatos betegség támadta meg népünket Haynau népének, e kis országban való hatalomra jutásával. Jól példázza ezt, egy 1948. október hatodikai kivégzés, amikor az Önök emlékével gúnyolódva, tizenhárom magyar tábornokot végeztetett ki (Rákosi) Rosenfeld Mátyás, Haynau kései utódja.

Aztán tizenegy évvel e korcs szellemű és erkölcsű söpredék hatalomra jutása után, fellázadt a nép, de mint az Önök szabadságharcát, ezt is leverte a keleti lélektelenség, az ukránokból álló szovjet hadsereg... És ezután Urak? Olyan árulás következett, amihez fogható volt már ugyan e honban, de arra nem volt még példa, hogy ezt magyar vezető - Kádár (Csermanek) János - rendelte volna el, túllicitálva azt a megtorlást, amelyet Moszkva urai követeltek e mocskos gyilkos és hazaáruló állatoktól. Öltek, kínoztak, börtönbe és kényszermunkára vittek tízezreket, majd kivégezték a forradalom miniszterelnökét, akárcsak Batthyányi grófot a pesti Neugebaude-ban, Önök után néhány órával.

És jött egy kor, amelyben ma élünk Tábornok Urak. És ez a kor minden eddiginél veszedelmesebb. Mert azt hirdeti, hogy szabadok vagyunk, de ilyen bilincset soha nem hordtunk kezünkön és lábunkon, lelkünkön és érzelmeinken. A gyűlölet szállta meg Magyarországot szerte a Kárpátok gyűrűjében. Mindenünket elvesztettük, mindenünket eladták azok, akik 1956 után öltek, s éppen úgy ránk uszították a cigányokat, zsidókat, a fajtalankodókat és ezek erkölcstelen és vak támogatóit, mint egykor a velünk ezer éve békében élő nemzeteket a Habsburg gyilkosok. A pénz lett a magyarok istene, a kapzsi gyűlölködés és az ebből fakadó irigység határozza meg a nemzet mindennapjait, a politikától a civil életig… Igaz, a lélektelen, hazug szép szavak, ígéretek minden politikai oldalról ma is elhangoznak, de ez, már csak ront a helyzetünkön!

Kérdezhetnék Önök, Tábornok Urak, hogy: - a nép miért hallgat? Nem hallgat, de nem talál meghallgatásra ezen a földön. Ha békésen ünnepel, és emlékezik, akkor is belelőnek, lovakkal tapostatják őket, kezüket eltörik, szemüket kilövik a szenny-hatalom utasítására. Gyermekeket, öregeket, családokat egyaránt sújtanak aljas törvényeikkel, amelyekkel kirabolják a nemzetet, és saját zsebükbe teszik az ellopott pénzt. Nem hallgat a nép Urak, de a nép nagyobbik része ostobán és értékeit féltve elárulja a nemzetért küzdőket, akikért manapság már fizetnek is az európai hatalom ócska kiszolgálói.

Tichy őrnagyhoz hasonló, magyarul beszélő, idegen lelkű férgek szolgálják az európai hatalom beteges magyargyűlöletét, s még az egyházakat sem kímélik, sárba taposva az Európában elsőként Magyarországon törvénybe iktatott vallási szabadságot. Beteg lelkű, aljas, aberrált újságírókkal iratnak hazug vagy féligazságokat rejtő erotikus, „egyházi leleplezéseket” papokról, ezzel is rombolva a még megmaradt hitet és bizalmat.

Vége Urak! Itt már mindennek vége, mert ma nincsenek Önökhöz hasonló hősök, nincsenek igazi magyarok, s a Parlamentben is egy világhatalom lekötelezettjei táncolnak a megmaradás és a pusztulás mezsgyéjén. És nincs ember, aki harcra hívná a nemzetet az igazi szabadságért, függetlenségért.

Tábornok Urak... - vajon érdemes volt e meghalniuk a magyar szabadságért, érdemes volt-e kiállni azért a nemzetért? A társadalom és a politika saját, kicsinyes értékei többet jelentenek a szabadságánál, a hazaszeretetnél, a nemzet megmaradásánál! Érdemes volt-e egy hajszálat is megmozdítani azokért, akik később saját esztergomi érsekük, református és evangélikus püspökük ellen gyűjtöttek aláírásokat, akik tízezrével vonultak fel hazug ünnepek alkalmával, és akik a nemzet ellen alakult munkásőrségbe lépve támadtak a Hazára? Érdemes volt-e Önöknek meghalniuk egy olyan nép szabadságáért, amely nép a nemzeti oldalon is aljas, bosszúálló és vádaskodó egymással szemben, s a tomboló gyűlölet feléget minden értékes elgondolást? Érdemes volt e meghalni egy olyan nemzetért, amelynek asszonyai szívük alatt nem táplálják, hanem meggyilkolják – jobb esetben a kórházban hagyják – magzataikat, ezzel mintegy 10 millió magyart megölve nyolcvan év alatt, állami támogatással, törvény szerint?

Urak! Nem volt érdemes! Mi több: fölösleges volt, mint minden más áldozat is, ezért a nemzetért.

Ma is ott állnak a köpönyegforgató, a magyar gyűlölő politikusok, újságírók, az Önök emlékoszlopa alatt Aradon, és másutt, a Kárpát-medencében, és önhitt, hazug beszédeikben, saját mellük büszke, de szánalmas veregetésében merül ki az Önökre emlékezés. Ám, az Önök igazi célját, haláluk igazi értelmét, ostoba, beszűkült agyukkal, buzogó jellemtelenségükben felfogni sem tudják.

Mert Önök Uraim békét és egységet óhajtottak egy olyan független Magyarországon, ahol magyar, tót, oláh, rác, zsidó, sváb és szász, katolikus és református, evangélikus és zsidó, egy hatalmas országban közösen alkotva él és épít egyre szebb és egyre jobb jövőt, a magyarok és a velük együtt élők békés birodalmát.  

Uraim!

Nincs már meg az az ország, nincs meg a hazaszeretet, és nincs meg hozzá az értelem. Nem tanultunk az Önök áldozatából s nem, a magunkéból sem. Remény nélkül élünk immár, mint Önök a siralomházban. És hamarosan felpereg a dob, kiáll egy mai Tichy őrnagy, s vezényel, mint az Önök hóhérainak azon a ködös, hűvös, gyilkos hajnalon ott Aradon... és a kötél megfeszül a magyar nemzet nyakán, lábunkat pedig a hóhér húzza lefelé, hogy roppanjon végre a csigolya, s végleg kialudjon a keresztény magyarság még pislákoló gyertyacsonkja

Nem volt érdemes meghalniuk, Urak! Pedig, akkor, ott, Önök tudták, hogy vállalniuk kell az áldozatot. Példát akartak mutatni az utódoknak, de a magyar nem tanult, hanem javait, s rongyossá vált, kifordítható köpönyegét védve, hajtja a nagy, közös, de idegen hurokba a nyakát. Értelmetlenül! S eme értelmetlenségben válik az Önök áldozata is értelmetlenné, fölöslegessé.

Vagy mégsem? Talán...

Talán lesz, aki az Önök kivégzése évfordulóján, gyertyát tesz az ablakába és elmond egy fohászt a nemzetért, az egyházért, a keresztény magyarságért. S ha, ezt a fohászt Önök elismétlik a Fennvaló előtt, talán a Fennvaló még egyszer kegyelmet ad nekünk. Hiszen „egyedül Istennél a kegyelem...

