„Lánynak szülni dicsőség, asszonynak szülni kötelesség” - Orbán Viktor 7 pontjáról… másképpen

 

Kép: http://ntf.hu/index.php/2017/06/26/kisparaszti-eletmod-a-20-szazad-forduloja-tajekan/

A miniszterelnök évértékelőjében szereplő családvédelmi program ellen már az egész öreg földrész minden libsi és kommunista politikusa hőbörög. Ki-ki a maga ostoba szellemisége, leépült erkölcsi morálja szerint. Az a szűk, de annál hányingerkeltőbb réteg uralkodik ma Európában, amely korábban teljesen megvetett és szánalomra méltó kisebbségként élte világát a normális emberek által teremtett jólétben. Ez a szűk, de szellemileg és lelkileg kezelésre szoruló immár politikai tényezővé vált társulat nem érti, nem akarja érteni, betegsége miatt képtelen megérteni a valóságot, a rendet, az erkölcsöt, a hagyományt és az isteni elrendeltetettséget. A Teremtés lényegét. És szembemegy. Mint tette mindig, hol kisebb, hol nagyobb büntetés, kirekesztődés ellenére.

Az európai keresztény fehér ember azonban nem emiatt a degenerált, de ma még uniós vezető réteg miatt fogy. A vasfüggöny mindkét oldalán más és más volt e fogyás oka. Ám a két oldalon ugyanazok kísérleteztek az emberi fajjal, az európai kereszténység kiirtásának módozataival és a fehér ember mészárszékbe küldésével. Ugyanazok, akik ma Orbán hét pontját kritizálják,

A nyugati oldal a jólétben tobzódott, s ezt nem kívánta feladni, csökkenteni egy-egy gyerek miatt…

A keleti oldalon pedig, liberalizálták az abortuszt, felszámolták az erkölcsöt és lezüllesztették a társadalom műveletlenebb rétegeit, hogy legyen ellenzék arra az időre, amelyben ma élünk. Ma ez az ellenzék hőbörög, mert az identitástudat nélküli társadalmat, az identitástudattal és a keresztény értékvédelemmel kormányzó kormány meg akarja menteni a de facto kihalástól. Ezt pedig, jelenleg csak anyagiakkal lehet megtenni, mert társadalmunkban a pénz mindennél fontosabb alkotóelemmé vált. A kommunizmus és a liberalizmus által földig rombolt hitbéli, identitásbéli nevelést nem lehet 20 év alatt pótolni.

Meg kellene vizsgálni, hogy e két hiányzó elemet kik is vették el a magyar társadalomtól? Kik voltak azok, akik mai bajainkat okozták? Hogyan kezdődött el a demográfiai dráma, amely nem csak hazánkat, hanem az egész keleti blokkot érinti?

A válasz egyszerű: A kommunista diktatúra felszámolta a kórházakban szolgálatot teljesítő betegápoló rendeket, az iskolában valós tudást és értéket átadó szerzetes közösségeket, az erkölcsi normákat pedig felváltotta a szocialista erkölcs, amelyben a szocialista szó fosztóképző volt. A nagy hagyományokkal rendelkező tanár és tanítóképző intézményeket átadta a szocialista eszmének, amelyben mintegy ikertestvérként lappangott a liberalizmus, hiszen e két világnézet voltaképpen egy és ugyanaz. Kialakult tehát egy olyan társadalom, amelyben lehetett lopni, hiszen a „miénk a gyár” értelmezése kissé abszurddá vált. A házasság nem szentség volt többé, hanem életközösség, amelyet bármikor fel lehetett számolni, a gyermekvállalás pedig, a címben idézett kommunista jelszó elrendelője, Ratkó Anna után, a nő jogainak részévé lett. Ha nem akarta gyilkolhatott, ha akarta, megszülte… S a szocializmusban is volt valamiféle jólét, még akkor is, ha egy Trabantra öt évet kellett várni… És ezt a proli-jólétet sem akarta feladni a „proletariátus”… tehát nem szült…  Örült a nép, hogy lekerült a szülészetek és nőgyógyászati rendelők faláról Ratkó Anna jelmondata: „Lánynak szülni dicsőség, asszonynak szülni kötelesség”

Azonban nagy baj, hogy sem Rómából, sem Genfből nem érkezett felszólítás, hogy a keresztény, keresztyén templomok falára kerüljön fel hatalmas molinókon a „Ne ölj!” parancs… A keresztény, keresztyén egyházak is súlyosan felelősek az európai demográfiai és erkölcsi helyzetért, ugyanis nem emeltek szót nyomatékosan és  nap-nap után, a magzatgyilkosságok ellen.

