Ha
egy 19. századi polgár ma visszatérne az élők sorába, bizonyára nem akarna sokáig
a mai Magyarországon tartózkodni, még akkor sem, ha a purgatóriumból kapott
volna néhány nap szabadságot. Ugyanis emberileg és erkölcsileg ma Magyarország
és Európa, maga a pokol. Az emberi tartás, a tisztesség, az egymás iránti
megbecsülés és a nemzeti méltóság, a keresztény szellemiség és korunk
társadalma, politikai elitje, az egyéni magatartás, és a gerinc, a Makó vitéz
és Jeruzsálem közötti nem kis távolságot mutatja.
A
verbális verekedés, a vádaskodás és gyalázkodás semmi ahhoz képest, ami a napokban
Pusztaszabolcson történt. Gyermekek ellen követtek el – eleddig ismeretlen,
aljas gazemberek – terrorcselekményt. Konkrétan: rengeteg zsilettpengét
dobáltak szét a várossá avanzsált nagyközség közkedvelt, új játszóterén, a
homokozóban és a csúszda környékén. Mindezt a tervezett önkormányzati gyermeknapi
rendezvény előtt. Kampány van, tehát, a zsilettpengés, gyermekek elleni
terrortámadást is többféleképpen lehet felhasználni. Ki-ki a pártállása és
érdekei szerint támadhat vele ellenfelet, a polgármester ráolvashatja a
kihívójára, a kihívó a polgármesterre, az emberek egymásra, azaz, mindenki,
mindenkire. Azonban, a zsilettpengés terrorcselekménynek nem a pusztaszabolcsi
politikai háború az oka, hanem egészen más: az a társadalom erkölcsi züllöttsége,
amelyet jobb és baloldal, liberális és nemzeti oldal, kommunista és szélsőjobbos
politikai csürhe szabadított rá Magyarországra a rendszerváltásnak nevezett
néphülyítés elmúlt harmincnégy éve alatt. Abban a rabló-kapitalista, rend
nélküli „demokráciában” keresendő ennek a gyermekek elleni, pusztaszabolcsi
terrorcselekménynek a gyökere, amelyet nap-nap után megélünk, megtapasztalunk,
kivált a választási kampány idején, azaz most!
Mikor
kezdődött ez az egész?
1989-ben,
amikor az első SZDSZ-es támadás érte a reményekkel teli nemzetet akkor, amikor
feltették a kígyóméreggel átitatott kérdést: Ki a magyar? Ám, ez nem volt elég,
mert rögtön utána megvádolták a társadalmat ezek a gazemberek a keresztény
kurzussal, antiszemitizmussal, nácizmussal és hosszan sorolhatnánk, hogy – a
Gadó György féle galíciai fegyvertárból – még mi mindennel. Igaz, egyetlen szó,
egyetlen vád sem volt igaz, de Antallék, mit sem törődve az igazsággal,
irhájukat és hatalmukat féltve, megfelelési kényszerből haptákba vágták magukat,
és a Mazsihisz parancsára feljelentések sorozatát tették e hazug és aljas vádak
alapján magyar, keresztény, valóban rendszert váltani akaró emberek ellen. Ezzel
egy időben Antallék, a gyilkos kommunista diktatúra működtetőinek lehetőséget
adtak a kárpótlási jegyek bevezetésével arra, hogy a politikai hatalmukat
gazdasági hatalommá alakítsák.
Elszámoltatás
nem volt, a spicliket nem adta ki a kormány, hanem tovább használta a
társadalom szennyét, a volt párt-, és KISZ-titkárok tovább élhették fényűző, addig
megszokott életüket azzal az apró különbséggel, hogy a templomokban, a
vasárnapi misén, istentiszteleten elfoglalták az első padokat, és ha már Pusztaszabolcs…
– a volt kommunista polgármester a saját kertjében, maximum hangerővel
hallgatta a vasárnap délelőtti mise-közvetítést.
