Stoffán György: Csövező demokrácia – avagy „rend a lelke mindennek”?

Ha a címben szereplő régi állítás igaz, akkor Magyarországon vagy torz a lélek, vagy nincs. Merthogy rend sincs… Ha volna, akkor egy normális országban nem csövezhetne a demokrácia jegyében – látszólag – néhány fizetett liberális nyugdíjas, egy minden tiszteletet mellőző, az ország vezetését – és e vezetést megválasztó tömegeket – gyalázó feliratú ócska sátorban, a Királyi Palota és a Miniszterelnöki Hivatal között. Nem a történelmi környezet elrondítása zavaró, hanem mindaz, amit ma tapasztalni vagyunk kénytelenek a tobzódó liberális és nemzetközi kommunista civilek részéről, a demokrácia nevében és okán. Mivel pedig, olyan valami, mint demokrácia nincs, és soha nem is volt, mindössze arról lehet szó, hogy ismét erre az értelmezhetetlen szóra hivatkozva, képtelenek vagyunk elveinket, választóinkat, és az ország vezetésének méltóságát megvédeni. Vagy nem is akarjuk megvédeni?

Hagyjuk e háborús világban érvényesülni az „ahogy esik, úgy puffan” csodálatos, de felelősség nélküli, a választók méltóságát semmibe vevő belpolitikai eseményeket és az ellenzék tobzódását? Kötelező a nemzetben gondolkodóknak folyamatosan elviselniök egy primitív és hazafiatlan, hazudozó, magyarellenes, külföldi támogatásokból élő politikai szerveződés aljas és agresszív magatartását, noha ők a kisebbség? Kötelező a demokrácia-hazugság eme keserű gyümölcsének ízét érezni nap-nap után?

Legalább valami okosabb, érthetőbb vagy elfogadhatóbb magyarázatot kellene kapnia a magyar, nemzetben gondolkodó többségnek azt illetően, hogy miért nincs rend a politikában, miért nincs rend a hétköznapok választási kampányában, s az elnöki rezidencia történelmi környezetében miért lehet a 19-es bolsevikok szellemi leszármazottainak pöffeszkednie egy lerobban sátorban, amelyet össze-vissza pingáltak, amolyan tőről metszett Lenin-fiús (gyurcsányferis) stílusban? Ám, magyarázat nincs, csak egy, amit nem mi találtunk ki: demokrácia van.

Nem, nincs demokrácia! Anarchia van az egész országban. Még akkor is az van, ha a közösségi oldalakon elvicceljük a várbéli sátor látványát. Még akkor is, ha a morbus sacerben és Bechterew-kórban szenvedő idős, kommunista sátorlakók nem látszanak ellenfélnek. Még akkor is, ha szabadon és a bírói döntés ellenére következmények nélkül lehet festékkel locsolni az elnöki rezidenciát, vagy rugdalni Orbán Viktor hungarocellből faragott és levágott fejét. Még akkor is, ha a miniszterelnök halálának lehetőségével és a választók akasztásával élcelődik a társadalom legaljából verbuválódott DK jelöltje. Mert az anarchia is – mint apró cseppekből a zápor – efféle mozaikdarabkákból lesz teljessé. És akkor jön a lámpavas, az agyonverés, a páncélvonat… mint, ahogy ez már egyszer megtörtént csonkolt hazánkban.

Sokan kérdezték az elmúlt időszakban, hogy miért nem írok Gyurcsány Feri nejéről, az ellenzék ilyen-olyan megnyilvánulásáról, a parlamenti felszólalásokról… tehát arról, amiről írni illenék egy újságírónak. A válaszom minden esetben ugyanaz:

Vannak határok, amelyeket az ember nem lép át. Aljasságokról írni annyi, minthogy az ember maga is leereszkedni kénytelen az aljaskodók szintjére. Ebben pedig én nem kívánok részt venni. Nem kívánok hülye prolik miatt bíróságra járni, hiszen sokat jártam már és belefáradtam, beleöregedtem… mert ezekben a sajtóperekben a bírósági statisztika és a bíró politikai befolyása miatt és okán többnyire a feljelentett lesz a vesztes, szemben az igazsággal, erkölccsel és joggal. Hallgatásom másik oka az, hogy immár a jobboldalon is megtapasztalható a gondolkodás súlyos hiánya és a balosokhoz hasonló gyűlölködő elvakultság – egymás iránt is. Vannak elvakultak, akik mindent megmagyaráznak, ha az általam is preferált kormánypártokat bárki joggal bírálja, vagy csak megemlít egy-egy helytelen intézkedést. Sőt: Ilyen esetben kikiáltják Fidesz-ellenesnek a jó szándékkal, és választói jogával élő bírálót… Nos, erre sincs szükségem.

A rendet, a tisztességet, az erkölcsöt ugyanis, nem az újságírónak kell biztosítania. Az újságíró csupán közkatona, tanító, fegyverhordozó… azonban ma a tábornokok nem védik a közkatonát – sem. És ez baj. A sátorozók és anarchisták emberi jogai, az ellenzék büntethetetlen és demokratikus előjogai sokkal fontosabbak, mint a választóké, a békében élni vágyó magyar keresztény állampolgároké. És ez nem bűn… sokkal súlyosabb: hiba!

S azt, hogy mi lesz ennek a nemtörődömségnek, a választók állam által, a demokrácia jegyében eltűrt megalázásának és az állami vezetők méltósága sárba taposásának a vége? Csak sejteni lehet, tudni nem is akarom. Sejtésemet tanúságként azért leírom: A választó elfásul, undora lesz, csalódottá válik és átverve érzi magát. S mert nem erre szavazott ama április 8-án, és mert nincs alternatíva, nem megy el választani. Maradnak az elvakultak, a mindent megmagyarázók, a genetikai seggnyalók, a melldöngetős tablettások, a könyöklők…

Nem elég tehát az, ha a gazdaság jól alakul, a családtámogatás itt-ott nyikorgó rendszere valós problémákat old meg, s egyelőre a migránsokat is sikerül még egy darabig – talán – távol tartani. Ha nincs rend, méltóság és erő, akkor elvesztünk.

Remélem, még időben szóltam…

Fotó: Vadhajtások

Stoffán György: A nagy átverés harminc éve… sötét gondolatok Szent István napján

Ma is – még mindig – hitegetjük magunkat egy rendszerváltás nagyszerűségével, az új és szabad világ megszületésével, amely magával hozta a Páneurópai Pikniket, a magyar határnyitást, a nagy tettet, amelytől a keleti németek a nyugati németekkel egyesülhettek, amikor az NDK-s Trabantok gazdátlanul rohadtak el a hazai utak mentén, mert a tulajdonosok a szabad világba való kijutás élményét nem akarták e Honecker-i játékautóval elrontani.

Megnyílt a határ, és mindenki ment a szabadságba, s remélt a berlini fal leomlásában… is. Vége lett egy korszaknak, amely két dologban különbözött csak a mai kapitalista rendszertől: Nem engedte a magántulajdont, és nem engedett utazni… minden másban megegyezik a mai kor és az akkori. Illetve mégsem. Moszkva ugyanis nem rendelte el az emberi szabadságjogok EU-s mértékű csonkítását, nem fenyegette a csatlósállamokat, idegenek betelepítésével, és nem adóztatta meg a polgárokat minden egyes kiló kenyér vásárlásakor… és nem nézte ab ovo bűnözőnek a polgárait, mint az Unió vezetése. No, nem dicshimnuszt akarok zengedezni a kommunista diktatúráról, hiszen ugyanazok üzemeltették és irányították, mint akik a mai kapitalista rendszert, tehát ugyanazon ószövetségi logika szerint működött az is. A körmönfontság volt csupán nagyobb és meggondoltabb. Hiszen még egyes ország-vezetők sem tudták, kiknek a kottájából muzsikálnak, amikor Moszkvát vélték kiszolgálni…  

És ez még akkor sem esett le szerencsétlen politikusoknak, amikor Máltán, egy yachton összeült a két nagyhatalmon vezére és megbeszélték, hogy a szocialista társadalomi berendezkedésnek véget kell vetni – felsőbb utasításra. Lett is ebből nagy kavalkád, mert nem minden állam pártbizottsága és pártfőtitkára egyezett bele, hogy békésem kiadja a kezéből a hatalmat. Aki tehát pártfőtitkárként vagy államfőként ellenkezett, azt a fellázított népharag tette a sírba… Ma is ezt teszi a világot kormányzó hatalom.

Ám a rendszerváltás idején még voltak kulturált politikusok, még volt vitalehetőség… csak választásunk nem volt, épp úgy, mint ahogyan ma sincs. Azt a szerepet játsszuk, amit ránk oszt a hatalom.

