Baranyi festőtanfolyama és egy felvonulás margójára

 

Sokan felesleges cirkusznak vélik az elmúlt hetek Baranyi-féle OKJ-s tanfolyamát, amelynek keretében a köztéri padok festését sajátíthatta el a nagyérdemű. Ha azonban, belegondolunk ebbe a politikai OKJ-ba, akkor egy olyan veszélyt láthatunk, amely átjárja Európát és sajnos a korábban kicsinnyé tett hazánkat is. A padnak ugyanis teljesen mindegy, hogy milyen színű, ám a folyamatos festegetés, feljelentgetés olyan aljas és egyben végtelenül primitív provokáció, amely – mint Baranyi mondta –, az egész társadalmat érinti. Igaz, nem úgy, mint azt a zseniális polgármesterasszony értette. A társadalom viszont elvárja, hogy ezt a renitens és erkölcseiben a klasszikus erkölcsi normákat elvető kisebbséget lehessen végre kordában tartani. Hiszen, oly sok dologban ellenkezünk – persze joggal –, a mai európai értékeknek mondott anarchiával, hogy ez a rendcsinálás igazán nem volna megterhelő. Ám, nincs rendcsinálás. A rendőr ott áll és védi a padot, a másik helyszínel, és lassan odajutunk, hogy azok lesznek rabosítva, akik a renitensek által festett padot visszamázolták eredeti szépségébe. Ám, itt és most nem egy padról van szó csupán, hanem a társadalom értékrendjéről, amelyet nagy vehemenciával és hatalmas összegekért igyekszik rombolni egy arrogáns, józan érvekkel meggyőzhetetlen kisebbség, noha törvények védenék a gyermekeket, a keresztény erkölcsi normákat, a társadalom rendjét, az ezer esztendős Magyarországot. Védenék – mondom –, de nem védik. Hiszen, a renitensek vonulása, az ebbe alaposan belekevert politika mind a magyarellenességet, mind a keresztényellenességet magában hordozza, és ez, ha valóban keresztény országról, nemzeti kormányról beszélünk, akkor tűrhetetlen.

El kellene dönteni végre, hogy valójában ellenállunk-e ezeknek az erkölcsileg megkérdőjelezhető irányzatoknak, vagy ide is egy kicsit, meg oda is egy kicsit engedünk. Mert ama bizonyos két ló, egy fenékkel nem megülhető. Most éppen arról szólnak a hírek, hogy a tanárokat érzékenyítik, és a fiataloknak tartanak előadást olyanok, akik a pedofil szellemiséget vallják magukénak. És ha ez valóban megengedett, legális, akkor miért beszélünk a gyermekeink védelméről, miért hirdetjük; márpedig itt nem lesz efféle győzködés, érzékenyítés? Pedig van!

A felvonuláson rengeteg, egyelőre egészséges fiatal is részt vett, mert jó buli ezekkel felvonulni, megmutatni magukat és képzelt bátorságukkal hencegni. Ezeket az egészséges – egyelőre egészséges – fiatalokat azonban azzal, hogy engedélyezzük ezt a felvonulást, odadobjuk a Sátánnak, hiszen kezdésnek elegendő egy jó emlékű buli a Főváros utcáin, majd jönnek az itt kötött barátságok, ismeretségek, a társaságok, amelyekben mindent ki lehet próbálni. Az egészséges fiatalok tehát, azzal, hogy engedélyezzük a felvonulást, már kapnak egy indíttatást az abnormalitás, a mai sátáni erkölcstelenségek felé. És ez, ahhoz az engedékenységhez és az Uniós elvárások beteljesítéséhez köthető, amelyet a demokrácia nevében a nemzeti kormány tesz, elfordított fejjel és egészen más retorikával.

Ám, nem csak a kormány, a rendfenntartók és azok, akiknek a törvényeket be kellene tartatniuk követnek el súlyos ebbéli mulasztásokat, hanem a keresztény egyházak is, amelyeknek bizony hangos szóval kellene tiltakozniuk az efféle felvonulások ellen.

Jézus egyértelműen fogalmaz: „Aki szeret engem, az megtartja tanításomat, s Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk és benne fogunk lakni. Aki nem szeret, az nem tartja meg tanításomat. A tanítás, amelyet hallotok, nem az enyém, hanem az Atyáé, aki engem küldött. (Jn. 14, 24.)

Tehát, aki nem figyelmeztet a bűnre, aki nem tiltakozik az erkölcstelenség miatt, az nem keresztény. És ez vonatkozik államra és keresztényekre egyaránt! Mert amikor megengedjük hirdetni az istentelenséget, akkor Isten ellen engedünk politikai okokból, noha pont azért vagyunk keresztények, hogy tanítvánnyá tegyünk minden népet… és igyekezzünk megakadályozni a sátáni törekvéseket, hogy mentsük a lelkeket. Ha a fiatalok csatlakoznak ehhez a szellemiséghez, akkor a fiatalok ellen, a nemzet jövője ellen teszünk.

A padfestés és a felvonulás így válik keresztényellenességgé, a fiatalok részvétele az engedékenység okán pedig, így válik a nemzet elleni magatartássá, hiszen a nemzet jövője forog kockán, ha a fiatalok lelkét megmérgezi a liberalizmus sátáni szellemisége.

Van tennivalónk tehát, hogy a szavak és a tettek egy irányba mutassanak, hogy a „magyar pad” is megmaradjon az eredeti színében…

Stoffán György

Kép: Mandiner.hu

Ismét rosszul vizsgázott a „nemzeti” sajtó… Elhallgatott megemlékezés Petri Mórról a Fiumei úti sírkertben

 

Potápi Árpád megemlékező beszéde

A jobboldali sajtó ma már nem jobboldali sajtó, csupán inkább egy, erkölcsileg a megsemmisülés útjára lépett proli-média. A napi politika, a padfestés, az egyes politikusok magánélete, a sorozatos ilyen-olyan tüntetések és kordonbontások híranyagai azok, amelyekkel traktálják értékes hírek helyett az olvasót, akinek már – látva a rend hiányát –, amúgy is elege van a káoszból. Az értékmegőrzés, a kultúra, az örömteli hírek és példaképeink kimaradnak az olvasnivalóból, és sem a rádiók, sem a televíziós csatornák nem adnak tájékoztatást, beszámolót azokról az eseményekről, amelyek a nemzeti értékeket és a múltból eredő jövőépítést szolgálnák. Az évek óta tartó és egyre igénytelenebb jobboldali médiazüllési folyamat mára már nagyjaink halálhírét sem közlik, így csak szűk körben értesülhetett az olvasóközönség a rendszerváltás korának egyik kiemelkedő alakja, dr. Tallós Emil haláláról, de a legutóbbi nemzeti eseményt, kultúránk egykori szolgálója, Petri Mór születésének 160. évfordulójáról sem emlékezett meg a politikai cirkuszokból élő, nemzetinek nevezett öncélú és pénzcentrikus média. A Nemzeti Napló és a Nemzeti Internetfigyelő ennek a hiánynak a pótlására vállalkozik, amikor időről-időre közöl olyan cikkeket, amelyek a nemzet múltjának ápolását és ezzel a megmaradást szolgálják. Az alábbiakban is ezt tesszük, amikor beszámolunk a Petri Mór születésének 160. évfordulóján tartott megemlékezésről…     

***

2023. július 11-én, a Szilágyság nagy monográfusa, Petri Mór emlékére ünnepi rendezvényt tartottak a Fiumei úti sírkertben, Petri Mór felújított síremlékénél, születése 160-ik évfordulóján, az Erdélyi Múzeum-Egyesület Zilah és Vidéke fiókszervezet szervezésében.

