Volner János: „Nem a nemzet van a politikusokért, hanem fordítva” (Exkluzív interjú a HUXIT Párt elnökével)

Volner János

Ma Magyarországon az „ellenzék” szó joggal vált szitokszóvá, hiszen minden nemzetellenes, apolitikus és hazaáruló civilszervezet, nemzetinek mondott, de idegen érdeket szolgáló szervezet és szövetség ellenzékinek mondja magát, bár legtöbbjükre inkább az ellenség szavunk lenne a megfelelő. Egyetlen „ellenzéki”párttal összefüggésben gondolkodnak az emberek másképpen… Mi több: reménykedve. Ez a Volner János alapította HUXIT Párt. A párt alapító-elnökét kérdeztük terveiről és a magyar nemzet megmaradásának, általa elgondolt lehetőségeiről.

– Kezdjük talán az elején: Miért látta fontosnak, hogy önálló párttal és ne a Mi Hazánkkal lépjen a társadalom elé? Mi volt a különbség az Ön és Toroczkai elképzelései között?

–       A Jobbik az első parlamenti ciklusa alatt még következetesen képviselte azt az álláspontot, hogy nemzeti kérdésekben minden alkalommal hathatós politikai támogatást nyújt a kormánynak és az összes cselekedetét nem a párt, hanem a nemzet érdeke fogja meghatározni. Abban bíztam, hogy a Mi Hazánkat is ez a gondolat fogja vezérelni, de ebben sajnos csalódnom kellett, ezért be sem léptem. A köztünk lévő értékrendbeli különbséget jól megmutatta a 2022-es választási kampány, melyben a Mi Hazánk igyekezett begyűjteni az oltásellenes és oltásszkeptikus szavazók tömegeit, én viszont kifejezetten az oltás felvétele mellett folytattam intenzív kampányt, mert meggyőződésem volt, hogy ez a nemzet érdeke.

– Ön a Fidesz javára – Magyarországon, a politikai életben szokatlan tisztességgel és a nemzet iránti elkötelezettségből – visszalépett a választások előtt, tehát pártja nem indult a bársonyszékekért és a jövedelmekért dúló harcban…

–       Fontos tisztázni: az én felfogásom szerint nem a nemzet van a politikusokért, hanem fordítva. Mivel úgy láttam, hogy nem vagyunk képesek biztonsággal elérni az 5 %-os parlamenti küszöböt, ezért úgy döntöttünk, hogy nem gyengítjük a jobboldal kormányzó erőit azzal, hogy értékes százalékokat veszünk el tőle csak azért, hogy állami támogatáshoz jussunk. A baloldali politikusok és újságírók emiatt természetesen gyűlölnek és folyamatosan rágalmaznak, hiszen a Fidesznek enélkül nem jött volna össze az újabb kétharmados győzelem. Nekünk ez a helyzet nagyon komoly nehézséget okoz, hiszen most a civil munkánk mellett, egyetlen fillér nélkül kell politikát csinálunk, ami minden szempontból nehéz. De nem ez a fontos, hanem az ország és a nemzet érdeke.

– Miként lehetséges Ön szerint az Unióból való kilépést megvalósítani?

–       Fontos mindenkinek látnia és megértenie, hogy akkora a különbség a nyugat-európai államok jövőképe és a miénk között, amit egyszerűen nem lehet már újabb és újabb tárgyalásokkal áthidalni. Magyarországnak kulcsfontosságú a keleti nyitás sikere. A magyar gazdaság legnagyobb beruházását ma már keleti (kínai) vállalatok hozták létre, és általában is elmondható, hogy a közvetlen tőkebefektetések terén ma már jóval aktívabbak a keleti országok. Minden azt mutatja tehát, hogy a következő években ki kell egyensúlyoznunk a magyar gazdaság jelenleg még erős uniós (tágabb értelemben nyugati) függését azzal, hogy minden nyugati, elsősorban amerikai szándék ellenére gyümölcsöző gazdasági kapcsolatokat építünk ki Kínával és más, intenzíven fejlődő ázsiai államokkal, valamint nem engedjük tönkretenni az Oroszországhoz fűződő, kölcsönösen előnyös gazdasági kapcsolatainkat. A Huxithoz, azaz az Európai Unióból történő kilépéshez nélkülözhetetlen, hogy erős és nemzetközi szinten is sikeres magyar márkákat tudjunk a következő években felépíteni. Ez olyan koncentrált gazdaságfejlesztési stratégiát igényel, amelyben a rendelkezésre álló forrásokat már nem az infrastruktúra fejlesztésére kell elsősorban fordítani, hanem az emberi tudás minőségének javítására. Magas hozzáadott értékű, magyar tulajdonban álló cégek részére kell támogató és erősen ösztönző gazdasági környezetet biztosítanunk. Ez képes a tudásintenzív tevékenységre alapozó, nemzetközi szinten is versenyképes magyar márkákat kitermelni. Fontos külön is szólunk az energia kérdéséről, hiszen Európát súlyos energiaválság sújtja és a nyugati országok mindent megtesznek annak érdekében, hogy elvágják Magyarországot az olcsó és korlátlanul rendelkezésre álló keleti energiaforrásoktól. Magyarország gazdasága az elmúlt években intenzíven, a nyugat-európait lényegesen meghaladó mértékben nőtt, ennek következtében a súlyos gazdasági problémákkal küzdő Görögországot és Portugáliát is megelőztük már, mint ahogy pár éven belül a súlyosan eladósodott Olaszország is mögöttünk fog járni. A növekedés azonban hatalmas mennyiségű többlet energiát igényel. Ma már nem arról kellene az ellenzékkel vitatkozni, hogy megépítessük-e a Roszatommal a Paksi Atomerőmű két új blokkját, ma már az a valódi kérdés, hogy hova kerüljön a tervbe vett két új blokkon felül másik kettő. Végül, de nem utolsósorban éppen most alakul ki egy új világrend, amely megszünteti az Egyesült Államok egyoldalú dominanciáját. Ez az új világrend új közvetítő országot igényel az egymással konfliktusban álló felek között. Magyarországnak ezt a közvetítői szerepet kell megcéloznia, amire jó esélyünk is van, hiszen az eddigi pénzügyi központok maguk is súlyosan érintettek az Oroszországot érintő szankciók kivetésében, azért a keleti országok (pl. Kína, vagy a gazdag arab államok) nem bíznak bennük. Magyarországnak történelmi lehetősége van arra, hogy a két világ közötti közvetítői kapocsként működjön. Hasonlóan tett annak idején Svájc is, amely dúsgazdaggá vált, jelentős részben ettől. Itt az ideje nekünk, magyaroknak is hasonlóan cselekednünk.

– A NATO tagság megszüntetését is tervezi-e elnök úr? Ha igen, akkor milyen szövetségi rendszerhez kellene tartoznunk Ön szerint?

–       Meglátásom szerint a NATO biztonságot nyújt Magyarország számára, ezért fontos a tagságot fenttartanunk. Ez már csak azért is indokolt, mert ilyen módon van lehetőségünk megvétózni olyan döntéseket, amelyek növelik a Magyarországot is érintő katonai összecsapások lehetőségét. Sajnos ma már a NATO-n belül több olyan tagállam is van, amely akár harcoló alakulatokkal is beszállna az orosz-ukrán konfliktusba. Ez borzasztó lenne, hiszen világháborúval fenyegetne. Bölcsen, előre látóan kell gondolkodnunk, hiszen a háború eszkalációjának megakadályozására akkor van lehetőségünk, ha NATO tagjai maradunk.

– Hogyan látja a szankcióktól egyre mélyebbre süllyedő Uniót, s lát-e jobb

megoldásokat, mint amelyeket ma a Kormány igyekszik megvalósítani az

ársapkával és egyéb intézkedéseivel?

–       Az ársapkával és a rezsicsökkentéssel is kísértetiesen hasonló a helyzet, mint 2015-ben volt a határvédő kerítéssel. Először elkezdik Orbán Viktort támadni ezekért a módszerekért, elmondják mindennek, majd pedig bocsánatkérés nélkül elkezdik másolni. A megvalósított védelmi intézkedések fontosak és szükségesek, nélkülük sok magyar ember kerülne nagyon komoly bajba. A másik oldalon pedig ott áll a baloldali ellenzék, amely eltörölte volna a rezsicsökkentést és külföldi kívánságra arra is hajlandó lett volna, hogy harcoló katonai alakulatokkal szálljunk be az orosz-ukrán konfliktusba. Teljes agyrém...