Merkelt fogadjuk, ünnepelünk, tárgyalunk, győzünk, vagy majdnem győzünk… de legalább nem jönnek ide azok a menekülteknek nevezettek, akik visszajárnak nyaralni oda, ahonnan „a háborúk és az éhezés elől kerestek menedéket Európában” – ahogyan ezt a római püspök próbálja megetetni velünk és a világegyház minden egyes tagjával, papjával és püspökével.

Igen egyház… nos, az is változott az elmúlt harminc évben. Mindegyik. A kommunista világban még élt egy olyan generáció, amely hitben és hazaszeretetben nőtt fel, s vitte az unokákat a templomba. Voltak olyan papjaink, akik nem hódoltak be a kommunista diktatúrának, s bátran vállalták a hitoktatást, a gyermekek kereszténnyé és magyarrá nevelését. Igaz, sokan közülük megjárták a Gulágot, az Andrássy úti nyilas-ÁVH-s ház, kínzó kazamatáit… de mégis vállalták azt, amire Isten meghívta őket – a szolgálatot. Róluk esik manapság a legkevesebb szó. S róluk alig van valamicske a Terror Házában, noha ők voltak azok, akiknek köszönheti az ország, hogy ma még – ha sokkal kevesebben is, mint harminc éve – de járnak templomba az emberek, s tudják, mi is a keresztény kultúra, az érték, az erkölcs. És voltak békepapok, akik az igaz, hivatásuknak élőkről jelentettek, s voltak főpapok, akik a kommunisták által meghurcoltaknak a börtön után nem adtak munkát, lehetőséget. Kollaboráns volt az esztergomi érsek is, aki Mindszentyt a nemzetközi katolikus sajtóban gyalázta (Kathpress), s annak okaként állította a világ nyilvánossága elé, hogy a magyar egyház nem volt szabad a kommunisták alatt.

Ma pedig? A békepapságot részben felváltotta a II. Vatikáni Zsinat téveszméit hirdető fiatalabb generáció, és egy még fiatalabb, amelynek már fogalma sincsen semmiről, ami korábban az egyházat jelentette.

Harminc év ócska hazugságait papagálykodja ma minden politikus a maga szellemiségéhez igazítva… ma Szent István napján, vagy éppen a Páneurópai Piknik harmincadik évfordulóján. Mert minden, ami elhangzik, valóságosnak tűnik, de hamis. Nem rendszerváltás volt harminc esztendeje, és nem magyar hőstett volt a határok megnyitása, hanem moszkvai parancs, moszkvai engedély… Igaz, sokan hitték, hogy valóság az, amit látnak, tapasztalnak, s ma is sokan hiszik, hogy jó nekik a kapitalizmus, jó az az embertelen világ, amelyet egy másik embertelen világ után kaptunk a nyakunkba.

Már nő és férfi sem lesz hamarosan s a gyermekekkel való nemi aktust is hovatovább díjazni fogják Európában. Az azonos neműek gyermeket nevelhetnek, s lassan a magyar iskolákban is elkezdődik az érzékenyítés az új világ erkölcsi normáiról…

Magyarán: Harminc éve azt látjuk, hogy Európa rothad. Erkölcsileg, gazdaságilag, szellemileg, hitében és önbecsülését tekintve egyaránt. Mi, magyarok még – roskadozva ugyan –, de még talpon vagyunk, ám a folyamatos külső és belső támadásokkal harcolva kell megvédenünk annak a kincsnek a maradékát, amelyet Szent István korában még természetesként tudott magáénak a magyar…

Rendszerváltás, Páneurópai Piknik… mind-mind hamis ünnep, hamis remény, külső parancs, alkalmazkodás és fenyegetettség. Hiszen nem vehettünk kávéházat Bécsben, nem értük el húsz év alatt a nyugati életszínvonalat és fizetéseket, nem lett jobb és szebb élete a határon kívülre került magyarságnak a határok eltűnésével, s bizony már e határon kívül maradtak is csak a hasznot lesik az anyaországtól, s talán nem is szeretnek minket annyira, mint ahogyan mi ragaszkodnánk hozzájuk – amint ezt számos fájdalmas példa bizonyítja.

Kettős mérce mindenben, párhuzamos társadalom a jog-, és igazságszolgáltatás terén, ellenzékből magyarellenes ellenség, lopakodó genderisták, bergoglionisták, LMBT-sek keserítik a magyar nemzet életét, és legyen bár ezernyi jó gazdasági statisztika, családvédelem, az oktatást azok rombolják, akiknek tanítaniuk kellene. Nem lesz, vagy csak elenyészően kevés magyar és keresztény-keresztyén fiatal, mert a könyöklő, már-már háborúzó új, de erkölcstelen világ minden kiskapun áramlik, s a hivatalos oktatási kormányzat azt az egyetlen államtitkárasszonyt is kidobta, aki világos és egyértelmű rendszerváltást akart az iskolákban, a tanár és tanítóképzésben, le egészen az általános iskolák szintjéig.

Teleki Pál jut eszembe ezekben az ünnepi napokban. Amikor 1938-ban leszállt a Bécsből érkező vonatról a Keletiben, s látta az ujjongó tömeget és a fogadóbizottság örömtől kivörösödött arcát, csak ennyit mondott maga elé: „nem tudom, minek örülnek.”

Ma én sem tudom, ki minek örül, de adja Isten, hogy ez az öröm valóssággá és megalapozottá váljék kormányfőnk keze alatt. Mert ma még képlékeny, és bizonytalan minden. Harminc év nyomorúságos hazudozása ma kezd láthatóvá válni, s ma van először olyan politikai vezetésünk, amely, ha nem is mondja ki nyilvánosan, de tudja mi ellen és hogyan kell harcolnia a nemzetért…

Semmivel sem jobb a magyarság helyzete itt, Európa közepén ma, mint Szent István idején volt. Ám két reménységünk azért van: – István úr utolsó feljegyzett szavai: „A magyar nép az én népem és az én népem nem vész el a történelem viharaiban!”  – s az, hogy eltelt az az ezer év, és minden korábbi hazudozás és ámítás, ellenségeskedés és pápai szorongattatás, hazaárulás és egymásnak feszülés ellenére, még élünk, vagyunk… bár, ha jól belegondolok… meg sem érdemeljük!

B. Dombi Attila: SZÓZAT ERDÉLYBŐL

SZŰZ MÁRIA ORSZÁGA ALATTVALÓIHOZ!

– Kolozsvár, 2019. augusztus 20. –

Krisztus Urunkban és Isten-szülő Nagyasszonyunkban, Testvéreinknek az Anya-Ország és a trianoni Ország-darabolás utódállamaiba, valamint a nyugati, a Tengeren-túli és az összes szórványba, a mai Nagy Ünnepeltünk, Szent István Ország-alapító Apostol-király Mennyei Szózata:

„Végveszély a Hazán, mert végveszély az Egyházon és végveszély a Nemzeten! Számtalan testi és lelki sebeiben sínylődő Népem gyógyulása sóvárogja a sokszorosan meghasonlott Egyház megtérését Jézus Krisztus Eucharisztikus Királyságához, a Szentlélekkel egységben az Atya-Isten Dicsőségére!

Isten számunkra egy ezredéve megadta, hogy Nagyboldogasszony alattvalóiként élhessünk és halhassunk Isten tervei szerint az Eszkatologikus Archiregnum Országában, Isten Országának szolgálatára. Nagyasszonyunk Angyali Szent Koronája, a Koronázási Palástunk és Szent Imre Fiunk által minden Uralkodói Utódhoz és alattvalóhoz intézett Intelmekben módosíthatatlan Hagyatékot örökítettünk Rátok, Szűz Mária Országának Egyháza és Népe számára.

Az Intelmek kezdete: «A Mi Urunk Jézus Krisztus nevében.» Ezért az Intelmek Isten üzenete az Ország minden lakójához, azaz az Ország Istentől küldött Alkotmánya. Ezen Országot a Szent Koronában az Isten-szülő Szűz Máriának adtuk örök időkre örökségül, amit Királynőként elfogadott, így az Intelmek Szűz Mária Országa örökre és mindenkire kötelező Alkotmánya! Az Intelmek zárása: «Mindez, amit fentebb érintettünk, alkotja a királyi koronát, nélkülük sem itt nem tud senki uralkodni, sem az Örök Uradalomba bejutni. Ámen.»

A lélekgyilkosság kora és az elfelejtett nemzeti ünnep...

Minden évben felháborodom ezen a szép augusztus közepén. Annak ellenére, hogy tudom: lejtőn rohanó egyházam egyetemes egyház… Mégis. Számomra ez a nap a legnagyobb magyar katolikus, de mondhatnám keresztény-keresztyén  ünnep. Hiszen azt ünnepeljük, hogy első királyunk felajánlotta nemzetünket, hazánkat, koronánkat Krisztus édesanyjának, Máriának, Aki el is fogadta e felajánlást, így ettől a naptól fogva a Kárpát-haza Mária országává lett. Mária pedig Magyarország királynőjévé vált ezen a napon.