Stoffán György

Stoffán György: Magyar politikai és társadalmi kórkép – ahogy én látom…

 

Sokszor halljuk, hogy a pénz nem boldogít. Ez igaz! Azt azonban nem teszi hozzá senki, hogy a pénz, ezzel a kapzsiság és az irigység a legnagyobb méreg, amely fertőz, beteggé tesz, lelket rombol, hazátlanná tesz, és végül megöl…

Ha körülnézünk a világban, és saját, kárpát-medencei magyar „portánkon”, azt látjuk, hogy a magyar közéletet, a Kárpát-medence magyarságának összetartását felőrölte, megmérgezte a pénz és a hatalomvágy, az erkölcstelenség, és a mindezt leplező hazudozás. A sokhoz több kell szemlélet elvette a politika és társadalom erkölcsi érzékét, hitét és nemzeti elkötelezettségét. Teret adott a folyamatos és egyre növekvő gyűlölködésnek, az ellentétek sarkításának. A kevéssé művelt, lelkét vesztett társadalmi réteg, ismét – mint 1919-ben –, ölni is képes lenne az anyagi haszon, a hatalom megszerzésének az érdekében. Gondolkodásra képtelenné teszi a politikát, s ezzel a társadalmat is a pénzimádat és a hatalomvágy. Ebben a lelki, politikai, hitbéli és társadalmi káoszban vergődik ma Magyarország népe, a Kárpát-medence magyarsága. Ha ez így marad, és nem látunk mást, mint a gyűlölködést és az erkölcstelenséggel együtt járó hazudozást, akkor a magyarság is ebek harmincadjára kerül, akárcsak Nyugat-Európa. Ha nem vesszük elő azt az erkölcsi, hitbéli és szellemi muníciót, amely ezer éven keresztül megtartotta „sok viszály után” is ezt a nemzetet, akkor nincs jövő, bárki ígéri is a további boldogulást, a saját gazdagodása és pártja érdekében. Ugyanis, nemzetben már nem tudnak gondolkodni a milliárdossá lett politikai vezetők, a vállalkozók, akik az egyszerű ember verejtékéből halmozzák a javaikat. Mert a számolatlanul ömlő pénz, egy másik dimenzióba vitte ezeket az embereket. Abban a másik dimenzióban semmi nem számít. Nincsenek erkölcsi korlátok, nincs emberiesség, szeretet, alázat, tolerancia. Ám, ezeknek az ellenkezője olyan természetes a számukra, mint a levegővétel. Tehát, az európai és a magyar politika, a társadalommal együtt ebben a szemléletben és ebben a létben halálra ítéltetett. Nincs tovább 

Mit lehet tenni a megsemmisülés ellen? 

Első sorban vissza kellene térni ahhoz a szellemiséghez, amely a 2010-es választás győztes éjszakáján elhangzott. Akkor, egy nyolc évig nyomorgatott társadalom megbízást adott annak a politikai közösségnek, amely tiszta és logikus, emberi hangon elmondott irányt jelölt meg, kellő alázatot és a nemzeti érdekek mindenek fölötti szem előtt tartását ígérte. Nem beszélt új arisztokráciáról, nem voltak tervben olyan ügyek, amelyeket évtizedekre akart volna titkosítani, keresztény országot kívánt építeni, és hittük, hogy nem hagy senkit az út szélén. Az ígéretek javarészt megvalósultak, folyamatosan megvalósulnak, ám mind a belpolitika, mind az európai politika alapjaiban megváltozott. E változásokat azonban nem minden esetben követték jó irányba a hazai változások. A demokrácia nevében megszűnt a rend, a következetesség, s egyre inkább az látszik, hogy az ígéretek ellenére, az uniós követelményeknek vetjük alá magunkat. Így a kötelező oltások, az egészségügyi vészhelyzet, a WHO mindenhatósága, a sebtében hozott iskolai telefonos intézkedés, a digitális nevelés erőltetett bevezetése és az állampolgárok teljes, digitális személyi ellenőrzése, a műanyagflakonokra kiszabott +50 ft-os teher, valamint az ezzel járó további nehézségek, a kötelező és sok esetben káros szűrővizsgálatok bevezetése, gyógyszerek, gyógynövények betiltása, és ezernyi más, az állampolgárok súlyos hátrányára hozott uniós parancsvégrehajtás nem egyezik a magyar társadalom elvárásaival.

Hiszen, azt vesszük észre, hogy minden, a nyugati országokban már bevezetett, ostoba, elviselhetetlen intézkedés, nemzeti színű zászlóba csavarva megjelenik Magyarországon is. A kételyek pedig, már össztársadalmi káoszba csapnak át, mert kétségek között vergődve, olykor csalódottan tart ki – nem lévén más választása –, a Fidesz szavazó amellett a párt mellett, amelynek bizalmat adott. Sok esetben ez a bizalom – kissé átalakulva – már csak azért áll fenn, mert a jövőtől, a háborútól és a migrációtól való félelemben nem lát más kiutat a polgár. Nem is láthat, mert nincs alternatíva. Hazaárulók, véres történelmet írt egykori kommunisták és utódaik, erkölcstelen, liberális, a teremtés logikájával ellenkező szemléletű fiatalok, vallásellenes senkik és haszonleső hazudozók közül nincs kit választani.

Azt is rossz megtapasztalni, hogy a Fidesz kommunikációja sem egyezik ma már a 2010-es, szakértelemmel irányított médiával. Félművelt emberek ostoba elgondolásai jelennek meg a nemzeti médiában, fűszerezve a proli, trágár stílussal, és rendelésre írnak olyan cikkeket, sajtóanyagokat, amelyek a realitástól olyan messze vannak, mint ama bizonyos lerészegedett Makó vitéz Jeruzsálemtől. Világosan látszik tehát, hogy valami kisiklott, valami rossz irányba halad azóta, hogy fiatalított a Fidesz. Azóta, amióta hatalmas összegekkel megvehetővé vált a félművelt, bizonyos tekintetben pedig, teljesen műveletlen, de magáról különösen sokat tartó, nemzetinek nevezett médiairányítás.

Az ember, a választópolgár számára sincs értelmes lehetőség. A gyűjtögetés, a vagyonhalmozás vagy a mindennapi élet keserves biztosítása a két alternatíva. Az okokat itt is könyvnyi adattal lehetne alátámasztani, kezdve a hozzá nem értő, embertelen és pénzimádó állami cégvezetőktől, a szabadjára engedett vállalkozók arcátlanságáig, és a sokszoros adók kivetéséig.

Pedig, lehetne másképp is!  

Lehetne „tabula rasa”-t csinálni a politikai életben. Akire csak rávetül a visszaélés, a jogtalan haszonszerzés, az erkölcstelen életmód – sokak által ismert vagy feltételezett – árnyéka, azt el kell távolítani a politikából. Véget kell vetni a hazudozásnak, a takargatásnak és a jogot is arra kellene használni, amire való. A hazai joggyakorlás ámokfutásának is véget kellene vetni, hogy a jog ne csak annak legyen a privilégiuma, aki meg tudja fizetni. És ne változtassunk azon az elkötelezettségen, amely korábban keresztény országról szólt, de ma, csak a keresztény kultúrára épülő országról beszél. Minden legyen világos, fekete vagy fehér. Ne kapaszkodjuk álmokba, ígéretekbe és feltételezésekbe, hanem abba a sok ezer esztendőbe, amely a magyarság múltja, és jövője is egyben. Mert nemzeti muníciónk bőven lenne, ha a magyarság eredetének, létének, kutatását végre ismét hozzáértő, elkötelezett, magyar, keresztény emberekre bíznák.