A mai magyar társadalom pedig erre az erkölcstelenségre épült harminc esztendeje. A szerzetesrendek reorganizálódtak ugyan, de nincs utánpótlás. A betegápolásban sem tudjuk többé utolérni azt a személyzet-számot, amellyel a hazai kórházak problémái e téren megoldódhatnának. Az oktatás terén pedig egyenesen tragikus a helyzet, mert az egyetemeken és a főiskolákon és az MTA-ban, már nyomokban sem találjuk azt a szellemiséget és tudást, amely a kommunizmust megelőző évszázadokban természetes volt.  

A fent említett kommunista-liberális társadalmi réteg pedig, bármilyen kis létszámú is – csatlakozva az európai liberális és kommunista szervezetekhez és szellemiséghez –, igyekszik tovább rombolni. Különösen nagy hangsúlyt fektetnek – ezzel önmagukat minősítve – a demográfiai egyensúlyt visszaállítani kívánó miniszterelnöki bejelentés gyalázására, félremagyarázására, noha a bejelentés minden normális ember számára világos és érthető. Ők nem tartoznak ebbe a kategóriába, mert ők egészen másképpen „értékelik” Orbán Viktor bejelentését. Szerintük a demográfiai helyzet javítása is csak „a Zorbán” érdeke, és a nők jogai ellen találták ki. Nem értik, így felesleges is nekik magyarázni, hogy minden, ami ma Magyarországon baj, és a megsemmisülés szélére vitte hazánkat, az, az ő szellemi elődeik bűne. Ha pedig ők is azt követik, akkor az ő bűnük is, mert káoszt, anarchiát generálni a mai eszelős európai politikai helyzetben, olyan bűn, amelyet csak Nürnberg mintájára lehetne megtorolni. Mert a kihalásra játszani, a nemzetpusztításban részt vállalni megtorolhatatlan erkölcstelenség, amely felér a Lenin által kitalált, Sztálin és Hitler által üzemeltetett táborok szörnyű pusztításával.  

A bevándorlásra játszani, és a Kárpát-medencében – ma még idegen főhatalomnak kiszolgáltatva – élő magyarok ellen uszítani aljas gazemberség, hiszen arra utal, hogy a magyarság elpusztításának terve a pozsonyi csata óta ("Ugroseliminandos esse") nem változott… mint azok sem, akik eltervezték ezt az eddig kivitelezhetetlen szándékot. Mert a jövőt nem látjuk… s az aljasság egyre nő… sajnos megtorlás nélkül!

Mit tehetett volna bölcsebben, ebben a helyzetben a magyar kormány annak érdekében, hogy „sokasodjuk és szaporodjunk”? Semmi mást, mint ezt a hét pontos bejelentést. Ugyanis mondhat az ellenzék és bárki, bármely ország kritikát… ha ennek a hét pontnak lesz hatása, akkor mi megmaradunk. Ha pedig ennek sem lesz hatása a demográfiai egyensúly helyreállítására, akkor fölösleges megmaradni… cselédnek, rabszolgának egy olyan Európában, ahol még a határainkat is mások nyitogatják az idegen megszállók előtt…

Ma arra kell koncentrálni, hogyha esetleg, e hét pontnak köszönhetően tényleg sokasodnánk, akkor legyen, aki értékes embereket nevel majd a kis jövevényekből, és végre igazságot tanítsunk nekik, hogy ők is megtarthassák maguknak ezt a Kárpát-hazát, a történelmi Magyarországot. S mint őseink, ne azt lessék, hogy egy-egy gyermek után mennyit ad az állam, hanem azt, hogy miként maradhat meg a haza hazának, az anyaföld anyaföldnek, a nemzet nemzetnek… akár köménylevesen nevelve is a következő szabad, magyar generációkat…  

Stoffán György

Debreczeni Sixtus O. Cist. meggyilkolása . A MINDSZENTY-PER 70 ÉV TÁVLATÁBÓL...