– Keresztényüldözés van Európában. Meddig mehet ez az állapot, és látja-e

a végét, van-e elképzelése e tekintetben?

–       Európa nyugati fele meggyőződésem szerint menthetetlen, őket a saját önpusztító, liberális elveik fogják sírba vinni. Az összes hiteles kimutatás szerint 20-40 év múlva a nyugat-európai államok zöme bevándorló többségű lesz, a liberális társadalmi berendezkedést pedig jó eséllyel felváltja majd az iszlám. Nekünk erkölcsi kötelességünk a kereszténység érdekében más országok belügyeibe történő beavatkozás nélkül szót emelnünk, azonban látnunk kell, hogy Nyugaton a figyelmeztetéseink süket fülekre találnak.

– A mai magyarországi ellenzék minden lépése a hazaárulásra enged következtetni. Ön szerint jog lehetőség lesz-e valamikor arra, hogy ezeket a mai politikai hazárdjátékosokat bíróság elé lehessen állítani?

–       Feketén-fehéren bebizonyosodott, hogy a baloldalt Amerikából pénzelik és irányítják. Meggyőződésem, hogy ez a nemzeti szuverenitásunkat fenyegető törvénytelen gyakorlat nem maradhat büntetlenül. Aki ezzel nem ért egyet, képzelje csak el, mi történne, ha Amerikában bukkanna fel egyes politikai szereplők mögött milliárdos nagyságrendű, Magyarországról érkező anyagi támogatás. Az FBI még aznap letartóztatásokat foganatosítana. Ehhez képest elégedetlen vagyok a magyar igazságszolgáltatással, hiszen ez még mindig nem történt meg.

– S ha már a bíróságokról beszélünk… Most engedték házi őrizetbe Budaházy Gyurit, aki szabadságharcosként írta be magát a 21. század történelmébe, s akinek az ügye, sok más ügy mellett igen lesújtó véleményt generált a társadalomban a mai igazságügyet illetően. Mi erre a megoldás, hogyan lehet egy független rendszert átalakítani, visszavezetni az igazság, a pártatlanság szolgáltatásához?

–       Önmagában már az is súlyos válságtünet, hogy két, hivatalban levő magyar bírót magához rendel az aktuálisan regnáló amerikai nagykövet. Volt törvényalkotóként és elkötelezett demokrataként természetesen tiszteletben tartom és a másik hatalmi ág önállóságát és függetlenségét. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lenne ezen a téren azonnali tennivaló. Önmagában már az is abszurditás, hogy Budaházyék már eddig is többet ültek, mint sok emberölést elkövető. Ennek igazságtalanságát a magyar társadalom jól érzékeli, itt lenne az ideje annak, hogy ezt a bírói kar is észrevegye.

– Végül hadd kérdezzem meg: Meddig lehet nemzeti ellenzékként visszalépni a Fidesz javára, és mikorra várható, hogy a HUXIT Párt valódi, tömegeket vonzó és akár kormányképes politikai párttá, igazi nemzeti erővé nőjön?

–       A Huxit ügyének a közvélemény-kutatások alapján már most is milliós támogatói tábora van. Minél több idő telik el, annál nagyobb lesz ez a tábor, különösen amiatt, hogy már a társadalom is jól érzékeli, mekkora károkat okoznak számára a brüsszeli szankciók. Minket azonban nem a pártunk jövője foglalkoztat, hanem a nemzet érdeke és meggyőződésünk, hogy a Huxit elkerülhetetlen. Elsősorban nem önmagunkat szeretnénk menedzselni, hanem a Huxit ügyét szeretnénk előre vinni: megértetni mindenkivel, hogy rövidesen egyáltalán nem kapunk uniós pénzt, mert a gazdasági fejlettségünk miatt, hamarosan már nem is jár…

– Köszönöm a beszélgetést…

Stoffán György főszerkesztő - Nemzeti Napló

… de mi lesz a gyermekekkel?

 

Értem én a Nyugat által követelt spórolást, a 25 %-ot, amit minden tagállamban előírnak, értem, hogy a gáz és a villany ára az egekben van. Ám, amikor az iskolák fűtésének és világításának az ügye kerül szóba, akkor megrökönyödöm. Hiszen az egyik oldalon büszkék vagyunk a családtámogatási rendszerre, de a másik oldalon a gyermekek drámai helyzetére senki nincs tekintettel. Nem látja a rendeletalkotó a családok helyzetét, a gyermekek nem kis mértékben tragikus sorsát, az egyszülős gyermekeket, a csonka családokban felnövő gyermekek fájdalmas jövőjét és megoldhatatlan jelenét?

Sokhelyütt nincs nagyszülő, a szülő dolgozik, a gyermek pedig egyedül az iskolában lehet/van biztonságban. Nos, ez megszűnik, mert az iskolákat be kell zárni 4 órakor. A gyerek, mint a Covid idején is, az üres lakásba vagy az utcára kerül. Igaz, hogy az iskolában plusz-pulóverben kell lenni, tudok sok olyan gyerekről, aki nem tanulószobás, mégis marad a suliban 5-6 óráig, mert ott beszélgetve a társaikkal, vagy együtt tanulva tanáraikkal jobban érzik magukat, mint otthon.

Értem én, hogy háborús világot élünk, de ha visszagondolok arra, amit szüleink és nagyszüleink meséltek… a háborús világban még jobban vigyáztak a fiatalokra, a gyermekekre abban az átkos Horthy-világban. Akkor, délutánonként voltak szakkörök, volt leventefoglalkozás, cserkészet, és senkit nem zavartak haza koradélután… mert akkor hozzáértő és a gyermekeket mindennél fontosabbnak tartó szakemberek voltak a tanügy élén…

Megértem a spórolás ma semmit sem érő formáit, miszerint nem szabad telefont tölteni, a tanároknak és a diákoknak nem szabad az otthonról hozott ételt a suliban mikrózniuk, az iskola villanyszámlájának a kontójára, s azt is, hogy a melegítő eszközöket és a klímák távirányítóit összeszedette a fenntartó… Mert olcsóbb egy petefészek, vagy netán vesemedence gyulladást kezelni… és a gyerekek is megszokják majd szépen lassan a 18 fokot. Megértem, csak embertelennek tartom… hogy más jelzőt ne használjak. És azt is embertelennek tartom, hogy amíg a számítógépek működhetnek, addig a gyermekek fáznak! Ha emberséges volna a világ, akkor a gépeket kapcsolná ki először…

Ócska, erkölcstelen és aljas világot élünk, és ez nem csak a háborútól van. Ilyen lett a társadalom a kapzsiságában, az irigységében… Mert ma már azt is figyeli az egyik, hogy a másik mivel fűt a másik, és hogy nincs-e az íróasztala alatt valami dugiban működtetett melegítőeszköz.

De mi lesz a gyerekekkel? Hol töltik majd el délutántól estig az időt? Mivel fogalakoznak majd az iskola után, és hol, milyen szennyközösségek fognak „ráindulni” erre a helyzetre, hogy befogják a fiatalokat… akik egyedül kóvályognak az utcán vagy lógnak ellenőrizetlenül a neten?

Most volna itt az ideje annak, hogy a társadalom a gyermekekért mindent megtegyen. Mert nem elég az, amit családtámogatásként kapnak – a családok. A családokban és a gyermekeknek a lelki közösség is kell, a szeretetre is szükségük van, és a megértésre is vágynak, mert azt manapság már otthon alig kapják meg, hiszen a szüleik is keveset kaptak belőle… És, most itt ez a háborús helyzet, amelyben senki nem gondol rájuk… a gyerekekre. Csak a megkövetelt uniós spórolásról hallunk, a kötelező hőmérsékletről, és mindenről, ami megszorítás és amiért – ha nem tartjuk be –, büntetés jár. Mert ilyenné vált az Isten nélküli világ. Ilyenné vált a lerohasztott társadalom, a lélektelenség és a sátáni kapitalizmus. Az egyetlen értéket, a gyermeket semmibe vesszük… veszik, mert nem kifizetődő törődni velük sem a jobb-, sem a baloldalon!

