Történelmi esély

Nem szeretem, hogy forradalmi választásokról beszélnek manapság. Nem szeretem, mert a magyar nemzet forradalmai mindig vérfürdővel, megtorlással, pusztulással és pusztítással végződtek. A magyar nemzet bármily büszke is, soha, egyetlen forradalmat nem nyert meg. Soha egyetlen merész gondolatát nem tudta megvalósítani, mert árulókkal volt tele, pénzsóvár, hazátlan senkik vitték zátonyra a jó, nemzetépítő gondolatokat, cselekedeteket. Soha nem volt egység, soha nem volt kart-karba öltött összefogás. S, ha egyszer-egyszer előfordult is efféle, nem tartott soká, mert az érdekek, a személyes előnyök mindet felülírtak.

2010 ismét egy olyan időszak, amelyben – bár nem teljesen önzetlenül és a hazaszeretet által vezérelve – egység látszik kialakulni a nemzetben. Történelmi lehetőséget kapott egy párt, amely a magyarság túlnyomó többségének akarata szerint a parlamenti többséget, mi több, kétharmadot szerezhetett meg. Ez olyan esély, amely nagyon ritka Európában, s még ritkább a magyar nemzet történetében. De miért is írom, hogy nem teljesen önzetlen ez a hatalmas összefogás? Nos, mert a történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy mindaddig, amíg a magyart békén hagyják saját tulajdonában, s némi szabadsága is van (utazás, szólás, véleményalkotás etc…), addig csendben tűr, esetleg a kocsmában – politikai helyzettől függően – halkan vagy fennhangon protestál, de az utcára nem megy ki, s inkább hagyja a hatalomban azokat, akik ellen beszél, semmint új erőt, új pártot juttatna az ország élére.

Ez változott most. Az ok Gyurcsány Ferenc és az MSZP-SZDSZ nemzetnyomorító, leszegényítő, nemzetietlen – hazaáruló – politikája. Az a politika, amely a lopást, a bűnözést kormányszinten is legalizálta, amely az igazságszolgáltatásból és a rendőrségből politikai elnyomószervezetet csinált, amely az egyházakat semmibe vette, és alaposan beleturkált az állampolgárok filléreket rejtő zsebébe. Magyarország e politika következtében egy súlytalan, lenézett és megalázott állammá vált világszerte, ami minden magyar állampolgárra árnyékot vetett. A kommunista „érték”-rend az utóbbi nyolc évben csúcsosodott ki, annak minden aljasságával és embertelenségével, hazaárulásával és rablásával, s az ebben megbúvó mérhetetlen primitívségével. Persze elgondolkodhatunk azon, hogy az úgynevezett értelmiség – főrendőrök, bírók, ügyészek, akadémikusok, tanárok etc… - miért és hogyan váltak e sunyi és gátlástalan söpredék kiszolgálójává… A lényeg azonban az, hogy a népnek elege lett, és váltott. Magyarán: - nem a Fidesz nyerte meg, hanem az MSZP vesztette el a választásokat. És ez nagy különbség. A Fideszre akkora nyomás nehezedik ma, amilyen kevés pártra nehezedett eddig az írott magyar történelem során. Hiszen nemzeti pártként úgy kell szolgálnia a hazát, és a magyar népet – bárhol éljen is az a világon -, hogy megfeleljen a világpolitikának, egyensúlyt tartson a külkapcsolatokban, újraélessze a nemzeti tudatot a mára drámai mélységekben lévő anyaországiakban, s a kultúra iránti igényt ismét felkeltse a fiatalságban. Hihetetlen és meghatározhatatlan bölcsesség és energia kell mindehhez. Ha pedig ennek a kihívásnak nem tud eleget tenni az új magyar kormány, és a kétharmados párt, akkor nem csak az ő irántuk táplált bizalom válik semmivé, de Magyarország és a magyar nemzet egyszer és mindenkorra a megsemmisülés visszafordíthatatlan útjára lép.

Mi következik ebből? Az, amit húsz éve írtam le Antalléknak mintegy figyelmeztetésül: - nemzeti keresztény „diktatúrát” kell bevezetni, hiszen egy embertelen és gyilkos diktatúra után nem lehet úgynevezett „demokráciáról” beszélni. Sajnos igazam lett, mert húsz évet lopott el még az addig elrabolt 45-ön kívül az ostoba söpredék minden magyar életéből, lehetőségeiből, Antall szűklátókörű, mindenkit lenéző és mások, más nemzetek igényeihez túlalkalmazkodó politikája miatt.

Mi a legfontosabb tehát ma, amikor egy párt kétharmados többséggel rendelkezik a magyar parlamentben? Elsősorban a határozottság, a tekintély visszaállítása, amelyet ki kell vívni. Az első lépések remekül sikerültek, hiszen látható és tapintható a hangnemváltás az ódon falak között. Nemzeti egység látszik megvalósulni számos olyan témában, amelyekről eddig a kommunista söpredék hallani sem akart, illetve e kérdésekben hazudozva, aljas rágalmakkal tűzdelve szembe ment a nemzet akaratával, igényével.

Régi-új irányokat határozott meg az új hatalom, amely irányok és elképzelések egytől egyig a nemzet javát, az összetartozást szolgálják. Vannak ellenvélemények, hangoskodók, mindenben hibát és ellenséget látók, de aki ma bármilyen módon nekitámad erő és belátás nélkül az új hatalom céljainak, aki hangulatot kelt a kétharmados többségű nemzeti párt ellen, az folytatja azt a hazaárulást, amelyet a kommunista-liberális söpredék cselekedett 65 éven keresztül. Nem tévedés, liberálist írok, hiszen ha a liberális pártok tagságát és vezetőit górcső alá tesszük, láthatóvá válik, hogy többségük az ÁVH-s, kommunista gyilkosok leszármazottja, akik az anyatejjel szívták magukba a hazaárulást, a magyargyűlöletet, az értékek lábbal taposását. Akik tehát bármilyen színben támadnak ma, amikor a legnehezebb lépéseket kell megtennie az új - és a nép által választott - hatalomnak, azok a magyar nemzet ellen lépnek, cselekszenek. A megmaradás és fejlődés, a talpra állás és az erős magyar nemzet kialakulása ellen lázadoznak. Nem jobbak Gyurcsánynál és bűnöző párttársainál.