Sixtus, nevelőanyja és testvére a ferences páter Előd, az egykori besnyői plébános

FacebookTwitterGoogle+340

Adalék egy kongresszust követően... 

 Beleborzongok, amikor olvasom a kommunista söpredék gyilkos ámokfutását, amelyre Rosenfeld Rákosi Mátyás adott engedélyt, vagy inkább, amelyet Rosenfeld Rákosi Mátyás parancsolt meg. E sztálinista bandának nem számított sem haza, sem érték, sem hagyomány, sem Isten, sem ember… Épp úgy, ahogyan ma sem számít semmi a szellemi utódoknak. A gyilkos, minden értéket elsöpörni akaró eszme nem változik, csak a személyek, akik ma éppen olyan indulatokkal és magyar- és keresztény gyűlölettel élnek, mint eleik… S épp úgy gyilkolnak is majd, ha úgy érzik, hogy az idegen pénzért már szabadon ölhetnek és árulhatják a hazát… s tán még a pogányok vallását is felveszik a pénzért és a hatalomért, elhagyva akár saját identitásukat is… Mert a Hitlert és Sztálint, valamint a liberális eszméket követők mindenben megegyeznek: az emberiség alja. Erről tanúskodik az egyháztörténelem is…

Dr. DEBRECZENI Sixtus O.Cist., (Székesfehérvár, 1917. október 10. – Eger, 1954. február 21.)

A székesfehérvári nyomdász családban született, öten voltak testvérek. Két ikerpár fiú, akik mind a négyen a papi hivatást választották, és egy leányka. Ritka érdekesség, hogy mind a négy fiú más-más szerzetesrend tagja lett…

Imre 1935.augusztus 29-én lépett a ciszterci rendbe. Egyszerű fogadalmát 1936. augusztus 30-án, az ünnepélyeset 1942. január 3-án tette le apátja kezébe. A Sorbonne-on és a bolognai egyetemen tanult. Francia-olasz szakos tanári oklevelet és doktorátust szerzett. Pappá szentelték 1942. június 21-én. 1942-ben gyakorló tanár és a Bernardinum-rendház tagja Budapesten. 1947-ben a Fejér megyei Nagykarácsony község plébánosa volt, amikor a kommunista párt által feltüzelt fiatalok egy vasárnapi mise után megtámadták, és tettleg súlyosan bántalmazták. Később a rend egri rendházába került. Amikor 1950-ben a szerzeteseket feloszlatták, és házaikat kisajátították, Debreczeni Sixtus egy ideig megmaradhatott plébánosnak a ciszterci templomban, de a rendházat – 1950. június 15-én – neki is el kellett hagynia. A városban, a templomhoz közel kapott az érsekségtől egy kis szolgálati szobát.

Mert melegszívű, jó pap volt, szívvel-lélekkel hivatásának élt, mindenkin segített, s mert mindenkihez volt egy bátorító, bíztató, meleg szava, és hívei is nagyon szerették, ezért meg kellett halnia. Egy előre megrendezett közúti baleset áldozata lett: Egerben a Fő utcán halálra gázolta az ÁVH teherautója.

Miért verték meg a nagykarácsonyi papot? – Nagykarácsonyban szeptember 7-én a vasárnapi nagymise után előre megszervezett csapat, R-gárdisták vezetésével megverte a helybeli plébánost, Debreczeni Sixtus cisztercita atyát. A papverés szűkebb előzménye volt, hogy a székesfehérvári egyházi főhatóság megfosztotta a kántorságtól Ballagó László nagykarácsonyi állami tanítót, mivel püspöke rendelkezéseinek nem tett eleget, tanítói munkáját a legnagyobb fokú lelkiismeretlenség jellemezte, kántor-teendőit pedig kimondottan rosszindulattal hanyagolta el. A kántort tisztségéből fölmentett tanító a verést megelőző héten tüntető tömeget szervezett, hogy megakadályozza a helyébe kerülő új kántor hivatalba lépését. A tüntetés nem sikerült, mert a templom kórusát lezárták. A vasárnapi mise is botrány nélkül zajlott le. Nagymise után azonban az előre megszervezett csoport elállta a templom két kijáratát, és arra akarta kényszeríteni a plébánost, hogy vegyen részt a gyűlésükön. A plébánost hívei előzőleg már figyelmeztették, hogy a gyűlésen meg akarják verni, azért megtagadta a követelést. Értésükre adta, hogy egyházi ügyekben a népképviseleti jog nem a pártpolitikai szervezeteket illeti, hanem az egyházközségi képviselőtestületet. Az egyházmegyei főhatóság döntései ellen azonban még az sem fellebbezési fórum, mint ahogy az állami köztisztviselők ügyében is a főhatóság az illetékes.