Most van itt az ideje, hogy minden egyház megmozduljon szendergéséből, és melegedőket alakítsanak ki az iskolából utcára kapitalizálódott gyermekeknek. Lehetőleg olyat, amelyben tanulni is tudnak. Minden áldozattal jár, mindenért, amit szeretünk, áldozatot hozunk. Csak a gyerekekért nem? Mert elfelejtettük emberek, hogy Jézus azt mondta: „Bizony mondom nektek, ha nem változtok meg, s nem lesztek olyanok, mint a gyerekek, nem mentek be a mennyek országába. (Mt. 18,3.)

Kár kereszténynek mondanunk magunkat, a keresztény értékek védelmezőiként tetszelegnünk a világ előtt, ha a saját jövőnket, a saját gyermekeinket nem becsüljük annyira, hogy ha máshonnan elvéve is, de nekik megadjunk mindent! Már csak azt várom, mikor lesz kötelező az öregotthonokat is lehűteni... Hiszen, belőlük sincs már haszon.

Újra felteszem hát a kérdést:… Mi lesz a gyermekekkel? Miért a gyermeknek kell a felnőtt és ostoba emberek miatt szenvedniük… már most is, amikor még nem lőnek?

Stoffán György

A Sajtóklub és az "altera pars"... - Levél Bencsik Andrásnak

Mindszenty-zarándoklat Máriaremetére... a katolikus iskolák diákjaival... 

A Sajtóklub című műsor után levelet kapott szerkesztőségünk, amely Bencsik Andrásnak szól. Ám, mert az adás is nyilvános volt, e levelet -  írójának engedélyével - közzétesszük. Remélve, hogy az adott téma és az arról alkotott vélemények végre közelíthetnek majd egymáshoz. Egyben szeretnénk itt, a bevezetőben szerkesztőségünk véleményének is hangot adni: 

1./ Kisípolt k...aanyázással és egyéb trágár közbeszólásokkal nem hiteles arról beszélni, hogy egy diáklány trágárkodik-e nyilvánosan vagy nem. 

2./ Sajnos a Sajtóklubban ugyanannak a katolikus iskolák elleni hangvételnek lehettünk tanúi, mint amelyet az inkriminált felszólalás közvetített a tüntetésen. Ugyanis a katolikus iskolákat, és általában az egyházi iskolákat vádaskodással besározni egy eddig jobboldalinak tartott televíziós műsor keretében, több, mint elgondolkodtató! 

3./ Végül megjegyezzük, hogy az a szemlélet, amelyet a Sajtóklub közvetített e műsorban, csak és kifejezetten a kommunista-liberális hisztériának lehet méltó és megfelelő színvonalbeli ellenfele. A normálisan gondolkodó pedagógustársadalom ennél a stílusnál összehasonlíthatatlanul magasabb szinten áll, ezért pedig, sértő mind a normálisan gondolkodó, tisztességes munkát végző pedagógusokra, mind a normálisan gondolkodó és a pedagógusokat segítő polgárokra nézve egy ilyen színvonaltalan és indulatokat keltő televíziós beszélgetés nyilvános adása, kivált úgy, hogy a ma látható helyzet történelmi okozóit és okát meg sem említik. (a szerk.) 

 

***

Tisztelt Bencsik András!

Nem tudom, mekkora elkeseredés mondatta Önnel a 2022. október 30-i adásban, hogy „szörnyetegek lepték el a tanári pályát, akik egy szörnyeteg generációt nevelnek fel”, de akkora biztosan nem, mint amekkora elkeseredést bennem kiváltott. Miért önti az olajat még a tűzre? Nem ég még eléggé?? Amikor 1987. augusztus elsején tanárként beléptem abba az épületbe, ahova magam is jártam egykor, tudtam, hogy nem könnyű utat választottam magamnak, mégis az „ide nekem az oroszlánt is” érzések kerülgettek. Már akkor azt ígérte az akkori társadalom, hogy a pedagógusok megbecsültségén javítani fognak. Azóta eltelt 35 év, és én még mindig azt gondolom, lehetne nekünk jobb is. De az adás óta feladtam. Az 1990 óta eltelt évek nem voltak elegendőek ahhoz, hogy Magyarországon az oktatás sínre kerüljön. Akárki került is hatalomra, legelőször itt akart rendet tenni, de egyre csak rosszabb lett a helyzet. A lőtéri kutya nem kérdezte meg gyakorló pedagógusok véleményét a változásról, vagy ha meg is kérdezte, figyelembe már nem vette. Mindig újabb és újabb NAT-ok jöttek, és azok verziói, de még egyetlen egyet sem vittünk végig, hogy látnánk, honnan hova lehet általa eljutni. Kezdem azt gondolni, hogy eddig a legjobb, ami történhetett az oktatásban 100 év alatt, az az 1978-as Tanterv és Utasítás volt. Ahhoz legalább igazodni lehetett. A negatív csúcsot a Magyar Bálint-i oktatásvezetés hozta, amikor erősen a gyermeki jogokra kellett koncentrálni, ami alapból természetesen minden gyermeket megillet, csak elfelejtették mellétenni a kötelességeiket is. Pedig ugye állampolgári jogok is vannak, de a törvényeket be kell tartania mindenkinek. Ma nekem kell igazolnom, ha egy nebuló bukásra áll, hogy én megtettem mindent, hogy ez ne így legyen! Ha beírok valami figyelmeztetőt, a következő szünetben a szülő engem kér számon, nem a gyermekét. Ha rákérdezek a trágárul megszólaló diákomra: otthon mit szólnak, ha így beszélsz? Tudja mi rá sokszor a válasz? Tudják! Ők is így beszélnek! Aztán bekapcsolom a tévét, és még az én csatornámon is ki kellene néhány embernek mosni a száját!

Számtalanszor olvasom, hogy minek készülnie egy tanárnak, hiszen Petőfi születésnapja nem változik, minek újra felkészülni, ha azt tanítom. Igen, persze, az nem változik, csak a gyermek, akinek meg kellene tanítanom, az változik. Amikor integráció címen mindenféle SNI-s, BTMN-s tanuló bekerül az osztályba… Az egyiket nem lehet írásban feleltetni, a másikat csak abban lehet. Van, akinek a feladatok megértéséhez pedagógiai megsegítés szükségeltetik… Nem sorolom. Az ilyen gyermekek nem egy főnek, hanem kettő esetleg három főnek számítanak az osztályban. Tehát fizikailag bent ül 14 diák, de számítottan ez már 20 fő. Na, erre kell felkészülni. A szörnyeteg generációt nem a pedagógusok nevelték fel, hanem mi együtt. Mi magyarok az oktatáspolitikusokkal, újságírókkal együtt. Az iskola nem attól lesz egyházi, hogy augusztus elsején átveszi valamelyik felekezet. Pannonhalma nem lesz egyik napról a másikra egyikből sem. Egyházi iskola nem kinevezéssel születik, hanem kineveléssel. Nálunk is véletlenszerűen lett pl. katolikus az egyik iskola, de hárommal nem lett több a vasárnap misére járó gyerekek létszáma. Pedig ők többet kaphatnak, mint mi az Állami Árvácskák. Pl. választhatnak tankönyvet is. (Jobban tudják, mi a jó nekik, mint mi az államiban? Az nehezen hihető, hisz egymás mellett ültünk a főiskolán, ugyanazt tanultuk! ) Nem akármilyet persze, mint amilyet sokan gondolnak, hanem nyilván tankönyveket, de nem csak a KELLO által forgalmazottakat. Nem tudok érdemben szólni mindenről, de a magyar nyelvtankönyvek felsőben például megtaníthatatlanok. Két évre adja meg a NAT a tananyagot, de nem bontja évfolyamra. Ezért aztán az embernek néha Mekk Elek jut eszébe, amikor hamarabb készült el a tető, mint az alap. Majd valaki tartja a négy sarkot, amíg az alapok hozzáépülnek. Pedig lenne jó tankönyv, Érdemes Tankönyvíró által kifejlesztve, de sajnos, ő nem a Nemzeti Tankönyvkiadó írója.  Kodály országában kivették a listáról a zenei tagozatos énekkönyveket, és semmilyen sincs helyettük. Ez ügyben még Áder János közt. elnök úrnak is írtunk a kolléganőmmel, aki Maruzsa államtitkár úrhoz küldött bennünket. Ő megnyugtatott: semmi gáz! Letölthetővé teszik a könyveket!! Hát igen, teljesen életszerű, hogy a szülők vagy letöltenek, vagy a már letöltöttet fénymásolják. Közel 200 oldal. Csak tudnám, a Kodály-tanítvány Szabó Helga munkájában mi nem kompatibilis a NAT-tal?!