Van tehát teendőnk, és bár, káosznak látjuk a körülöttünk lévő világot, számunkra, magyarok számára semmi sincs veszve. Csupán még „barlangok mélyén, kutak oldaljárataiban, lefalazott pincékben és lelakatolt ládákban” tartjuk azokat a szellemi, lelki és erkölcsi fegyvereket, amelyek, valóban szuverénné teszik ezt a nemzetet a Kárpátok gyűrűjében, és kimentik a mai, erkölcstelen és hitevesztett kor, mérgező, pénzszagú, bűzös mocsarából…  

Stoffán György

Gyarmati szuverenitásunk az Európai Egyesült Államokban

Ha megnézzük az elmúlt hónapok hazai belpolitikáját, a hozzá tartozó minősíthetetlen jobb-, és baloldali sajtóorgánumokat, a politikusi megnyilvánulásokat, és villamoson, buszon és vonaton fülünket hegyezve utazunk, akkor döbbenetes mélységekbe láthatunk, amely mélységekbe már nem jut le az emberiesség, a szeretet, a tolerancia fénye. Politikai félrevezetettség, kuszaság, gyáva, felelősséget nem vállaló politikusok, gyalázkodás és irigység, gyűlölködés, a kapzsiság és békétlenség hatja át az egész magyar társadalmat. Olyasmi ez, mint amikor felkavarodik a lavór víz, amelyben előtte rengetegen kezet mostak. Ilyenkor nem csak a víz lesz zavaros, hanem a lavór szélén is látszik a lerakódott kosz. Ezt a belpolitikai és erkölcsi mélységet, egy jól meghatározható, de mégsem emlegetett politikai és etikai hazugságspirál generálja, amelyen csak a tabula rasa segíthetne, ha volna olyan bátor politikai erő, amely rendet tudna teremteni és lehánthatná a lerakódásokat, kivetné magából a szemetet. Ám, az efféle elvárás ma, teljesen fölösleges. És nem csak itthon felesleges, hanem a világ minden szegletében az.

Ma minden úgy működik, mint egy svájci óra. Pontosan. Parancsra. Ellenkezünk az Unióval, de az Unió és a WHO minden utasítását mintaszerűen végrehajtjuk, akárcsak a többi „szuverén” uniós ország. Ugyanazokat a hazugságokat halljuk itthon is, mint a világ bármelyik országában, s ugyanúgy kötelező lesz az akár halált is okozható egészségügyi szűrés, mint volt a Covid-oltások felvétele. És betiltják hamarosan az évezredek óta használt gyógynövényeket, de már most is folyamatos támadás alatt vannak a kedvelt étrend kiegészítők. Hetente halljuk mit, és miért tilt be a vakcinás Cili néni. Igaz, nem a WHO-hoz vagy a gyógyszermaffiához van köze e hazai betiltásoknak. Dehogy! Csak hol a csomagolás tökéletlenebb az elvártnál, hol a vásárlói bejelentés miatt vonják ki a forgalomból a kedvelt szert…

A WHO csak a kötelező szűrővizsgálatokra adott parancsot, amelyet a szanitéc minisztérium be is vezet. Így, hamarosan nosztalgiázhat a magyar. A Terror Házát kinevezhetnék országos egészségügyi központnak, és akárcsak Rosenfeld bácsi idején, akkor turkálhatnak a honpolgár s@ggében, amikor akarnak… A már bizonyítottan rákot is okozó mellnyomorgatás is rendőri felügyelettel lesz végzendő, ha a honleány nem hajlandó önszántából alávetni magát ennek az olykor gyilkos és fájdalmas szűrővizsgálatnak. Szép új világ köszönt ránk, hiszen nem kell gondolkodnunk, csak parancsot hajtunk végre. Ama egyetlen minisztérium parancsait, amely helyettesíti az összes minisztériumot, s a karhatalom is azonnal rendelkezésére áll – ellenkezés esetére. Az érzékenyítés már megkezdődött, amikor statisztikákat emlegetve a „nép érdekében és egészségügyi biztonsága” okán lesz kötelező a s@ggturkálás, a nyomorgatás, és ki tudja, hogy még mi, fővesztés és rendőrségi eljárás terhe mellett. Merthogy szabad, szuverén és demokratikus ország vagyunk – hála a Fennvalónak. Mi lenne, ha nem úgy lenne?

És amíg a „mi érdekeinket védve”, az Unió és a WHO spártai fegyelmére készülhetünk a szanitéceti minisztérium felügyelete mellett, addig politikusaink sem kímélik egymást. Napi szórakozást biztosítanak a plebsznek. Van közöttük olyan, aki politikai kérdésekben kegyeletsértő hülyeségeket beszél, egy másik szemrebbenés nélkül, saját megállapításaiként idézi a miniszterelnök beszédeit, közben mindenről hazudik, mindenkit feljelent, de a saját felelősségét nem vállalja. Az ön-, és közveszélyes hazaáruló pedig, a Parlamentben hazaárulózza a miniszterelnököt, a kormányt és mindenkit, aki nem ért egyet az ő félszázalékos pártjával.  

Annak okáért, hogy a gyermekek se maradjanak ki a nemzeti hülyeségből, a pedellusügyi minisztérium – szintén a szuverenitás elvén –, és a népet meghülyítve, egyik pillanatról a másikra rázúdított egy kidolgozatlan parancsot az iskolákra, a telefonok kötelező beszedésével. Ez önmagában nem is volna baj, ha kidogozott, megtervezett lett volna a döntés. Ám, nem az! Azonban, a gyermekeket valahogy el kell zárni a külvilágtól! Nehogy kikerüljenek olyan videók, fényképek, hangfelvételek, amelyek egy-egy iskolai jövevény-támadást, érzékenyítő órát, lmbtq-s előadást rögzítenek… ezért, szuverenitásunk értelmében a többi uniós állammal együtt bevezették a telefontilalmat…

A civil szférának, azaz a társadalomnak van tehát, min elszórakoznia. Nem szűnik a „kegyelmi ügy” felhánytorgatása, Balog Zoltán és a keresztény egyházak lejáratása, a háború megítélésének a kérdése. Az ember csak kapkodja a fejét attól a rengeteg „szakértői véleménytől”, amit a közösségi oldalakon olvashat. Pedig hát, lehetne káosz és elmebetegségek nélkül is élni ebben a még meglévő maradék országocskában, ha politikusaink nem a nemzetközi parancsokat, hanem a nemzetet szolgálnák. Ha nem hazudozna mindenki, mint a vízfolyás, és ha nem a kapzsiság, a pénz határozna meg mindent. Mert szép az ősz, még akkor is, ha árvízzel kell harcolni, szép az őszi naplemente, a friss, hajnali levegő, a seregélyek hada, és az őszi erdő ezer színe úgy a budai hegyekben, mint a Hargitán vagy a Tátra rengetegeiben. Szép a templomból kihallatszó orgonaszó és dicsőítő ének, a zarándokok imája… a béke, az őszi elcsendesülés.