Petri Mór rövid életrajza: Született: 1863. júl. 11. Tasnádszarvadon, Közép-Szolnok vármegye, Szilágy tájegység Elhunyt: 1945. márc. 2. Budapesten, a város bombázásakor, légitámadás közben sérült meg. Tevékenység: író, költő, irodalomtörténész, szerkesztő, Szilágy vármegye monográfusa, Ady Endre tanára Zilahon segédtanár (1886–1894), majd ugyanott. a kollégium rendes. tanára, Szilágy vármegye tanfelügyelője (1894–1905), az erdélyi református egyházkerület képviselője (1889–1894). A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium (VKM) tisztviselője (1905–1907 és 1922–1924), Pest vármegye tanfelügyelője (1907–1922). A Petőfi-ház igazgatója (1929–1934). A Petőfi Társaság tagja (r.: 1892). A zilahi Szilágy c. hetilap szerkesztője (1889–1894). Klasszikus formavilágú versekkel jelentkezett (1892). Szilágy vármegye történetére vonatkozó kutatásait hat kötetben tette közzé. Horatius, Tibullus és Heine műveinek fordítója. Számos olvasókönyvet és magyar nyelvtankönyvet állított össze. Verseit Lányi Ernő és Magyar Armand zenésítette meg. Petri Mór fő műve, a „Szilágy vármegye monográfiája” mérföldkő a szilágyságiaknak, mivel olyan dokumentumokat ment át az utókor számára, melyek nagy része minden bizonnyal elkallódott volna, vagy egyszerűen segítették volna elkallódni. Kovács Kuruc János, az Erdélyi Múzeum-Egyesület Zilah és Vidéke Fiókegyesületének elnöke, nyugalmazott történelem tanár, Szilágyság kortárs történelmének monográfusa, aki Petri Mór nyomdokain járva a tervezett 6 kötetből immár a negyediket szerkeszti és próbálja közkinccsé tenni. Ő egy olyan csapatot épített ki maga köré, melynek segítségével egy nagy álom valósulhatott meg: Petri Mór emlékét feleleveníteni, róla maradandó nyomot hagyni, hiszen a mára elfeledett nagy mű, a Hóman-Szegfű féle nyolckötetes Magyar történet című munka is Petri Mór kutatásait öleli fel. Méltó lenne a nagy tudós munkássága arra, hogy a Nat-ban is szerepeljen…

1995-ben határozták el, hogy Petri Mór nyomdokaiba lépve 6 kötettel bizonyságot tesznek magyarságukról a XX. század végén és a XXI. század elején. 1999-ben jelent a sorozatuk első kötete, Szilágysági magyarok címmel. 2000-ben Mayer Elemér igazgató kezdeményezésére a Szilágynagyfalu-i iskola Petri Mór nevét vette fel. 2011-ben a tasnádszarvadi templom falára – oda, ahol Petri Mórt megkeresztelték – vitéz Bikfalvi György által került egy emlékplakett. 2018. szeptember 2-án, születésének 155. évfordulójának tiszteletére, László László történész, vetítéssel egybekötött megemlékező előadást tartott és ugyanakkor határoztuk el, hogy sírkövet és új síremléket állítunk fel neki, halála 75. évfordulóján. 2022. július 10-én egy szürke márvány emlékoszlopot avattunk a templom udvarán. Nagy vágyuk az volt, hogy a vitéz Bikfalvi György által megtalált sírhelyet, amelynek hollétéről már senkinek nem volt tudomása, felújítsák, valamint egy emlékoszlopot állítsanak a fejfája mellé, és ezt ünnepélyes keretek között felavassák, de a világjárvány többször is áthúzta számításaikat. Nem tudták eredeti tervünket megvalósítani, hogy Petri Mór halálának 75. évfordulójára készüljenek el a munkával, Covid-járvány miatt többször is halasztani kellett, ezért úgy határoztak, hogy születésének 160. évfordulóján történjen meg az avató ünnepség, amit ezúttal meg is valósítottak. Történelmi pillanatnak tekintik a sokévi munka és viszontagságos készülődés eredményét.

A megemlékezésen barátok, rokonok, támogatók, budapesti és szilágysági elöljáróságok jelentek meg. Az egyházi ünnepi beszédet Kádár György Tamás, a Zilahi Református Egyházmegye esperese mutatta be. Egyházi énekeket énekelt a Halásztelki Református Egyházközség kórusa, Kéryné Mészáros Mária és Kéry Mihály karmesterek vezényletével. Beszédet mondott: · Seres Dénes, a Román Parlament képviselője, Potápi Árpád János, a Magyar Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára, Kovács Kuruc János, az Erdélyi Múzeum Egyesület Zilah és Vidéke fiókegyesületének elnöke, Vitéz Bikfalvi György, Petri Mór budapesti sírjának felkutatója. A meghívott vendégek között ott láthattuk Szőke Krisztiánt, Magyarország Kolozsvári Konzulátusának konzulját, Széman Pétert, az Erdélyi Magyar Kulturális Egyesület elnökét, Püsök Sándor Csaba, zilahi református lelkészt, Dénes Bélát, a Tasnádszarvadi Református Egyházközség lelkipásztorát, Török Ádámot és Török Bélát, Petri Mór nővérének leszármazottjait, Kovács Miklós, volt zilahi történelemtanárt. Az emlékmű megálmodói és kivitelezői: Erdélyi Múzeum–Egyesület Zilah és Vidéke Fiókegyesülete. A kezdeményezők: Dr. Bajusz István, Kovács Kuruc János elnök, vitéz Bikfalvi György. Segítőik: Kürti Barna, Csóka László, Máté József alelnökök, László László történész, Szabó Attila muzeológus, Gáspár Attila zenetanár, népdalgyűjtő, Erdélyi Múzeum–Egyesület Szilágysomlyói Fiókszervezete részséről dr. Széman Péter elnök, a Tasnádszarvadi Református Egyházközség Dénes Béla lelkipásztorral az élen és Fóris László gondnok. Zilahi Református Belvárosi Egyházközség, Püsök Sándor Csaba lelkipásztor, Szénási György főgondnok. Romániai Magyar Demokrata Szövetség Szilágy Megyei Szervezete, Seres Dénes képviselő-elnök, Szoboszlai Attila- MKT (Megyei Küldöttek Tanácsának) elnöke. Communitas Alapítvány, Dimény Granit Kft. – Dimény Miklós, Kraszna, Szilágy megye, valamint magánszemélyek és adakozók, akik közül sokan jelen voltak a nemzeti sítkertben e felemelő és méltó ünnepségen.

 

Kürti Barna, az Erdélyi Múzeum-Egyesület Zilah és Vidéke fiókegyesületének alelnöke, az esemény egyik szervezője és moderátora ezúton is köszönetet mond mindazoknak, akik e nagy magyar tudós születésének 160. évfordulóján megjelentek a Kerepesi Temetőben…

Stoffán György

Miért nélkülözhetetlen a keresztény nemzeti eszme a magyarság számára?

 

A magyar történelemben a magyarság és a kereszténység olyan egységet képez, amely évezredek során alakult ki, és minden korban népünk legjobbjai léptek e hitbéli fejlődés útjára. Szent László evangelizációs uralkodása, a Mária-tisztelet megerősítése, a Szentszék és a Magyar Királyság viszonyának nekünk kedvező rendezése voltaképpen a magyar keresztény hitvilágot is megújította, s a Szent László-i kereszténység és Isten-hit merőben más lett, mint a többi, európai nemzet vallásfelfogása. Ez abból ered, hogy Szent László az ősi magyar hitvilág tagadása nélkül hirdetett egyfajta vallásszabadságot, amely voltaképpen az egyház munkájának az erőteljes támogatását, nem pedig a katolikus hit, erőszakkal való kötelezővé tételét jelentette. Szent László tehát, mind a magyar belpolitikát, az együtt élő nemzetek megbékélését, mind a pápasággal való kapcsolatokat rendezte uralkodása idején, ám nem megtagadva sem a nemzeti hagyományokat, sem a Krisztus-követést és a Mária-tiszteletet.