A világ nemzetei közül elsőnek István úr tett ilyen felajánlást. S ezen a napon – a felajánlás után néhány órával – halt meg István úr… aki a magyarok számára különleges ünneppé tette Mária Mennybevételének napját.

Gyermekkoromban, a kommunista érában – néhány rongy békepapot kivéve –, az augusztus 15-i prédikációkban hangsúlyt kapott Szent István felajánlása és az, hogy mi Mária országa vagyunk. És énekeltük az azóta kitörölt régi himnuszt: "Nagyasszonyunk, hazánk reménye, bús nemzeted, zokogva esd!"

Nem volna-e ma még inkább fontos és kiemelendő? Hiszen a kereszténység elleni esztelen háború ma sokkal drámaibb, mint a kommunista világban, ahol csak a testet tudták megölni, szemben a mai korral, amelyben a lelket is gyilkolják? 

Ma, sem a liturgikus szövegekben, sem prédikációkban nem hangzik el erről – a hazánkat megtartó, jövőnket biztosító eseményről, s arról hogy a magyarok Királynője Mária, s a magyarok országa Mária országa – egyetlen mondat sem. Mintha ez, csak egy mellékes, említésre sem méltó történelmi közjáték lenne, ami szót sem érdemel. Mintha a magyar történelemben és a magyar katolikus egyház történetében a Mária-tisztelet, a Máriás hadizászlók, a korábbi Máriás zarándoklatok és a Mária-kegyhelyek nem is számítanának. Az erőltetett és ostoba, politikai ökumené, vagy a Vatikán bergolionista Mária-tisztelet ellenessége az ok? Ki tudja! A tény hogy a Mária-tiszteletet mintha az egyháziak egy része, a Rózsafüzérrel egyetemben súlytalanná akarná tenni, ki akarná törölni a köztudatból. Hiszen, készül az új, egyetemes vallás, a természetimádat… a Biblia 2000., az LMBTQ-val való tárgyalás, a homoszexualitás elfogadása, a bűn és az krisztusi tanítások relativizálása, s megélhetjük, hogy hiányos öltözetű ledér „papnők” fognak liturgikus táncokat lejteni az Oltáriszentség nélküli,  szentmisének nevezett bergoglionista szeánszokon, hiszen ez utóbbi ma már nem ismeretlen egyes nyugat-európai katolikus templomokban…  

Már nem látjuk a ferencesek rendi ruháján a Rózsafüzért, mert úgy látszik a testvéreknek „fájt a derekuk” a Rózsafüzér kolostoron belüli(!) viselésétől. Kint ugyanis egyáltalán nem hordják Szent Ferenc habitusát. Civilbe öltöznek, mert lehet, hogy az új rendi vezetés megtalálta Assisiben Szent Ferenc civil ruháját: farmerét és pólóját… a kereklámpás Mercedest, s így, mint szent hagyományt, a habitust már csak jelmezként viselik… elkeserítő, felháborító és kiábrándító valóság, elkeserítő pökhendi oda nem figyelés, fájdalmas, rossz példát adó elvilágiasodás. Az egyházi liberalizmus mételye, azaz: bergoglionizmus!

Igen… mérgelődöm, hiszen állandóan arról hallunk, hogy nincs pap, hogy nincsenek hivatások, s ma már olvastam olyan papi hőbörgést is, amelyben a híveket vonja kérdőre egy „bölcs” atya, mondván: „mit tettek a hívek a papi hivatásokért, mit tettek Márton Áron szentté avatásáért”… Mintha ez a hívek kötelessége volna, s nem a papnak kellene rávezetni az Evangélium igazságaival a népet arra, hogy mit kell tenniük…

Nos, kedves Atyák és Lelkész Urak! Ti mit tettetek a papi hivatásokért, vagy azért, hogy megteljen a templom? Hogy ne álljanak sorba a nők abortuszra, hogy a családok közösen vegyenek részt a Szent Áldozatban, az istentiszteleten? Sokkal kevesebbet, mint a hívek, akiket felelőssé tesztek! És ez nem baj, hanem égbe kiáltó bűn! Mert a pap ott kezdődik, ahol látszik is rajta, hogy ő Isten szolgája. Rajtatok szentatyák a farmer és a póló nem papi viselet… pedig nagy ajándékot kaptatok: meg sem kéne szólalnotok, mégis prédikálhatnátok, ha a reverendában, vagy a rózsafüzéres habitusban járnátok a népek között. Szégyellitek a hivatást, a feladatot, Krisztust?

S ma a templomban a magyar ünnepen prédikáltok-e Szent István felajánlásáról és haláláról, Mária országáról és Máriáról, a magyar nemzet Királynőjéről? Pedig kellene! Évek, évtizedek óta hibádzik valami a gépezetben. És ezt a hibát sürgősen javítani kell, mert nem elég elfilozofálgatni a mai világ keserűségén… Emlegessétek  a templomokban mindennap Krisztus Anyjának országát, a magyar nemzet ebbéli kiváltságát, az égi Anya iránti bizalom és szeretet fontosságát… Mert Mária Mennybevételének napján Magyarország királynőjének mennybevételét ünnepeljük. Mi magyarok… katolikusok és protestánsok egyaránt a Kárpát-hazában!

Ma, a protestáns és a katolikus papság közösen viseli a feledés súlyos terhét és bűnét. Ha a nemzet elfeledi égi Királynőjét és azt a felajánlást, amelyet 1038-ban e napon tett az első katolikus magyar nagyúr, Szent István, akkor keresztény-keresztyén hitét is feledni fogja, lett légyen az protestáns hit vagy katolikus. Ha Jézus szerette édesanyját, akkor sem a protestáns, sem a katolikus pap nem vetheti el ezt a szeretetet és tiszteletet ostoba képzelgések és vallási előírások miatt. S ma már ártó imádatról beszélni és ezzel ellentétet szítani… Máriát tisztelnünk kell és felfogni végre, hogy Égi Királynője van szenvedő nemzetünknek! Különösen azért kell ezt hirdetni, mert a magyar történelem megajándékozta népünket azzal, hogy Isten anyját a magyarok Királynőjeként is ünnepelhetjük!

Csak mellékesen jegyzem meg, hogy mi a "nagy keresztény Magyarország" vagyunk Európában az egyetlen ország, ahol ez a nap nem munkaszüneti nap... noha még Romániában is az... Persze ott nem a szentistváni felajánlás okán.

Stoffán György

Sajtóanomáliák… avagy a hazudozás és részrehajlás ártó „művészete”

Napi politika, világpolitika, egyház, jövő, múlt és ünnepek… mind-mind valami más, mint ami a valóság, más, mint amit nap-nap után olvashatunk a hírekben, láthatunk magunk körül és érzékelhetünk. Minden valami őshazugságra épül és vagy nevetséges, vagy igazán borzalmas – ha belegondolunk. 

A médiumok mesterien tálalják az igaztalanságokat, s nem is tehetnek más, hiszen, ha mást tesznek, mást írnak, mint ami a trend, akkor az újságíró vagy balesetet szenved, vagy állását veszti, vagy eleve nincs állása, mert már az elején elmondta mi következik, ha az a bizonyos irány nem változik, tehát az olvasóhoz nem is juthat el más hír és más információ, mint az, amit szigorú parancsba ad a világot irányító hatalom. Lett légyen jobboldali, liberális vagy kommunista szemléletű média, egyetlen nagy partitúrából játszik, csak a szólamát kell követnie. Ám, azt minden körülmények között… ha jót akar.

Az újságírás tehát nem egyszerű a maga egyszerűségében, mert az újságíró nem azt írhatja le, amit lát, hanem azt, ahogyan látnia és láttatnia kell. Ugyanakkor vannak egyéni lehetőségei is, hiszen, az, hogy miként interpretálja például az eseményeket, hogyan színezi ki, az már az ő dolga, mint az is, hogy milyen írói stílusban, melyik irodalmi műfajt használja. Igaz, ma kicsit nehézkes a dolog, hiszen a jól menő médiaszakokon kissé hiányos a képzés, így a műfaji lehetőségek és alkalmazások kérdése a helyesírással egyetemben problémákat okoz az ifjú titánok és „titániák” számára. Ez utóbbi probléma akkor is súlyosan érzékelhető, ha TV kamerák elé áll egy-egy, szókincsében szegény friss „erő”… de ez a cikk nem is erről akar szólni. Ők csak arra valók, hogy a kötelezőt megírják. Röhögjenek - primitív pofával - a fejjel lefelé akasztott Salvini képén, és durván szidják, ócsárolják - saját szintjüknek megfelelően - a magyar miniszterelnököt. A jobbos csókos, de tehetségtelen fiatalok pedig arra jók, hogy egy drámai esemény végéről fél délelőtt közvetítsenek a királyi TV-ben, a maguk rettenetes buta modorában... miközben a Dunából kiemelik a hajóroncsot. 