Alig tett ezután néhány lépést, az egyik támadó belerúgott. Erre a többiek is nekiestek. A plébános védekezés nélkül akart tovább menni a plébánia felé. A vele lévő nővére szállt szembe a támadókkal. Egyedül természetesen nem tudott velük boldogulni. A támadók rárohantak a ciszterci plébánosra, földre teperték, szitkozódtak, káromkodtak, és ilyen jelszavakat kiáltoztak: „Nekünk a püspök nem parancsol! Itt demokrácia van! Itt a nép parancsol!”

(Új Ember 1947. szept. 21.)

Varga László országgyűlési képviselő így emlékezett vissza a drámai eseményekre: – 1947. szeptember 7-én történt. Nagykarácsony-szálláson, a vasárnapi mise után, arra előre felkészült Rákosi-gárdisták megtámadták, és félholtra verték a helybéli plébánost, Debreczeni Sixtusz ciszterci atyát. A tett korántsem volt egyedi: beleillett abba a provokációsorozatba, amely az egyházak elleni támadásokat jellemezte. Ugyanakkor kitűnt súlyossága, hiszen – akkor még – ilyen messzire nem gyakran engedték garázdaságra kiképzett és arra felbujtott embereiket a kommunista irányítók. Mind az erőteljes sajtóvisszhang, mind az ügy egyéb körülményei arra késztettek, hogy a parlamentben se hagyjam szó nélkül a történteket. Interpellációt jegyeztem be a tárgyban 1947. október 8-ra. Már ennek fogadtatása roppant különös volt…

Interpellációm elmondásának napján, a parlamentbe érkezésemkor azzal fogadtak: Nagy Imre házelnök sürgősen beszélni szeretne velem. Mindeddig egyetlen egyszer sem találkoztunk; így hát kíváncsivá tett. Vajon mit akarhat tőlem? Hamarosan megtudtam. Haladéktalanul felkerestem parlamenti dolgozószobájában, ahol is ő arra kért: a parlamenti légkör békességének megőrzése érdekében álljak el interpellációm elmondásától. Kérését természetesen nem teljesíthettem, de azóta is múlhatatlan emlékeim közül ez a pillanat, amelyben ott rejlett a tolerancia és a másként gondolkodás különös kommunista definiálása. „Ami számunkra kínos lehet, arról hallgassunk, és kíséreljük meg elhallgattatni az arról szólni akarókat is.”

Interpellációmat aznap Rajk László belügyminiszter válaszra sem méltatta. Egy későbbi napon semmitmondó, kitérő hangvételében szemtelen, a tényeket tagadó állásfoglalást olvasott fel. Nem túl elegáns, sőt, igencsak keresztényietlen gesztus lenne most részemről az, ha a kelleténél jobban hangsúlyoznám: Rajk kommunista érdekeket szolgáló hazugságait hogyan „honorálta” alig egy esztendő múlva a kommunista diktatúra… Sajnos, interpellációm Debreceni Sixtusz életét is csak meghosszabbította…

(dr. Varga László képviselő)

Még sokan élnek Egerben, akik jól ismerték dr. Debreczeni Sixtus ciszterci atyát, az egri Szent Bernát templom egykori plébánosát. 1948-ban bízták meg a plébánia vezetésével. A hitélet jelentősen fellendült e nehéz időkben. Családközösségek alakultak, magányos öregeket, szegényeket gondoztak, a templom liturgikus élete megújult. Nyári lelkinapokon, plébániai kirándulásokon sok száz hívő vett részt. A gyermekeket korcsoportonként szervezett vezetők foglalkoztatták. Mindennek szervezője, irányítója Sixtus atya, a plébános volt. Ahol csak tudott, segített. A város területére deportált üldözötteknek szerzett kályhákat, nemegyszer a hátán cipelte ki, hogy a szükséglakásokban fűteni tudjanak. Sok elgyengült öreg háza előtt havazás után a járdát még a hajnali sötétben Sixtus atya söpörte tisztára, hogy ne kelljen büntetést fizetnie a lakónak.