 

A magyar nemzetben ez a Szent László-i kereszténység, ez a függetlenséget, de erős hitet jelentő lelki és szellemi többlet élt hosszú évszázadokon keresztül. Ezért nem volt az inkvizíció sem olyan mértékű Magyarországon, mint Európa más országaiban, mert az inkvizítorok is magyar lelkű, a néplélek ismeretével rendelkező szerzetesek voltak, akik nem a gyilkolás és az ősi tudás ellen, hanem a Krisztus-követés mellett álltak ki. Számos inkvizíciós peranyag maradt ránk, amelyek ezt igazolják. Legtöbbnyire e perek a vádlott felmentésével végződtek, vagy a bűnbánat nyilvános megvallásával értek véget.

Persze, mint minden korban, akkor is megvoltak a kapzsi helyezkedők, akik hatalmukkal saját érdekeiket szolgálták, ha kellett, emberéletek árán is.

A Magyar Királyság is a keresztény szellemet igyekezett megtartani és erősíteni évszázadok alatt, ám hamar megjelentek az idegen érzelmű nem keresztények, akik árulásaikkal, pénz utáni vágyukkal és az emberi gonoszsággal szintén évszázadokon keresztül igyekeztek aláásni a magyarság keresztény egységét. Ez a 450. éves Habsburg uralom alatt egyre erősödött, mígnem az utolsó király árulása, majd a 24 évig tartó politikai és vallási háborúskodással megtört az ezer éves egység. Az idegen pénzsóvárok mindent megtettek azért, hogy a magyarságot a kereszténységtől eltávolítsák, s minden emberi gyarlóságot és rossz tulajdonságot felszínre hozva, táplálják a vallásfelekezeteket egymás elleni harcát, majd a vallástalanságot minden erejükkel támogatták.

Legfőbb céljuk, már a 18-19. században is az volt, hogy az egyházat elválasszák a politikától, azaz, az államhatalomtól, kizárják a lelkiismeretet, az emberséget a gazdasági és a politikai életből.

Akik ma a nemzeti liberalizmust másnak vallják, mint a mai liberalizmust, azok, mind téveszmét vallanak. Ugyanis a sok évszázados, előre kitervelt keresztényellenesség egyik, a magyarokra vonatkozó tétele volt, hogy az állam függetlenedjék a vallástól, azaz, hogy az állam egyetlen erkölcsi iránytűje a krisztusi tanítás politikai befolyása végleg megszűnjék. Ez nagymértékben zavarta a világuralomra törő ügyeskedőket, így a hatalmi gépezetbe folyamatosan lopták be saját nézeteiket, saját fizetett megbízottjaikon keresztül, s emellett óriási pénzeket áldoztak a kétes erkölcsi normákkal bíró politikusok megvásárlására. A folyamat az 1789-es francia ámokfutással felgyorsult, s mint Európában sokhelyütt, Magyarországon is számos követőre talált az önmagával is ellentétes három jelszó: szabadság, egyenlőség, testvériség. A forradalmak végigsöpörtek Európán, s minden forradalom egy irányból generált anarchia volt csupán. Amikor ünnepeljük a különböző forradalmak emléknapjait, majd nem sokkal később gyásznapjait, akkor nemzeti nagyságunk ékes szólamokkal dicsért hazug történelmén ülünk tort.

A legvégső csapást az első világháború utáni országcsonkolás jelentette, amellyel a nemzetközi liberális demokratáknak (szabadkőműveseknek) sikerült megszüntetniük az utolsó keresztény birodalmat, a Magyar Királyságot, Mária országát, amely után egy életéért küzdő, erőtlenné vált nemzetté lettünk Európa közepén. Ami megtartotta a nemzetet, az elrabolt magyar terülteken, nem más volt, mint a magyar istentisztelet és szentmise, a református lelkészek, a ferencesek és más szerzetesrendek, világi papok és püspökök sokszor drámai és emberfeletti munkája, valamint a nemzet legyilkolt mártírjainak vére, példamutatása.

Az anyaországban kormányszinten is feléledt a vallásháború, amelyet azok generáltak, akik magát a trianoni diktátumot kreálták. A két világháború között a nemzet ellenségei, megszerezve a sajtót, ezerféle lejárató cikkel, hazugsággal igyekeztek a kereszténységet, a főpapokat és a nemzeti szellemet lejáratni, ám, a hivatalos rend még tartotta magát és a bíróságok sorra büntették a rágalmazókat, mint ezt, például Zadravecz István ofm esetében (frank-per) láthatjuk. Belső ellenségink tudták jól, hogy a keresztény hit nemzetmegtartó erő, ezért azt alapjaiban igyekeztek a legkörmönfontabb módokon aláásni.

A politika és az egyház saját útját járta ugyan, de a parlament felsőházában számos erkölcsileg kifogásolható törvénytervezet, a krisztusi tanítások alapján megbukott.

A háborút követően az ideiglenes nemzetgyűlés, felhatalmazás nélkül megszüntette a királyságot, és szovjet-ukrán parancsra köztársasággá alacsonyította az ország politikai rendszerét. Ekkor indult a legnagyobb támadás a magyarság és a kereszténység ellen. Ennek a támadássorozatnak megszámlálhatatlan áldozata volt, s minden ma is jelenlévő bajunk, e kommunista söpredék által hozott törvényekre vezethető vissza, a paphiánytól egészen a közoktatásig.  

A rendszerváltásnak nevezett újabb parancsvégrehajtás idején voltak olyan jelek, amelyek bizalomra adtak okot, de hamar bebizonyosodott, hogy szó nincs rendszerváltásról, csupán a világkormány újabb ötleteit kötelező megvalósítanunk. Megjelentek azonban a különböző, keresztények mondott szekták, ősmagyar vallásszakértőknek nevezett önjelöltek, akik megbízást teljesítettek és igyekeztek a parancsnak megfelelően felhígítani a keresztény történelmi vallások még meglévő közösségeit, bevonni a fiatalokat. Sajnos sikerrel. Hazugságokkal és történelmietlen állításokkal bőségesen fűszerezett előadások terjedtek, s minden erkölcsi és hitbéli, valamint nemzettudatot érintő szellemiség megroppant. Magyarország a káosz birodalma lett, s ezt a káoszt fokozta a demokráciára hivatkozó politika, amely ennek a káosznak az egyik legnagyobb támogatójává vált.

A mai magyar közélet, a politika és a társadalom erkölcsi szintjét ez a folyamat határozza meg, s nagyon vékony az a társadalmi réteg, amely ellenállt és igyekszik a mai napig pártokon felül és kívül megítélni nemzetünk sorsát, helyzetét. Míg a hivatalos politika kereszténynek mondva magát a demokráciára, a köztársaságra hivatkozik, addig a keresztény értékek az uniós kötelezettségek és parancsok okán az oktatáspolitikától a jogbiztonságig elvesztette a hitelét, és bár a helyzet Magyarországon ma még jobb, mint az Unió más országaiban, az alapok az 1945-ös kommunista hazugságokra épülnek máig.

Hiába van főispán, vármegye, egyházi iskola, szerzetesrendek és vallásszabadság, ha mindezek értelmét az uniós parancsok és a kommunista beidegződések, valamint a rablókapitalizmus súlytalanná vagy éppen értelmetlenné teszik.

A történelmi hagyományokat ugyan semmibe veszik a pártok, ám ma már a gazdaság és a pénz határoz meg mindent ebben az országban is. A keresztény Magyarországot, a keresztény nemzetet nem a pártok és a kormányok, nem a politika képviseli, hanem azok a keresztény felekezetek, amelyek ma a széllel szemben is igyekeznek megtartani a krisztusi tanítást, az erkölcsi értékeket, az oktatásban rejlő erőt és lehetőséget. Magyarán: a kereszténység az egyetlen megtartó erő, amely még ma is lehetősége nemzetünknek a megmaradásra. Ha ez az erő megszűnik, akkor megszűnik a magyar nemzet is. Történelmi hagyományaink és egykori törvényeink alapján tehát, a keresztény magyar nemzetet a király akadályoztatása esetén az esztergomi érsek, mint első zászlós úr képviselte. S bár ma ez a történelmi hagyomány nem élhet a király nélküli országban, a képviselet nem változott, nem változhat… Mária országában, a Kárpát-medencében!

