„Azt mondják, nem adnak…

…engem galambomnak”. Így kezdődik a tót himnusz, amely valójában magyar népdal, s mint ilyet Bartók Béla is lejegyezte. Vagy Bela Bartok? Nem is tudom hirtelen, mert hovatovább minden magyarnak hitt híresség tóttá válik, ha Robi Fico végére jár a magyar történelemhamisításnak. És miért ne járna utána? A tót „História” címmel megjelenő havilapban már egy elfeledett tót tudósról szóló könyv recenziója jelent meg. És ez a szerencsétlen, és elfeledett tót tudós nem más, mint Stefan Anian Jedlik, azaz Jedlik Ányos Benedek-rendi szerzetes, aki az ősi tót iskolarendszernek köszönhetően feltalálta a dinamót. De ott van a régebbi elfelejtett tót hős, is, Mikulás Zrinsky, akit mi ostoba és nacionalista botor magyarok Zrínyi Miklósként tartunk magunkénak.

Rákócziról, Thökölyről és másokról ne is beszéljünk, de lehet, hogy Kodály is hamarosan tót zeneszerző lesz. Igaz, nincs ezen mit csodálkozni, hiszen Gabrielovi Bethlenovi is híres tót történelmi személyiség volt e tudományos tót lap szerint.

De ez az élet. Változik a világ, és mi is változunk benne. Kilencven esztendeje kötelező volt lemondani a magyar állampolgárságról, mert Magyarországot a kulturált, művelt Nyugat a saját kárára fölszabdalta. Az addig „nemvoltország”, Tótia – ahogy akkoriban nevezték –, hatalmas birodalommá vált, és bekebelezte Csehországot is. Pedig – és erről sem szól sem a magyar, sem a tót történelemhamisítók sokasága –, a magyar kormány 1920 februárjában teljes körű autonómiát engedélyezett a tótoknak, saját minisztériumokkal, saját kormánnyal. A művelt Nyugat azonban pénzért, ledér éjszakákért, s persze felsőbb kőműves-parancsra szanaszét hasította Magyarországot.

Milliókat ölt meg ez a döntés azóta, de csak magyarok millióit. Nem a nagyszerű választott nép tagjait, tehát kit érdekel? Ki foglalkozik manapság ezekkel a dolgokkal. Régen voltak, ma már történelemnek számítanak, s amúgy is mi magyarok hamisítjuk folyton a történelemkönyveket – mondják a tótok… is. A többiek egymást túllicitálva bizonygatják ostobábbnál ostobább történelmi adataikat, amelyekből aligha lehet eldönteni, hogy voltaképpen melyik nép is az Európában, amelyik a legelőször betette ide a lábát. Hiszen Trianon óta minden nemzet(ecske) ezt magának vindikálja, bizonyítva ezzel, hogy a magyarok az ő nyugalmas ittlétüket zavarták meg a Kárpátok gyűrűjében az úgynevezett honfoglalással. A tótok lassan arra a cáfolhatatlan következtetésre jutnak, Szvatopluk és Árpád ugyanazon személy volt, csak skizofrén. A történelem tehát furcsa dolgokat produkál.

Most viszonylagos béke van Romániával, Szerbiával, Ukrajnával, Horvátországgal, és Ausztriával is. Azonban választási kampány van Magyarországon, s ebben a kampányban bizony elővették a jó anyaországiak a nemzetiségi, a Trianonos, és az egyéb efféle cinkelt kártyákat. A választások után úgysem történik semmi, és egyetlen képviselőnek sem lesz továbbra sem szívügye a határon túli magyarság sorsa, de most legalább kiordítozzák magukat. Olyan anyaországgá lett Magyarország, amelyet a gyermekei bizony nagyon szégyellnek. Vagy sajnálnak? Ki tudja. Amolyan jólszituált gyerekek hajléktalan és alkoholista édesanyjára hasonlít ez a mai Magyarország. Mért mondom ezt? Mert az alkoholista hajléktalan ordítozik mindenkire mindent, s véd olyanokat is e dühkitöréseiben, akik voltaképpen ma már őt kénytelenek védeni. Kapóra jött ennek az anyaországnak ma a tót himnusz, kötelező éneklése az iskolákban. Ráadásul a tót himnusz nem is tót himnusz, de ezt mindegy… hiszen hallottunk már klezmer zenében is zsidó népzeneként magyar népdalt. Belefér, hiszen ekkor népzenei kincs senkinek nincs rajtunk kívül a világon. Lophatnak belőle himnusznak valót, népdalnak illőt, s akár rockosíthatja is, aki akarja. Tehát kötelező a tót himnusz éneklése az iskolákban… és ez ma Magyarországon hatalmas problémát jelent a jobboldalnak. Tudok olyan országot, ahol minden reggel egy másik nemzet himnuszát kellett énekelni, nem volt kétnyelvű bizonyítvány, s ez mégsem zavarta az alkoholista, hajléktalant, azaz, az anyaországot. De most kampány van. Kell a balhé. Kell miről beszélni, kell kit szidni, mert nem is kampány a kampány, ha nincs cirkusz. Csak sajnos azt nem látja az anyaországi, amit látnia kellene. A felvidéki magyarságban már nincs erő. Mert felvidéki magyar is alig van már. S aki van, fél, mert Ficóhoz képest Adolf Hitler egy élelmes kisdiák volt csupán. És Ficó után úgy mennek a buta, európaiatlan tótok, mint a tipegő pipék az anyjuk után. Gyűlölik a magyart, mert nem ismerik a saját történelmüket, amely a magyarok nélkül nem is léteznék. Ám, ha a pipék anyja rossz helyre lép, azt a pipék is megkeserülik. De ez már legyen az ő dolguk. A felvidéki magyar tehát fél, retteg, ezért két dolgot tesz. Vagy tót iskolába íratja a gyermekét, vagy ha közel van a határhoz, Magyarországon járatja iskolába – ami Hiller óta szintén nem előny. A legtragikusabb azonban az, amit ma hallottam Nyitrán: - „Mi nem vagyunk magyarok, hanem magyarul beszélő szlovákok.” És ezt három, öt-hat év körüli kisgyermek mondta teljes meggyőződéssel, ellenkezést nem tűrő hangon, amikor rákérdeztem a nemzetiségi hovatartozásukra.

Aztán rájöttem… talán jobb is, ha ezt az egy népdalt, mégha tót himnuszként is, de megtanulják, s ha Jedlik Ányost is tótnak tudják – de legalább ismerik, s talán az idők változásával, amikor számukra is kiderül, hogy nem is volt tót pont rá lesznek büszkék, s általa ismét magyarok.

Addig meg mi énekeljük saját gyönyörű népdalunkat, ők pedig csattogóbb formáját, mint a tót himnuszt. Bár jobban tennék, ha kitalálnának maguknak egy új himnuszt a nagy tót zeneszerző, Erkelovi Franciscovi zenéjére. Addig is reménykedjünk régi jó, magyar (vagy tót?) közmondásunkban: - „A tót is megnyugszik, amikor leesik a fáról.”

És a faág bizony már reccsenget. És van még egy találó, több évszázados közmondásunk, amelyet végszóként csak-csak idevetek, köszönetül Jedlik Ányosért: „A kása nem étel, a taliga nem szekér, a tót nem ember.” Bár ez utóbbi mondás csak annyira igaz, mint amennyire az, hogy Jedlik tót volt...

Stoffán György