A
parlamentben is sokszor megmutatkozott az éles ellentét, amely a hatalomváltást
jellemezte. Trianon hetvenedik évfordulóján volt olyan párt, amelyik kivonult
az egyperces néma megemlékezésről, arra hivatkozva, hogy az ilyesmi sérti a
szomszédos országokat. A keresztényellenesség is ott bujkált már a parlamenti
patkóban, hiszen a pápalátogatás előtt gúnyos megjegyzéseket ordítoztak az ülés
alatt, „cápalátogatásnak” nevezve Szent II. János Pál pápa magyarországi
látogatását…
Majd
kormányok váltották egymást, ám már a második, úgynevezett szabad választáson
kiderült, hogy a magyar társadalommal súlyos erkölcsi bajok vannak. Egy pufajkás
– feltehetően 1956-os gyilkos – kommunistát ültetett ez a plebsz
miniszterelnöki székbe, Horn Gyula személyében. Ezzel pedig, folytatódott az az
antalli ország kiárusítás, amely a nemzeti vagyont célozta meg. Megkezdődött a
mezőgazdaság felszámolása is, a Nyugat iránti feltétlen hűség jegyében. A
nemzeti vagyon, az ipar és a mezőgazdaság elherdálásából befolyó összegek jobbára,
érdekes pénzügyi manőverek által privát zsebekbe kerültek.
Ugorjunk
egy nagyot, 2010-be!
A
gyurcsányi ámokfutást és közrablást, amelyet a korábbi kormányok tettek
lehetővé, a 2010-es választás leállította és Orbán Viktor reményt keltő
ígéreteket tett, kellő alázattal a választás, azaz, a győzelem éjszakáján. Egy
ország érezte, hogy felszabadult egy aljas és embertelen, magyarellenes nyolc
év után. Mindenki elkezdett dolgozni, nagy elánnal és a legjobb tudása szerint.
A vesztett, veszett balliberálisok pedig, elkezdték azt a támadásorozatot,
amelyet máig látunk, tapasztalunk. A baloldali média egyre aljasabbul, az
újságírói etikát sárba dobva, a felelősséget figyelmen kívül hagyva nekirontott
a kormánynak, a kormánypártoknak, s elkezdődött – kicsivel később már
külföldről finanszírozva –, a kommunista-liberális hadművelet Magyarország, a magyar
nemzet és a megszállt magyar területek magyarsága ellen. A jobboldali média eleinte
kellő méltósággal, észérvekkel és felülről kezelte a helyzetet, ám egy idő után
felvette ugyanazt a proli stílustalanságot, amellyel a balosok támadták az országot.
Hiába voltak a figyelmeztetések, a jobbos médiumok megmondó emberei – akik nem
mindig voltak korábban jobboldaliak – elvesztették a keresztény, nemzeti méltóságukat
és meghempergették magukat ugyanabban a mocsárban, amelyben a baloldaliak fetrengtek
nagy élvezettel. (https://stoffangyorgy.blogspot.com/2019/11/stoffan-gyorgy-nyilt-level-nemzeti_10.html)
Ekkor,
sok nemzeti gondolkodású újságíró otthagyta – vagy otthagyatták velük – a pályát.
A volt kommunista és liberális médiaguruk viszont átvedlettek melldöngető magyarokká,
keresztényekké, hiszen a kormányhűség – mint minden időben –, most is jól megfizette
a pénzéhes hűbéreseket, épp úgy, ahogyan a balosok az övéiket. Az tisztességes újságírás,
az objektivitás, a sajtóetika a múlté lett. „Bírálni semmit, Egyetérteni
mindenben!” – lett a jelszó. Mindkét oldalon. Ez pedig, az olvasók erkölcsi érzékét
oly módon hatástalanította, hogy a társadalom, a politikai elkötelezettség
szerint gyűlölködve kettévált. Ehhez járult hozzá számos civil szervezet, magyarnak nevezett világszervezet, nemzetiszínbe burkolózott hazaáruló pártok, amelyek a köznyugalmat a megszálló utódállamok és a nyugati liberálisok magyarellenes céljainak megfelelően bomlasztották, bomlasztják.
Igaz,
volt és van is egy jobboldali gondolkodású, saját pénzen nemzeti internetes oldalakat
működtető lelkes orbánista réteg, de arról a hivatalosságok a húsosfazék szűk átmérője
okán nem vesznek/vettek tudomást, noha nélkülük talán egyik kétharmad sem valósulhatott
volna meg. Igaz, ez nem befolyásolja a nemzetért önzetlenül küzdő magánembereket.
Nekik a lelkiismeretük tisztasága és függetlenségük megőrzése, nemzeti média
fenntartása fontosabb, mint bármilyen financiális lehetőség, kommunikációs parancsvégrehajtás.