Nagyon sok a baj az oktatással, eddig egyetlen kormány sem mert érdemben hozzányúlni, csak foltozgatták. Minden kormány hozzátette a magáét, de egy sem javított rajta. Gúzsba kötötte, most meg elvárja, hogy elegánsan táncoljon benne mindenki. Lehet, hogy szörnyekkel van tele az oktatás, de azt kikérem magunknak, hogy miattunk van így. Sajnos a társadalom, a politika és az újságírás – benne a szörnyekké vált újságírókkal – tette mindezt!

Az oktatásban a pedagógusbérek jelentik a legkisebb problémát, bár az is megérne egy misét! Nagy lendülettel bejelentették, hogy a béremelés utolsó részét rábízzák az igazgatókra, döntsenek ők. Ezzel persze lehet jó kis feszültséget generálni a tantestületben. Mi kidolgoztunk egy szempontsort, ami szerint értékelnek bennünket! Igyekszünk igazságosak lenni! Nem tudtam, sírjak vagy nevessek, amikor megláttam a szeptemberi bérjegyzékemen a „munkáltatói döntésen alapuló” illetményemet! BRUTTÓ 19 (azaz tizenkilenc) forint volt. Nettóban az tizenkettő. És még én jártam jól, mert valaki nem is kapott egyetlen fillért sem, de talán száz forint fölé sem ment egyikünké sem! Mi ez, ha nem megalázás?? Pályakezdő ismerősöm nincs 25 éves, nettóban többet keres, mint én két diplomával, ped. II-ben osztályfőnökként és munkaközösség-vezetőként. Egyszer az ismerősöm is elmúlik 25 éves! Gondolt arra valaki, hogy hirtelen mekkorát fog zuhanni a fizetésük? Az életpálya modell azt jelenti, hogy 3 évente nettó 4 ezer Ft körül emelkedik a bérünk! Megnézte valaki a tanárképzők szeptemberben induló képzéseit? Több helyre van kiírva – legalábbis a Juhász Gyulán biztosan -, hogy n.i., azaz nem indul. Vajon ha olyan szuper Magyarországon az oktatás, miért nem jelentkeznek tanárjelöltek? A ponthatár nem lehet akadály: 280 ponttal szinte mindenhova be lehet(ne) jutni! Tantestületünk átlagéletkora 55 fölött van. Az én generációm az, amelyik még elégséges létszámú, de 4 éven belül nyugdíjba megyünk. Ki fog fizikát, biológiát tanítani? Egy pedagógus képzése minimum 5 év akkor is, ha utána nem megy tanítani! Utolsó percben vagyunk, nem kellene már érdemben tenni valamit? Az kevés, hogy szörnyetegnek nevezzük a pedagógustársadalom egy részét! Az csak olaj a tűzre.

Az emlegetett Sajtóklubot soha nem hagytam ki eddig, mindig megnéztem. Ezután csak akkor, ha a szörnyeteggé vált Bencsik András nem lesz benne! Kérem, hagyja abba a gyűlöletkeltést a pedagógusok ellen! Biztosan vannak közöttünk csapnivaló emberek, pont úgy, mint bármelyik más hivatásnál, de higgye el, többen vagyunk, akik korrepetálunk, lelkeket gyógyítunk, országos versenyekre, Éneklő Ifjúság koncertekre készítünk föl gyerekeket, és bár ezekért jutalmat sem kapunk, nem sztrájkolunk. Tudom, hogy újságíróként szét fogja szedni a mondanivalómat, pont erre való egy újságíró, én pedig csak egy magyartanár vagyok! De minden mondatomat az „érted haragszom, nem ellened” gondolata vezérelt. Béke kellene már itt is, nem csak a valódi fronton! Köszönöm, ha megértette a gondolataimat!

Dávidné Bartha Szilvia, ének-zene, valamint magyar nyelv- és irodalom tanár 

Halottaink emlékezete – Fényt hagyni magunk után…

Az októberi és novemberi napok az emlékezés napjai. Halottak napja körül, a kereszténységet tagadók is ellátogatnak szeretteik sírjához, s meggyújtják az emlékezés mécseseit. Szent Odilo cluny, Benedek rendi apát 998-ban vezette be ezt az ünnepet, amely a 14. századtól terjedt el a keresztény világban. Ki gondolta volna akkor, hogy nekünk, magyaroknak ez a két hónap valóban a gyász, az emlékezés, a figyelmeztetés két hónapja lesz?

Október 6-án az 1849-es, Habsburg megtorlások gyászát éljük meg. 1918 októbere is súlyos és végzetes hónapnak bizonyult, hiszen akkor omlott össze a Monarchia hadserege, a Magyarországra is – a Habsburg birodalom által – ráerőltetett háborúban, amelynek egyenes következménye a Trianoni ország- és nemzetgyalázás. Majd október 23-án – ki tudja miért – ünneplünk, de csak szőr mentén, hiszen a teljes ’56-os igazságot (Véres csütörtök) még ma is igyekszik a történésztársadalom "eltrükközni". Majd november 4-e a haza- és nemzetárulás kommunista emléknapja… 

Minden történelmi kor alaposan megtizedelte a magyart, s mi mégis itt vagyunk a Kárpátok gyűrűjében… ahol ezekben a napokban országszerte mécsesek fényében úsznak a temetők, és emlékezők milliói járják be a sírkerteket. S talán imádkoznak is még a magyarok azokért, akiknek az emlékét a szívükben hordozzák.

A köszönet, a hála, és a saját elmúlásunkra gondolás is megjelenik ezekben a napokban, hiszen a sok sír figyelmeztet mindnyájunkat: „Memento mori!” Az idő múlik, és képzeletbeli homokóránkban egyre kevesebb a felülről aláhulló por…

Milyen jó volna a temetőjáráskor, mindnyájunknak belegondolni az elmúlás feltartóztathatatlan közeledtébe, s abba, hogyan válhatunk az utánunk jövők számára értékké, mit hagyhatunk mi, ma még élők azoknak, akik örökül kapják ezt a szenvedésekkel együtt is csodálatos magyar világot, s örökül a keresztény hitet, a Krisztus anyjának felajánlott Kárpát-hazát. S a mécsesek meggyújtásakor gondolunk-e arra, hogy amit elrontottunk, nem tettünk meg, amit vétettünk, hogyan pótolhatnánk, hozhatnók helyre? Gyönyörködünk a fénnyel átitatott temetőkben, ahol a fejfák, a keresztek, a kopjafák és a sírkövek mind-mind, egy-egy élet értékét, az ott nyugvók küzdelmeit, a nekünk hagyott emlékek egykori tulajdonosát fedik… s közben jókat beszélgetünk

 a ritkán látott rokonnal, ismerőssel… de vajon imádkozunk-e értük… imádkozunk-e magunkért, ott a fénnyel telt sírkertben? És gondolunk-e azokra a felmenőinkre, akiknek évszázadokkal ezelőtti, akkor könnyekkel áztatott nyugvóhelyük már régen az enyészeté lett? Gondoljunk Rájuk is, hisz Ők éppen úgy adtak nekünk, hagytak ránk, szenvedtek értünk, mint azok, akiket csak évekkel vagy hónapokkal ezelőtt veszítettünk el… A régi ősöknek is jár egy fohász, egy ima, egy hálatelt, szerető gondolat.