   1951-ben, amikor az államhatalom – ezernyi szerzetestársával együtt – őt sem engedte papként működni, Egerben maradt kertészeti napszámosnak. Ismerősöknél olasz, francia, latin órákat adott. Magánházaknál megszervezte és irányította a 3-4 fős csoportok hitoktatását, amit akkor illegálisnak neveztek.

   1951-től rendőri felügyelet alá helyezték, többször megfenyegették, és Eger város területét nem hagyhatta el. 1953 őszén Sixtus atya elbeszélte (ezt szemtanúk is megerősítették), hogy két alkalommal nyílt, szabad úton halálra gázolták volna, ha az autó elől nem ugrik az árokba. Zúzódásokat szenvedett, de megmenekült. 1954. február 21-én, vasárnap délután ¾3-kor Sixtus atya a Fő utcán, a Tűzoltó tér fölötti szakaszon, az úttest szélén szabályosan maga mellett tolta kerékpárját, amikor egy „katonai” személygépkocsi halálra gázolta. Kb. 20 méterrel arrébb ugyanez az autó egy, az úttesten talicskát toló ötgyermekes református lelkészt is agyongázolt. A kocsiban ittas sofőr – vagy csak úgy tette – és viháncoló lányok ültek. Később a megrendezett bírósági tárgyaláson, enyhítő körülményekre hivatkozva felmentették a két lelkészt elgázoló sofőrt.

A tragikus hír megdöbbentette Eger lakosságát. Az emberek még az esti sötétben is, és a következő napokon, csapatostól keresték föl ezt a helyet, némán álltak a járda szélén és imádkoztak. Mindenki meg volt győződve, hogy nem véletlen baleset történt… Egyes történészek sajnos még ma is megkérdőjelezik a de facto gyilkosság tényét és véletlen balesetként próbálják beállítani ezt az aljas egyház-, és papellenes támadást.

  Február 24-én délután 3 órára volt kitűzve a temetés, az egri Hatvani temető ciszterci sírkertjében, aznap este 6-ra gyászmise a ciszterci templomban. A családtagok Székesfehérvárról és környékéről már előző nap Egerbe érkeztek.

A volt Irgalmas kórház hullaházában feküdt Sixtus atya szétroncsolt holtteste. Senkinek sem engedték, hogy ruhát adjanak a halott részére. Február 23-án este 8-kor az öreg kapus suttogva közölte az érdeklődőkkel: délután a rendőrség elvitte a tisztelendő urat Székesfehérvárra, hogy ott temessék el, a család külön kérésére – így mondták. Másnap a temető környéke kora délutántól tömve volt emberekkel. Az esti requiemen is mérhetetlen tömeg vett részt. Sixtus atya földi maradványait exhumálták, és a székesfehérvári ciszterci templom altemplomában helyezték örök nyugalomra.

(Gonda Imre)

Egy szemtanú elbeszélése: “Egy jó pásztorra emlékezve – Dr. Varga László írásának (Jézus vérző sebei – a közszolgálati Magyar Rádióban, április 21.) első mondata az ötvenes évek tájáról ifjúkorom egyik szomorú emlékét idézte fel bennem. Debreczeni Sixtus atya az egri (volt) ciszterciek templomában szolgált, mindenkinek mindene volt, ahogyan az a Szentírásban áll. Egy csendes vasárnap kora délutáni órájában kerékpárjával az úgynevezett Ráchóstya felé tartott,amikor éppen a mi lakásunk előtt autódübörgést, zuhanást, csörömpölést, majd kiáltozást hallottunk. Sixtusz atya feküdt a földön halálra gázolva. Csak suttogni merték az emberek, hogy pártautó ütötte el. Demonstrációtól tartva nem engedélyezték helyben megadni neki a végtisztességet. Székesfehérváron temették el…”