A kétharmados győzelem tehát hatalmas lehetőség Magyarország, a Kárpát-medence és az egész nemzet számára. Ugyanakkor a részletek e kérdést illetően is veszélyeket hordoznak. Apró cseppekből lesz a zápor, mondja a latin szállóige. Az új hatalom tehát nem hagyhat semmit figyelmen kívül, s minden nemzeti, emberi és kulturális ügyre egyformán nagy figyelmet kell fordítania. S itt mindjárt megjegyeznék egy számomra nagyon fontos dolgot: - az új miniszterek meghallgatásán, amikor a kultúra minisztériumának várományosát hallgatta meg a grémium, szó volt mindenről, ami e minisztérium felelőssége, a sportig bezárólag. Azonban egy téma kimaradt – mert a kérdezőkből is már hiányzik! -: a művészeti oktatás, és az általános iskolai ének-zeneoktatás, amelynek óraszámát úgy negyven éve csökkentette le az akkori ország romboló csőcselék, Acél elvtárs javaslatára. Ma, amikor e csökkenés ellenére is zenei nagyhatalom vagyunk, újra kell gondolni a művészeti és zenei oktatás rendszerét, annak lehetőségeit és általános iskolai alkalmazását. Ugyanis a gyermeki lélek és a klasszikus zene oly harmonikusan válik eggyé egy jó pedagógus óráin, mint Bach orgonamuzsikája és a lipcsei Tamás-templom. A gyermeki lélek a zenét issza, a népzene pedig génjeiből fakadóan életerőt, a hazaszeretet és a nemzeti hovatartozás tudatát határozza meg egy életre. És bár kicsinek látszik az ügy, mégis a legmeghatározóbb annak a minisztériumnak a munkáját illetően, amelynek várományosa a sok kérdésre ugyan megválaszolt, jól és elfogadhatóan, de a magyar gregorián, Tinódi Lantos Sebestyén, Hg. Esterházy Pál, Erkel, Liszt, Kodály, Bartók, Werner Alajos, Tamás G. Alajos, Kurtág György és Szörényi Levente hazájában senki nem szólt az ellopott zeneoktatás visszaadásáról… És ez egy rés az új kormány várfalán, amelyen minden jó politikai intézkedés „elfolyhat”, s amely rés bizony tátongó barlangbejárattá növekedhet. Mert a legfontosabbról, az ifjúság lelkének, a zenén keresztül való nemessé és magyarrá neveléséről nem esett szó! Ha a sportról, mint problémás ügyről szó volt, akkor figyelmeztetek ismét, mint tettem húsz esztendeje is: - az ép testben ép lélek mondás csak akkor érvényes, ha mindkettőnek megadjuk azt amitől ép és erős lesz.

S hány efféle lyuk tátong még az új kormány programjának falán? Nem tudjuk, de aki érez bármilyen hiányt, az szeretettel és alázattal igyekezzék közölni, figyelmeztetni – hátha meghallgatást nyer. Mert ha elcsordogál a jó, s a rések egyre nagyobbra nyílnak, akkor a kormányzás belebukik, a célok semmivé foszlanak, a magyar nemzet pedig – mint mondtam – megsemmisül. Ugyanis a nagy lehetőségben ott a még nagyobb bukás esélye is. És az végzetes.

Mindezt miért is írom, Kedves Olvasónk? Mert figyelmeztetni szeretnék arra, hogy mivel tudja minden ember a maga helyén és a maga tudásával segíteni a nemzeti kormány munkáját, a saját és gyermekei jövőjét. Szeretettel és alázattal. A nemzet iránti alázattal és elkötelezettséggel. Ugyanis nem a zsebünk telítettsége a lényeges ma, hanem a megmaradásunk biztosítéka. Megmaradni azonban csak szeretettel, hittel és odaadással lehet. Dobó vagy Rákóczi sem azon meditáltak, hogy mennyit kapnak a csatákban való részvételért, hanem tették a dolgukat. Zadravecz István ferences püspök sem az apanázsért prédikált és erősítette magyar nemzetét, és a trianoni határok megsemmisülésében való hitet egyszerű ferences habitusában, hanem azért, mert Istentől kapott talentumait arra használta, amire kapta. Istent és hazát kellett szolgálnia, és akart is szolgálni. És isten útjai kifürkészhetetlenek. Az új nemzeti erő arra is lehetőséget kapott, hogy egykori bűnét varázsütésre jóvátehesse. Akik kivonultak 1990-ben a trianoni megemlékezéskor a parlamenti ülésteremből, ma ők adhatták meg a kettős állampolgárságot a határon túli magyarságnak. Mi ez, ha nem isteni lehetőség, a kegyelem megnyilvánulása? Hiszen ezek után már senki nem tehet szemrehányást az 1990-es botor cselekedet miatt.

Öröm manapság, hogy valósi egységbe kovácsolódott a nemzet, ám ez az egység még drámaian törékeny. Nem kipróbált, és labilis. A lehetőség megvan, az akarat szintén. Ami lényeges, hogy hitünk is a helyén legyen. Az a tántoríthatatlan istenhit, az a keresztény remény és szeretet, amelynek Krisztus parancsai, ránk hagyott tanítása a fundamentuma. Mert Isten nélkül nincs megmaradás, nincs jövő és nincs lehetőség. S mindezt a szeretet tarja egyben. Az a szeretet, amely egymás iránt, a magyar nemzet iránt, és az emberiség iránt nyilvánul meg és kapcsol össze Istennel. A másik fontos és lényeges elem az alázat, amit nem szabad összetéveszteni a meghunyászkodással, a félreállással. Az alázatos szolgálat, egy szeretetettel teljes szolgálat, amely teljesen kizárja az önös érdeket, és csak a közösség, a nemzet érdekeit tartja szem előtt. Hívő embernél imával párosul…

„Figyelmeztető” cikkem végére tartogattam egy csodálatos reggeli imát, amely a „nemzet reggelén” épp olyan aktuális, mint az egyes ember napkezdetekor. Hiszen minden nap új lehetőségekkel és reményekkel van tele Isten által. A választások után a nemzet is új reményekkel és lehetőségekkel élhet, ha akar, ha hisz benne, és ha tud.

Ragyogva fénylik már a nap,

Az úrhoz szálljon énekünk,

Hogy minden ártót űzzön el,

Járjon ma mindenütt velünk.

Nyelvünket fogja fékre ma,

Ne szóljon rút, pereg szava,

Szemünket védőn óvja meg,

A hívságot hogy ne lássa meg.

Lakjék szívünkben tisztaság,

Távozzék minden dőreség,

A testnek dölyfét törje meg,

Étel, s italban hősi fék!

Hogy majd a nap ha távozott,

S az óra újra éjt hozott,

Lemondásunk szent éneke

Legyen az Úr dicsérete.

Dicsérjük az örök Atyát,

Dicsérjük egyszülött Fiát,

S a Szentlelket vigasztalót,

Most és örök időkön át!

Az egyházban nincs erkölcsi válság!

Két évfordulót is ünnepel ezekben a napokban a Mindszenty Emlékbizottság és a Zadravecz István Baráti Kör elnöke és tagsága. A húsz évvel ezelőtti változások idején a Jurta Színházban – amelyet ma igyekszik méltatlanul elfelejteni az összes ott született párt – alakult meg a Mindszenty Emlékbizottság, majd 15 esztendeje, Zadravecz István ferences tábori püspök halálának 30. évfordulóján a Zadravecz István Baráti Kör. Mindkét civil társaságnak az alapítója Stoffán György, akit e két évforduló alkalmából kerestünk fel.

– Miért áll annyira közel önhöz e két egyházi személyiség, hogy emlékükre kis csoportokat is szervezett?