Nagy szükség volt tehát, Odilo apát 998-ban született nemes ötletére, a Mindenszentek-, és a Halottak napjára. Mert a temetők csendje, fénye, az altemplomok dohos nyughelyei, és a természetben pihenők korhadt fejfái a mai embert figyelmeztetik az idő rövidségére, az értékmentésre, az önös érdekek ostoba követésének helytelenségére, a politikai harcok és hatalommániák fölösleges voltára, a háborúk embertelenségére, a hit fontosságára. Hiszen a halál – keresztény hitünk szerint – csak a test megsemmisülése. A lélek, a szellemvilágban tovább él. A testi megjelenésünk, csupán egy mozzanata annak a létnek, amely Isten rendelése szerint lett, de Isten ítélete szerint folytatódik. S az az ítélet nem a földi, megfizetett, politikailag elkötelezett, a pénzügyi világ zsebéből élő talárosok, jogtól és erkölcstől, igazságtól és emberiességtől elrugaszkodott ítélete, hanem az Örökkévaló bölcsességé, igazságé, a Teremtőé. Mert mi is elszámolunk – minden kapott talentummal, emberségünkkel, bűneinkkel és jótéteményeinkkel, hitünkkel. Mindennel, amit Ő adott útravalóul, fogantatásunk pillanatában… – ahogyan elszámoltak már azok, akiknek a sírján e napokban mécsest gyújtunk, akikre emlékezünk, s akiknek a szeretete a szívünkben maradt, éltet és segít…

Mécs László premontrei költőnk így figyelmeztet:

„Fényt hagyni magunk után

Az élet örök búcsúzás,
ó bárcsak tudnánk távozáskor
Fényt hagyni, mint a Messiás!
Beleszeretni a szívekbe,
apostolokba, mártírokba,
hogy átadják a századoknak,
a századok az ezredeknek!
Fényt hagyni, mint a Messiás!

Vagy legalább, mint az anyák,
kik egyre jobban megragyognak,
minél sötétebb lesz az éj
és minél jobban porlanak
a bánat-barna hant alatt.
Fényt hagyni, mint a jó anyák.

Vagy legalábbis, mint a Nyár,
amely almákba és diókba
szerette édes álmait
és édességével világít
a hosszú-hosszú tél alatt.
Fényt hagyni, mint a drága nyár.

Vagy legalábbis, mint a Nap,
melyet elnyelt az alkonyat,
de a legbúsabb éjben is
világít még a gyöngyvirágban,
a liliomban, mécsvirágban.
Az életünk olyan tünékeny.
Óh, szent fényt hagyni volna jó!”

 

Az örök világosság fényeskedjék nekik! Nyugodjanak békében, az Úr Jézus szent nevében!  

 

Stoffán György

Ha Orbán emlegeti, akkor Mindszenty is ellenséggé válik?

 

Virág Ferenc pécsi püspök, Mindszenty József bíboros, hercegprímás, Zadravecz István ofm püspök

Amikor egy-egy katolikus egyházi személyiségről nyilvánosan megemlékezünk, elindul a keresztényellenes, közelebbről a katolikusellenes támadássorozat, olyan állításokat, vádakat és rágalmakat felsorakoztatva, amelyek igaztalanul és minden emberiességet mellőzve igyekeznek besározni példaképeinket. Jó ideig a marxista történelemszemlélet volt ezeknek a szánalmas, de annál vehemensebb támadássorozatoknak az irányadója, de miután már számos főpapunkról nyilvánosan is kiderült a sokáig csak suttogott igazság, ma már önjelölt történészek és bérelt publicisták kardoskodnak a régi hazugságok mellett vagy egészen egyszerűen újakat gyártanak, szintén megrendelésre.

Az utóbbi napokban, hetekben Mindszenty bíboros személyét, életszentségét, és munkásságát tűzték a lőlapra. Mindössze az a bajuk a legnehezebb időkben szolgáló esztergomi érsekkel, hogy október 23-án, Zalaegerszegen, a Mindsznetyneum megnyitójával összekötve tartotta ünnepi beszédét a jelenleg regnáló magyar miniszterelnök. Megemlékezésében felidézte Mindszenty magyarságért és kereszténységért vállalt áldozatát és példának állította elénk, a történelem nagy egyházi személyiségeivel együtt. Igazán méltó és az ünnepnek megfelelő beszédet hallhattunk tehát, a zalaegerszegi Mindszenty Múzeum előtt, s végre, tizenkét év után először elhangzott Orbán Viktor beszédében a kifejezés: Mária országa.

Kevés olyan nemzet van a világon, amelynek száz év alatt négy olyan egyház vezetője volt, mint nekünk, magyaroknak. Prohászka Ottokár, Zadravecz István ofm, Mindszenty József és Márton Áron. És, bár a társadalom a kommunizmus negyven éve alatt, s nemkülönben a rendszerváltás liberalizmusa által mind hitében, mind erkölcseiben megromlott, mégis e négy nagy püspök működésének köszönhetően, ma is van hit, van józanság és normális ítélőképesség a magyarságban. A Kárpát-medence magyarsága nem vesztette el Istenbe vetett bizalmát, és Máriához, Jézus anyjához úgy imádkozik nemzetünk megmaradásáért, mint a nemzet Szent István által választott Patrónájához, Királynőjéhez.

Talán ezért támadja a kommunista-liberális primitívség Prohászkát, Zadraveczet és Mindszentyt is, mert e három magyarországi főpap, az idők próbáját is kiállva igazságokat mert kimondani, és arra igyekezett rávenni az ország keresztény katolikus lakosságát, hogy maradjanak meg őseik hitében, jottányit sem engedve a betolakodók akaratának, a kommunista rezsim parancsainak, a liberális sátánizmusnak. Hiszen, a liberalizmus már Prohászka idején is rombolta a társadalom erkölcsét, hitbéli elköteleződését, gyalázva a papságot, és a katolikus egyházat, de nem kímélte a protestáns felekezetek lelkészeit és híveit sem.

Mindszenty József mai gyalázása és rágalmazása semmit nem von le abból az áldozatvállalásból, amit a bíboros élete utolsó pillanatáig beteljesített. Igaz, voltak „pillanatok”, amikor második utódja is „szemére vetette” a Kathpress című osztrák katolikus lap hasábjaink, hogy Mindszenty terhe volt a magyar katolikus egyháznak, de az a világ is elmúlt, s ma már nem kell, nem kötelező kollaborálni a hatalommal az egyház terhére.

Amikor beleolvasunk egy-egy mai, Mindszenty-ellenes cikkbe, eszünkbe jut az a kiadvány, amelyet Mindszenty letartóztatása előtt adott ki a rákosi-rezsim, Mindszenty a nép ellensége címmel. És mi sem jellemzőbb a mai ellenzékre, mint ugyanaz a magatartás és mentalitás, mint amit a fenékig érő homlokú Rosnefeld vallott magának gyilkos és értékromboló uralma alatt. Ha valós rendszerváltás lett volna, akkor ezek a szellemiségek éppen úgy tiltottak lennének, ma Magyarországon, mint Németországban a hitleri eszme. Ám, nem volt valós rendszerváltás akkor, amikorra ezt a történészek teszik, és ahogyan az új generációk tanulják. A rendszerváltás 2010-ben kezdődött el, és iszonyatos nehézségekkel, próbatételekkel folyik napjainkban is. Hiszen, egy olyan ellenzékkel állunk szemben, áll szemben a keresztény magyar nemzet, amely semmit nem változott elveiben, és erkölcstelenségében. Ha csak azt nem tartjuk változásnak, hogy ma éppen azokkal paktál, akik ellen negyven éven keresztül harcolt: az USA-val és az egykor volt nyugati világgal. Üzelmei viszont nem változtak. Keresztény-, és magyarellenesek maradtak, minden értéket rombolnának, de ma már nem csak régi, nagy példaképeinket mocskolják, hanem gyermekeinket is saját képükre akarják formálni. Számukra minden alávaló, ami Istentől és a Teremtés logikájából ered.

Mindszenty, mint a Magyar Királyság utolsó zászlós ura, Esztergom érseke, a magyar katolikus egyház fehér vértanúja örök ellensége marad mindazoknak, akik sem hitükben, sem magyarságukban nem tartoznak a magyar keresztény nemzet tagjai közé, mert sem hitük, sem magyarságtudatuk nincsen. Mindszenty gyalázásával pedig a nemzetet, a magyarságot gyalázzák, önmagukat minősítve és elítélve ez által.