Amikor a kommunista hatalom embertelenségéről, gyikosságairól, nemzet-, és egyházellenességéről beszélünk, akkor mindenkinek tudnia kell, és ma világszerte látnia is, hogy egy sátáni eszme, az ószövetségi gondolkodásmódból kifejlődött embertelen, bosszúálló és szeretet nélküli, anyagi világot építő szellemiséggel áll szemben a szeretetközpontú és ezért védekezni is alig képes többség, amely a keresztény lelkiséget és az értékelvűséget képviseli. Történemi sorozatunkban nem csak a gyilkosságokat akarjuk láttani, de azt is, hogy miként élte túl és vállalta a szenvedést a jövőért – értünk – sok ezer felszentelt pap, Istennek fogadalmat tevő szerzetesnő, hitéért meghalni is hajlandó civil… ezt nevezzük életszetségnek, amit a történelem során újra és újra – olykor kívülről, máskor belülről – teszi próbára az embert. Épp ezért fontos a példaképek folyamatos felemlítése, vállalásaik megismertetése, amelyekből erőt és példát vehetünk, nyerünk. Számos szerzetessel, pappal volt alkalmam beszélni ezekről a megpróbáltatásokról, s nem egyszer csodálattal tekintettem azokra az egykor megkínzott, nyomorékká vert emberekre, akik e szenvedések után nem gyűlölettel, hanem Istennek hálát adva, szeretettel és imádságos lélekkel gondoltak vissza kínzóikra. Ez is példa kell, hogy legyen a számunkra. Mert az értékrombolásnak, és az embertelenség tüzének az oltásához – mint a valódi tűzhöz a víz -, a szeretet és a bűnösökért való imádság szükséges. Persze az önvédelem és a haza védelme is kötelesség, s nem élhetünk letett fegyverrel, s nem adhatjuk fel gyermekeink jövéjét és életterét. Ám, mindig csak annyira védekezzünk, amennyire támadnak bennünket…  És soha ne azokkal a módszerekkel, amelyeket ez a sátáni eszme használ ellenünk.

Írta és a dokumentumokat közreadja: Stoffán György

Néhány gondolat, a Jobbikos hazaárulók számára

Polgár Portál

2017-01-30 Egyéb

FacebookTwitterGoogle+155

Nemrégiben ismét a kezembe vettem, lassan barnuló – Erdély református püspökével folytatott – levelezésemből néhány lapot. Mert olykor jó a lelki felüdülés az igazi nagyoktól… Kivált, amikor olyan mélyre süllyedt a társadalom egy része és a teljes ellenzéki politika, mint a mai Európában, s annak kiszolgálói által Magyarországon is. Ma, amikor ismét felbukkan a hazai politikai palettán az országvesztés ártó szelleme, az ostoba cezaromán hazudozó, népet félrevezető, hitetlen pogány képében, aki kereszténynek hazudja magát, s a választásokon való győzelemről áhítozik a benne élő pénzéhes gonosz, szükségét érzem, hogy nagyjaink közül megszólaltassak egyet-egyet. Ha pártjának „házi papja” a „nemzet lelkészének” titulált prédikátor nem képes keresztyéni utat mutatni az elvakult, szavazóinak ezreit eláruló, a haza védelmét a parlamenti szavazásnál megtagadó pártvezetőnek, akkor tegye meg ezt a 20. század legnagyobb erdélyi református püspöke, Csiha Kálmán, örökérvényű szent tanúságtételével…  

***

Mit jelent számomra a magyarság?

A kérdésre két vonatkozásban felelhetek: külső és belső vonatkozásban.

Mit jelent számomra a magyarság? A határok által szétszabdalt, nemzeti tragédiák sodrásában idegenségbe, tengereken túlra sodródott, menekült népünk? Testvéreket jelentenek. Lámpákat a világ sötétségében, amelyek hívogatnak, minden ködökben égnek, és csodálatos módon még ki nem aludtak. Persze, hogy a zöme az Anyaországban él, de nem biztos, hogy ott él a magyarság lelke súlypontja is. Mindég örömmel láttam a kicsi Magyarország gazdasági majd bizonyos helyzetekben politikai életerejét, amikor mindég talpra állt, akkor is, amikor Trianon után kimondatott rá egy szentencia, hogy kapott sebeibe gazdaságilag is belehal, akkor is, amikor a terror világában 56 csodálatos forradalmával kiállt egy elnyomó gigászi hatalom ellen, s akkor is, amikor a későbbi diktatúra idejében először nyitott, és katalizátor volt a berlini fal leomlásában s az új élet Európában való kibontakozásában.