– Nos, mind a két egyházi méltóság hihetetlen nagy szellemi, lelki, és erkölcsi példát mutat. Az erkölcsi példamutatásba a hazaszeretet és a keresztény nemzet egysége megteremtésének a szándéka is benne foglaltatik. Ők mindketten szenvedtek, és mindkettőjük szenvedését az emberi méltóság melletti kiállás, a magyarság iránti elkötelezettség és a hithez való hűség „okozta”. Egy embertelen világ kezdetén ők voltak az első áldozatok, de egyben a mai embernek is erőt adó példaképek. Hiszen a keresztény értékek mentén, Krisztust követve vállalták azt, amit Isten rájuk bízott.

– Zadravecz megítélése nagyon képlékeny még ma is. Mi ennek az oka?

– Nem tudom kinek milyen baja van vele, de el kell mondani, hogy egy egyenes, a hitért és a nemzetért holtáig kiálló, és haláláig szenvedő magyar főpap volt. Aki nem érti Zadravecz hihetetlen áldozatát, annak kár arról magyarázni. Aki viszont veszi a fáradtságot, és nem csupán a kommunista történelemkönyvekből óhajt informálódni, hanem korabeli beszédeket és róla írt könyveket vesz elő, az bizonyára megérti és követi azt a példát, amelyet a nagy ferences adott, hagyott hátra nekünk.

– Mit tart Zadravecz István legnagyobb cselekedetének?

– Nem lehet egy életművet kategorizálni, abból ezt vagy azt kiemelni. Ő nem mai melldöngető, hol ebben, hol abban a pártban „villogó” magyar politikus, közéleti személyiség volt, hanem olyan ember, aki életét tette fel a nemzet megmaradására, a kommunisták elleni harcra, az emberi méltóság védelmére, az egyház megmentésére. Nincs kisebb vagy nagyobb cselekedete. A Zadravecz életmű csak egyben és csak összességében értékelhető. Ehhez pedig, még sok idő kell, hiszen ezernyi adat, dokumentum vár feldolgozásra magával a korral kapcsolatban is… Talán azért „képlékeny” – ahogy ön mondta – a püspök úr mai megítélése, mert nehezen fér a mai ember fejébe, hogy ki lehetett az, aki a nyilasoktól kért és kapott élelmiszert a rendje által és általa is bújtatott zsidók számára. Sokan csak azt akarják látni ebből az egészből, hogy a „nyilasoktól”, mások pedig csak azt, hogy a zsidóknak – egyik megközelítés sem vezet sehová. Ezért van ez a baráti kör, amelynek a jelmondata Zadravecz István püspök úr püspöki jelmondata: Pro Regno Mariano! – Mária országáért!

– Az egyház, illetve a ferences rend sem ismeri el Zadravecz püspököt.

– Ez egy súlyosan téves és nem helyénvaló felfogás. A ferences rendnek nem az a dolga, hogy egy-egy rendtagot kiemeljen, és folyamatosan őt dicsérje, róla szónokoljon, „szentté avassa” a hívek szemében. Ez a rend 1220-as évektől napjainkig rengeteg hőst adott a világnak, Magyarországnak, akik között ott van Zadravecz püspök is. A ferences rendet, épp úgy, mint Zadraveczcel kapcsolatban mondtam, Szent Ferenctől napjainkig kell példának tekintenünk. Ez a rend egyetlen örök fogadalmat tett tagját sem tagadta meg, de fölöslegesen nem érdemes konfliktusokat keresni egy olyan társadalomban, amely önmagát sem ismeri. Hogyan értené meg ez a társadalom egy bizonyos kor, egy bizonyos személyiségének az életszentségét, áldozatát? A ferences történészek, és mi is ismerjük, tudjuk ki volt, de fölösleges az amúgy is egyházellenes közhangulatot fokozni olyasmivel, amit a többség nem ért. Mindennek eljön a maga ideje. És ez az idő úgy érzem, közel van.

– Mindszentyről még nem beszéltünk. Mi indította el önben 1990-ben a szándékot az emlékbizottság létrehozására?

– Ez egy szép történet. A Jurta Színház amolyan darázsfészek volt ezekben az években. Itt alakultak a pártok, itt zajlottak a nagy viták és beszélgetések a jövőről, s itt még volt reménye, bizalma az embereknek a rendszerváltást illetően. És élt még egy olyan – akkor 80 körüli – generáció, amely tanácsokat tudott adni. Jó kapcsolatom volt Mindszenty bíboros úr régi munkatársaival: Mészáros atyával, aki titkárként dolgozott mellette a Pázmáneumban; Harangozó Ferenc atyával, aki a Burg Kastl-i magyar gimnázium igazgatója volt; Kölley György atyával, aki a nyugat-európai magyar cserkészek vezetője volt Münchenben. Említhetném a kiváló Mindszenty-tisztelő és kutató ferences atyát, Füzér Juliánt, akivel levelező kapcsolatban voltam, vagy Krupa Sándor P. Kolumbán ferences atyát, aki szintén sok tanácsot adott levélben Amerikából, azokban a reményteli időkben.

Egy alkalommal, 1989-ben Kölley Gyurka bá’val a müncheni érsekségre mentünk „hivatalos” cserkészügyben (támogatást kérni ment az érsekhez, a nyári erdélyi cserkésztáborhoz, és engem is magával vitt). Épp ott tartózkodott szabadságon Ratzinger bíboros úr, azaz Őszentsége, a mai XVI. Benedek pápa. Kölley Gyurka bá’ bemutatott neki is, és az ebéd alatt végig beszélgettünk a magyarországi helyzetről, a változásokról, a magyar társadalomról. Ratzinger bíboros úr megkérdezte, hogy mit tudnak a mai magyar fiatalok, és általában a magyarok Magyarországon Mindszentyről, az ő szenvedéseiről, s van-e már Magyarországon valamilyen szervezet, amely az ő nagyszerű emlékét őrzi. Elmondtam, hogy sokan vannak, akik otthonról hozták a Mindszenty-tiszteletet, de a hivatalos egyház egyelőre nem beszél róla, és az Emlékirataim című könyv is csak lopva kerülhet be az országba. Erre a bíboros úr azt mondta, hogy „lám, megvan a keresztény emberek rendszerváltó feladata. Beszéljetek róla ti, a katolikus újságírók, a fiatalok, a magyarok, a keresztény hívek! Készítsétek elő az egyház intézkedését, hiszen ma az egyházra olyan nehéz feladatok hárulnak, amelyekhez hatalmas lelkierő kell, és amelyekben segítenetek kell az egyházat.” Ekkor fogant meg a gondolat, hogy ha van egy Mindszenty Stiftung Németországban, miért ne lehessen egy hasonló Magyarországon is. És jött a lehetőség, amikor a Jurtában megalapítottuk a Mindszenty Emlékbizottságot, és elmondhattuk Mindszentyről azt a beszédet sok száz ember előtt, amelyet a magyar és a világsajtó, valamint az amerikai Katolikus Magyarok Vasárnapja című, a ferences rend döntése alapján 1992-ben sajnos megszűnt amerikai katolikus újság is hozott. Azt hiszem akkor itthon sokan megijedtek, féltek, és sokan örültek is. Hiszen mi követeltük először nyilvánosan a kommunista diktatúra által elítélt, meghurcolt papok és püspökök rehabilitációját, Mindszenty hamvainak hazahozatalát Mariazellből, a végakarat szerint, az egyházi ingatlanok visszaadását, a szerzetesrendek reorganizációját. És nyilvánosan újraértékeltük a kommunisták évtizedes hazudozása után Mindszenty 1956. november 3-ai rádióbeszédét. Tehát elindítottunk valamit, aminek a gyümölcse lassan ugyan, de beérik. Történelmi feladat volt, amit igyekeztünk a legjobb tudásunk, hitünk szerint elvégezni. Nem mindenkinek adatik meg fejjel a falnak menni, de ez esetben a fal bizonyult gyengébbnek. Voltak, akik szélsőségeseknek, hangoskodóknak, értelmetlen hőzöngőknek tartott minket, de akkor ez nem érdekelt. A fiatalos hév és a tenni akarás, Ratzinger bíboros úr bíztatása elfeledtette az itthoni kellemetlenségeket. Bíztunk a jövőben és bíztunk Istenben. Épp úgy, mint ma.