A legfelháborítóbb perverz kommunista hazugság Mindszentyt illetően, napjainkban látott napvilágot. Ugyanis azt merte állítani egy elvakult a kommunista, hogy a tizenöt évig tartó, és az amerikai nagykövetségen töltött belső kényszerszáműzetés alatt, Mindszenty a Kádár-rendszer támogatójaként a Vatikán ellenfordult. Ehhez röviden csak annyit: Casaroli, mint a Vatikán szabadkőműves külügyminisztere, a kommunistákkal való kiegyezést tűzte ki célul, VI. Pál – a sokak szerint szintén szabadkőműves pápa – jóváhagyásával. Ezt nevezzük Ostpolitik-nak, azaz keleti politikának. Ennek a politikának a következtében kötelezték Mindszenty Józsefet arra, hogy akarata ellenére elhagyja Magyarországot és a Vatikánba költözzön, amolyan házi őrizetbe. A Casaroli-féle külpolitika számos, a kommunista országokban szolgáló érseket és papot hagyott magára, amit Márton Áron, római útja alkalmával a bíborosi kar szemére is vetett. Mindszenty pedig, az őt ért vatikáni hazugság ellen, miszerint az esztergomi érsek lemondott hivatalától, nyilvánosan lépett fel…

Talán, e két főpap józan ellenkezése akadályozhatja boldoggá avatásukat. Ám Isten útjai kifürkészhetetlenek! – és ezt a Szentszék is jól tudja…

Stoffán György  

Jubileumi ünnepség az Egyetemi Katolikus Gimnáziumban (+ képgaléria)

A magyar iskolatörténet egyik méltán nagyhírű oskolája, a Budapesti Egyetemi Katolikus Gimnázium és Kollégium újraindulásának 25., alapításának 335. évfordulóját ünnepelték a vízivárosi Szent Anna templomban és magában az intézményben. A sok szenvedést és megpróbáltatást átélt, de ma – Istennek hála – zavartalanul működő gimnázium, alapítása óta számtalan nagyszerű tudóst, politikust, közéleti személyiséget adott a nemzetnek.

Csak néhány név: Semmelweis Ignác, az édesanyák megmentője, gróf Andrássy Gyula miniszterelnök, Kállay Miklós miniszterelnök, báró Eötvös József író, vallás- és közoktatásügyi miniszter vagy éppen Nagysándor József és Török Ignác aradi vértanú honvédtábornokok.

Az iskolát, Buda törökök alól való felszabadítása után Széchény György esztergomi érsek 1687. március 19-én alapította magánvagyonából, Academicum et Universitatis Collegium, magyarul Főiskola és Egyetemi Gimnázium néven. A történelem nem volt kegyes az intézményhez, hiszen II. József, a szabadságharcok, és a kommunista elnyomás hol megszüntette, hol áttelepítette, hol pedig betiltotta az iskola működését. Istennel azonban nem lehet háborúzni, így minden megpróbáltatás után, újult erővel és energiával folytatták a tanítást, a katolikus és nemzeti elkötelezettségű ifjúság nevelését.

 

A kommunista diktatúra is kegyetlenül elbánt az intézménnyel, s az egyházi iskolák megszüntetésekor az Egyetemi Katolikus Gimnázium működési engedélyét is megvonták. 1949. augusztus 31-én államosították a gimnáziumot.

 

A rendszerváltást követően, hosszú pereskedés után, 1994 januárjában az egyház végre visszakapta jogos tulajdonát, amelyben 1997-től újra megindulhatott a keresztény tanítás-nevelés, abban a szellemben, amely szellemiséget az alapítólevélben Széchény György, alapító esztergomi érsek meghatározott.

 

Az alapítás és az újra indulás jubileumi szentmiséjét az alapító prímás mai utóda, dr. Erdő Péter Esztergom-budapesti érsek, prímás celebrálta. Az alsóvízivárosi Szent Anna templom megtelt diákokkal és tanáraikkal, valamint az együtt ünneplő közéleti személyiségekkel, vendégekkel, akik az ünnep lényegét átérezve hallgatták végig a Bíboros beszédét. Ebből idézünk néhány gondolatot:   

 

„Jézus az igazságot akarja átadni nekünk, a legfontosabb igazságot, azt, hogy mit kell hinnünk és cselekednünk, hogy boldogok lehessünk. Ennek az útját mutatja meg. Ma is mindenki, aki felelősséggel tanít, legyen az szülő vagy legyen hivatásos pedagógus, elsősorban ezt kell, hogy átadja a hallgatóknak, a diákoknak, hogy hogyan lehetünk boldogok, és ennek van ezer részlete a közösség szempontjából, a saját egyéni életünkben vannak szakmai ismeretek, amelyek segítenek abban, hogy megoldjuk az emberiség nagy problémáit. És nehogy azt higgyétek, hogy ez valamiféle távoli dolog csak, mert mondjuk egy olyan órán, ami a természetvédelemmel foglalkozik. Hát azért tanítják a mai pedagógus nemzedékek a fiatalokat, mert neki kell majd azt megoldani. Csak hát persze hallgatni is lehet sokféleképpen a tanítást. (…) Szóval van ebben valami, hogy a tanár is át akarja adni azt, amit rábízott akár az oktatásnak a rendszere, akár az emberiség, de az is igaz, hogy át kell venni, valamilyen módon, valamilyen szinten át kell venni. (…) Lehet, hogy nem a legszórakoztatóbb az óra, de hogy miért tanítják ezt nekünk, miért akarják, hogy a mi generációnk ezt átvegye, mit kell nekünk majd kezdeni ezzel? És akkor kiderül, hogy mi magunk találunk benne olyan kérdéseket, amit majd igenis nekünk kell valahogyan megoldani. És attól kezdve megvan a kreativitás, megvan az ismeretek továbbadása, és megvan az az egység, ami különös hivatása a katolikus iskolának, mert nem csak az egyes tárgyakból kell eligazodnunk, hanem az életben. Tehát nekünk az is fontos, hogy Isten színe előtt az egész emberi élet hivatásának a keretében lássuk mindazt, amit tanulunk, mindazt, amit megkapunk a képzésünk során. Ebben pedig a katolikus iskola egy nagyszerű lehetőség. (…)”

 

A katolikus újságíró számára öröm, amikor a magyar keresztény oktatás kiemelkedő intézményeinek alapításáról, évszázados működéséről és eredményeiről tudósíthat. Mert abban, hogy ezek az intézmények sok szenvedés és megpróbáltatás után, ma is teljesíthetik hivatásukat, feladatukat, benne van a Szent István-i felajánlás, Mária oltalmának nagyszerűsége, és a király, halála előtt, környezetének tett jövendölése is: „A magyar nép az én népem, és az én népem nem vész el a történelem viharaiban!”

 

Stoffán György

Képgaéria: 

Fotó: Lambert Attila/Magyar Kurír

Nyílt levél Lilinek

 

Kedves Lili!

Meghallgattam azt a felolvasását, amely igen nagy vihart kavart, de nem a tartalma, hanem a kifejezésmódja miatt. Az ember alapvető joga, hogy a véleményét elmondja, akár kisebb társaságban, akár nagyobb nyilvánosság előtt. Azonban a véleménynyilvánításnak vannak íratlan szabályai, amelyeket be kellene tartani. A véleményt úgy is elmondhatjuk, hogy nem botránkoztatjuk meg vele azokat, akik hallgatják. A magyar nyelv gazdag, és így óriási lehetőségek nyílnak meg, amikor az ember írni vagy beszélni készül.

Nem ad nagyobb súlyt a mondanivalónknak az a beszéd, amelyben a társadalom által elutasított kifejezéseket használunk. Ugyanis, ha mindenkihez szólunk, akkor egy általánosan elfogadott kifejezésmódot kell használnunk… igaz, erre csak akkor van lehetőség, ha az ember nem kiválasztott rétorként felolvassa a más által megírt szöveget, hanem saját véleményét, saját szavaival mondja el.

Önnek odaadhatták a szöveget – feltételezésem szerint –, amely szöveget Ön Kedves Lili nem a szöveg értelmének megfelelően olvasott fel. És, mert Ön még nagyon fiatal és tapasztalatlan, arra is rábírták, hogy olyan kifejezéseket használjon, amelyek nem illenek bele a kulturált, intelligens, pallérozott, tanult emberek szókészletébe.