Stoffán György   

Gondolatok a kórházi ágyon…

Sok esetben jó, ha az embernek van ideje és kedve is gondolkodni ezekben a hazugságokkal és háborúval terhes időkben. Igaz, nem mindegy, hogy hol és milyen körülmények között. A magam esetében nem a legrózsásabban alakultak ezek a körülmények, hiszen egy infarktus és egy Covidtól kapott tüdőembólia késztet és kényszerít a csendes, megfontolt gondolkodásra.

E két, nem sok jóval bíztató betegségem alatt először azon kezdtem el gondolkodni, hogy mennyire ostoba az emberiség. Velem együtt. Hiszen a nyugodt, kiegyensúlyozott élet helyett – igaz, a politika aljas hazudozásának tudhatóan –, beszáll az ember a teljesen fölösleges vitákba, amelyekben voltaképpen egy nagy és régen megfogalmazott, évszázadok óta lassú kivitelezésnek örvendő forgatókönyv átvert alanyai vagyunk civilként, újságíróként, íróként, magyarként és keresztényként egyaránt. Ezt a forgatókönyvet ma már nem egyes államok vezetőinek leosztott parancsokkal teljesítik be, hanem a világkormánynak esküt tett, hazudozó politikusok viszik nemzeteiket a vágóhídra egy őrült ideológia mezsgyéjén. Úgy alakítják a társadalmak lelkiállapotát, hogy azok majd maguk követelik a rendcsinálást, amit meg is kapnak, csak nem aképpen, ahogyan azt elképzelik.

Jobb-, és baloldali pártok hitegetik a népeket sajátjuknak vallott, de jó pénzért hirdetett, idegen érdekeket támogatva. Ki-ki, nemzeti színekben, mások az Unió lassan sárgáról vörösre váltó csillagos zászlaja alatt, megint mások egyenesen az USA lobogóját lengetve. S teszik ezt a társadalmak megtévesztésével, nemzetközi jogokra, európai „értékekre” vagy vallási előírásokra hivatkozva, de egyféle parancsot teljesítve. Így vész el a társadalom erkölcsi ítélőképessége is… Lassan lopakodik be Magyarországra is minden, ami a Nyugatot egy bűzölgő trágyadombbá alakította, ám, politikai nehézségek ide vagy oda, egyetlen szót sem hallunk arról, hogy ebből a bűnös, erkölcstelen és embertelenül aljas konglomerátumból kilépnénk. Bizonyára megvannak a bilincseink, de rettenetes látni, hallani és tapasztalni azt a két ló egy fenék alapon működő politikai manőverezést, aminek – mint tudjuk –, a magyar politikai életben évszázadok óta szörnyű, a nemzetre vonatkozóan végzetes következményei voltak. Mert a magyar politika is kénytelen – különösen 1920. június 4-e óta – a világkormány követeléseit végrehajtani. Kicsi ország lettünk, a maihoz hasonló politikai melléfogások, a politikusok kapzsisága, megvásárolhatósága és nyereségvágya okán. Persze, mindezt rá lehet fogni az ország érdekeinek szolgálatára, a „mi lesz ha, ellenkezünk” fenyegetésekre, közben pedig, a nyakunkra tekert kötél előre látható szorításából nem kitörni akartunk. Ehelyett beléptünk ebbe a magyarság számára is végzetes európai bűnszervezetbe, ahol immár papokat ölnek, vernek agyon. Ahol a készpénzt és a magántulajdont Sztálinnál mesteribb és erőszakosabb, de kegyesebbnek tűnő módon kívánják megszüntetni, és még azt is aláírtuk, hogy a ránk eresztett tömeggyilkos járványok esetén a WHO dönti el, hogy a világban, köztük Magyarországon is, kik haljanak meg, mitől és hányan…

Közben, a keresztény Európa felszámolása is folyik egy világvallás kialakításával, a krisztusi törvények és tanítások lassú és következetes felszámolása mellett. Mi, itthon tűrjük a hazaáruló ellenzék minden ostoba és nemzetellenes megmozdulását, a pénzmosásaikat, és azt, hogy immár – szégyenszemre – a kormány által is támogatott nagyobb beruházásokon dolgozókat sem fizetik ki sem az al-, sem a fővállalkozók, mert felvéve a milliárdos támogatásokat, egyik cégből a másikba átsíbolják a pénzt, s a dolgozóknak azt mondják, hogy csőd van… és ezeket a dolgozókat senki nem kártalanítja. Az élet minden területén káosz és anarchia van kibontakozóban – Magyarországon is.   

Bizony, sokan élünk (még) ebben az országban, akiknek egy életre elég volt, hogy magyarok és keresztények, de ennek a vékonyka társadalmi rétegnek nincs, vagy csak nagyon halk hangja van. Mert ma mindenki pártokban, ellenzékben és kormánypártban gondolkodik, nincs, aki képviselje a Mozartot, Händelt, Goethet, Schillert vagy a Botticellit szerető, művelt és kultúrára éhes, pártnélküli embereket. Hiszen az egyik oldal, habzó szájjal orbánozik, gyűlölve mindent, ami magyar. A másik oldal pedig, kereszténynek hirdetve magát pénzzel, ilyen-olyan, vissza-visszacsepegtethető horribilis támogatással bizonygatja igazát és azt, hogy bizony mi védjük a keresztény értékeket. Igaz, azt senki nem veszi észre, hogy ezek a keresztény értékek, amelyekről szó van, olyanok, mint a lemerült, töltő nélküli, legmodernebb mobiltelefonok. Jól mutatnak, de használhatatlanok.

Miért? Mert már az egyházi iskolákban is eluralkodott a „központi liberalizmus”, a történelemtanítás néhol egyenlő a nullával, és ha egy-egy elszánt ifjú latinul akar tanulni, kiderül, hogy maga a frissen diplomázott tanár sem volna képes beszélgetni a kultúra „holtnak” titulált csodálatos nyelvén.  

Azt azonban tudjuk, mikor van egy-egy celeb születésnapja, mert a Miniszterelnök úr felköszöntötte, s „nagyszerű fotók” is készülnek az új magyar „kultúra” képviselőivel, kormányunk kedvenceivel. Azt is láthatjuk a közösségi oldalakon, hogy melyik politikus mit ebédelt, hogy egyes, másvallású, magas rangú vezetők miként édelegnek a katolikus közösségekben, szavazatokat gyűjtve, hol „fest”-eznek és éppen milyen autóba ülnek, amit a magyar emberek befizetett adójából volt szerencséjük megvásárolni. Vagy tényleg ilyenek lettünk, vagy az olykor trágár és esztelen, logika és hatásvizsgálat nélkül tobzódó fizetett médiánk csapnivaló… Ám, hogy baj van, az bizonyos.

Hasznos dolog tehát, a kórházi ágyon elgondolkodni a jelen Magyarországán, ám, felsejlik Mercutio igazsága: „Átok mindkét családra! Ők tettek engem férgek ételévé…” Igaz, egyelőre csak az élet és a halál mezsgyéjén egyensúlyozom, de a negyven év nemzeti-keresztény újságírás bizonyára nem kedvezett ennek a mai állapotomnak.

Mindössze annyit köszönhetek – magamnak –, mint amennyit mestereim és barátaim dr. Tallós Emil, Kipke Tamás vagy Szentmihályi Szabó Péter köszönhettek szintén csak önmaguknak: A nemzetemmel és a hitemmel összefüggésben a lelkiismeretem tiszta maradt… Magyar és keresztény tudtam és akartam maradni minden körülmények között, mégha ez sokszor keserédes szerelem volt is.