Nézzük, milyen témákat talál a mai médiadolgozó arra, hogy olvassák is a leírt anyagot.

A főtémák a botrányok és a véres események, szépen cizellálva, de a kötelező pc szerint kigyomlálva. Véletlenül sem lehet a világot veszélyeztető dolgokról írni (mindennapos természeti katasztrófák, a beáramló idegenek által elkövetett gyilkosságok, a várható reménytelenség és azok elkerülésének módozatai, az új világrend veszélyei az emberiségre stb…), hanem egyszerű jól etethető témákat kell felkapni. Elsősorban azokról kell írni, akiket ez vagy az a politikai oldal le akar járatni. 

Ez végtelen tárház… – kiderülnek a régi disznóságok: ki, kivel üzekedett, s mi lett a vége, – ki, kinek tett ajánlatot, és megtörtént-e a dolog vagy nem, – lesz-e új naptár az öregedő díváról. Hányan haltak meg egy-egy balesetben Kína északi részén vagy Bangladesben, vagy éppen ki lett a nemzetközi erkölcs-csőszök újabb áldozata. Melyik liberális mennyire utálja Magyarországot, és tett-e ajánlatot egyik a másiknak, vagy a vén politikus hozzápiszkált-e a mai politikus lányához. A celeb hírek: szex-és aberrációk tömkelege, melyik névtelen senki hol nyaral, kivel és melyik háziállatát vitte magával. Ki és mennyit örökölt, kivel csalja a párját… hol rúgott be utoljára. A politikai hírek is hasonlóan jellegtelenek, gyomorforgatók, mert vagy egyik, vagy másik pártot dicsérik az egekig, alázzák porig. Tehát üres és értéktelen a mai sajtó egész Európában, és a civilizáltnak nevezett elmebeteg világ más részein is.  Eközben nem hallunk az orosz atomszerencsétlenségről, amely valamennyiünket veszélyeztet, az árvizekről és a földrengésekről, a sárlavinákról és a vulkánkitörések sorozatáról... mert az embereket nem szabad pánikba ejteni... 

A lényeg, hogy minél többször lehessen olvasni, hallani a következő szavakat, amelyekre épül a figyelemlekötő – az igazi hírektől a figyelmet elvonó – kiskeretes, vagy kisszínes, netán szaftosan kifejtett glossza, véleménycikk, amelyre jönnek a „lájkok” mint a záporeső. 

Tehát a mai legfontosabb szavak:

• brutális,
• horror,
• dögös,
• villantott,
• basszus,
• elképesztő

A Tv-riporterek és riportalanyok pongyolaságát is érdemes megemlíteni:

• így,
• egyébként,

Sajnos az utóbbi szavakat kötőszónak használják mind a kérdezők, mind a válaszadók. Ez pedig azért fájdalmas, mert az anyanyelvi oktatás és az MTA helyesírási szabályzata is kizárja, hogy gyönyörű anyanyelvünket megismerje a diák, és használni is tudja. Hiszen a nyelvtani szabályok ma úgy működnek, mint Kádár idején. Ha Kádár elvtárs valamit hozzá méltó nyelvi tudatlansággal fejezett ki, két nap múlva azt a kifejezést vagy helytelen magyarsággal mondott szót, ragot az MTA helyesnek ítélte és bevezette a köznapi szóhasználatba is.

Summa summarum:

Az ember olvassa a híreket és elképed azon, hogy ezernyi hazugsággal, írói primitívséggel, durva hamisításokkal, nyelvtani helytelenségekkel, politikai parancsok szerint dolgozik a társadalom ama rétege, amelynek tanítania, nevelnie, értékközpontúságot hirdetnie, és objektíven tájékoztatnia kellene. Ehelyett az olvasó jobbról és balról (ez utóbbinál nyomatékosabban) csak a moslékot kapja. Azt a moslékot, amelytől gyűlölet képződik benne, amely miatt félelem keríti a hatalmába, hitét veszti és jövőtlennek képzeli magát. Pedig a sajtónak nem ez volna a dolga.

A sajtónak reményt és életösztönt kellene közvetítenie, a normalitást kellene szolgálnia, és emberséget, szeretetet, alázatot lenne kötelező a bajokra való felhívás és az igaz hírek mellett az olvasó kezébe adnia. Izmusok és pártutasítások nélkül. Magyarul. Emberül, ahogyan a klasszikus újságírás szabályai ezt megkövetelik. Mert az újságírónak nem szabad túlnőnie magát. Legyen egyszerű tanító, és hírközlő, az emberek iránti szeretettel és alázattal. Önmaga és a hitelessége, nemzete, hite és a világ érdekében… Mert talentuma van, amit nem elásni kell… de ez a talentum nem is ama 30 ezüst kell, hogy legyen, amit az árulásért adnak az ilyen-olyan hitű főpapok…

Stoffán György

Szivárványos globálbolsevizmus

A normális és egészséges többségi társadalom úgy sírdogál manapság, mint a „feredősnaccságák”, s közben a „perverziánus” kisebbség nemzetközi segítséggel tobzódik a beteges, és a Teremtéssel homlokegyenest ellenkező, erkölcs- és humánumellenes mocsárban. A Kárpát-medencei magyar társadalom döbbenten nézi az eseményeket, mert amíg a keresztény kultúra és értékrendszer védelmét vállalta fel a kormány és a kormánynak bizalmat szavazó többség, addig a társadalom azt látja, hogy a bűn és a beteges szemlélet, eszme úgy terjed, mint telente a kályhából a lakásba visszaömlő szén-monoxid, amely békésen alvó családokat öl meg időről időre.

Szinte már lehetetlen felsorolni azokat az eseményeket, megszólalásokat, amelyek az LMBTQ-s abnormalitást reklámozzák, és erőszakosan igyekeznek elterjeszteni a keresztény és magyar értékek rombolására, megsemmisítésére irányuló téziseiket, tetteiket, megnyilvánulásaikat.

Sokan azzal intézik el a dolgot, hogy ilyen a világ, ne foglalkozzunk vele, úgysem tudunk semmit csinálni ez ellen a világot behálózó és a keresztény egyházakban is mély gyökereket verő sátáni, rákos betegségként burjánzó szellemiség ellen. A legutóbbi melegreklámos Coca-Cola-cirkusz társadalmi felháborodására pedig a hivatalos kommentár az volt, hogy „Magyarország demokrácia, és a demokráciában mindenki eldöntheti, hogy iszik-e Coca Colát vagy nem.” Mintha ebben az ügyben a Coca-Cola-ivásról lett volna szó csupán. Noha nem arról volt… nem arról van szó!

A Cola-reklám, amelyen homokbányász férfiak és leszbikus nők szerepelnek, egy újabb erőteljes hatás, egy újabb lépcsőfok annak természetessé tételére, hogy Mózes törvényei és Jézus parancsai ellenében elfogadjuk, hogy az egynemű szerelmi lét boldogabb és szebb, kiváltságosabb és örömtelibb, mint az Isten által megteremtett és elrendelt férfi-nő párkapcsolat, amely a családnak és a társadalomnak, tehát az emberi létnek, a megmaradásnak és a szeretetközösségnek az alapja.

Budapest megtelt ezekkel az ocsmány, de minimum szokatlan reklámokkal, és néhány magára valamit adó magyar fiatal „takarításán” kívül a világon semmi nem történik az ügyben. A nemzeti oldal háborog és aláírást gyűjt a Facebookon, az LMBTQ-párti Facebook letiltja azokat, akik nemtetszésüket fejezik ki eme „üdítő langyosság” miatt. Ám hivatalosan, a demokráciára hivatkozva szabad jelzést kapott ez az aberrált perverziánus reklámhadjárat (is). Ez az új kezdet, amelyben egyre inkább eltörpül és elhalkul a normalitás, hiszen már az óvodákban és az iskolákban is megjelentek a zöld LMBTQ-sok, akik a klímaügyre hivatkozva hirdetik a Szodomában és Gomorrában is végzetes „sikert aratott” eszméiket. Ám nálunk demokrácia van, kapitalizmus van, és ebbe a kettőbe minden belefér, még ha úgy mellékesen védjük is a keresztény értékeket.

Mi védjük, de a keresztény egyházak egy mukkot sem szólnak például e langyos Cola-reklámhoz. Nincs véleményük, és akinek a papok közül van véleménye, arra azt mondják a bűnnel szimpatizáló felszentelt liberális, bergoglionista társaik, hogy a másik rossz pap… Itt legyen okos, hitében erős a keresztény ember. Hiszen, mint említettem, Mózes is és Krisztus is kifejtette véleményét „erről a Coca-Cola-reklámról”… tehát sem a zsidók, sem a keresztények – ha és amennyiben azok – nem támogathatják ezt a fajta perverziánus, LMBTQ-s magatartást, eszmét, beteges és megátalkodott szellemiséget.