Nos, emiatt később bizonyára szégyellni fogja magát, de addig keserves tapasztalatokat fog szerezni. Hiszen az élet, és különösen az Önökre váró élet nem sok jót ígér, elnézve a mai kül-, és belpolitikai konstellációkat.

Kedves Lili! Mi, a mai hatvanasok is meg akartuk váltani a világot. Azt hittük, hogy csak mi tudjuk jól, mi mondjuk a tutit, és mindenki más sík hülye. Persze nem így van, de azt akkor senkinek nem hittük el. Később az ember meghallgatja az idősebbeket és ráeszmél, hogy azok is tudnak gondolkodni, és nem feltétele a nagy ötleteknek és a gondolkodásnak, hogy nyelvileg lealacsonyítsuk magunkat.

Ön, Kedves Lili milliók előtt lejáratta önmagát, amiben az a legfájóbb, hogy erről nem is tehet. Hiszen egy gimnazistának honnan jutna eszébe magától, a politikai fellépés, a szónoklat lehetősége. Önt kiválasztották, felkészítették, és Ön bedőlt ennek, mert mint mondtam, fiatal és tapasztalatlan. Kellett az Ön személyében egy egyházi iskolába járó ifjú, aki káromkodásával és a szöveg stílusával megbotránkoztat, és így figyelmet harcol ki magának. Többen az Ön iskolaigazgatóját és tanárait kárhoztatják, az Ön felolvasása miatt, de ahogyan Ön sem, úgy Ők sem tehetnek arról, hogy elvállalta és kivitelezte ezt a szerencsétlen és szánalmas fellépést. Az Ön megbízói Önön keresztül az egyházi intézmények lejáratásán is dolgoznak... Ne legyen Ön ennek részese, Lili! 

Lili! Nem kellett volna! Ám, ha már így esett, kérem, gondolkodjon el azon, hogy megéri-e az a néhány perces, a közönség felől érkező vihogó és tapsoló elismerés, szemben az Ön és családja gyalázásával, iskolája, és az iskoláját fenntartó szerzetesrend elleni kirohanásokkal. Szerintem semmiért sem éri meg. Pénzért sem... 

Ön értelmes fiatal. Ha nem a rétori pillanat nagyszerűségének örül, hanem az életét próbálja végiggondolni, akkor Ön is rájön: jobb tanulni, művelődni, nyelveket tudni és ezek által valóban – ha erre hajlama, elhivatottsága van – bekapcsolódni a társadalomtudományokba, a politikába. Ön téved, ha azt gondolja, hogy Önt most szeretik azok, akiknek a felkérését teljesítette. Nem szeretik. Önt csak kihasználták, felhasználták, de épp úgy kidobják, ahogy Nagy Imrét vagy Pálinkás Pallavicinit ugyanezeknek az elődei. Lili! Legyen esze és a tudását, a műveltségét fordítsa a saját boldogulására. Sem Ön, sem én nem fogjuk megváltani a világot, mert a világ mások kezében van. Ostoba eszközként viszont nem szabad részt vállalni ezekben a letűnő politikai cirkuszokban. Ön tanuljon, érettségizzen le, legyen büszke az iskolájára, és ne a diplomás kocsis stílusát válassza, ha véleményt mond bármiről. Azokat a lélektelen gazembereket pedig, akik Önt rávették erre a szánalmas fellépésre, zárja ki az életéből. Ön értékes, fiatal lány, akinek ezek nélkül van jövője, de az a jövő, amit ezek ígérnek, csupán az említett kocsis-diplomával ér fel.

Végül az, hogy Ön szereti-e és érti-e a mai bel-, és külpolitikai helyzetet, van-e róla véleménye, soknak vagy kevésnek tarja-e a tanári fizetést, etc, azt ráért bővebben kifejteni majd egy államtudományi diploma megszerzése után… Higgye el Lili, hogy nem méltó Önhöz sem, nem méltó az iskolájához sem a fellépése, a felolvasott szövege. Hozza helyre a hibát… legalább önmagában, a lelkében.

Sok sikert kívánok Önnek és kérem, gondolkodjék el a fentieken!

Isten áldja!

Stoffán György

Vélhetően balliberális támadássorozat indult az egyházi iskolák ellen

Képünk illusztráció

A baloldali és liberális tüntetéseken megszokottá vált a szeretetlenség, a trágárság, a gyűlölködés. Megszokottá vált, hiszen nem új keletű. Már 1917-ben a szovjethatalom megszületésekor láthatjuk, hogy az Isten nélküliség hasonló körülményeket teremtett Moszkvában, Szentpéterváron és az egyházellenesség odáig fajult, hogy a Teremtő Istent is bíróság elé állították, s megszemélyesítőjeként egy Szentírást helyeztek a vádlottak padjára. A szellemiség rövid időre, 1919-ben felbukkant Magyarországon is, számtalan vértanút adva egyházunknak. Huszonöt év viszonylagos belső béke után, 1945-től újra fellángolt – a lenini bosszúhadjárattal kiegészítve – az a kommunista ideológia, amely a kultúra bölcsőit, azaz, az egyházi szerzetesi iskolákat megszüntette, a szerzetesrendek működési engedélyét bevonta, az egyházi szolgálatban lévő papokat, szerzeteseket és szerzetesnőket súlyosan meghurcolta, sokakat megölt, bebörtönzött. A társadalom is ennek az ideológiának a vonzásába került, és, mert a hitoktatást is tiltotta, lehetőségeit szűkítette a diktatúra, egyre kevesebb gyermek ismerhette meg az örök Igazságot.

A fiatalokat építőtáborokba vitték, és a kommunista szabadosság, az 1917-es szovjet mintára, minden erkölcsi normát eltörölt. A tanár és tanítóképzés is ebben a szellemben folyt, így már az újabb generációkat is, az ekként képzett pedagógusok nevelték ki.

A rendszerváltozás az egyházak számára, így a Katolikus Egyház számára is új lehetőséget biztosított az oktatás terén. Régi, nagy múltú intézmények kerültek vissza egyházi tulajdonba, de gombamód szaporodtak az új oktatási intézmények is, amelyekben egyre kevesebb lett a katolikus pedagógus, és a paptanár, hiszen az iskolák számával nem tudott lépést tartani sem az egyre fogyatkozó papi létszám, sem a katolikus tanárképzés. Igaz, a főbb követelményeket a civil, akár nem katolikus tanárok is igyekeztek betartani.

Megnehezíti az egyházi iskolák helyzetét az is, hogy a magyar családok nem elenyésző része sérült, csonka család, amelyben nem vagy csak kis részben fellelhető a katolikus életmód, az arra való nevelés. Ezt a feladatot a katolikus iskoláktól várják el a szülők, ha elvárják. Sokan ugyanis divatból, vagy a jobb képzés reményében íratják gyermekeiket egyházi oktatási intézménybe. És bár lehet, hogy tanulmányi eredmény alapján felvételt nyer a gyermek, de a családi értékrendet az iskola nem tudja befolyásolni. Vannak családok, ahol egyház és vallásellenes a légkör, a gyermek mégis egyházi iskolában tanul…

Az intézmény nem lehet felelős az iskolán kívüli viselkedésért, az otthonról hozott erkölcsi normáért, politikai nézetekért. Így történhetett meg, hogy a politika behatol a gyermekek világába és kiválasztja az arra alkalmasnak talált fiatalt, hogy a „fiatalokat képviselve” nagygyűléseken, tüntetéseken a fiatalok nevében felszólaljon. Nem összeesküvés elmélet, hogy keresztény oktatási intézmény tanulóját célozza meg ez a politikai erkölcstelenség, hiszen így az egyházi iskolákat lehet(ne) a társadalom előtt lejáratni. Ennek a lejáratási hullámnak az első megjelenési formáját láthattuk október 23-án, amikor a Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziumának egyik tanulója, az ellenzéki tüntetésen előre betanult trágár szöveget olvasott fel okostelefonjáról. Ez, önmagában is szánalmas fellépésnek mondható, hiszen kultúrember nem képes ilyesmire. Az „öntudatos” és szereplési vágytól fűtött szánalmas kislány, saját magát és a családját lejáratta. Nem az ő bűne…    

Ám, ez a sokakban döbbenetet keltő előadás messze túlmutat ezen az eseményen és ezen az önmagát lejártó diáklányon, aki néhány év múlva minden bizonnyal szégyelli majd magát a most történtek miatt. A lány mindössze eszköz, egy politikai támadássorozat elindításában, amely az egyházi iskolák ellen, a baloldal részéről szervezetten indult meg nemzeti ünnepünkön, és amely számos feladat elé állítja ezután az egyházi iskolák igazgatóit és tanári karát. Mert vannak dolgok, amelyekben nincs és nem is lehet kompromisszum, és nem tehetünk eleget a balliberális elvárásoknak.