De fájt, hogy most nem tudott katalizátor lenni a lélek kincseinek felragyogtatásában, s Európa lelki újjászületésében. Magyarország gazdaságilag, még akkor is ha sok elégtelenség, vita és sok nyomorúság övezi a lehetőségekhez képest talpra állt (legalább is jobban, mint a környező országok többsége) de a lelke nem tudott így talpra állni. A szétszabdalt, elmenekült magyarság szíve a kisebbségi sorsban élők között dobogott. Ott, ahol nem előny, hanem hátrány volt magyarnak lenni, ahol nemzeti örökségünk minden kincse fényesebben ragyogott, mert el akarták őket venni.

Én életemet kisebbségi sorsban éltem le. Ezért számomra a magyarság ezt a belső kincset jelenti, amit nevezhetünk kulturális örökségnek, összetartó nyelvnek, nemzeti érzésnek egyfajta vérnek és sok minden másnak, de ezek közül egy sem fedi a lényeget. Mert a lényeg egy nép lelkületével, sorsával Bukásaival és reménységeivel való olyan belső összefonódás, amit megmagyarázni nem lehet, csak megélni. Olyan, mint a szerelem, ami nem a pornófilmek világa, hanem két ember csak rájuk tartozó örökkévaló összekapcsolódása.

Ezért a magyarság számomra nem magyarkodás, nem kikiabálása annak, hogy a világ legelső népe vagyunk (mert nem vagyunk azok), nem is más népek gyűlölése, mert a gyűlöletre épített jövő rövid-éltű, hanem mély, igaz egybefonódás, sorsvállalás és elköteleztetés: védeni, szolgálni és felemelni ezt a népet, amelynek sorsa annyiban amennyiben reám is bízatott.

És ezzel már a második kérdésnél is vagyunk: hogy éltem meg eddigi életemben a magyarságomat?

Én hiszek a predestinációban. Az e világra vonatkozó elrendelésben is. Abban, hogy Isten utat, feladatot ad, hogy nem véletlenül születtünk ebben a korban és nem véletlenül születtünk magyarnak. Ez nem sovinizmust jelent. A francia sem született véletlenül franciának és a német sem németnek. Ahova születtünk az a nép bízatott reánk. Nem csak a vezetőkre. Az ifjakra, az anyákra, apákra, a családokra is. Nincs megbízatás nélküli élet, csak olyan, amelyik nem akarja észrevenni, elvállalni a megbízatását.

Hogyan éltem meg ezt az Isten kezéből elvett magyarságomat? Kívülről nézve elnyomatásban. Ezért nagyapám, édesapám, nagybátyám, én is börtönt szenvedtünk a különböző diktatúrák idején. Nem azért, mintha különleges dolgokat műveltünk volna, hanem egyszerűen azért, mert azok voltunk, akik voltunk, és ezt az azonosságot a népünkkel és önmagunkkal vállaltuk minden körülmények között.

Belülről úgy éltem meg, hogy bennem egyre inkább letisztult és elmélyült. Nem lett belőle sohasem gyűlölet mások ellen. Fájt, ha láttam, hogy valaki nagy szólamokkal ebből akar élni, és nem egészségét is felőrlő munkával ezért élni. Nem a magyarkodás világát szeretem, hanem az építő magyarságot. Ebben a munkában megkülönböztetett feladatot rótt rám Isten. Először lelkipásztorként szolgáltam Őt és a reám bízott népemet börtönben és börtönön kívül, azután 1990 óta Erdély református püspökeként. Erdélyben, aki református, az mind magyar. Egyházamért vívott harcom összefonódik így a népemért vívott harcommal is. Ebben a küzdelemben (államosított egyházi javak visszaadása, felekezeti iskolák működésének biztosítása, ami itt egyet jelent a magyar nyelvű iskolával is), az egyház autonómiájának megőrzése, a kisebbségi jogok megvédése egyek vagyunk és közösen küzdünk a többi magyar nyelvű egyház püspökeivel.

Ezért a magyarság számomra nem magyarkodás, nem kikiabálása annak, hogy a világ legelső népe vagyunk (mert nem vagyunk azok), nem is más népek gyűlölése, mert a gyűlöletre épített jövő rövid-éltű, hanem mély, igaz egybefonódás, sorsvállalás és elköteleztetés: védeni szolgálni és felemelni ezt a népet, amelynek sorsa annyiban amennyiben reám is bízatott.