És megállhatnánk egy fohászra az útszéli kereszt alatt, ahol nem hazudjuk, hanem érezzük, hogy keresztények vagyunk. S a századokon át, máig álló útszéli keresztek feliratai bizonyítják, hogy magyarok, svábok, tótok és rácok itt, Magyarországon, a Kárpát-medencében egyek vagyunk Krisztusban, az imádságban. Egyetlen dologban lehet rend és béke: Ez pedig a hit! És talán egy-egy ilyen kőkeresztnél rájövünk, hogy a pártoskodás ócska, idegen mételye gyilkolja a nemzetet. Az árulók, a média fizetett, jobb-, és baloldali trágár cselédei, és a hazugságok táplálják ezt a gyilkos hajlamot…  

Pedig, szép ez az ország… még akkor is szép, ha ideiglenesen szűkre szabta a pártoskodás, a politika, a történelem. Mégis jó ebben az országban szeretni és szeretve lenni, megbecsülni és megbecsültnek lenni. Hinni és remélni, hogy a jelenlegi káosz megszűnik és újra őszinte, boldog, s egyszer még szuverén is lehet ez, a ma szánalmas képet mutató, méretében, lelkében és gondolkodásában is darabjaira hullott Magyarország, in aeternum Regnum Marianum…  

Stoffán György

„Keresztény” farkasok, báránybőrben – avagy, az Alinszky módszer

Magyarországon is megjelent az a szellemiség, amely látszólag a kereszténység védelmében, teljes tűz alatt tartja magát a kereszténységet és a pedofília legalizálását támogatja. Ez a szellemiség összemos, vádol, bűnöket hangoztat és általánosít. Ugyanakkor nem intézményeket támad, hanem személyeket, és ez által aláássa az intézményrendszert, nagyfokú bizalmatlanságot keltve a keresztény egyházakkal szemben. Mindezt a sajtón keresztül terjesztik, olyan kisstílű újságírók által, akik nem látják vagy – jól megfizetve – nem is akarják látni tevékenységük visszafordíthatatlan súlyosságát.

Miről is van szó?

Nyugaton, hosszú évek óta azon dolgozik a liberális uralkodóréteg, hogy a pedofíliát legalizálhassák. Ennek a folyamatnak a legfőbb ellenségei a keresztény egyházak, így tehát, a keresztény egyházakat kell lejáratni a lehető legszélesebb körben és a legaljasabb módszerekkel. Ennek a folyamatnak harcos munkatársai azok az újságírónak nevezett hölgyek és urak, akiknek nem a tehetségük, hanem a butaságuk, szűklátókörűségük, vagy a pénzéhségük nagy. A mai világban efféléket könnyű találni. A módszert alkalmazók az Egyházi Törvénykönyv szigorítására hivatkozva, feljogosítva érzik magukat arra, hogy civilként, az egyház védelmében lázítsanak, és sekélyes tudásukból eredő meglátásaikkal szembefordítsák a társadalmakat az egyházakkal. Úgy tesznek, mintha az egyházi intézkedések nem volnának elegendőek, mintha a törvényes eljárások elégtelensége, mély vallásosságuk és az egyház melletti elkötelezettség sarkalná őket az oknyomozásra, a tényfeltárásra.

Magyarországi folyamat

Magyarországon, nemrégiben kezdődött el az a folyamat, amely a nyugat-európai kereszténységet a fentiek alapján két vállra fektette. Emberek százezrei léptek ki az egyház kötelékéből, hazugságok és az általánosítások miatt.

Azt már láthattuk idehaza is, hogy egy jelentéktelen, de jogos kegyelmi ügyből, a sajtó segítségével milyen hatalmas politikai, erkölcsi és keresztényellenes botrányt lehetett generálni. Ártatlanul elítélt ember kapott kegyelmet, s azt a püspököt, aki keresztényként a kegyelem megadására kérte az elnököt, még saját egyháza is pellengérre állította. Politikailag pedig súlyos, azóta is tartó drámai helyzet alakult ki. Majd a kiderült és zavaros gyermekotthoni ügy sértettjeit 154 millió forintos kártérítésben részesítette az állam. Arról szó sem esett, hogy sok más gyermekotthonban bizony más, súlyos bűncselekmények is előfordulnak a gyermekek sérelmére, és azok a sértettek senkitől nem kapnak elégtételt…

Hónapokkal később, egyházi belügyet vitt a közvélemény elé egy újságíró, megpendítve és összemosva köztörvényes bűncselekménnyel az egyházi belügyet. Ezzel szondázták a közvéleményt abban a kérdésben, hogy milyen módon és elánnal lehet támadni az egyházat, a kereszténységet. Magyarán, egy homoszexuális vádat – amelyet az egyházi törvénykönyv szerint ítélt meg a főpásztor –, az újságíró összemosott két pedofil bűncselekmény szereplőivel, azaz egy cikkben írt a homoszexuális vádról és a pedofil esetekről. Ezt megelőzően, homoszexualitás vádjával feljelentette a kiszemelt és a politikával is összemosható papot az egyházi főhatóságnál. Ezzel, a „jobboldali, mélyen vallásos” újságíró lehetőséget adott az ellenzéknek is, hogy közösen – jobb-, és baloldal – teljes erővel megtámadhassa a Magyar Katolikus Egyházat, általánosítva, és a legcudarabb feltételezésekkel hiteltelenítve a papságot, félelmet keltve a szülőkben, undort és megvetést előidézve a társadalomban. Tette mindezt úgy, hogy ő maga soha nem volt efféle támadásnak kitéve, de kihasználva az áldozatokat, a társadalom szemében – feltehetően – sikeres cikksorozattal jelentkezik, teljes megvetésnek kitéve a kereszténységet, papjainkat és az egyházi intézményrendszert. Teszi mindezt látszatkereszténységgel, elkötelezett katolikusként feltüntetve magát és látszólag megértve az összes áldozat lelki világát, ami eleve hazugság lehet, hiszen, csakis az a személy tudhatja, hogy mi zajlik a lelkében, aki ilyen szörnyűséget átélt. Szemben azzal, hogy az újságíró, a néhány évvel ezelőtt kirobban másik, súlyos pedofil ügy, sokak által fő felelősének tartott személyt megvédte és ezzel félrevezette, bűnpártolásra késztette a tájékozatlan olvasókat.

A jelen helyzetben tehát, óhatatlanul szembe kell néznünk…

 

…Saul David Alinsky 12 szabályával, amelyek nem széplelkű, keresztényi elképzelések, hanem a gyakorlatban tesztelt harci szabályok, ez esetben, a pedofília legalizálása iránti harcban:

1. Nem csak az a hatalom, amivel valóban rendelkezel, hanem az is, amiről az ellenség azt hiszi, hogy rendelkezel. A hatalomnak két fő forrása van: a pénz és az emberek. Akiknek nincs pénzük, a testükből kell felépíteniük a hatalmat.

2. Sose kerülj kívül az embereid tapasztalati körén. Csak zavarodottságot, félelmet és meghátrálást fog eredményezni.

3. Amikor csak lehet, kerülj az ellenség tapasztalati körén kívülre. Keresd a módját, hogyan növelhetnéd a bizonytalanságát és az idegességét.

4. Kényszerítsd az ellenséget, hogy a saját szabályai szerint járjon el. Ha az a szabálya, hogy minden levélre válaszolnia kell, küldj 30 000 levelet. Ezzel kinyírhatod, mert senki sem képes megfelelni az összes maga állította szabályának.

5. A nevetségessé tevés az ember leghatásosabb fegyvere. Nincs védekezés. Irracionális. Dühítő. Döntő nyomásgyakorlási pontként is szolgálhat, hogy engedményekre kényszerítsd az ellenfelet.

6. Az a jó taktika, amit élveznek az embereid. Unszolás nélkül is tenni fogják. El fogják végezni a feladatukat, és még jobbakat is fognak javasolni. Ebben az értelemben a radikális aktivisták semmiben sem különböznek a többi emberi lénytől. Mind kerüljük az örömtelen tevékenységet, de élvezzük azt, ami működik és eredménnyel jár.

7. Az a taktika, ami túl hosszan alkalmazol, teherré válik. Sose válj unalmassá. Még a radikális aktivisták is elunják magukat.