És ha a Fennvaló úgy dönt, hogy van még dolgom idelenn, az is maradok! Pártokon és eszméken, kívül és felett… a Bibilia és a Szózat útmutatása szerint.  

Stoffán György 

Miért nem tesz semmit a kormány a keresztényellenes terrorizmus ellen – Magyarországon?

A hazai médiának nem volt hír. Illetve alig néhány sorban írt róla katolikus saj-tó, pedig a veszély sokszorosa annak, amit érzékelünk, látunk, hallunk. Ugyanis, a sátáni kommunista és liberális eszme nem változott, csak még nem egészen engedte ki a palackból a kormány. A palack azonban minden tekintetben szivárog. A keresztényellenesség tombol. Nyíltan lehet ócsárolni a Krisztust követő egyházakat, a papságot, ki lehet tiltani a hitoktatót a tanintézetekből, mondván, hogy erkölcstant tanítanak, így nincs szükség hittanórákra, be lehet zárni a jól működő állami nevelőintézet ökumenikus kápolnáját, lehet rombolni keresztény temetőket, mert a kereszténygyalázás esetében nem működik a zéró tolerancia. S íme, a keresztényellenesség legújabb megnyilvánulása: Dunavecsén összetörték a Béke Királynője szobrot, azaz Mária, Jézus Krisztus anyjának szobrát, azaz a Magyarok Nagyasszonya szobrát. Ebben az aljas tettben nem csupán a kereszténységet, Máriát, az istenszülőt, hanem a magyar nemzetet, annak keresztény voltát és megmaradásának egyetlen lehetőségét, a keresztény hitet gyalázta meg a tettes. Ám, ki gondol bele abba, hogy a keresztény jelképek, hittel állított szobrok, emléktáblák voltaképpen nem annak a jelképnek, szobornak vagy emléktáblának akarnak ártani, hanem egy lelki, fizikai és erkölcsi züllést igyekeznek ráerőltetni a magyar társadalomra, hiszen, a védekezés is egyfajta erőszak és az erőszak, amely zülleszt. Zülleszti a lelket, a gondolkodást, gyűlöletet idéz elő azzal szemben, aki elköveti ezeket a cselekményeket, aki ártani akar gyermekeinknek, aki Isten ellenségeként megaláz, megszégyenít, értékeinket pusztítja. A szoborrongálás tehát nem csupán Mária, az Istenszülő iránti tiszteletlenség, aljas rombolás, hanem a társadalom és a magyar nemzet elleni terrorcselekmény is egyben. 

Nem a dunavecsei szobor pénzbeli értéke az, amely jelentős károkozás, hanem a társadalom, a magyarság ellen elkövetett, de a Btk.-ban nem szereplő lelki szellemi rombolás az igazi terrorcselekmény, amiről senki nem beszél, amit senki nem említ ebben az ügyben sem. Számomra az is kérdéses, hogy elrendeltek-e nyomozást az elkövetők kézre kerítése érdekében. Ami viszont rendkívül érdekes és furcsa, hogy egyetlen felekezet, kisegyház tár-sadalmi szervezet, párt sem szólalt meg az ügyben az érintett Katolikus egyházat kivéve, és a nemzeti média is csupán „megemlítette” az aljas és sátáni cselekményt. Talán ez utóbbi a legnagyobb bűn. Nem harsogja a Híradó, a nemzeti lapok, az egyházi médiumok szerte a nagyvilágba ennek a cselekménynek a valódi veszélyét, megtörténtét, nem tervez törvénymódosítást a parlament, nincs semmilyen ellenhatása mindannak, ami történt. 

Pedig, a veszély sokkal nagyobb, mint aminek látszik. És ez a méltatlan elbagatellizálás lovat ad azok alá, akiknek célja és terve a kereszténység elpusztítása, a magyar néplélek eldurvítása, a hit megsemmisítése, a vallásszabadság keresztényellenességből eredő megcsonkítása. Javaslom, hogy minden keresztényellenes cselekményt épp olyan szigorú büntetés kövessen, mint a zsidó temető rongálását, a Tóra elégetését, a rabbi fülébe súgott gyűlölködést. Igaz, Jézus elmondta, hogy őt is üldözték, tehát a keresztényeket, azaz minket is üldöznek majd. Ám abban is példát mutatott, hogy amikor arcul ütötte a poroszló, azt kikérte magának… 

Nekünk, keresztényeknek nem csupán jogunk, de kötelességünk is megvédeni magunkat a világméretű keresztényellenességgel szemben és fel kell lépnünk azok ellen a liberális, kommunista, de egy tőről való ellenségeinkkel szemben is, akik idegen érdekek mentén, a magyar nemzet és a magyar kereszténység ellen terrorcselekményeket követnek el. A méla, ostoba hallgatás egyenlő az önfeladással. 

S bár kormányunk tagjai a Máriát megvető Jean Calvin követői, mégis jó volna, ha katolikus társadalmat is jobban igyekezne védeni, nem csak az egyházfő látogatásakor, és nem csupán „templomrombolásra” (lásd; Veszprém, Mátraverebély-szentkút, Vác etc.) adott horribilis összegekkel, hanem e szomorú polgári, közösségi mindennapokban is. Mert bár a reformátusok Mária szobrát semmire sem becsülik, be kellene látniuk, hogy Jézus anyja számukra is menedék az ezer éves, magyar, hitbéli hagyományok szerint, s az ő keresztyénségük is éppen olyan veszélyben van ma, mint a katolicizmus. 

Ezért mihamarabb össze kell fognia minden Krisztust követő magyarnak, mert az ellenségünk közös, az útmutatónk pedig, egy: maga Jézus Krisztus! Dunavecsén újra lesz Mária-szobor, de ennek pótlása nem oldja meg a keresztényellenesség és az ehhez kapcsolódó, a társadalom ellen elkövetett terrorizmus problémáját. Sokkal többre: törvényekre és a törvények betartására és betartatására volna szükség e tekintetben is, még mielőtt templomaink a Notre Dame, papjaink és lelkészeink pedig, Jacques Hammel atya sorsára nem jutnak… A kereszténység, a keresztények és a magyarság törvényi védelme hazánkban, más nemzetiségek és vallási csoportok védelmével összehasonlítva ma csaknem egyenlő a nullával! Ezért is történhetett meg a dunavecsei Béke Királynője szobor lerombolása is! 

 Stoffán György

Nyílt levél a tüntető dobrevista édesanyáknak

Mindenekelőtt, sok jót és szépet kívánok mindnyájuknak anyák napja alkalmából.

Azonban, most néhány súlyos mulasztásukra hívnám fel a figyelmüket, amely mulasztások eredménye az lett, hogy gyermekeiket pontosan Önök, a szülők, az anyák fújatták le és verették meg a minap a Karmelitánál, azaz a Miniszterelnök hivatala előtt.

Ugyanis, ha Önök a politikánál értékesebb dolgokra tanítanák gyermekeiket, akkor ezek a tudatlan, politikusok által megvezetett gyermekek nem hisztiztek volna, és nem rombolással töltik az idejüket, hanem például múzeumba, koncertre, színházba mentek volna. Ez esetben pedig, a velük szemben alkalmazott kellő fellépés is elkerülhető lehetett volna…

Ezzel szemben, Önök talán még bíztatják is gyermekeiket, hogy menjenek tüntetni egy olyan ügyben, amelyből semmit nem értenek, hiszen pont azon a szinten vannak, mint az őket a Várba rángató Lilike, aki korántsem nevezhető etalonnak egyetlen fiatal számára sem.

Vannak létező problémák, bajok, megoldásra váró ügyek minden országban, amelyeket nem a taknyos kölykökre, a tapasztalat és kellő tudás nélküli fiatalokra bíznak, hanem a politikusokra.