Az
azonban látható, hogy a színvonal drámai mélységekbe zuhant, és a választások
lényegét sem a magyar néplélek elvárásai szerint fogalmazza meg a jobboldal. Minden
induló várományos igyekszik azt lejáratni, akivel szemben áll. Nem a saját terveiről,
elképzeléseiről beszél rádióban, TV-ben vagy lakossági fórumokon, hanem másokat
ostoroz, rágalmaz, szid, gyaláz. Ez azonban, csupán egy kiváló kommunista módszer,
a társadalom erkölcsi szintjének a rombolására.
A
rend hiányáról, a jog-, vagy igazságszolgáltatás mélységeiről, a
törvénytelenségekről, a közerkölcsről még oldalakat lehetne írni, de felesleges.
A
lényeg az, hogy a pusztaszabolcsi, gyermekek elleni terrorcselekmény tehát, a
társadalmi züllés, a politikai háborúk, az önzés, a kapzsiság, az igazságszolgáltatás
hiteltelensége és a rendnélküliség, azaz, a szánalmas és a valóságtól elrugaszkodott demokrácia-felfogás és a
kormánypártok ebből eredő személyi-, és média-politikája, valamint a baloldal zsigeri magyargyűlölete
és Magyar Péter - sokak számára önimádónak, gyűlöletkeltőnek, egyházellenesnek, hazugságokat sulykolónak ható, megjelenése is okozhatta.
A
helyi torzsalkodások pedig, arra engednek következtetni, hogy nincs hajlandóság
fehér asztal mellett egyeztetni, a
lakosság szolgálatába állni. Persze, ez nem csak Pusztaszabolcsra, hanem minden békétlen, rosszul értelmezett kampányt folytató településre érvényes. Zsilettpengés egyéni aljaskodás, bárhol előfordulhat.
Mert láthatjuk mire képes egy-egy politikus és egy-egy sajtóorgánum gyűlöletre
uszító irányvonala, amely kifejezetten a személyes érdekek, a pénzéhség, és a
hatalomvágy mentén, olykor párthűségbe csomagolva jelenik meg a naiv választók
előtt, akik még zsilettpengét is képesek egy játszótéren szétdobálni…
Összességében, a magyar
választási kampány, a társadalmi megosztottságon kívül a társadalom erkölcsi és
kulturális színvonalát is élesen kimutatta. Mindez, annak a két évszázados
folyamatnak a tetőpontja, amely elindította a társadalmat a liberalizmus és
egyúttal a szocializmus lejtőjén. Ennek a magyar lejtőnek a meredekségét
fokozta 1919., 1920., 1944,. 1947., 1990., azaz a nagy átverés, amely az
európai szövetséghez és ezáltal ehhez a mostani, aljas és embertelen
szellemiségű kampányhoz, valamint Magyar Péter gyűlöletkeltéséhez, egyházellenességéhez,
durva és félelemkeltő szellemiségéhez vezetett.
Ebben
a drámai káoszban, ebben határtalan gyűlölködésben még mindig csak szlogen a kereszténység.
Noha, az egyetlen kivezető út a magyar nemzet számára, ha nem csak szóban, hanem
tettekben, az oktatásban és a mindennapi életben is ott lennének – lehetnének –
nagy, 19.-20. századi példaképeink, akik nem csak beszéltek a kereszténységről
és a nemzet iránti elkötelezettségről, hanem élték is, sőt, közülük rengetegen
az életüket adták a tisztességért, a hitért, az erényekért és a nemzet szolgálatáért.
Ám, nincsenek, nem lehetnek ott, mert a nemzetközi politika parancsa más, de a
mai politikai vezetés, az úgynevezett „elit” – amelynek a szellemi és
ideológiai mércéje a táska vagy a cipő, a napszemüveg ára és márkája –, nem is
tud sokukról.
Az
utóbbi hetekben, hónapokban mindössze egyetlen helyen volt béke és összetartás:
Csíksomlyón. Ez pedig ékes bizonyíték arra, hogy egyedül a kereszténység, a
keresztény magyarság, a Krisztusban való egység, a szeretet és az egymás iránti
megbecsülés, azaz, a Csíksomlyón tapasztalt keresztény és magyar szellemiség teremthet
békét és biztonságot a magyar nemzet számára.
Stoffán
György