8. Tartsd fenn a nyomást. Ne engedd fel. Folyamatosan próbálj ki új dolgokat, hogy bizonytalanságban tartsd az ellenfelet. Ahogy az ellenfél kiismer egy taktikát, vágd lágyékon valami újjal. Támadj, támadj, támadj minden irányból, sose hagyj esélyt a tántorgó szervezetnek a pihenésre, átcsoportosításra, talpra állásra és a stratégiája újragondolására.

9. A fenyegetés gyakran rémisztőbb, mint maga a dolog. A képzelet és az ego gyakran sokkal több negatív következményt képes vizionálni, mint bármely aktivista. És amit valóságnak észlelnek, az azzá válik. A nagy szervezetek mindig a legrosszabb forgatókönyvre készülnek fel, ami talán végtelenül távol áll az aktivista elképzeléseitől. Az eredmény az lesz, hogy a szervezetek hatalmas mennyiségű energiát és időt fognak azzal tölteni, hogy számbaveszik a legszörnyűbb következményeket. Ez könnyen megmérgezi a gondolkodást, és demoralizálja őket.

10. Ha egy negatívumot elég keményen nyomsz végül pozitívvá fog válni. Ha a másik oldal erőszakot alkalmaz, könnyen a te oldaladra állítja a közvéleményt, mert az a gyengébb féllel szimpatizál.

11. A sikeres támadás ára a konstruktív alternatíva. Soha ne hagyd, hogy az ellenfél pontot vigyen be, mert azon kapnak, hogy nincs megoldásod a problémára. Régi bölcsesség: ha nem vagy része a megoldásnak, akkor a probléma része vagy. Az aktivista szervezeteknek van programja, és az a stratégiájuk, hogy odaülhessenek a tárgyalóasztalhoz. Mindenképp rendelkezniük kell egy kompromisszumos megoldással.

12. Válaszd ki a célpontot, izoláld, nevezd meg és polarizáld. Vágd el a támogatói hálózatától és szigeteld el a célpontot a szimpátiától. Embereket támadj, ne intézményeket, mert az emberek sérülékenyebbek, mint az intézmények.

Amiről a Katolikus Egyház lejáratása közben nem esik szó

A „jobboldali, mélyen katolikus” újságíró véletlenül sem említi a nemzetközi pedofil-hálózatokat, a gyermekkereskedelmet, a Nyugaton legálisan rendezett gyermekvásárokat, a szervkereskedelmet… amelyeknek feltehetően vannak hazai és erdélyi szereplői is.

A jelenleg folyó egyházellenes „megtisztítási folyamat” tehát, egy komoly támadás a katolikus egyház, így a magyar kereszténység ellen. Ugyanis, az általánosítás, korántsem szakavatott ”tényfeltárás” komoly veszélyt jelent minden papra, hiszen a társadalom nagy része egyházellenes, vallástalan, téves elképzelésekkel él az egyházak és a papság vonatkozásában. Egy ilyen társadalomban az sem elképzelhetetlen, hogy a papot csak azért inzultálják, ha papi civilben megjelenik egy büfében kávézni… És ez csak a kisebbik rossz, amit minden pap vállal Krisztusért. „Boldogok, akiket az igazságért üldöznek, mert övék a mennyek országa. Boldogok vagytok, ha énmiattam gyaláznak és üldöznek titeket, és mindenféle rosszat hazudnak rólatok. Örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok bőséges a mennyekben.” (Mt 5,10–12)

Ez a vállalás minden támadás ellenére megmarad, hiszen a gyermekek isteni elhívása a ministráns szolgálatban erősödik és teljesedik ki. Ha pont a ministránsokra hivatkozva próbálja az újságíró hitelteleníteni a papot, félelmet kelteni a szülőben, akkor a jelenlegi paphiány drasztikusan hatványozódik és pontosan kiszámítható, hogy mikor fogyunk ki az egyház papjaiból…

A mai fiatalok sem tapasztalattal, sem megfelelő tudással nem rendelkeznek, kiégettnek és sok esetben boldogtalannak érzik magukat. Érzik az ürességet a lelkükben, amelyet a hitnek és a szeretetnek kéne betöltenie, ám, ehelyett a felnőtt társadalom kapzsiságával, hitetlenségével és hazug aljasságaival szembesülnek. A gyermekek sok esetben egymást bántják, mert nincs előttük erkölcsi etalon, vagy saját magukban tesznek kárt, öngyilkosságra vetemednek, mert nem látják az életük értelmét. Ebben a szörnyű helyzetben az egyház, a hitre nevelés volna az egyetlen segítség, megmutatva nekik az életük értelmét, a Krisztusba vetett feltétlen hitet és Krisztus végtelen szeretetét. Ezt igyekszik a mai divatossá vált tényfeltárás megakadályozni az általánosítással és gyűlöletkeltéssel – cukormázasan. A papokra és az utánpótlásra szükség volna, de a tanítás és nevelés helyett mindenféle megkérdőjelezhető szekták vonzzák be a fiatalokat. Papok híján olyan személyek láthatnak el egyházi szolgálatot, akiknek sem erkölcsileg, sem tudásban nincs erre képességük. Tehát, e tekintetben is igazolható az efféle „egyházmegtisztító” tényfeltárás, oknyomozás célja. A fiatal generációk pedig, Krisztus nélkül egy kiégett jövőbeli társadalommá válnak, amely felégeti, megsemmisíti a magyar nemzetet. Megszűnik a magyar kereszténység, és ezáltal megszűnik a nemzet, az ország! Magyarország megszűnésével pedig – e mai törető, szűklátókörű újságírók aktív részvételével –, egy globalista, internacionalista unió jön létre. Ezzel pedig elérkezünk az 1917-es Szovjetunió és az 1919-es kommün erkölcsi és szellemi mélységeibe.

A bűnt nem világgá kürtölni kell, hanem annak rendje és módja szerint megtorolni akár egyházi, akár állami törvényeknek megfelelően. Ebben, eddig sem volt hiányosság. Ha bárkinek tudomására jut köztörvényes bűncselekmény, annak kötelessége az elkövető közvetlen elöljárója felé jelezni azt. Ám még az újságíró sem engedheti meg magának, hogy a vallási felekezetet, az egyházat, az intézményrendszert lejárassa! Igaz, azzal önmagát is minősíti. 

Még kevésbé megengedett, hogy hazugságokkal ugrasszanak össze felekezeteket, mint teszik napjainkban politikai indíttatásból. Ilyen volt az a hír is, hogy Bese Gergő ügyét "a reformátusok követelték ki", revansként Balog püspök úr megbuktatása okán.  

A keresztény ország azonban – reményeink szerint –, ezt az aljas támadássorozatot is túléli… A bűnösök pedig, bármilyen magas rangú politikai, egyházi és civil  személyek, megkapják méltó isteni büntetésüket – pro és kontra.