Az LMBTQ-közösséggel és a homoszexuálisokkal immár a Szentszék is tárgyalásba kezdett az elfogadás szellemében, amolyan sátáni ökumené keretén belül, éppúgy, mint ahogyan az európai, fehér, keresztény emberek kiirtását is a felebaráti szeretettel és Krisztus tanításait sarkaiból teljesen kiforgatva támogatja. Magyarország sem marad ki ebből az abnormális egyházi „megújulásból”, hiszen az egyik normális gondolkodású és Krisztushoz hűséges pap azt mondta – nagyon helyesen és Krisztus tanítását megtartva! –, hogy a migránst nem tekinthetjük felebarátnak! Mire a másik, aki keményvonalas, meleg és bergoglionista – hallva paptársa prédikációjáról – azt mondta egyre apadó létszámú híveinek, hogy a kormány egyházellenes, nem engedi a magyarokat a Mennyországba, mert nem engedi be a migránsokat, akik adott esetben vértanút csinálhatnak a magyarokból… és ez nem vicc! Hallható volt augusztus 4-én vasárnap, a pécsi egyházmegye egyik templomában!

A sátáni világ és annak terjeszkedése nem új ötlet a világot irányító háttérhatalom részéről. Már a bolsevizmus kezdetén, 1917-ben elindult a bolsevik perverziánusok tobzódása. Meztelen felvonulások, fiúkat, lányokat a zabolátlan szexre rábíró nevelőtábor, a homoszexualitás és a pedofília természetességének elfogadtatása, bemutatókkal fűszerezve… és 1918. december 19-én Szentpéterváron a nagyszabású leszbikus felvonulás, „Le a szégyennel” feliratú táblákkal. Minderre a háttérhatalom akkori „sorosgyörgye” – Lenin – azt üzente: „Csak így tovább, elvtársak!”

Az idei nyár LMBTQ-s fertőző szennyáradata a Sziget Fesztiválon teljesedik ki, ahol egy héten keresztül szodomai előadásokat, a klímavédelem köntösébe bujtatott LMBTQ-s felszólalásokat, liberális és bolsevik szépelgéseket hallgathat az érdeklődő fiatal. A „Sziget” mára úgy istenigazából a lélekrombolás kígyófészkévé vált… és ezt is hagyjuk, engedélyezzük, eltűrjük, hiszen demokrácia van, és a demokráciában mindenkinek joga van elmenni a Szigetre. Mindenkinek… korhatár nélkül.

Mindez egy jól működő liberális (korábban bolsevik) terv része, amelynek a célja erkölcsileg, szellemileg, gazdaságilag és gyakorlatilag rabszolgává tenni az embert. A család és a hit megsemmisítése, a normális emberi közösségek felszámolása, a házasság helyett beteges és erkölcstelen kommunák kialakítása, azaz a család és a közösség védőburkának lefejtése az egyénről, aki azután szabad prédává válik, és csak ehhez az aberrált közösséghez van módja és lehetősége tartozni. Egy ideig… Azután vagy visszatér a normális életszemlélethez és a hithez, vagy – többnyire – az öngyilkosságot választja.

Nincs tehát kiút ebből a mocsárból. Több mint kétszáz éve folyamatos – és mára sajnos nagyon is sikeresnek mondható – erkölcsrombolás, értékmegsemmisítés folyik. Akik szervezik és eltervezték e rombolást, azok évszázadokra előre terveznek, és egy-két generáció nem tud lebontani évszázados felépítményeket. Túlélni, megmaradni van csupán lehetőségünk, ha akarunk túlélni, ha meg akarunk maradni… Ám, a normálisan gondolkodó és normális életet élni akaró emberek lassan jogi, hitbéli és szellemi kapaszkodó nélkül maradnak.

Csak a szlogenek változtak és változnak 1789 óta. Az eszközök viszont egyre durvábbakká, erőszakosabbakká, kivédhetetlenebbekké válnak… – ha nincs, ha nem lesz, aki fellépjen ellenük hivatalosan és a törvények teljes szigorával. Egyelőre azonban ez ellen törvények sincsenek… csak demokrácia van és hallgatás… amelyben és ami által mindenkinek mindent szabad. Szabadosság van, amelyben mindenki élhet a másokat – ha kell, erőszakkal is – befolyásoló, másokra rákényszerített aberrációival…

A bibliai idézet jut eszembe: „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket meg nem ölhetik. Inkább attól féljetek, aki a lelket is, meg a testet is el tudja pusztítani...” (Mt., 10, 28.)

Stoffán György

Hunyadi-szobor Belgrádban…(karcolat)

A mennyei kávéházat éktelen röhögés verte fel. Egy hosszú asztal, díszes társasága hajladozott vérvörös arccal, s néhányan közülük az asztalt is csapkodták a fergeteges hahotázás közben. A pincérangyal el sem tudta képzelni mi folyhat és mi ez a nagy és szokatlan jókedv, az amúgy is mindig jókedvű és gondtalan Mennyországban. Odalibbent hát az asztalhoz és mosolyogva kérdezte: – Min vihogtok úgy, mint a földi emberek?

Az asztaltársaság még mindig nem volt képes arra, hogy válaszoljon, de ujjal mutogattak a hatalmas kivetítőre, amely a földi eseményeket mutatta be a kávéházban. A pincérangyal odanézett és még mindig nem értette miről lehet szó… hiszen a monitoron egy igen hülye arcú bábfigura volt, alatta koszorú…

–       Mi történik most éppen? – kérdezte a pincérangyal.

–       Szobrot avatnak valami elmebetegek odalenn. A Jancsi szobrát… mutatott Horthy Milkós, későbbi kormányzó elődjére, aki csendben kortyolta reggeli kávéját és csak most nézett fel a monitorra.

–       Ez volnék én ma a magyarok szemében? – de dühroham helyett ő is nagyot kacagott a látványon.

–       Addig jó, amíg nem engedik, hogy nekem is szobrom legyen… azt képzeljétek el, mivé válnék egy ilyen szoboralakban. Hálás is vagyok azoknak, akik ellenzik. Szegény János! Hol egy ostoba filmmel, hogy egy ilyen förmedvénnyel akar tisztelegni neked a hálás utókor… – ült vissza a székére Horthy.

–       Foky Ottó is megérkezett közben, s rácsodálkozott a képernyőre… – én nem emlékszem, hogy ilyet csináltam volna… biztosan nem. Mi ez? – kérdezte a többieket.

–       A Hunyadi Jancsira emlékeznek a mostani magyarok meg a rácok Nándorfehérváron… és ez a szobra… – nevette el magát megint Kapisztrán János... – ha ilyenek lettek volna, hát én bizony a röhögő görcstől egy imát sem tudtam volna elmondani. De el sem indultam volna Itáliából toborozni.

Mátyás király nem is nevetett, nem is volt haragos.  Inkább szomorúan nézte a koszorúzást.

–       Szegény magyarok. Ennyi maradt nekik belőlünk. Pedig mi jót akartunk. Azt, hogy a világ végezetéig keresztény Magyarország legyen, s keresztény magyarok lakják. Olyanok, akik tisztelik az elődöket, akik nem gúnyolják a hősöket, és akik nem mennek el állami vezetőként egy ilyen gúnyfigura-avatásra azon a napon, amikor a magyar történelem egyik legnagyobb csatájáról emlékezik a világ… ha még emlékezik, ha még szólhatnak a harangok… – majd legyintett egyet és töltött egy kupa bort…

Lassan a jókedv elszállt. A mókázás és a kacagás alábbhagyott, mert megértették Mátyás szavait. Egy nevetséges figura komoly szoboravatásával gúnyolták ki – művészi módon – Európa megmentőjét azok, akik Európa megmentőinek gondolják magukat, miközben arra sem képesek, hogy saját magyar elődeiket alázattal tiszteljék, s méltó emléket állítsanak neki.

Szomorú lett a mennyei kávéház, hiszen nemrégiben egy hősi temetőt gyalázott meg a Magyarországot megszálló egyik hatalom, majd a római pápa látogatásával alázták meg a székelyeket, most meg Hunyadi Jánost gúnyolták ki a legmagasabb állami szinten.

Egyedül Szent László mosolygott a bajsza alatt. Hangosan, de magának mondta csak, amit mondott: – Ha a magyar a sok ostobaságával és önmaga ellen való támadásával szemben ezer éve itt lehet a Kárpátok gyűrűjében, és még él, létezik, akkor ez a karikatúra-avatás sem árthat neki sokat. Túléli ezt is a magyar. A pápát meg helyre kell tenni, ahogy én tettem annak idején… Igaz, ma se király, se kormányzó, se főpap… de lesz, ha kell… – zárta a meditálást László király.