– Mégsem látjuk önöket a nyilvánosság előtt, nem adnak ki nyilatkozatokat, mint más civil szervezetek, és nincsenek ott azokon a megemlékezéseken, amelyeket egyházi vagy politikai szervezetek rendeznek Mindszenty emlékére.

– Nekünk nem célunk az önmutogatás és ostobaságok nyilatkozatként való közreadása. A Magyar Katolikus Egyháznak ma felelős és a keresztény népet szolgáló püspöki kara van, Őeminenciája Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom–budapesti érsek vezetésével. Egy civil szervezet csak akkor szólaljon meg, ha a hivatalos vezetés nem megfelelő. Ma a „civil szférának” szolgálnia kell az egyházat püspökeinek útmutatása szerint. Stuttgartban beszélgettem 1990-ben dr. Habsburg Ottó elnök úrral, akitől egy nagyon fontos dolgot tanultam. Azt mondta: „Soha nem az volt számomra a lényeg, hogy engem lássanak, és halljanak beszélni, vagy ott legyek az újságok címlapján, hanem az, hogy a gondolataim valamilyen módon elérjenek minél több emberhez. A keresztény Európa és a keresztény Magyarország védelme, és a védelem stratégiája nem feltétlenül a kirívóan széles nyilvánosság. Ám, bárkinek hajlandó vagyok interjút adni, mert az a lényeg, hogy minél nagyobb körben olvassák a gondolataimat.” Azóta én is ezt vallom, annak ellenére, hogy újságíróként sok cikkem jelenik meg, de ez a két kis szervezet a magánéletem része. Vagyunk, létezünk, egy-egy közös szentmise, összejövetel, havonta egy-egy jó beszélgetés, amire mindenki hozhat, akit akar – és egyre többen vagyunk. Talán ma már nem is a nevek fontosak: Zadravecz és Mindszenty, hanem az az irányultság, az az eszmeiség, amelyet ők képviseltek, hagytak ránk. Vannak olyan több órás beszélgetések, amelyek keretében nem is említjük e két nagyszerű főpap nevét, mert előkerülnek újabb és újabb kutatási eredmények, nevek, amikről, és akikről beszélünk, beszélnünk kell.

– A politika beszűrődik ezekbe a beszélgetésekbe, összejövetelekbe?

– Nem, vagy csak nagyon felületesen. A politika ugyanis ma nem szalonképes a mi összejöveteleinken. Miért beszélnénk arról, hogy ki és mit hazudozik, ki és mennyit lopott vagy megint milyen politikai támadás érte a kereszténységet.

– Akkor voltaképpen mi ez a két szervezet? Hogyan jellemezné ön, mint alapító a Mindszenty Emlékbizottságot és a Zadravecz Baráti Kört? Mi értelme van a létezésüknek?

– A kettő már összenőtt. A mai világban ez amolyan „úri kaszinót” a számunkra, ahonnan arra a néhány órára kiszorul minden, ami megkeseríti az ember életét. A lélek nyugalma, a hit, a hazaszeretet, a történelem, az egyház iránti hűség, az egyházművészet, és az egyházzene állnak a középpontban. A cél változatlan fenntartani egy szellemi műhelyt Zadravecz és Mindszenty szellemiségében. S örülünk egymásnak, amikor találkozunk.

– Még egy kérdést, ha megenged: hogyan élik meg, az egyházon belüli súlyos erkölcsi válságot, a pedofil papok ügyeit, és azt, hogy magát a pápát is bűnrészesnek mondják? Szó esik-e ezekről a problémákról?

– Nem! Mert az egyházban nincs erkölcsi válság! Néhány ember gyengeségéről, és bizonyítatlan évtizedes vádakról beszélhetünk. Kérdés viszont, hogy az „áldozatok” mennyire használták ki egykor a másik ember, a pap gyengeségét, azaz milyen mértékben felelősek ezekben az ügyekben, amelyek mindössze háromszázad százalékát teszik ki az összes ilyen cselekménynek. Nem az egyház, hanem az egyes ember követte el a bűnt, amiért az egyes embernek kell felelnie. Az egyháznak ehhez semmi köze nincsen. Aki bűnt követ el, az kizárja magát az egyházból, azaz a hívő, Krisztust követő emberek közösségéből, és büntetést érdemel. Krisztus azt mondta, hogy az ilyen embernek jobb, ha követ köt a nyakára és a vízbe ugrik. Mi az egyház tisztaságát és tanításainak egyértelműségét látjuk. És ez nem valamilyen szemellenzős, bigott helyzetértékelés, hanem a valóság. A pápa rágalmazása pedig egyenesen ízléstelen.

Dr. Emődy Béla

Európai Idő

„Azt mondják, nem adnak…

…engem galambomnak”. Így kezdődik a tót himnusz, amely valójában magyar népdal, s mint ilyet Bartók Béla is lejegyezte. Vagy Bela Bartok? Nem is tudom hirtelen, mert hovatovább minden magyarnak hitt híresség tóttá válik, ha Robi Fico végére jár a magyar történelemhamisításnak. És miért ne járna utána? A tót „História” címmel megjelenő havilapban már egy elfeledett tót tudósról szóló könyv recenziója jelent meg. És ez a szerencsétlen, és elfeledett tót tudós nem más, mint Stefan Anian Jedlik, azaz Jedlik Ányos Benedek-rendi szerzetes, aki az ősi tót iskolarendszernek köszönhetően feltalálta a dinamót. De ott van a régebbi elfelejtett tót hős, is, Mikulás Zrinsky, akit mi ostoba és nacionalista botor magyarok Zrínyi Miklósként tartunk magunkénak.