Stoffán György

 

Gyűlölködő „keresztények”

 

A társadalom vizsgázott… – ismét. Jobb-, és baloldal egyaránt. És egyik oldalnak sem lett jeles eredménye. Hasonlóképpen vizsgázott e két oldal, ez esetben azonos szintű és egyházellenes médiája is. Igaz, már mindenki alkalmazkodik az új politikai megfogalmazáshoz, miszerint, nem keresztény országot akarnak a politikusaink, hanem „a keresztény kultúrára épülő országot”… a különbség mérhetetlen. Hiszen, keresztény kultúra nincs, keresztény hit és keresztény erkölcs nélkül. És egyébként is: a kapitalizmus épp olyan távol áll a kereszténységtől, mint a szocializmus. Csak másképpen rabol…

Mégis elemi erővel tört be a katolikus és nem katolikus közéletbe a katolikus hitvédelem. Mindenki egyházjogász lett, ítéletet mondott, kötelet kívánt a papra, aki példát mutatva kiállt és bocsánatot kért azért a tettéért, amelyért sem a politikusok, sem más vallás lelkészei, papjai nem kérnek bocsánatot, mert az ő bűnük nem derült ki. Noha, hosszan lehetne sorolni az elkövetők nevét. A jobboldali sajtó mélyen elítélendő módon összemosta a pedofíliát és a homoszexuális cselekményt, ezzel olajat öntve a keresztényeket, a papokat és az egyházat gyűlölő, magyar társadalom tüzére. Tette ezt, az oknyomozó cukrász újságírónő, aki egy korábbi, pedofíliával kapcsolatos, évekig tartó bűncselekmény sorozat fő felelősét anyatigrisként védte meg, s aki az újságíró szakmában legalább olyan babérokra tör, mint a dobostorta készítésben. Tehát, mindenki nekirohant a papnak, s a legkülönfélébb hülye magyarázatokkal, tévedhetetlen teológusokként mondtak ítéletet. Az ellenzéki lapok is nekimentek a papnak, s azért kárhoztatták, amit ők természetesnek, sőt, lassan kötelezőnek tartanak. És itt álljunk meg egy pillanatra: Semmi bizonyosat nem tudunk az esetről, mindössze egy homályosan látható karkötő a bizonyíték. Hogy a jobboldali cukrászlány még mit derített ki és milyen dokumentumok alapján jelentette a kalocsai érseknek a történteket, nem tudjuk. Azt viszont igen, hogy az érsek összekeverve a súlyos bűnöket, kitálalt egy levélben a cukrászlány szerkesztőségének, ahonnan azután világgá kürtölték az esetet.

Ettől kezdve, elindult a jobb,- és baloldali lapok összehangolt támadása pap, egyház és Isten ellen. A közösségi oldalakon mémek, aljas beszólások jelennek meg, pedig, semmit nem tud a köz a dolgok hátteréről. A bűnt el kell ítélni… ám, annak megvannak a jogi és egyházjogi szabályai, kerete. A legnagyobb kárt azonban, nem biztos, hogy a bűnt elkövető okozza. Ebben az esetben az érsek, az újságírónak álcázott cukrász, és a cukrász főszerkesztője (aki korábban is megsértette már egy csepeli vállalkozóval készült interjú esetében az újságírói etikát) követtek el hatalmas hibát. Mert ami az egyházra tartozik és nem köztörvényes bűncselekmény, azt, normális esetben az érsek mérlegeli, és nem adja ki egy babérokra törő ifjú hölgynek, még akkor sem, ha rózsafüzér lóg a nyakában.

Ami pedig köztörvényes bűncselekmény, azt megírhatja a sajtó, de csak a rendőrségi vagy ügyészségi tájékoztatás alapján. És slussz! „Oknyomozni” gazdasági bűncselekmények, maffiahálózat, nemzetközi bűnszövetkezetek stb… ügyében lehet. A kész, kapott tények megírását nem nevezzük oknyomozásnak, hacsak nem vágyunk oktalanul és érdemtelenül babérokra.

E magát kereszténynek mondó jobboldali újságíró társulat, csupán egy dolgot hagyott figyelmen kívül, és ez az egy dolog az, ami ebben a történetben megrázóan egyéni, rettenetes nehéz és keresztényi: Akiről az hírlik, hogy elkövette a bűnt, az kiállt és bocsánatot kért a megbotránkoztatásért. Megbánta a bűnét – ha egyáltalán az volt a bűne, amit bizonyítékok nélkül oly hevesen ráfogott boldog-boldogtalan, és ami által az újságírói babér reménye egyre erősebb… Ma, ebben az ügyben mindenki bíró, mindenki ítél, noha templomkilincset aligha fogtak mostanában a hitvédő, tévedhetetlen katolikus és a Szentírásból szakmányban idéző gyűlölködők. Ők nagyobbnak képzelik magukat Krisztusnál, és nem fogadják el a bocsánatkérést, a bűnbánatot. Azt a bűnbánatot, amivel az elkövető igazolta mindazt a krisztusit, amit hivatásában gyakorolt. Nem bújt el, nem hazudozott össze-vissza… megalázta magát, és bocsánatot kért. Ha pedig nem tesz olyat, amivel cáfolná ezt az őszinte bocsánatkérést, akkor azt a keresztény embernek, Krisztust követve kötelessége, elfogadni.  

A médiának pedig, legalább itt, a jobboldalon érdemes volna elgondolkodnia azon, hogy mi a kötelessége és mi az, amivel többet árt, mint a kommunisták és a liberálisok együttvéve. Sem a vallását és szellemiségét csereberélő jobboldali, sem a cukrász, sem mások nincsenek feljogosítva a bűnbánóba való rugdosásra. Ítéletét meg bízzuk Istenre! Ha annyi templomba járó és hitét gyakorló ember volna Magyarországon, mint ahányan aljaskodtak, véleményt mondtak és gyűlölködtek, – magukat kereszténynek mondva –, akkor boldog lehetne az ország. Ám, ahol ennyi fizetett vagy csak buta és elvetemült farizeus él, ott soha nem lesz béke… Ideje lenne tehát, magunkba nézni, kiállni és megbánni a bűnöket… ahogy azt az „elkövető pap” tette. Két dolog ráférne a társadalomra és az eddig jobboldalinak hitt médiára: egyrészt, hogy gondolkodni tudjon, másrészt, hogy Krisztust kövesse, ne az érzelmeit, a pénzt, a különböző megrendeléseket és a babérokat…

Stoffán György     

Bese Gergő példamutatása…

 

Nem tudom elítélni Bese Gergőt, sőt, bocsánatkérő nyilatkozata okán és miatt, sokkal többre becsülöm, mint az Őt elítélő és számon kérő, megkövező, „szűzi tisztaságú”híveket, feletteseket, ellenzéki hőbörgőket. Mert mi is történt? Egy papról kiderült, hogy vétkezett. Ki nem vétkezik? Ám, ez a pap kiállt a hívek és a közvélemény elé, megvallotta, hogy bűnt követett el, megbánta a bűnt, amelyet nem tudjuk mikor követett el, és megállította a gyűlölködő, egyházat támadó ellenséget, és a kétkedőket is észhez térítette. Mit tett tehát, Bese Gergő, mert Isten útjai kifürkészhetetlenek? Olyat mutatott ebben az országban, amely példát követve erkölcsileg megújulhatnánk. Ugyanis Bese Gergő a bűnbánatra, az egyenes gerincre a Krisztusba vetett hitre tanított minket. Ki mer ezek után ítélkezni anélkül, hogy kiáll és megvallja a bűneit, bocsánatot kér és felhívja Krisztusra, az isteni szeretetre a társadalom figyelmét?