A nemrég felvett kávéházi takarítónő filozófikusan, de a társaságot lenéző mosollyal csak annyit mondott, két söprés közben: – „Ez egy tündérmese, de ha ismétled a tündérmesét minden nap minden újságban, és minden rádióállomáson, végre az emberek elhiszik, hogy ez igaz.”

Stoffán György

Liberális illiberalizmus vagy illiberális liberalizmus? – Interjú Stoffán Györggyel

2016-05-03 Kultúra, Vélemény, Vezércikk

Ezért az először 2016-ban(!) megjelent cikkért, ezekben a pillanatokban tiltott le a 

Facebook cenzora 

30. napra!

„Minden hazugság, amiben élünk, amit látunk, amit vásárolunk, de hazugság manapság az erkölcs, a szeretet, a hazafiság, és hovatovább az ember azt sem tudja, hogy a hitét melyik lábára állva és hogyan gyakorolhatja, mert a hitelvek is úgy változnak, ahogy rothad a világ. Átértékelik Jézust, a tanításokat, a hitvédelmet… mindent. Olyan káoszt élünk, amelyhez hasonlatos talán soha nem volt az európai ember történetében.” – mondta Stoffán György a Zadravecz-passió című művének bemutatása után, Erdélyből hazafelé jövet a buszon. Hosszú beszélgetésünkkor nem fedtem föl, hogy magam is újságíró volnék…

Stoffán György, a Zadravecz-passió című könyv írója Királyfürdőn. / Fotó: Kerekes Izabella

• Egyáltalán miért ír könyvet egy mai magyar író egy régi püspökről, akit már senki nem is ismer, de aki miatt Önre is sokan neheztelnek?

• Pont ezért. Nem ismerik, noha az egyik legnagyobb 20. századi gondolkodó, püspök és katonapolitikus volt. Tábori püspök. Egyetlen európai nép sem hallgat el annyi értékes emberi életpályát, mint mi magyarok. Mert nekünk megmondják, kit tisztelhetünk, kinek állíthatunk szobrot, kit lehet tanítani és kit nem… Ha valaki mást mond, az antiszemita, fasiszta, hülye, beszámíthatatlan, komolytalan, nem elég képzett stb. Mert van tíz „szakértő” történészünk, öt ellenzéki és öt kormánypárti, akik hosszan vitáznak, és aztán megállapodnak abban, amit előre megmondtak nekik. Nevetséges és bosszantó ez az egész.

• Ön tehát azt mondja, hogy egy ál-, egy festett világban élünk?

• Nem azt mondom. Azt mondom, hogy egy hazugságmocsárban fuldoklunk, mert a hazugságot ránk erőltetik. Ma már semminek nincs meg az eredeti értéke.

• Mit tart a legnagyobb hazugságnak, bűnnek?

• A rendszerváltás idején elhangzott egy aljas kérdés a liberálisok részéről, valamint egy szintén aljas állítás a zsidóság részéről, amely kérdés és állítás ellen nem lehetett védekezni, mert az Antall-kormány azonnal a megfelelési kényszer érzésében a fényesre nyalás technikáját választották. A két aljasság pedig így hangzott: Ki a magyar? – kérdezte az SZDSZ, s „Keresztény kurzust akar a kormány” – állította a Mazsihisz. Ezzel a két aljas és romboló kérdéssel és állítással az egész, szépen indult folyamatot befékezték, és azóta kénytelenek vagyunk védekezni, bizonyítani, és hülyeségeket hordunk össze a magyarság axiómájaként nemzeti ünnepeken, ünnepélyes temetéseken, nemzetközi fórumokon. S ez már annyira megszokottá vált, hogy nem egyszer saját ostobaságaiba kavarodnak bele a szónokok. Én ezt a kérdést és ezt az állítást tartom a legaljasabbnak, mert ebben minden méreg benne foglaltatik. Hiszen amint megkérdezzük, hogy ki a magyar, abban a pillanatban kétségeket támasztunk, bizonytalanságot és ostoba képeket festünk. Megakadályozzuk, hogy természetesen, mint hazájáért élő, hazájában élő magyar polgár élje meg a társadalom a magyarságát, vallástól függetlenül. És itt jött a második aljasság: a klerikális reakció, illetve keresztény kurzus vádja. Antallék nem azt mondták, hogy na, ebből elég, hanem elkezdtek olyan nemzeti erőket bíróságokra citálni, amelyek nem voltak sem szélsőségesek, sem semmilyen formában elítélendők, de a Mazsihisz kérte a feljelentést, a kormány pedig megtette azt. Igaz, senkinek nem volt, nem lett baja belőle, de a cirkusz elértéktelenített rengeteg nemzeti törekvést, nevetségessé tette a keresztény nemzeti lét újrateremtését. Elindultunk egy olyan úton, amely nehezen járható és komoly akadályokat gördítettek rá a liberálisok és a zsidó szervezetek. És persze kénytelenek vagyunk eltűrni, elviselni az immár huszonöt éve tartó vádakat, ocsmány hazudozásokat, mind a történelmet, mind a művészetet, az irodalmat vagy a szürke hétköznapokat és a politikát illetően.

• Ön antiszemita?

• Sokszor ért efféle ostoba vád, de kijelenthetem, hogy nem vagyok antiszemita. Tehát, nem azért utálok valakit, mert zsidó, hanem azért, ha szar ember. Hogy ebből a fajtából milyen irányból jönnek többen, azt mindenki döntse el. Prohászka egyszer azt írta néhány zsidóra vonatkoztatva, hogy „Ti férgek!” Ma ezzel támasztják alá Prohászka Ottokár mély antiszemitizmusát, mondjuk figyelmen kívül hagyva, hogy a nagy püspök 1927-ben halt meg. Nos, azt azonban elfelejtik megírni, hogy kikről is írta a nagy püspök hogy „férgek”? Azokról, akik a székesfehérvári rabbit le akarták váltani, mert a rabbi megfeddte őket a Tóra alapján, amely azt írja: ne fogadjatok el kamatot, éljetek tisztességesen. Tehát, azokról írta, akik a vallási parancsokat megszegve saját papjukat akarták elcsapni, mert a rebbe az Írás igazságaira hívta fel a figyelmüket. Nos, én is ennyire vagyok antiszemita. Antiszemitának én azokat tartom, akik a befogadó nemzetet – jelen esetben minket, magyarokat – akarnak saját képükre és hasonlatosságukra faragni. Ez majdnem az a mentalitás, mint a migránsoké, egyelőre Nyugat Európában. Mi ezt éljük kicsiben. És sajnos a mi magatartásunk sem jobb, mint a nyugatiaké, hiszen mi is – lásd Hómann szobor-ügy – visszatáncolunk, nehogy szó érje a ház elejét. Na, ezért írtam meg a Zadravecz-könyvet is, többek között.

• Értem… Ha említette, hadd kérdezzem meg, miért Erdélyben mutatta be a könyvet először?

• Mert le szeretnék bontani egy falat. Egy ostoba szemléletet. Ugyanis nemzetegyesítésről beszélünk, de ez abban nyilvánul meg, hogy egyes projektek pénzt kapnak a megvalósításhoz, vagy annak egy részéhez. A magyarországiak nem látják át egyébként e finanszírozott projektek lényegét sem, így sokszor a pályázatok elbírálása félelmetesen hülye eredménnyel zárul. Na, de nem ez volt a kérdés! Tehát szerintem a nemzetegyesítés akkor válik igazán őszintévé, eredményessé, ha megszűnnek a skatulyák. Ha megszűnik az, hogy külön kezeljük az erdélyi, a felvidéki, a szerbiai vagy kárpátaljai magyart. A magyarországi magyar amolyan felsőbbrendűség érzésben szenved, pedig semmivel sem több, mint a más főhatalom alatt, de a szülőföldjén élő magyar. Hiszen nálunk is van más főhatalom… amely megtilthatja a szobrok felállítását… Tehát, egységesen kell kezelni a magyarságot az egész Kárpát-medencében, s ez a kulturális kapcsolatokon, egy-egy könyv bemutatásával, tárlattal, közös ünnepléssel kezdődik. Ne divat legyen Erdélybe menni, sírdogálni és szilvapálinkát vedelni, hanem természetes kirándulásként látogassunk erre a magyar földre, vigyük a híreket, s hozzuk haza is az ottani értékeket. Kovácsoljunk egy országot lelkileg és szellemileg.

• De azért Romániában büntetés jár, mint látjuk a kézdivásárhelyi „terroristák” esetében.