Az én ifjú koromban is volt tüntetés a Jégbüfénél, de mind otthon, mind a szentendrei ferences gimnáziumban megtiltották, hogy ezen részt vegyünk, sőt, tanáraink bent tartottak az iskolában, és csak tanári felügyelet mellett mehettünk még a HÉV-hez is – este. Nos, a tüntetésre mégis kimentünk, ahol jól pofán is vágott egy ifjúgárdista, otthon meg az Apám, aki azt mondta, amit Szikra Ferenc igazgatóhelyettes: „Kis hülye! Mit keresel Te ezzel az ésszel és ezzel a tudatlansággal egy politikai tüntetésen? Majd harminc után, amikor lesz annyi tudásod és eszed, hogy beszélgethetünk, akkor elmesélem, hogy mi is történik a világban!”

Valami ilyesmit kellett volna Önöknek is mondaniuk saját, kis eszetlen rombolóiknak, akik persze nem egyedül és nem maguktól mentek kerítést szaggatni a Budai Várba, hanem azzal a sok-sok felnőttel, akik az Önök gyermekeinek „tömegében” ácsorogtak és vezényelték ezt az aljas politikai cirkuszt. Ők pénzt kaptak érte, az Önök gyermekeit pedig, kénytelen volt a rendőrség az Önök súlyos mulasztása miatt lefújni, és meglegyinteni, mert másképp nem ment a rendcsinálás. Mindez pedig, azért történhetett, mert kellett néhány fotó, amelyen a „náci kormány gyerekeket ver a Várban”…

Szégyelljék tehát magukat, ugyanis, Önök a politikai cirkusz részesei úgy, hogy gyermekeiket dobták be a közösbe, kommunista-liberális elvek és a hazaárulás érdekében!  Majd pedig, arcátlanul kiállnak tüntetni, mert a gyereket megütötték vagy lefújták. Undorító anyai magatartás ez, hiszen veszélyeztetik a gyermekeiket és a gyermekeik nevében hazudoznak a sajtónak. Nyílt politikai provokációban vesznek részt, ami a gyermekek lelki fejlődésének sokat árt…

Kérem Önöket, nézzenek magukba és szeressék ezeket a gyermekeket, akiket a politika meggyaláz az Önök tudtával és beleegyezésével… Így, anyák napja körül érezzék az anyai felelősséget és inkább Önök adjanak egy-egy frászt a tüntetésre készülő nebulónak… Úgy mindenki jobban járna…

Stoffán György

Gázspray a Karmelitánál, avagy Lili szabadsága!

 

fotó: Merész Márton/Énbudapestem

Ki kell jelentenem, hogy a rendőrök nagyon helytelenül viselkedtek a Karmelitánál. Szegény, jövőjében megrabolt ifjúságunkat hagyták napokon keresztül kínlódni, Lilike cafatokra ordította, válogatott trágárságaival és ostoba, szájába adott szlogenekkel és hazugságokkal hamvas ajkait, majd a korábban is a támadások célpontjává vált kerítést igyekeztek lebontani, miközben a rendőröket nevelési célzattal jól megdobálták. És volt képe ennek a rendőrségnek, e békés magyar ifjúságot könnygázzal bántalmazni… micsoda világ ez!

Ám, félre a tréfával!

A mai magyar ellenzékről mindent tudunk, évek óta látjuk, mit művelnek, és lassan azt is látjuk majd, hogy ez hová vezet. Legalábbis kezd kirajzolódni, hogy mit szeretne ez az erkölcsöktől és emberi magatartásoktól, fényévnyi távolságra lévő, ócska kommunista banda, amely ma gyermekeket állít maga elé, mert reméli, hogy őket nem merik erőszakkal jóra bírni. Ergo: nem ezek az őrjöngő fél-analfabéta, telefonnyomkodó forradalmárok a bűnösei annak, ami nap-nap után megtörténik, hanem azok, akik ebben az országban szabadon, a demokrácia nevében felbujtanak, akik kivezényelik a fiatalokat az utcára, hogy ott cirkuszoljanak és lefújassák magukat könnygázzal egy olyan primitív és aljas banda érdekében, akik a hazát, a nemzetet, a emberséget és az emberiességet igyekeznek komoly pénzekért megsemmisíteni Magyarországon.

Ezek a hisztériázó diákok, eldobandó eszközei annak a szellemiségnek, amelynek nem ér semmit az emberi élet, a gyermek lelki és szellemi fejlődése, a haza, a jövő, az érték, a kultúra. 

Tehát, a hamis és balga demokrácia-szellemiség, amely a rendszerváltás óta folyamatosan rombol kis hazánkban, mára csődöt mondott. Ugyanis kiderült, hogy nem fér bele minden. Illetve semmi nem fér bele, mert olyan, hogy demokrácia, nincs… nem létezik. Csupán egy elnevezés, amit a diktátorok éppen úgy használnak a saját védelmükben, mint egy normális alkotmányos rendben működő ország vezetői. Csak azt nem veszik észre, hogy egy kifejezés, amit a reterátra épp úgy rá lehet húzni, mint egy katedrálisra az nevetségessé, súlytalanná, és elviselhetetlenné válik, mert sem szellemi sem lelki tartalommal nem bír. Társadalmi jelentősége pedig, nem lehet… mert az állam nem lehet demokratikus akkor, amikor csupán a szavazófülke jelenti a demokráciát. Onnan kilépve a legtökéletesebb diktatúrát él meg a választó minden egyes országban, ahol "demokráciáznak". Normális esetben az állam van az emberekért, nem az emberek (szavazataikkal) az államért, illetve az államot alkotó politikusok jólétéért - ahogyan azt ma látjuk Európa szerte.

A demokrácia is más és más „értékeket” képvisel az Unió szerint, Amerika szerint, és Moszkva szerint is. Mi pedig, ide-oda tántorgunk e fogalom alapján, attól függően, hogy ki van hatalmon. A demokráciát sokan összekötik a szabadság fogalmával, de ez a teljes szellemi fogyatékosságra utal, hiszen a demokráciának nevezett valami – például az Uniós elképzelések szerint, a tökéletes diktatúra, vallásellenesség, emberiség ellenesség, magzatgyilkosság, önfelszámolás és a szexuális aberrációk teljessége, és ez nem egyenlő a szabadsággal. A szabadságot a rend, a kiművelt emberfők, a kulturáltság és az emberiesség biztosítják.

A Karmelita ellen fellépő, felbérelt, fellázított kis tudatlan csőcselék bűneiért tehát, nem maguk a felhergelt, tapasztalatlan és magukat zseninek tartó kis s@ggfejek (bocsánat) a felelősek, hanem politikai felbujtóik, akikről nem hallunk, akik érinthetetlenek, és akik a hazai és a külföldi milliókért pöffeszkednek a parlamentben, s akik felváltva csókolgatják külföldi gazdáik és Gyurcsány ülepét.

A rendőrök helytelenül viselkedtek a karmelitánál. Mert nem spray kellett volna ennek az őrjöngő, háromévesekre jellemző viselkedésű kis követelőző ostobáknak, hanem néhány pofon, esetleg a gumibottal való ismerkedés, hogy legközelebb meggondolják, hogy a kis ostobácska, de magát forradalmi hősnek képzelő, hazudozó Lili vagy a nagyi tanácsát kövessék-e… Mert, ha már az iskolában és otthon nem teszik, az utcán is lehet nevelni az efféle nevelési módszert igénylő afiatalokat. 