Rákócziról, Thökölyről és másokról ne is beszéljünk, de lehet, hogy Kodály is hamarosan tót zeneszerző lesz. Igaz, nincs ezen mit csodálkozni, hiszen Gabrielovi Bethlenovi is híres tót történelmi személyiség volt e tudományos tót lap szerint.

De ez az élet. Változik a világ, és mi is változunk benne. Kilencven esztendeje kötelező volt lemondani a magyar állampolgárságról, mert Magyarországot a kulturált, művelt Nyugat a saját kárára fölszabdalta. Az addig „nemvoltország”, Tótia – ahogy akkoriban nevezték –, hatalmas birodalommá vált, és bekebelezte Csehországot is. Pedig – és erről sem szól sem a magyar, sem a tót történelemhamisítók sokasága –, a magyar kormány 1920 februárjában teljes körű autonómiát engedélyezett a tótoknak, saját minisztériumokkal, saját kormánnyal. A művelt Nyugat azonban pénzért, ledér éjszakákért, s persze felsőbb kőműves-parancsra szanaszét hasította Magyarországot.

Milliókat ölt meg ez a döntés azóta, de csak magyarok millióit. Nem a nagyszerű választott nép tagjait, tehát kit érdekel? Ki foglalkozik manapság ezekkel a dolgokkal. Régen voltak, ma már történelemnek számítanak, s amúgy is mi magyarok hamisítjuk folyton a történelemkönyveket – mondják a tótok… is. A többiek egymást túllicitálva bizonygatják ostobábbnál ostobább történelmi adataikat, amelyekből aligha lehet eldönteni, hogy voltaképpen melyik nép is az Európában, amelyik a legelőször betette ide a lábát. Hiszen Trianon óta minden nemzet(ecske) ezt magának vindikálja, bizonyítva ezzel, hogy a magyarok az ő nyugalmas ittlétüket zavarták meg a Kárpátok gyűrűjében az úgynevezett honfoglalással. A tótok lassan arra a cáfolhatatlan következtetésre jutnak, Szvatopluk és Árpád ugyanazon személy volt, csak skizofrén. A történelem tehát furcsa dolgokat produkál.

Most viszonylagos béke van Romániával, Szerbiával, Ukrajnával, Horvátországgal, és Ausztriával is. Azonban választási kampány van Magyarországon, s ebben a kampányban bizony elővették a jó anyaországiak a nemzetiségi, a Trianonos, és az egyéb efféle cinkelt kártyákat. A választások után úgysem történik semmi, és egyetlen képviselőnek sem lesz továbbra sem szívügye a határon túli magyarság sorsa, de most legalább kiordítozzák magukat. Olyan anyaországgá lett Magyarország, amelyet a gyermekei bizony nagyon szégyellnek. Vagy sajnálnak? Ki tudja. Amolyan jólszituált gyerekek hajléktalan és alkoholista édesanyjára hasonlít ez a mai Magyarország. Mért mondom ezt? Mert az alkoholista hajléktalan ordítozik mindenkire mindent, s véd olyanokat is e dühkitöréseiben, akik voltaképpen ma már őt kénytelenek védeni. Kapóra jött ennek az anyaországnak ma a tót himnusz, kötelező éneklése az iskolákban. Ráadásul a tót himnusz nem is tót himnusz, de ezt mindegy… hiszen hallottunk már klezmer zenében is zsidó népzeneként magyar népdalt. Belefér, hiszen ekkor népzenei kincs senkinek nincs rajtunk kívül a világon. Lophatnak belőle himnusznak valót, népdalnak illőt, s akár rockosíthatja is, aki akarja. Tehát kötelező a tót himnusz éneklése az iskolákban… és ez ma Magyarországon hatalmas problémát jelent a jobboldalnak. Tudok olyan országot, ahol minden reggel egy másik nemzet himnuszát kellett énekelni, nem volt kétnyelvű bizonyítvány, s ez mégsem zavarta az alkoholista, hajléktalant, azaz, az anyaországot. De most kampány van. Kell a balhé. Kell miről beszélni, kell kit szidni, mert nem is kampány a kampány, ha nincs cirkusz. Csak sajnos azt nem látja az anyaországi, amit látnia kellene. A felvidéki magyarságban már nincs erő. Mert felvidéki magyar is alig van már. S aki van, fél, mert Ficóhoz képest Adolf Hitler egy élelmes kisdiák volt csupán. És Ficó után úgy mennek a buta, európaiatlan tótok, mint a tipegő pipék az anyjuk után. Gyűlölik a magyart, mert nem ismerik a saját történelmüket, amely a magyarok nélkül nem is léteznék. Ám, ha a pipék anyja rossz helyre lép, azt a pipék is megkeserülik. De ez már legyen az ő dolguk. A felvidéki magyar tehát fél, retteg, ezért két dolgot tesz. Vagy tót iskolába íratja a gyermekét, vagy ha közel van a határhoz, Magyarországon járatja iskolába – ami Hiller óta szintén nem előny. A legtragikusabb azonban az, amit ma hallottam Nyitrán: - „Mi nem vagyunk magyarok, hanem magyarul beszélő szlovákok.” És ezt három, öt-hat év körüli kisgyermek mondta teljes meggyőződéssel, ellenkezést nem tűrő hangon, amikor rákérdeztem a nemzetiségi hovatartozásukra.

Aztán rájöttem… talán jobb is, ha ezt az egy népdalt, mégha tót himnuszként is, de megtanulják, s ha Jedlik Ányost is tótnak tudják – de legalább ismerik, s talán az idők változásával, amikor számukra is kiderül, hogy nem is volt tót pont rá lesznek büszkék, s általa ismét magyarok.

Addig meg mi énekeljük saját gyönyörű népdalunkat, ők pedig csattogóbb formáját, mint a tót himnuszt. Bár jobban tennék, ha kitalálnának maguknak egy új himnuszt a nagy tót zeneszerző, Erkelovi Franciscovi zenéjére. Addig is reménykedjünk régi jó, magyar (vagy tót?) közmondásunkban: - „A tót is megnyugszik, amikor leesik a fáról.”

És a faág bizony már reccsenget. És van még egy találó, több évszázados közmondásunk, amelyet végszóként csak-csak idevetek, köszönetül Jedlik Ányosért: „A kása nem étel, a taliga nem szekér, a tót nem ember.” Bár ez utóbbi mondás csak annyira igaz, mint amennyire az, hogy Jedlik tót volt...

Stoffán György

Trianoni harangzúgás – avagy a tudatlanság bosszúja

Vannak a világon olyan dolgok, szokások, amelyeket nem lehet az emberi elképzelések szerint változtatgatni. Amikor ragaszkodunk nemzeti hagyományainkhoz, tudnunk kell azt, is, hogy e hagyományok nem véletlenül alakultak ki, s régen minden ma már hagyománnyá érett, nemesedett dolognak praktikus okai voltak. Ilyen a harangozás is. Most, amikor közeledik a trianoni döntés 90. évfordulója, civil szervezetek lépnek föl az egyházakkal szemben, illetve az egyházakat kérve a délután fél ötös harangozásra. Amely egyház nem vállalja a civilek kérését, azt azonnal cionista, kommunistabérenc, magyarellenes és még ki tudja milyen jelzőkkel illetik a sajtóban –a tudatlanok, a mellüket magyarságuk okán, majd beszaggató honfitársaink.