•  Itt álljunk meg egy pillanatra! Sajnálom ezt a két fiatalembert, de ha valaki fejjel megy a falnak, az nem hős, nem bátor, hanem hülye. Hiszen, hogy juthat eszébe valakinek kiállni a Gábor Áron szobor elé egy „Erdély nem Románia” feliratú molinóval? Hogy beszélhet telefonon akkora marhaságokat – még ha viccből is teszi –, hogy majd robbantanak? Hiszen tudták, hogy lehallgatják őket. A Vármegyések ostoba és fejetlen magatartása, a Magyarországról hergelt fiatalok hozzáállása árt az egész erdélyi magyarságnak. Ostoba és meggondolatlan viselkedés. Nem lehet Mozartról egy buta birkapásztorral zenetörténeti vitát folytatni. Végre tudomásul kellene venni, hogy sem eszközeink, sem gazdasági erőnk nem volna Erdély vagy más területek pillanatnyi „üzemeltetésére”. Lehetnek vágyaink, vannak érzéseink, de a fizikai megvalósítás e pillanatban reménytelen. Erre mondom, hogy Isten kezében vagyunk, és ezt a kezet nem lehet kicsavarni. Kilencvenhat éve várunk, de a történelemben ez csupán egy pillanat. Nekünk az a dolgunk, hogy kineveljük a következő magyar, székely generációkat, akik, még ha kell, száz évig is tudnak türelmesen várni, imádkozni és túlélni. Mert megtörténik az igazságszolgáltatás, ez bizonyos. Ám azt ésszel, hittel, türelemmel kell kivárni, nem pedig ordítozva és molinókkal tüntetve.

• Ön egy csíkszeredai templomban mutatta be a könyvét. Mi ennek a története?

• Ennek érdekes története van. A ferenceseknél szerettem volna bemutatni, de a magyarországi szerzetesek nem állnak fényesen a ferences Zadravecz püspök tiszteletét illetően, mert máig érthetetlen módon rettegnek a nevétől, bár semmi olyat nem tett életében, ami miatt szégyellni kellene őt. Példakép volt, aki nem lokálisan igyekezett védeni egy-egy elcsatolt terület magyarságát, hanem a Kárpát-haza egészét védte, azért élt, szenvedett. Tehát mindenütt, ahol magyarok élnek példakép kell, hogy legyen. A kiváló csíkszeredai plébános, – akit az erdélyi „liberális magyarul beszélők” nem kedvelnek – Darvas Kozma József azonban nemcsak hogy beengedte templomába Zadravecz püspököt, hanem érdekes előadást is tartott róla, kiegészítve helytörténeti információkkal a könyvet. Ez a ferences Zadravecz-kitiltás is annak a következménye, amiről már beszélgettünk. Az 1989-es hazug kérdés és állítás következtében sajnos megvannak azok a bizonyos görcsök, amelyek miatt nem vállalják sokan a kötelezően vállalni valót. Zadravecz Csíksomlyóról való kitiltása méltatlan, hiszen ő járta ki a Kormányzó feleségénél azt a várbeli gyűjtést, amelynek köszönhetően felújíthatták a liturgikus teret a templomban. 1941-ben ott lakott a somlyói kolostorban, amikor harminc csíkországi települést meglátogatott, de számos olyan intézkedés kapcsolódik a nevéhez, amely az 1940 – ’44 közötti erdélyi ferences és katolikus élet felvirágoztatását szolgálta.

• Ha már az Egyházról esett szó, sokan kritikával illetik Ferenc pápát a világpolitikát illető véleménynyilvánításai, és a kétezer éves egyházi szokások megváltoztatása miatt. Ön katolikus íróként hogy látja ezt a kérdést?

• Író, vagy nem író, ez esetben mindegy. Katolikus vagyok, és én egy másik egyházban nőttem föl, noha soha nem jártam más templomba istentiszteletre. Úgy vagyok a hitemmel és az egyházammal, mint a kárpátaljai magyar, aki bár a falujából sem lépett ki, mégis ötször cserélt állampolgárságot. Véleményem szerint a pápa, mint a jezsuiták mindig, Jézus tanításával ellenkező, tehát eretnek nézeteket vall számos kérdésben. Ez pedig azért ártó, mert az egyszerű hívő ember nem tudja helyén kezelni a dolgokat, meghasonlottá válik és ez hitehagyást, más felekezetbe való áttérést eredményezhet. Voltak és lesznek is tévtanítók, de az Egyházat a Szentlélek irányítja, nem egy-egy pápa. Nekünk az a dolgunk, hogy bízzunk az isteni kegyelemben, s reméljük, hogy a Szentlélek továbbra sem hagyja sokáig a tévtanok és tévtanítók ámokfutását. A hívő embernek kellenek az efféle korszakok, hogy tudja kontrollálni a hite erősségét, és tudjon határt szabni a szellemi irányzatoknak. Eddig a pápa még nem nyilatkozott ex cathedra, tehát amit mond, az magánvélemény. A baj ott kezdődnék, ha ezeket a magánvéleményeket kihirdetné, mint alaptörvényt.

• Mit üzenne a világ magyarságának, mint író, mint magyar ember, mint keresztény? Hiszen Önnek feladata a jó gondolatok terjesztése.

• Nem szeretek üzengetni. Olvashatnak mindenütt, hiszen harminc éve írok. Az én üzenetem benne van az írásaimban, a felfogásom egyértelmű. Kompromisszum nélkül, egyenesen, és bátran ki kell mondani az igazságokat, ha tévedtünk, azt is kell tudnunk beismerni, tudnunk kell bocsánatot kérni. Ugyanakkor nemzetünk igazságából semmilyen hatásra fenyegetésre nem engedhetünk. Két dolog kell, hogy abszolút legyen az életünkben: az egyik az Isten-hitünk, a másik a hazaszeretetünk. Minden más relatív, átértelmezhető, újragondolható. A hit és a haza nem! Mert ebben a kettőben benne foglaltatik az egész életszemlélet, a születéstől a halálig…

dr. Francesco Felipe

dr. zetelaki Fülöp Ferenc

Bergoglio sajátjaként osztogatja szét a Katolikus Egyház relikviáit!

Ez év június 29-én, Szent Péter és Pál apostolok ünnepén, csakúgy, mint az elmúlt években, a Szent Péter bazilikában megtartott Bergoglio által celebrált misén a konstantinápolyi ökumenikus patriarchátus magasrangú delegációja is jelen volt. A görög-keleti egyház képviselői ekkor még nem sejtették, hogy e napon még ennél is közelebb fognak kerülni Szent Péterhez. 

     A mise után Bergoglio arra kérte Hiob püspököt, Telmessos érsekét, I. Bartholomeus ökumenikus pátriárka hivatalos képviselőjét és a római katolikus és ortodox egyházak közötti teológiai párbeszéd nemzetközi bizottságának társelnökét, hogy menjen le vele a kriptába Szent Péter sírjához. 

     A sírnál elmondott közös imájuk után Bergoglio e szavakkal szólította fel Hiobot, hogy kövesse: „Még egy ajándékom van a konstantinápolyi egyház számára.” Ezt követően a két férfi felment a harmadik emeletre, az üresen álló apostoli palotába. Itt Bergoglio a meglepett (?) vendéget bevezette az üres kápolnába, amit Montini modernizált, és ahol ő és utódai minden reggel bemutatták a miséjüket [azt nem írja Hesemann, hogy a korábbi pápák is itt misézték-e, de a szövegből az olvasható ki, hogy igen, hiszen csak olyasmit lehet modernizálni, ami már megvan, tehát régen is kellett itt kápolnának lennie, csak nem a Montini által bevezetett NOM-osnak, hanem az igazi katolikusnak].

Miután beléptek, Bergoglio lehajolt és egy fiókból kivett egy bronz ereklyetartót, melynek oldalán egy kulcs lógott. Ezt a kulcsot megforgatta, majd óvatosan felemelte az ereklyetartó tetejét. Az ereklyetartóban szépen elrendezve kilenc csontdarabka feküdt. Az ereklyetartón levő felirat elárulta, hogy e csontdarabkák a Szent Péter bazilika legfontosabb relikviájának darabjai: „Szent Péter apostol földi maradványaiból, melyeket a Vatikáni Bazilikában találtak.” 

     Bergoglio a következőket mondta meglepett vendégének: „Tudja, Montininek az volt a kívánsága, hogy pár darabot azokból a Péter-relikviákból, melyekre éppen azidőben bukkantak a Péter bazilika alatt, magánkápolnájában tarthasson. Tegnap az esti imámban jutott az eszembe: Én nem élek már az Apostoli Palotában, én soha nem használom ezt a kápolnát, én nem mutatok be itt misét, és nekünk megvannak Péter relikviái a bazilikában. Akkor jobb, ha ezeket a relikviákat Konstantinápolyban őrzik. Ezek az én ajándékaim a konstantinápolyi egyháznak. Kérem, fogja ezt az ereklyetartót, és adja fivéremnek, I. Bartholomäus pátriárkának. Ez az ajándék nem tőlem származik, hanem Isten ajándéka.”