Iskoláink felvételi rendszerét függetleníteni kellene a központi felvételi rendszertől, hiszen az egyházi iskola a keresztény életszemléletet hivatott átadni tanulóinak. A szeretet parancsát, az egymás megbecsülését, az elesetteken való segítés belső indíttatásának kifejlődését, a jóra és szépre irányuló igényt, az alázatot és a Krisztus által nekünk adott szent hitet. E kritériumoknak is meg kellene felelnie a jelentkező gyermek családjának, és magának a gyermeknek is fogalma kell, hogy legyen minderről. A felvételhez nem elég, hogy a jó szándékú nagymamával elbeszélget az iskolalelkész a felvételi előtt. Nem lehet és ne is lehessen egyetlen katolikus iskola sem divatiskola, mert abban a pillanatban elveszti azt a hivatását, amelyért létrejött…

Az az ellenzéki szellemiség, amely keresi a gyűlölködésre alkalmas fiatalt, meg is találja, ám tudatlansága okán nincs tisztában azzal, hogy a XII., XIII. század óta, a szerzetesrendek és az az egyházi iskolák adták a magyar szellemi és politikai élet legnagyobbjait, és ez a tendencia máig fennáll. Kár tehát erőt, pénzt és energiát fecsérelni arra, hogy támadások sorát intézzék ezek ellen az oktatási intézmények ellen. Odafigyel rájuk mintegy ötmillió keresztény magyar, mert megengedhetetlen és tűrhetetlen a XXI. században a nácizmus és a kommunizmus, pusztító újraéledése, a tapasztalatlan, tudatlan – de, mint minden tinédzser – „világmegváltó forradalmi” terveken gondolkodó fiatalok eszközként, majd áldozatként való felhasználásával. 

Az érték-, és a lélekrombolás együtt járnak. Iskoláink évszázadokat vészeltek át… Ma is így lesz. A gonosz ideológiák azonban, ha nehezen is, de kihalnak. Akkor is, ha ma még „klerikálfasizmusról” beszélnek az egyházi iskolák elleni, most indított ellenzéki támadássorozat, fizetett pécsi „ideológusai” és a pécsi egyetemi vezetés...

Az emberi kultúrától egészen messze álló művész így tiltakozik a keresztény értékek ellen... Pécsett. Karöltve az egyetemi vezetéssel... 

Jézus mondja:

„Aki pedig megbotránkoztat egyet e kicsinyek közül, akik hisznek bennem, jobb annak, ha malomkövet kötnek a nyakába, és a tenger mélyébe vetik. Jaj a világnak a botránkozások miatt! Mert szükséges, hogy botránkozások történjenek, de jaj annak az embernek, aki megbotránkoztat.” (Máté 18:6-7)

Stoffán György

Az én megemlékezésem ’56-ról…

 

Nem megyek ma „ünnepelni”, nem hallgatok meg megemlékező beszédeket, nagy szavakat, mellébeszéléseket, '56-ra épülő öntömjénezések sorát… mindenki ’56-jának emléknapján. Mert ma nem lehet 1956-ot visszaidézni. Nem lehet azt a hangulatot, elszántságot, hősiességet említeni sem, mert azt ma nem lehet átélni… csak botor beszédekben méltatni. Sokszor úgy, hogy ezerszer hallott dicsőítések sorát ismétlik a politikusok, az előadók. „Rést ütöttünk a kommunizmus falán”, „pesti srácok hőstettei”, „megmutattuk a világnak”… Ezek és az ehhez hasonló nagy szavak akkor és ott nem voltak hallhatók. Nem erről szólt az a forradalom, nem voltak ilyen-olyan srácok, hanem egy nemzet gondolta azt, hogy a tiszta és cáfolhatatlan hangú és mondanivalójú nép levetheti a láncait. Nem vethette le. Ma is hordja!

Hordja, mert ma is utcára hívhatja az a szellemiség az embereket, amely szellemiség ellen 1956-ban fellázadt a nemzet. Nem kérte számon senki a bűnösöket, nem tiltotta el senki az akkori és az utána jövő kommunista gyilkosok utódait a hatalomtól, a politikától. Ott vannak a parlamentben a kádárhoz hasonló árulók, akik egykor a szovjetek végrehajtói voltak, ma pedig, az amerikai világuralom jellemtelen és hazafiatlan kiszolgálói. Hazaárulók.

Politikai foglyokat teremt a nemzetellenes taláros társadalom, és a tömegbe lövető gazember röhögve ócsárolhatja a magyar miniszterelnököt.

Ma ismét egy hatalom elnyomása alatt élünk, és ismét egy idegen hatalom elvárásait kell teljesítenünk, ha csak részben is… mert ha nem, akkor gazdaságilag, éppen úgy tönkreteszik az országot, mint ahogy szellemileg és lelkileg már tönkretették.

Beleborzongok, amikor látom azt a sziszifuszi küzdelmet, amelyet a miniszterelnök tesz a nemzetért, Magyarország megmentéséért, s eszembe jutnak a miniszterelnökeink… Batthyány, Tisza, Teleki…

A mi ’56-os megemlékezésünknek sajnos máig november 4-e felel meg. Mert 1956. október 23-án pontosan az ellen és úgy kelt föl a nemzet, mint azok, akik ma az ’56-ról emlékezők idején is börtönben sínylődnek a magyar szabadságért, de akikért ma mindenféle ellenőrizhetetlen múltú felforgató szervez tüntetést, ezzel is mélyítve a szabadságuk felé vezető utat keresztező árkot.

Anyám ezerszer elmesélt ’56-ja jelenti nekem az ünnepet. Az, amit Ők, akkor éreztek, tizenegy évvel a kommunista ámokfutás után, azon a 23-iki hajnalon. Egy szabad országban felnőtt fiatalság, amely tizenegy évig szenvedett és azt hitte, hogy eljöhet a szabadulás. Ezt érezhetnénk ma is, ha meglenne a szabadság vágya, az összetartozás ereje, a keresztény hitünk, a haza iránti elkötelezettségünk az önös érdekek hajszolása helyett. De nincs meg!  Egyik sincs meg ma már a társadalom nagyobbik részében. Csak az ünnepi szópuffogtatás, a méltatások, miközben megcsaljuk, és még mélyebbre temetjük azoknak a hazáért meghalt magyaroknak az emlékét, akik nem akartak rést ütni, megmutatni a világnak, csak szabadságot akartak, élni akartak, keresztény Magyarországot akartak itt, az ezerszer elárult és megcsonkított Kárpát-medencében. Ők ma is az aszfaltos főutak alatt pihennek, vagy valahol névtelenül egy tömegsírban… de nem elfeledve.

Ma sem megyek tehát ünnepelni, hanem Anyám '56-jára emlékezem, arra az érzésre, amit Tőle kaptam ’56-tot illetően. Mert ünnepelni a szabadságért küzdő eleinket csak akkor van jogunk, ha végre megnevezzük a gyilkosaikat, ha a véres csütörtök áldozatainak számát nem hazudjuk el, ha a kommunista pribékek leszármazottait törvényileg nem engedjük újra és újra a nemzet ellen támadni, és nem adunk helyet azoknak, akik a rendszerváltásig saját nemzettársaik tagjai ellen, idegen kommunista hatalomnak dolgoztak szülőföldjükön, a Kárpát-hazában. Ünnepelni akkor lesz jogunk, ha mindezt a jog és a törvény eszközeivel biztosítjuk is, szabadon, egy független és szuverén országban.

Számomra október 23-a egy nap, amely akkor és ott nagyszerűnek tűnt, de elvezetett az árulás napjáig, november 4-éig. És az árulók máig szabadok… Ők ünnepelnek…   

Stoffán György