Kezdjük talán a déli harangszóval: Először a kölni egyházmegyei zsinat (1413) rendelte el, de nem minden napra, hanem csak péntekre, Jézus szenvedésének emlékezetére.
1456. június 29-én kelt úgynevezett Imabullájában III. Calixtus pápa (Alfonso Borgia, volt valenciai püspök) az egész egyházra előírta a déli harangszót. Ennek a célja az volt, hogy a muszlimoknál naponta ötször imára hívó imám kiáltásához hasonlóan a keresztényeket is imára szólítsa a magyarországi keresztes seregnek a törökök elleni győzelméért. Hunyadi János 1456. július 22-én a nándorfehérvári diadal során győzelmet aratott a török sereg felett. A pápa a győzelem örömére módosított a kiadott bullán, melynek új szövege szerint, mivel Isten győzelemre segítette a keresztényeket, a déli harangszó alatt elmondott imák egyben a hálaadás imái is legyenek. Így változott át az eredetileg könyörgésre felszólító déli harangszó a nándorfehérvári győzelemért való hálaadás harangszavává. (Kat. Lex. – a szerk.)

A déli harangszó után térjünk rá a harangok praktikus szerepére. Mikor is harangoztak eleink? Amikor veszedelem közeledett. Akkor félreverték a harangokat, és ebből tudta a nép, hogy közeleg a baj, vagy ég a fél város. Ha örömünnep volt, akkor a tornyokban lakó összes harang dicsérte Istent, mert örömöt adott népének. Ilyenek voltak a hadi győzelmek, a király koronázása, a püspök látogatása, az egyházi ünnepek, s az ünnepi szentmisék alatt, az Úr- felmutatásának pillanata, a feltámadási szertartás végén Krisztus halál feletti győzelmének hirdetése. És sorolhantnók azokat a hagyományos szép ünnepeket, amelyeken az öröm zengett a haragok által, hirdetve a hit erejét és nagyságát. Azonban, ha gyászhírt közölt a közösséggel a harang, akkor a lélekharangot húzták meg, amely csengésével alapvetően nem az örömöt, hanem a fájdalmat közvetítette, s az elhunytért való imádságot kérte, arra hívott fel. Nagypénteken egészen a feltámadásig nincs harangozás, mert a gyász olyan mély, hogy azt csak a Krisztussal való személyes kapcsolat csendjében viselhetjük el – mi keresztény, keresztyén emberek.

Most a trianoni gyásznapra harangzúgást kezdeményeztek a civil szervezetek, de ez nem biztos, hogy helyes. Sőt, ha élesen akarok fogalmazni, akkor azt mondom, hogy helytelen. Ugyanis Trianon nem örömünnep a magyarság számára. Ezen a napon vagy félreverni kellene a harangokat, mint 1920. június 4-én tették, vagy csak a lélekharangokat kellene megszólaltatni. Mert ez a nap gyásznap. Egy nemzet gyászának a napja, amely majdnem egyenlő egy temetéssel, hiszen 90 év után, a magyar nemzet drámai fogyása idején, s az esztelenség korában nem szólalhatnak meg az egykor örömünnepeket hirdető harangok. A lélekharangot pedig nem illendő meghúzni, mert a hazát ugyan feldarabolták, de a nemzet él, és egy - azóta is.

Fáj tehát, amikor durva és oktalan írásokban a Katolikus Egyházat ostorozzák azért, mert az papjaira bízta a harangozás lehetőségét és nem rendelte el központilag a június 4-iki délután fél ötkor tartandó harangozást. Az, hogy melyik egyház hogyan dönt harangozás ügyben, az magánügye az egyházaknak. Hiszen a protestáns testvérek fiatalabbak, mint a Katolikus Egyház, így nem tarthatják, nem ismerik, vagy nem ismerik el azokat az ősi magyar(!) szokásokat, amelyek Szent István óta élnek Magyarországon, a harangozást illetően.

A gyűlölködés még a trianoni harangozást illetően is rendkívül visszataszító, de jellemző is. S talán Trianon kialakulásában is szerepet játszott ez a ma tapasztalható szellemi deviancia. Mert a magyarnak mindig kell valaki, akit ellen szólhat, akit megszólhat vagy gyűlöletét ráöntheti. Ma a Katolikus Egyházra hull a civil társadalom egy részének meglehetősen ostoba, és tudatlanságról árulkodó rágalomözöne, amelyre nem is volna érdemes reagálni, ám azért fogtam tollat, hogy egy krisztusi intelmet közreadjak Trianon évfordulója előtt, ami a harangozás vagy nem harangozás ügyét semmivé foszlatja. Ugyanis Jézus a hívő népnek örökérvényű tanácsot adott:

"És mikor imádkoztok, ne legyetek sokbeszédűek, mint a pogányok, a kik azt gondolják, hogy az ő sok beszédükért hallgattatnak meg. Ne legyetek hát ezekhez hasonlók; mert jól tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt kérnétek tőle. Ti azért így imádkozzatok: Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved; Jőjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is. A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma. És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk azoknak, a kik ellenünk vétkeztek; És ne vígy minket kísértetbe, de szabadíts meg minket a gonosztól. Mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség mind örökké. Ámen! Mert ha megbocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, megbocsát néktek is a ti mennyei Atyátok."(Mt. 6, 7-14)

Jó volna tehát egységesen, a keresztény egyházak tagjainak közösen megfogadni Jézus tanítását, és imádkozni a Miatyánkot… hiszen hit nélkül, és remény nélkül és Istenhez szálló és nemzetünkért esedező imádság nélkül, a Katolikus Egyház gyalázása mellett a harang csupán lelketlen kongatás, díszlet, visszataszító politikai színház. Adja Isten, hogy a pünkösdi szent ünnepen a Szentlélek járja át lelkeinket, és töltse el szíveinket szeretettel, egyetértéssel és igaz hittel, hogy ne a harangozáson múljék a nemzet egysége, hanem a közös imádságon!

Stoffán György

"Nyílt levél a Ferinek – ha még itthon van…

"Nyílt levél a Ferinek – ha még itthon van…

Te, Feri!

Igaz, plusz négy évünkbe került, de neked négy év alatt sikerült az, amit a botor magyar évtizedekig nem tudott megoldani. Megsemmisítetted az MSZP-t, a nemzetrontó rablóbandát. Remek magyar gyerek vagy Fecó. Én már-már azt hittem rólad, hogy egy elvetemült gazember vagy, de most látom, hogy a nem-zeti oldal a legnagyobbjai között kell, hogy számon tartsunk. Hiszen feláldoztad magad, jó hírnevedet, szavahihetõségedet annak érdekében, hogy a nemzet vég-re észbe kapjon, és 91 év után elzavarja az általad is gyûlölt, gazemberekbõl álló pártot, amely ellen te dolgoztál a legtöbbet az utóbbi években. Neked Feri sike-rült és egy nemzet lehet hálás azért, mit négy év alatt tettél.