És persze problémám van azzal a demokratikus elmebetegséggel is, hogy a felbujtók még mindíg szabadlábon vannak. Így válik a „demokrácia” országot pusztító anarchiává…

Milyen szép volna, ha abban a békében és örömben élhetne ez a felbujtott és lefújt csapatocska is – amely nem kapta meg a neki kijáró pofonjait rendőreinktől –, mint az a tizenegyezer kortársuk, aki megtapasztalta a békét és a szabadságot a Római Vendég társaságában… ott ugyanis nem demokrácia volt, hanem szeretet, megértés – hazugságok, politika és gyűlölködés nélkül…

Stoffán György

Boldogok a lelki szeGégények… avagy a szem(a)lélek tükre…

A Szemlélek bölcsei... 

Minden médium a római püspök látogatásával foglalkozik. Liberális, keresztény nem keresztény, keresztényellenes és így tovább. És minden szellemiség hozzá tud tenni valamit, de vannak írások, amelyek keletkezése, keletkezésének oka és alapja megmagyarázhatatlan. Kivált, ha olyan szerző tollából fakad, aki ráadásul minden szerénység nélkül és nem kifejezetten krisztusi szeretettel, hanem enyhe gyűlölettel próbál szakérteni olyan dolgokat és tényeket, amelyekről lényegesen képzettebb emberek sem mernek de facto nyilatkozni.

A Telex oldalán is megjelent egy efféle írás, egy olyan ember tollából, aki katolikusnak tartja magát, de igyekszik – mint írásából is kiderül –, alapos munkával, jó mély árkot ásni katolikus és katolikus, magyar egyházi vezetés és a Vatikán között. Aki papírra vetette a számomra érthetetlent, nem más, mint a Szemlélek magazin főszerkesztője, Gégény István.

https://telex.hu/velemeny/2023/04/22/szemlelek-sorozat-papalatogatas-gegeny-istvan

Gégénynek számos kifogása és ötlete van, ám ezek a kifogások és ötletek kétirányúak: az egyik irány az egyházi new wave rendületlen támogatása, amolyan vérbeli perintfalvista módon, másrészt a római püspök maximális és elvtelen támogatása, követése. A másik irány a magyar katolikus egyház, a bíboros, valamint más főpapok lejáratása, ezernyi probléma, baj és bűn felsorolásával, ahogyan azt egykor az Andrássy út 60-ban is tették. A cikk azt próbálja érzékeltetni, hogy Magyarországon nagy bajok és végzetes idők korát éljük, és ha nem a mai egyházi vezetés volna a főpapi stallumokban, akkor sokkal jobb volna a helyzet. Gégény figyelmét az ifjúság problémái kötik le, írása szerint, hiszen állítólag a fiatalság nem kap, vagy nem kap megfelelő válaszokat a mai korban felmerülő kérdésekre a katolikus egyháztól, üresek a templomok, rosszak a papok, tehetetlenek a püspökök… A sorok közötti állításokból persze, egy szó sem igaz! Mindössze, a Perintfalvi-, és a kiugrott, celeb, pap által megrontott Hodász András „hittudomány és erkölcstan” röhög vissza az olvasóra cinikusan, ebből a telexes, magyar egyházellenes, pápafan böffenésből. Bizonyára nem örülnek azok a papok, akiket e cikkben Gégény dícsérőleg emleget… bár, sajnos vannak e szellemiségnek az egyházon belül is követői szép számmal.

Nos, Gégény írása tökéletesen megfelel a telex színvonalának és elvárásainak. Csupán egy baj van vele: nem katolikus, nem krisztusi szemléletű a mondanivalója. Világos politikai állásfoglalás, amely gyűlölködést generál és a „birodalmi fenéknyalás” tipikus példája is egyben. Ugyanis lennének valós bajok és problémák, amelyekről érdemes volna írni a római főpap látogatása előtt.

Nem értem, hogy Gégény miért vár a magyarországi klérustól megoldást azokra a problémákra, amelyeket Rómában rontottak és rontanak el folyamatosan. Gégény miért nem látja be, hogy a magyar katolikus egyház egyelőre még egy békés szigetecske a Vatikánhoz és Nyugat-Európához képest. Miért nem látja, hogy a magyar katolicizmus nem szűnt meg? Miért nem látja és teszi szóvá, hogy a mértéktelen anyagi támogatás egyeseket erkölcsi romláshoz vezethet? Ám, mint a latinok mondták: teher alatt nő a pálma - sub pondere crescit palma.

A keresztény magyar emberekre nézve tehát, nem csak a Vatikán, és a keresztényüldöző, „elembétékús” európai politika vált teherré, de az egyházi ügyekben is feltűnő belső ellenség, a Gégény-féle egyházi DK, a liberalizmus ördögi veszélye. Mert Gégény nem valós problémákat elemez, nem valós bajokra hívja fel a figyelmet, hanem jó liberális recept szerint mély árkot ás, visszatérve például azokra a problémákra, amelyeket az egyház már bölcsen megoldott, vagy amelyekre keresi megoldást…

Adok tehát, Gégénynek néhány érdekesebb témát, amelyek nem földhözragadt és rangon aluli liberális felvetések, hanem előre visznek, nem gyűlölködők, sőt talán a krisztusi út felismerése felé terelgetnék még a Telex olvasóit is:  

1./ Miért félnek megkövetelni a rendet és a fegyelmet a diákoktól a katolikus egyház által fenntartott tanintézetekben? Miért nincs délben Úrangyala imádság órától függetlenül? Miért nincs kötelező diákmise vasárnaponként?

2./ Mikor avatja boldoggá Róma püspöke Mindszenty Józsefet, Márton Áront, Boros Fortunátot, a vértanú ferenceseket, pálosokat stb…

3./ Mikor engedélyezik a csángók saját lakóhelyükön való magyar nyelvű lelki gondozását?

4./ Mikor lesz végre magyar püspöke az észak-magyarországi (ma Szlovákia) magyar lakosságnak?

5./ A krisztusi szegénység egyházára vall-e, 900 darab miseruha, székek és trónok elkészítése – egy alkalomra?...

És még sorolhatnám azokat az egyházat érintő témákat, amelyek megérnének egy-egy nyilvános elemzést, akár Gégény tollából is. És jó volna emellett, ha nem taposóaknákat dugdosna el Gégény „katolikus újságíróként” az amúgy is nehezen járható úton, hanem összetartásra hívva, egymást segítve és krisztust követve igyekezne az Örökkévalóság felé, magyarként, keresztényként. Hűen ahhoz, Akit követnie kellene mindenkinek, mindenben… még a szeretetben és a béketeremtésben is! Hűen Jézushoz!

Stoffán György

Róma püspöke – Budapestre jön… Gondolatok egy látogatás előtt

 

Olvasva a rengeteg háttér információt, a készülődést, a lelkendezést, a Katolikus Egyház vezetőjének várható érkezése okán, mindez kissé túlzónak, már-már terhesnek tűnik a számomra. Nem azért, mintha nem tartanám különleges alkalomnak Róma püspöke látogatását, vagy ellene volnék a méltó fogadásnak. Hiszen a világegyház jelenlegi vezetője jön, rövid időn belül harmadszor a Kárpáthazába, Mária országába. Igaz, az első magyarországi látogatása a megszállt országrészben, Erdélyben, Csíksomlyón volt… 

Az tűnik számomra helytelennek, hogy egy 86 éves öreg főpapot várunk és óriási odaadással ünnepelünk már előre, túlzottan nagy jelentőséget tulajdonítva a személynek ahelyett, hogy lélekben készülnénk a lehetőségre, amikor újra együtt lehetünk Krisztusban. A látogatás nem lehet egyoldalú. Az egyház mai helyzete, belső problémái nem kis mértékben Bergoglio felelősségét is felvetik, így nekünk, a Szent László-i magyar kereszténységnek most nem ünnepelnünk kellene, hanem példát mutatnunk a Krisztus-követésben, ahogy tettük az Eucharisztikus Kongresszus napjaiban, a pápai mise előtti csodálatos estén.  