A csontdarabkák tényleg a 20. század leglátványosabb archeológiai felfedezéséből származnak. Mikor 1939-ben, az akkor elhunyt XI. Pius sírját ásták a vatikáni grottákban, a munkások egy üregre bukkantak a felszín alatt, amiről kiderítették, hogy a római időkből származó sírkamra, egy egész nekropolisz, ókori temető része, ami egykor a Via Aurelia mentén terült el, és ami csak akkor került befödésre, amikor Nagy Konstantin Szent Péter sírja felett megépíttette az első bazilikát. 

     XII. Pius utasította a régészeket, hogy vizsgálják meg ezeket az egymáshoz csatlakozó sírkamrákat, találnak-e adatokat bennük Szent Péter sírjára. A munkálatok szigorú titoktartás mellett folytak. Miközben Európában folyt a II. világháború, és Róma hónapokig német megszállás alá került, a munkások egyik sírt a másik után szabadították ki a törmelék alól. Eleinte csak pogány sírokra bukkantak, de minél közelebb kerültek a bazilika pápai oltárához, annál gyakrabban találtak utalásokat keresztény elhunytakra. Végül pontosan azon a helyen, melyet Konstantin márvánnyal vetetett körül és Péter-sírjaként tiszteltetett, a régészek egy sír-udvarra és egy kultusz-fülkére bukkantak. Az udvar alatt több első és második évszázadból származó sír feküdt. A szemközti oldalon az udvart egy fal zárta le, mely graffitikkel volt telemázolva: Krisztushoz és Péterhez szóló könyörgésekkel. A falban egy üreg volt, amit márványlemezek fedtek be, és amelyen egy vésett felirat-töredék elárulta: „Petros eni”, azaz „Péter itt van!” 

     Hogy a munkások az üregben csontokat is találtak, melyeket gondosan egy faládába helyeztek, az csak a háború után derült ki, amikor a csontokat megvizsgálásra átadták Dr. Magherita Guarducci epigrafika-szakértőnek. A 135 csontocska vizsgálata kiderítette, hogy azok egyetlen embertől származnak, aki az első században élt, robosztus termetű, 60-70 év körüli férfi volt. A csontokat annak idején egy földes-sírból vették ki és a legnagyobb tisztelet jeleként arannyal átszőtt purpuranyagba burkolták. A régészek minden emberi testrészből találtak csontokat, csak a lábakból nem, ami megfelel a hagyománynak, miszerint Pétert fejjel lefelé feszítették keresztre; A brutális római katonák nyilván nem fáradtak azzal, hogy a szögeket kihúzzák a lábakból, hanem egy kardcsapással levágták a lábfejeket. 

     A Péter-relikviák megtalálását Montini hozta nyilvánosságra 1968. június 26-án. Ezidőtől fogva a relikviák 19 átlátszó plexiüveg-tartóban nyugszanak a graffiti-fal üregében, pontosan ott, ahol Péter sírja előtt az örökmécses lóg. A vatikáni ásatásokra befizetett zarándokok megnézhetik őket. 

     Csak a kilenc csontdarab, melyeket Montini választott ki magánkápolnája részére, és amelyek számára külön bronz ereklyetartót csináltatott, maradt mindezidáig a külvilág és a zarándokok előtt rejtve. Mindössze egyetlen alkalommal, 2013. november 24-én [tehát már Bergoglio regnálása idején], a „hit évének” lezárása alkalmából állították ki a nyitott ereklyetartót a Szent Péter téren, hogy a hívek leróhassák előtte tiszteletüket. Erre, mint most kiderült, ez volt az utolsó alkalom a római kereszténység számára….

Hiob érsek később így nyilatkozott az esetről: „Szent Péter apostol relikviáit mindig Rómában tisztelték, a hívek ezért zarándokoltak Rómába. Az ortodox egyház soha nem kérte őket, hiszen soha nem tartoztak a konstantinápolyi egyházhoz. Ezúttal nem arról van szó, hogy egy relikviát eredeti helyére adnak vissza. Ezúttal a relikviákat ajándékként kaptuk. Ez a prófétai gesztus egy újabb nagy lépés a konkrét egységhez vezető úton.”  A relikviák elszállításában Andrea Palmieri a keresztények egysége pápai tanács tagja segédkezett, aki Kurt Koch bíborost helyettesítette, aki jelen volt azok átadásánál [milyen gyors és ügyes a vatikáni adminisztráció: este imádkozik Bergoglio és kitalál valamit, és másnap délben – egy főünnepen – már mindenki és minden rendelkezésére áll, akikre és amikre előtte való késő este kitalált terve végrehajtásához szüksége van, micsoda véletlen!]. 

     Konstantinápoly pátriárkája – Szent András apostol utóda – már másnap, június 30-án átvette a küldeményt. Ezután a relikviákat, az ortodox egyház isteni liturgiájának ünneplése után megmutatta híveinek. A jövőben Szent Péter apostol relikviáit az ökumenikus pátriárka székhelyén, a Konstantinápoly/Isztanbul Sisli városrésze melletti Feriköy templomban őrzik.

(forrás: www.kath.net – 2019. július 3.)

---

A potentát stílusa

A summorum-pontificum.de blog Hesemann írását követően azonnal kommentálta az eseményt. Legjellemzőbb részként Bergoglio magyarázatát emelte ki: 

     „Tegnap esti imámban [NEKEM] jutott az eszembe: ÉN nem élek már az Apostoli Palotában, ÉN soha nem használom ezt a kápolnát, ÉN nem mutatok be itt misét és nekünk megvannak Péter relikviái a bazilikában. Akkor jobb, ha ezeket a relikviákat Konstantinápolyban őrzik. Ezek az ÉN ajándékaim a konstantinápolyi egyháznak. Kérem, fogja ezt az ereklyetartót, és adja fivéremnek, I. Bartholomäus pátriárkának.” 

E szavakon még a hozzátett utolsó mondat sem segít, ellenkezőleg, csak még rosszabbá teszi őket: „Ez az ajándék nem TŐLEM származik, hanem Isten ajándéka.” Bergoglio itt összetéveszt valamit, amit senkinek sem szabad összetévesztenie, azaz összetéveszti magát Istennel.

Bergoglionak ez az önkényes cselekedete nem csak stílusában zsarnokibb és nagyképűbb, mint a reneszánsz potentátoké volt, hanem jelentőségében és anyagában is sokkal mélyebbre nyúlik. Arra utal és azt bizonyítja, hogy Bergogliot a megvetés, sőt talán a gyűlölet érzése tölti el az Egyház egész, csaknem kétezer éven át megtartott formája iránt. …. Bergoglio, magát Istentől küldött prófétának tartja, akinek az a feladata, hogy mindazt helyrehozza, ami az Egyház első megalapításakor félresikeredett. Ez azonban beteges elmélet... - sajnos sok követővel... 

KILENC relikvia hűtlen kezelésével, elsikkasztásával – nem lett volna EGY darab is pont elég egy olyan gesztushoz, ami magának egy Medicinek a hiúságát is kielégítette volna – Bergoglio éppen azt értékteleníti el, amit ő nagylelkű ajándéknak állít be. Hogyan szolgáljon tiszteletére és díszére a konstantinápolyi pátriárkának az, amire NEKI nincs szüksége, amiről könnyű szívvel Ő le tud mondani? Mennyit ér még Péter, ha Róma így elherdálja? Ráadásul Konstantinápoly és patriarchátusa ma már csak egy fikció, egy korábbi időkre való emlékezés. Politikailag és adminisztratív az agresszív iszlám városának szorításában, mind hatalmában, mind híveinek számában kelet legjelentéktelenebb nemzeti egyháza... 

A keresztény relikviák elrablásának, megbecstelenítésének, megsemmisítésének ezer éves hagyománya van az iszlámban.

---

[A fordító megjegyzése: 1) Nem valószínű, hogy Bergoglio egy pillanat alatt találta ki ezt az egész ajándékozást, nagyon is meg- és elrendezett aktus egy olyan folyamatban, nevezetesen a római egyház lezüllesztésében, melyet elődei kezdtek el. 2) A tény, hogy Bergoglio pont a szakadár keletieknek adta Szent Péter relikviáit, egy újabb ördögi ötlet és tett tőle és társaitól. 3) A mostani hozzászólók megint egyszer megfeledkeznek arról, hogy Bergoglio csak azt folytatja, mégha túlbuzgón is, amit elődei elkezdtek: Montini a tiara, a pápai gyűrűje elajándékozásával, a lepantói török zászló visszaadásával, Ratzinger a Szent András relikvia elajándékozásával. 4) A legtragikusabb az, hogy a hozzászólók mindezek ellenére pápának tartják Bergogliot és elődeit!]

(forrás: www.summorum-pontificum.de – 2019. július 3.)

Közreadja: 

Stoffán György

(a Katolikus-Honlap alapján)