Te tudtad Feri, hogy az elõzõ választási kampányban, 2006-ban szembe kell hazudnod Orbán Viktort ahhoz, hogy az MSZP hatalmon maradhasson, és te véghez vidd az MSZP-t megsemmisítõ négy esztendõs hadjáratodat. Õszödön olyan beszédet mondtál el, ami önmagában is elég lett volna a párt bukásához, de te inkább bölcsen lövettél az emberekre, hogy alaposabb és mélyebb gyûlölet vegye körül ezt a rablóbandát. Feláldoztad magad Feri, de ügyes voltál ebben is. Remekül ingerelted az MSZP ellen az embereket, amikor azt mondtad, hogy el lehet innen menni, itt lehet minket hagyni. Jó voltál Feri! Azt is jókor sütötted el, hogy a mutterodnak spórolnia kell a gázzal – na, akkor is megundorodtak a pártodtól egy páran. De az is jó volt, amikor arra mentél rá, hogy a keresztények is kevesebbet imádkozzanak az MSZP-ért, és kioktattad a pápát, miután a kér-déses nevek között szereplõ nejedet alig akarták beengedni a Vatikánba. Pedig nem is õ, hanem a faterja volt benne állítólag a pápa elleni merényletben. De, nagyon jól csináltad Feri. Még a papokból is kiszedted az utálat magvacskáit.

Annyira jó voltál Feri, hogy nem csak a nemzetnyomorító MSZP-t sikerült kirúgatnod a hatalomból, hanem Dávid Ibolykáékat, és szorgalmi feladatként az SZDSZ-t is. Persze az utóbbiba besegített a Kóka Jani, aki hozzád hasonlóan re-mekül tette a dolgát a nemzet érdekében. Nem hiába, ferences diák volt. Igaz, a tablóképén mindig száraz párizsi díszeleg, szegény takarítónõk bosszankodásá-ra, mert a diákok is félreismerték a Janit. Pedig, ha õ nincs, akkor az SZDSZ még egyben van, és tovább rontja a politikai levegõt Magyarországon. Te Feri! A Janit is a nemzeti lelkiismeret vezette, mint téged, vagy õ fizetést kapott a Fi-desztõl a szadesz szétveréséért? Persze nem kell válaszolnod…

Azt is nagyon jól adtad elõ, hogy a kettõs állampolgárság a magyarországi-aknak csak hátrányt jelent – na, ezért is gyûlölik az MSZP-t az emberek, de nem csak itt, hanem az egész Kárpát-medencében. Feri, te zseniális vagy, komolyan mondom. Jobb voltál, mint az egész 56-os forradalom, mert az bukott, és nagy megtorlásokat csinált utána Kádár. Te viszont fél kézzel elintézted a vén bolsi-kat, Horn Gyulától Kapolyiig.

Ma már azért sem neheztelek rád Feri, hogy alaposan megszívattad az idõs embereket, az egyetemistákat, a kismamákat, a nagycsaládosokat, az egyházakat és mindenkit, akit értél, mert tudom, hogy ezt is azért tetted, hogy elnémítsad a vörös ördögöket, hogy kitétesd a Parlament falai közül a rákosista-kádárista, milliomosra dagadt lopós bolsikat. Becsületes ember vagy Ferkó, csak így to-vább.

Feri! Most a választások után már világos, hogy te voltál a Fidesz bújtatott embere, a belsõ bomlasztó. És tudod, mi tetszik még? Az, hogy úgy engedted elmélyülni ezeket a gazembereket a lopásban és a csalásban, hogy minden tettük visszavetül az MSZP-re és az SZDSZ-re, de õk maguk is büntetést fognak kapni. Remek dolog volt ez Feri. Félreismertünk, amikor szidtunk. Pedig te „megcsi-náltad. Elkúrtad az MSZP-t. Nem kicsit, nagyon” – hogy mint jobboldali, a nem-zetért küzdõ zsenit, téged idézzelek. Valami sejtésem volt már négy éve is, ami-kor megalakítottad a második kormányodat. Akkor azt írtam, hogy azok fogják a „Gyurcsányi” miatt megbuktatni az MSZP-t, akik rájuk szavaztak. Igen! Feri, én felismertem a céljaidat már négy éve. És te teljesítetted az elvárásainkat. A nem-zeti oldal ma a te nevedet áldja Ferkó. Hiszen te képes voltál még hazudozni is, hogy megmentsd Magyarországot. Pedig, neked a hazudozás rettentõen nehéz. Mert te becsületes magyar jobboldali vagy, a Fidesz és a Jobbik elõretolt had-osztálya, s jobboldaliként az ember nem hazudik. Te azonban ezt az áldozatot is meghoztad a nemzetért.

Kedves Feri!

További sikereket kívánok neked. A bérmálkozást meg ne hagyd abba, ha idõd van, csak menjél bérmálkozni, mert az jót tesz mindenkinek. Egyszer azért próbáld ki a konfirmálást is. Bár szerintem az utolsó kenet a legjobb, azt vedd föl, az neked elég egyszer is.

Köszönettel a pártmunkádért, érzéseim veled kapcsolatban maradnak olya-nok, mint régen.

2010. április 25.

Stoffán György

Európai idõ – Sepsiszent"

Választások után…

Megvolt a nagy eufória, mindenki a helyére került annak rendje és módja szerint. A Fidesz és a KDNP alakíthat kormányt, amelynek feje Orbán Viktor lesz. Országgyűlésünk már van, de kormányunk nincs, mert néhány hülye a rendszerváltás idején olyan törvényeket fogadtatott el, amilyenek egyedülállóak a világon. (Londonban már működő kormány van, nálunk ez még hetekbe kerül, addig pedig az ország romboló rablók vezetik Magyarországot, s ki tudja mennyit és hogyan lopnak el a csekélyke maradékból…)

A Parlament megalakulásakor azonban voltak olyan jelek, mintha az ellenzék soraiban és a közjogi méltóságok között akadna néhány súlyos elmebeteg. Bár nevezhetjük ezt az erkölcsi betegséget (Máray után szabadon) morbus hungaricusnak is. Valamiféle idiotizmust véltem felfedezni az ellenzék és egy közjogi méltóság viselkedésében, szavaiban.