Szent Ferenc elment a Vatikánba és megjelenése nagy hatást gyakorolt III. Ince pápára, mert egyszerűségében, szegénységében a pápa Jézust látta benne és általa. Néri Szent Fülöp is megújulást hozott, XIII. Gergely pápa meglátogatásával, kora egyházába. Ezt hitükkel és elszántságukkal, természetes valójukkal érték el. A pápa iránti tisztelet magától értetődik, ám, ha a hitben és a hagyományok tiszteletében, nemzetünk keresztény voltának megerősítésével példát tudunk mutatni Róma püspökének, akkor mi, magyarok lehetünk a jelen drámai, istentelen kor Szent Ferencei, Néri Szent Fülöpjei az egyetemes egyház és Bergoglio számára…

Mert ma nem csak az egyénnek, a hívő embernek van szüksége példaképekre, hanem az egyháznak is példát, példaképeket kell adnunk. És efféle példaképeink bőségesen vannak - Isten kegyelméből. Amikor tehát, elmegyünk a Kossuth téri misére, akkor ne az "Öregembert" lássuk, hanem Krisztust, ne Róma püspökét ünnepeljük, hanem azt az együttlétet, amelyben maga a vendég is megtapasztalhatja egy nemzet hitét és buzgóságát, hagyományszeretetét és ősei példájának máig ható erejét. Ma nem nekünk, keresztény magyaroknak van szükségünk Róma püspökére, hanem Rómának van szüksége olyan nemzetekre, mint a magyar, amely, ha olykor nem is látszik rajta, megmaradt annak, ami volt: kereszténynek. És ha ma, a kommunizmus negyven és a liberalizmus harminchárom évének tragikus eredményeként kevesen vagyunk is, a hit ereje és az ősök példája erőt ad az újraépítkezéshez, a Krisztus iránti hűség pedig, példát mutat a világnak.

Az egyház nem intézményrendszerektől és személyektől függ, nem azok irányítják, hanem a Szentlélek.

Emeljük magasba tehát, Mindszenty József és Márton Áron képét, és ama bizonyos misén ne egy embert lássunk, hanem láttassunk. Láttassuk meg Vele a feltámadt Jézust, láttassuk sokszor megkínzott, megostorozott és keresztre feszített, de knjaiban is Jézushoz hű, keresztény nemzetünket, példaképeinket, de legfőbbképpen kérjük a Magyarok Nagyasszonyát, hogy országában és Nagyasszonyunk fényében a Vendég lássa meg az utat és vezesse vissza a kereszténységet ebből a káoszból, szent Fiához, a Feltámadt Krisztushoz.

Mária - jelenleg csonkává tett - országban vendégeskedni, kegyelmi ajándék, még Róma püspöke számára is. A magyarok pedig, mindig nagyra becsülték a vendéget, s ajándékokkal halmozták el távozásakor. Adjunk tehát, Róma püspökén keresztül a világegyháznak ajándékot: a keresztény magyarság Krisztushoz való hűségét, a Szent László által megerősített kereszténységünk példáját, és erőt ahhoz a harchoz, amelyet Jézusért vív minden igazi, hívő keresztény a világban, s amelyért egyre többen és egyre gyakrabban életüket is adják. 

És kérjük a Magyarok Nagyasszonyát, hogy Ő is adjon ajándékot Vendégének: A tisztánlátás és a hit ajándékát, amellyel népünket első királyunk, Szent István király kérésére elhalmozta. És lássa, tapasztalja meg a magyar fővárosban Bergoglio is azt a védőpajzsot, amelyet mi, magyarok immár ezer éve tapasztalunk a Kárpáthazában, Királynőnk, Krisztus Anyja, a Magyarok Nagyasszonya által. 

Stoffán György 

Farkaskaland, gyermekhalál… társadalom

A magyar társadalom egy részét véletlenül sem lehet olyasmivel megvádolni, hogy képes értelmesen felfogni, elemezni valamit, józanul gondolkodni valamiről. Misem ékesebb bizonyíték erre, mint a svájci farkas végzetes kalandja, valamint a nevelőszülőkhöz kiadott, de ott elhunyt két esztendős kisgyermek ügye.

A két dolog nagyjából egy időben történt, ám a fészbuk lakosokat nem a gyermek halála, hanem egy vadállat kilövése háborította fel jobban. Olyannyira, hogy a vadászt már kötélen himbálózva látta maga előtt, a nagyérdemű, mások börtönt kiáltottak, és lassan olybá tűnt e veszedelmes vadállat, mintha saját fajtájának egyetlen árva és jólelkű, vadképességeit teljesen megtagadó szelíd háziállat lenne. Háziállat? Nem! Annál jóval több: hovatovább emberré formálta „őt” a magyar társadalom. Meghalt, pedig csak párját kerteste – írták sokan.  Ám, volt, aki a „nyugodj békében” mondatot is odaschreibolta, önmagáról állítva ki a félelmetesen ostoba bizonyítványt.

Az fel sem merült a nagyérdeműben, hogy az állat állítólagos lelövésének milyen körülmények szolgáltattak alapot. Ki lőtte le? Lelőtte-e az, akire már a pokol minden kínját kívánta a társadalom szerényebb szellemi képességű rétege.

Igaz az sem jutott eszébe senkinek, hogy ez az egyetlen svájci farkas miért is határozta el magában, hogy elindul hódítani? Hol vannak vagy voltak a többiek, amelyek szintén Magyarország felé vették az útjukat? Miért pont ez az egy nyomkövetős állat indult el évszázadok óta elsőként felénk?

Nem vagyok abban biztos, hogy ez a szegény pára nem valamilyen kísérlet része volt, s talán abban sem vagyok bizonyos, hogy csak állati ösztönei zavarták e végzetesé vált „párkereső” túrára… ám, ezt úgysem köti senki az orrunkra.

 ***

A farkaskalanddal egy időben egy kisgyermek meghalt. Halála körülményei tisztázatlanok, ám az mindenképpen szokatlan, hogy a nevelőszülők az autójuk csomagtartójában hordozták halott kis testét. Nos, a társadalom egy része, mint egy időjárás jelentést végighallgatta, végigolvasta a hírt, majd visszalapozott a farkaskalandra…  Hiszen, mit neki egy kisgyerek halála, családi körülményeit, a gyermekvédelem visszásságai stb…

Pedig, ebben a fájdalmas ügyben is fel lehetne tenni néhány érdekes kérdést. Az én kérdéseim a következők: – Ha a gyermek édesanyja most 17 éves, akkor számításaim szerint még kiskorú volt, amikor első gyermeke megfogant. Érvényesült-e a törvény ebben az esetben? Ha nem tudta ellátni a család a már elhunyt gyermeket és testvérét, s ezért a gyámügy vette a kezébe a gyermekek sorsát, ki és hogyan ellenőrizte a nevelőszülőket, azoknak a gyermekekkel való viszonyát, a holttesten talált sérüléseket, a láthatás megtagadását… egyáltalán hogyan működik ma Magyarországon a gyermek-, és ifjúságvédelem, ha egy kétéves kisgyermek meghalhat a nevelőszülők hozzáállása miatt? Itt fel lehet tenni a kérdést, hogy ki is a felelős mindezért? Ez azonban senkit nem érdekel. Sokféle mérce létezik ebben az országban… a kettősön kívül is. Mérce azonban lehet, de számos – és egyre több – olyan dolog van, történik, amelyekre viszont nincs magyarázat és nem is lehet. Igaz a társadalom sem kíváncsi ezekre, csak ha az egyes emberrel személyesen történik hasonló.

A két eset társadalmi megítélése arra enged következtetni, hogy a társadalom erkölcsi érzéke, s talán erkölcsi normái elértek egy igen alacsony szintet, amelyről nehéz visszafordulni, amelyet nehéz lesz visszafordítani. Ha egyáltalán van még olyan ember, társadalmi csoport, párt, egyház, aki/amely vissza akarná fordítani…

Stoffán György