Lehet hőbörögni, lehet politikát csinálni az ügyből, lehet egyházellenes hangulatot teremteni, és el lehet tiltani a papi tevékenységtől egy értékes, de botladozó papot, lehet belerúgni abba, aki bűnbánatot tart… csak ezek a legnagyobb aljasságok, amit egy társadalom elkövethet úgy, hogy közben ugyanazt vagy még galádabb bűnöket visz végbe… ám bizonyos esetek nem kapnak nyilvánosságot, mert az elkövetők politikusok, magas rangúak, bennfentesek. Bese Gergő emberi gyengeségét kihasználták, és a papot akarták megsemmisíteni ezzel. Ám Bese Gergő átlépett ezeken a senkiken és olyat tett, amire csak kevesen képesek. Isten szeretetében és a bűnbocsánatban bízva kiállt a népe elé, hamut szórt a fejére és megalázta azokat, akik támadták, eltiltották, gyalázták Őt és általa az Egyházat. Bese Gergő esetében is érvényes a mondat: Legyőzve győz! Mert hisz, bízik, és példát mutat, aminél nagyobb hősiesség nincs!

Isten áldja és segítse ezt a papot, ezt az embert, hogy a bűnbánat és az alázat erejével újra ott állhasson az oltár előtt, mint Péter a feltámadt Krisztus előtt…

Stoffán György   

Nyílt levél Bese Gergőhöz

Gergő Öcsém!

Mivel az érseked is közreadta véleményét és eltiltott a papi szolgálattól, nem szólíthatlak meg főtisztelendőként. Azonban keresztény testvérként igen, s koromnál fogva engedd meg, hogy tegezve fogalmazzam meg tanácsomat Egyházunk és mindannyiunk érdekében. Azért veszem a bátorságot, hogy tanácsot adjak ebben a rémes és nem egyedül rajtad múló, testet-lelket, hitet próbáló, és csak Isten segítségével túlélhető helyzeteden, mert tartozom Neked annyival, hogy megpróbáljak segíteni, mint esendő, Krisztust követni próbáló, de el-elbukó testvéred.

Mit tehet ilyen esetben az ember? Mit tehet ilyen esetben egy felszentelt, köztiszteletben álló, „celebként” ismert pap?

Ki kell állnod azok elé, akiknek az Evangélium igazságait hirdetted, akikkel zarándokoltál, akiknek erősítetted a hitét, de akik előtt most mindent leromboltál. Ki kell állnod és bűnbánatot tartanod, beismerve – ha valóban vétkeztél –, a bűnödet, és bocsánatot kell kérned! Majd, ha a hivatásod erős és a hited olyan acélos, amilyennek mutattad, vonulj el vezekelni, imádkozni. A Te helyzetedben csak az őszinte megbánás építhet tovább, s azzal folytathatod a hivatásodat. Hiszen olyan bűnbe estél, amely bűnt, így vagy úgy, de mindenki elkövet. Nővel, férfival… Ha azonban teljes szívedből megbánod, amit tettél – és effélére volt már ezernyi példa –, életed további része, Isten segítségével kiegyensúlyozott és Krisztushoz hű lehet. Péter háromszor tagadta meg Jézust!

Miért fontos megtenned és ezzel tovább vinned a léleképítést azokban, akik eddig követtek Téged? Mert az erkölcseiben lezüllött, hitetlen társadalom, a Te ügyedben nem lát tisztán mindaddig, amíg Te magad nem tisztázod vétkeztél-e vagy nem. Nem engedhetsz teret a szemellenzős bűnpártolóknak, akik párthovatartozásod miatt védenek, akik képesek a párthűség nevében az Egyház és a krisztusi parancsok elleni vétket is feloldozni, hazugságnak nevezni, egyszerűen, mert Rólad van szó, Krisztussal is ellenkezve elnézni. Ne engedj teret annak sem, hogy Egyházunkat becsmérelje az a liberális és szocialista ellenzék, amely fenntartás nélkül követi ugyan a nemzetközi erkölcstelenségeket, de Téged – mert katolikus pap vagy –, elítél, mert azt tetted, ami náluk természetes, sőt elvárható. Ne szállj föl arra a hajóra, amelyet magad is sokszor támadtál, s amelyen a bűn természetes, a kapitány pedig, a gráci teológusnő. Ne engedd, hogy általad és rajtad keresztül tovább támadják a Magyar Katolikus Egyházat, amely egyház e nélkül, a Te drámai történeted nélkül is súlyos veszélyben van, és naponta szenved el károkat! Végül, ne engedd, hogy papi tevékenységeden keresztül azt a kormányt támadják, amely nem bűntelen ugyan, de nincs alternatívája, és ha elbukik, akkor az ország és a nemzet is elbukik.  

Gergő Öcsém!

Kérlek, állj ki – akár érseked nyilvánosságtól eltiltó parancsa ellenére is –, a társadalom elé, és megelőzendő a hazudozásokat, a félrevezetéseket, a miattad való egyházelhagyást, hitehagyásokat, egyházgyalázásokat és tarts nyilvánosan bűnbánatot. Ha valóban elkövetted magánemberként, de papságodtól nem elválaszthatóan azt, amiért Balázs érsek úr eltiltott, úgy nyilvánosan bánd meg a bűnödet, akkor is, ha az csak Rád és Istenre tartozik. Mutass példát ebben, mert ekként hitelesebb leszel annál, mint amilyen eddig voltál. Ne kezdj el mosakodni, nem engedd, hogy ködösítsenek akár a magukat immár tőled védő politikusok, civilek, amint tették a Böjte ügyben és más, ma még tisztázatlan ügyekben. Ne engedd, hogy ködösítsenek a paptársak, a hívek és ne engedd, hogy miattad rágalmazza az Egyházat az ellenzék. Nem megoldás eltűnni a nyilvánosság elől! Ugyanis Te pap vagy és nem csak a híveidnek, hanem Istennek tartozol híveidet megvédve felelősséggel!

Mentsd meg őszinteségeddel az általad okozott károktól az Egyházat, híveid lelkét és a saját lelkedet. Ne engedj többé a Sátánnak, hanem kérd a Szentlelket, hogy adjon erőt a nyilvános bűnbánathoz, és lehetőséget hivatásod későbbi folytatásához.

Főtisztelendő Úr! 

Ha pedig nem követtél el semmi olyat, amit terhedre lehetne róni, akkor ne hagyd magad! A mai világban mindenkire, mindent rá lehet bizonyítani, de az igazság napfényre derül! 

Imával maradok:

Stoffán György  

Iskola, telefon nélkül…

A telefonnyomkodós ifjúság, valamint a pedagógus társadalom, minden előzetes figyelmeztetést, jó szándékú és nevelő hatású tanácsot, az e témában való oktatás lehetőségét mellőzve és megakadályozva, parancsot kapott, az új iskolaévkezdés előtti napokban. Az alapvetően hasznos döntés, mégis rossz szájízt okozott, hiszen amolyan rendőrminiszteri parancs lett belőle, ami a polgári életben kissé szokatlan Magyarországon. Befehl ist Befehl, tehát, végre kell hajtani!

A közösségi oldalak mindenhez is értő, de gondolkodásra, elkötelezettsége okán képtelen hada – mint annyi más esetben –, most ismét szakértővé vált, ahogy volt már korábban bakteriológus, hadászati szakértő, közgazdász, palackvisszaváltó szakértő, és virológus. Most, mesterpedagógusi túlképzettségéről tett tanúságot. És mint a magyar társadalom immár ezer éve, ez esetben is élesen kettészakadt. Az egyik társadalmi „tudós” réteg, a bányalovak tévedhetetlen logikájával és szemellenzőjével, teljes mellszélességben támogatta a rendőrminiszteri, „szakértői” parancsot, mert minden, amit a kormány meghatároz, törvénybe iktat, az megfellebbezhetetlen. És aki ellent mer mondani az liberálissá, kommunistává, zsidóbérenccé, nemzetellenessé stb. válik másodpercek alatt, még ha jobboldali is  A másik, az ellenzéki - pedagógiailag túlképzett - társulat, minden indok nélkül, mereven ellenezte az intézkedést, szokás szerint logikátlan hülyeségeket beszélt, mert minden kormányhatározat rossz és elítélendő. Ezt diktálja a genetikájuk… 

Az igazság viszont egyik oldalon sem létező és meghatározható, hiszen ezt az alapjában véve hasznos, tiltó rendelkezést hosszú előkészítő munkának kellett volna megelőznie, és nem kellene folyamatosan olyan ostoba megnyilatkozásokkal, indokokkal alátámasztani, mint tette a szóvivőasszony: „Azért kell elvenni a telefont, hogy a gyerekek a szünetekben se kütyüzzenek.” Ez a legbutább, legcinikusabb és legmegalázóbb „érvelés”, amit ebben az ügyben mondani lehetett. Semmi másra nem volt jó, mint tovább éleszteni a belpolitikai tüzet.   