Az SZDSZ új alakulata már azzal kezdte, hogy ők az új kormányt illetően nem lesznek elnézők. A közjogi méltóság egy újonnan bekerült pártot ostorozott, az újonnan bekerült párt vezetője pedig olyan ruhadarabban jelent meg az eskütételen, amelyet a volt magyargyűlölő kormánypártok betiltattak. Ezzel szemben egyik fent említett pártnak és a közjogi méltóságnak sem az jutott az eszébe, ami egy lerongyolódott és kirabolt ország pártjainak és közjogi méltóságának eszébe kellett volna jutnia: - az összefogásról és az ország megmentéséről ők nem beszéltek. A mellény viselése, a még meg sem alakult kormány bírálata, és a kommunista söpredék által betiltott ruhadarab mindennél fontosabb volt ezen a diliházat vagy óvodát idéző összejövetelen. A ráadást maga a levitézlett bűnözők pártjának feltételezhetően bűnöző kormányfője dobta be, amikor azt mondta, hogy felkéri a rendészeti minisztert, hogy indítson eljárást a mellény viselése miatt…

És milyen igaza van! Amíg ők a cigányokat hergették a magyarok ellen, és a rendőrnek szinte megtiltották, hogy eljárjon, ha cigány követett el bűncselekményt, addig önvédelemből megalakult a Magyar Gárda, és ahol megjelentek, ott a cigányok bizony halkabban szidták a magyart, s néhány napig nem is mertek kimenni az utcára. ŐK FÉLTEK! Igaz az is, hogy egyetlen pofon, vagy egyéb tettleges megnyilvánulás sem volt a Gárda részéről, a kommunista söpredék fasisztázni kezdett, és habzó szájjal követelte a bíróságtól a Gárda betiltását. Persze nem akkor, amikor az árvíz idején a homokzsákokat a Gárda tagjai rakták éjt nappallá téve a gátakon, s akkor sem, amikor tonnányi ruhát gyűjtöttek a kommunista söpredék által koldussá silányított magyar állampolgároknak, a gyermekeknek. Még a sokszoros sikkasztással és csalással gyanúsított cigányvezető (akiről kiderült trikója felirata ellenére, hogy mégiscsak elképzelhető, hogy bűnöző) szava is többet ért, mint a tisztességes embereké. A bíróság pedig, mint mindig, ismét bizonyította a törvénytől való függetlenségét, és betiltotta a Gárdát. Ismét lealacsonyodott arra a szintre a tudós, és valós függetlenségét (1948-ban) végleg feladó társulat, mint amilyen szinten a kenyéradó gazdája a kommunista söpredék volt, van. (Igaz, megjelent már a jogászok szaklapjában évekkel ezelőtt, hogy „az igazságszolgáltatás nem célja a bíróságoknak”… - na, ez az egy, mihez valóban tartják magukat! Erről azonban majd egy másik cikkben, más alkalommal.) Senkinek nem jutott eszébe megkérdezni Bajnait, hogy mi baja a mellénnyel akkor, amikor az ő pártja magyarok millióit tette tönkre, s hatvanöt évig olyan hazaárulást, gyilkosságsorozatot, jogellenes magatartást tanúsított, milyenhez fogható Sztálin idejében volt csak a Szovjetunióban. Sólyom elment odáig, hogy akin mellény van, az hamisan esküszik. Ehhez nincs is mit hozzátenni, mert akkora marhaság volt ez a beszólás, hogy önmagát elemzi, önmagát járatja le. Új kormány, új szellemiség, de abban a stílusban, amilyet Lendvai Ildikó a rablópárt elnöke, és a hazudozó Gyurcsány Ferenc bevezetett.

Nem vagyok tehát megelégedve az ellenzéki pártokkal, és az államfővel sem. Két dolog tetszett ezen a napon. Az egyik az, hogy az eskü letétele után a mentelmi jogtól megszabadult bűnözőkből egyet azonnal letartóztatta. Budapest volt főpolgármester-helyettese kezén kattant a bilincs.

A másik a Székely Himnusz éneklése a Magyar Parlamentben. Ilyen, úgy hetven esztendeje nem hangzott el. A kommunista söpredék ugyan tudomást sem vett (Hiller Istvánon kívül!) a dal himnusz voltáról, és csomagolgatva arra várt, hogy végre hazamehessen. A Himnusz azonban elhangzott és ez egy üzenet volt. Üzenet a világnak, Európának, és a ma regnáló főhatalmak, amelyek olykor szeretik semmibe venni a magyarságot, a kisebbséggé vált tulajdonosnemzet céljait, akaratát. Énekelni persze lehet bármit, de talán ennek a himnusznak az eléneklése e magyar törvényhozásban figyelemre méltó (is lehet). Ám, csak akkor lesz súlya ennek az új Parlamentnek, Sólyom befejezi a cionizmus által diktált ostoba megjegyzéseit (még rosszabb, ha magától mond efféléket), Vona nem viselkedik úgy, mint egy piperkőc óvodás kislány, s leveszi azt a mellényt… hiszen a Jobbik nem Vona egy mellényétől lesz nemzeti párt. Az LMP ne fenyegetőzzék a kormányt illetően, hiszen jól tudja, hogy hogyan és milyen áron, de főleg milyen céllal ültette be őket a cionista hatalom a Parlamentbe. Őket sem szereti jobban a nép, mint az anyapártot, az SZDSZ-t. Ezt kell jól az eszükbe vésni!

És a Fidesz? Nos, ígéreteikben akkor fogok feltétel nélkül megbízni, ha a magyar bíróságokról úgy repülnek a törvénytelen ítéleteket hozó bírák és ügyészek, mint az a bizonyos macska, amelyik odapiszkított, ahová nem kellett volna. Ha az Ügyvédi Kamara végre valóban ellátja feladatait, és nem a mundért, hanem a jog tisztaságát védi a bűnöző ügyvédekkel szemben. Ha megszűnik az az alkotmányellenes törvény, miszerint akinek pénze van, az kaphat „törvényes” igazságot… vagyis, akinek nincs pénze ügyvédre, az nem mehet a Táblabírósághoz, hisz ott kötelező az ügyvéd. Így a szegényebb magyarak - ha igaza van, ha nincs - elutasítják a fellebbezését! És ha Gyurcsányt vezetőszíjon látom a TV Híradóban. Ugyanis egy ország erkölcsi voltát az igazságszolgáltatás milyensége, azaz valós függetlensége határozza meg. Amíg taláros maffiózók osztják tudálékosan és támadhatatlanul az igazságot a gazdagoknak, a politikaivá silányított titkosszolgálatok segítségével, és a verőlegényekké alacsonyított rendőrséggel karöltve, addig nincs, és nem lehet demokrácia, szabadság és biztonság egyetlen országban sem.

De hitelt adok Orbán Viktor szavának, s most hallgatok. Várok. Várom a cselekvéssorozatot, amely bizonyítja, hogy igazat beszélt a Fidesz a választások előtt. Ugyanis ezen a napon, amelyen magalakult az új országgyűlés, csak tőlük hallottam bíztató, és összefogásra felszólító mondatokat. S, ha már elloptak 52 évet az életemből a kommunisták és cionisták, akkor van időm kivárni azt a fél évet, amely bizonyosságot ad a Fideszt és a Jobbikot illetően. Adja Isten, hogy így legyen!

És újra leírom itt, amit harminckét év alatt ezerszer leírtam már figyelmeztetésül a „hatalmasoknak”: - SALUS POPULI SUPREMA LEX! Azaz, a „Nép jóléte legyen a legfőbb törvény!”

Stoffán György – helyettes főszerkesztő – Európai Idő