Mi hasznos és mi nem bölcs dolog ebben a tiltásban? 

A felnőtt társadalom, a multik, a tanárok egy része és a szülők, így maga az állam is, rászoktatta a gyermekeket, azaz függővé tette az ifjúságot az egyre fejlődő digitális eszközök használatára. Ennek számos oka volt/van. A multi eladni akar, amivel az állam is jól jár, hiszen, minden méregdrága telefonból 27%-ot lecsíp. Amikor pedig,  a szülők odaadják a hároméves gyereknek a telefont, mert amíg nyomkodja, addig sincs vele baj, amikor csak kevés iskolában van közösségi élet, énekkar, színjátszó kör, délutáni szakkörök, nincs cserkészet, nincs egy állam által támogatott, nem politikai ifjúsági szervezet, a szülők pedig, a jólét fenntartása és/vagy megszerzése érdekében, este már csak az ágyba tudnak beesni a fáradtságtól, akkor a gyermeknek mi marad? A telefon és a számítógép nyomkodás. Itt él közösségi életet, itt tartja a kapcsolatot barátaival, ezeken az eszközökön játssza a sok degenerált, véres, gyűlölettel teli lövöldözős játékot, nézi a pornót… mert ez jutott neki. Rászokott, függővé vált. Az eszköz a gyermek társa lett, a tanári, szülői, társadalmi szeretet és gondoskodás hiányában. Igaz, ez a társadalom nagyobbik részére érvényes csupán, mert vannak tanárok, szülők, iskolák, és vannak társadalmi csoportok, akik évtizede küzdenek a jelenség, a betegséggé fajult függőség ellen. Nincs közösségi élet, nincs viselkedésmódot oktató felnőtt, nincs erkölcsi, vallási nevelés. Ezért nincs már tanár, idősek és szülők iránti tisztelet, de a legtöbb magyar gyermek esetében család sincs, mert már a korábbi generációk sem értették a hűség, a szeretet, a felelősség érzését. És, ha mindez nincs, akkor a további generációkban sem lesz felelősségérzet, a tartalmas életrevaló muníció. 

Megjegyzem, az iskolák sokaságában is drámai a helyzet a telefon és egyéb technikai eszközök tekintetében. Az állam a diákokat ellátta laptopokkal, a tanár pedig, sokhelyütt nem leadja az anyagot a tanórán, elmagyarázva egy-egy történelmi esemény körülményeit, hanem kiadja az osztálynak, hogy mit keressenek ki a neten – laptopon, telefonon – forrásanyagként, és a következő órára írjanak belőle esszét… Ez azonban nem tanítás! 

Tehát, nem a rendőrségi stílusú tiltással kellett volna kezdeni az leszoktatást, hiszen egyelőre még nem olyan világban élünk, ami ezt indokolná. Hacsak nem abból indulunk ki, hogy mint annyi más, ez is uniós Befehl volt, amit haladék nélkül, mint a többi uniós alárendeltségű országban, kötelező volt  bevezetni. Akkor érthető a parancs közreadása, mellőzve a részletes kidolgozást és rátolva a felelősséget az iskolákra, tanárokra és igazgatókra, mert ez is egy messzire mutató, szomorú terv megvalósításának a része. (Ne készülhessen felvétel az esetleges érzékenyítő órákon, ne lehessen videófelvételt készíteni, ha netán idegen országból jött tanulók verik a tanárt, a szülőktől az iskola idejére el legyenek zárva a fiatalok.... etc. Mert nem véletlen az, hogy az Unió országaiban szinte egyszerre tiltották be, minden előzetes információ és a részletek kidolgozása nélkül az iskolai telefonhasználatot, miközben a digitális kultúra tananyagként szerepel...)

A legtöbb iskolában, ma még nem tudják kik és hogyan gyűjtik be a telefonokat, hiszen a kevés tanár és a technikai személyzet sokszoros túlterheltsége mellett ez komoly problémát okoz egy-egy több száz fős tanintézetben. A telefonok visszaadása a tanítás után, hasonló terhet jelent. Nem beszélve arról, hogy bizony vannak iskolák, ahol az átlagosnál nagyobb veszélye van a telefonok eltűnésének, ellopásának. Az ellopott százezres telefonokért ki vállalja a felelősséget? Erről sem szól a rendőrminiszteri fáma. Miért nem hagyta helyben az eddigi, osztályfőnökök és igazgatók által hozott telefonhasználttal kapcsolatos rendelkezéseket a minisztérium? Nincs konkrét utasítás arra sem, hogy a pumpás és egyéb, telefonnal összekötött egészségügyi eszközt használó cukorbeteg vagy SNI-s gyermek telefonhasználatát hogyan szabályozhatják az iskolák. Arra sem gondoltak a rendőrminisztérium oktatásfelelősei, hogy azok a fiatalok, akik ma felháborodásuknak adnak hangot, 2026-ban már választók lesznek… hangadók, küldött, jól fizetett ellenzéki politikusok pedig, már most is szekérderékkal vannak a mai magyar közéleti káoszban, és úgy forgatják a tapasztalat nélküli, hazugságoknak is bedőlő, világmegváltásra készülő, alulképzett fiatalokat, ahogy akarják. 

Összességében tehát, a telefonozás iskolai beszüntetése elvárt és jogos intézkedés lett volna, de sokkal nagyobb hozzáértéssel, a fiatalok igényeinek ismerete alapján, velük egyeztetve, a tanárok beavatásával és tanácsaik, tapasztalataik megfogadásával. Mert az iskolákat érintő rend, nem az autópálya-rendőrség szolgálati szabályzata. Csak megjegyzem: – itt nem felesküdött egyenruhásokról szólnak a dolgok, hanem a végtelenségig leterhelt, de viszonzásul alulfizetett iskolai technikai személyzetről, ezernyi adminisztrációra kötelezett tanárokról, és képzett igazgatókról, akik eddig is lelkiismeretesen, csak a gyermekek érdekeit, jövőjét szolgálták, és azokról akik – úgy tűnik –, senkit nem érdekelnek… a gyermekeinkről, akik nem feledékenyek és két év múlva szavazni fognak!  

Ha pedig, 2026-ban elbukunk, és azzal az ország is elbukik, akkor azt önmagunknak, az ilyen és ehhez hasonló átgondolatlan, de a civil élettől idegen, katonásan (rendőrösen) végrehajtandó „szabályozásoknak” (is) köszönhetjük majd. És még erkölcsi alapunk sem lesz panaszkodni… 

Jó lenne tehát, még egyszer átgondolni, a rendőrminiszteri rendelkezés iskolai telefon és más digitális eszközök használatára vonatkozó részét. Mert a rendelkezés többi része, ez esetben megkérdőjelezhetetlen volna! 

Stoffán György