És ezzel már a második kérdésnél is vagyunk: hogy éltem meg eddigi életemben a magyarságomat?

Én hiszek a predestinációban. Az e világra vonatkozó elrendelésben is. Abban, hogy Isten utat, feladatot ad, hogy nem véletlenül születtünk ebben a korban és nem véletlenül születtünk magyarnak. Ez nem sovinizmust jelent. A francia sem született véletlenül franciának és a német sem németnek. Ahova születtünk az a nép bízatott reánk. Nem csak a vezetőkre. Az ifjakra, az anyákra, apákra, a családokra is. Nincs megbízatás nélküli élet, csak olyan, amelyik nem akarja észrevenni, elvállalni a megbízatását.

Hogyan éltem meg ezt az Isten kezéből elvett magyarságomat? Kívülről nézve elnyomatásban. Ezért nagyapám, édesapám, nagybátyám, én is börtönt szenvedtünk a különböző diktatúrák idején. Nem azért, mintha különleges dolgokat műveltünk volna, hanem egyszerűen azért, mert azok voltunk, akik voltunk, és ezt az azonosságot a népünkkel és önmagunkkal vállaltuk minden körülmények között.

Belülről úgy éltem meg, hogy bennem egyre inkább letisztult és elmélyült. Nem lett belőle sohasem gyűlölet mások ellen. Fájt, ha láttam, hogy valaki nagy szólamokkal ebből akar élni, és nem egészségét is felőrlő munkával ezért élni. Nem a magyarkodás világát szeretem, hanem az építő magyarságot. Ebben a munkában megkülönböztetett feladatot rótt rám Isten. Először lelkipásztorként szolgáltam Őt és a reám bízott népemet börtönben és börtönön kívül, azután 1990 óta Erdély református püspökeként. Erdélyben, aki református, az mind magyar. Egyházamért vívott harcom összefonódik így a népemért vívott harcommal is. Ebben a küzdelemben (államosított egyházi javak visszaadása, felekezeti iskolák működésének biztosítása, ami itt egyet jelent a magyar nyelvű iskolával is), az egyház autonómiájának megőrzése, a kisebbségi jogok megvédése egyek vagyunk és közösen küzdünk a többi magyar nyelvű egyház püspökeivel.

Ez azonban csak a külső front. Reánk ezen túl nagyobb feladatott bízott Isten. Egyházunkon át népünk felemelését, öntudatának, belső lelki, hitbeli, erkölcsi megerősítését. Egy népet döntő módon nem a külső körülményei tartanak meg, hanem belső habitusa, eltaposhatatlan lelki erői, amelyeket csak Isten közelében lehet elnyerni. Csak a lelkeken átáramló élő Evangélium tud bennünket megtartani egyszerre magyarnak és embernek. Különben vagy embertelen soviniszták, vagy megalkuvó érdek-kozmopoliták leszünk. Az álmom az, hogy népünkből minőségi nép legyen. Becsületesen szembe kell néznünk magunkkal, a hibáinkkal is és vállalnunk kell a mindennapi szürke, áldozatos munkát a szólamok helyett.

Ezt a munkát igyekeztünk szolgálni az egész világra kiterjedően a magyar Református Tanácskozó Zsinat megalakításával is. Az első egyháztársadalmilag, a második egyházszervezetileg igyekszik összefogni, megőrizni és felemelni a 43 országba szétszórt magyar reformátusságot. Mint ennek az utóbbinak lelkész elnöke kétszeresen érzem annak az örökségnek és feladatnak súlyát amit Isten szívünkre helyezett.

Sokra értékeltem a reformkor hagyatékát és azzal együtt vallom:

Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.
Ha azt kivíttuk a mély sülyedésből
S a szellemharcok tiszta sugaránál
Olyan magasra tettük, mint lehet,
Mondhatjuk, térvén őseink porához:
Köszönjük élet! áldomásidat,
Ez jó mulatság, férfi munka volt!

A magyarságot így kell megélni. Persze én azért változtatnék a versen: A “Köszönjük életi” helyett, azt írnám: Köszönjük Isten. Mert ezt a feladatot én Isten kezéből vettem el…

Dr. Csiha Kálmán püspök

Közreadja: Stoffán György

Suzuki kommandó

Fotó: 24. hu

Röhögünk-röhögünk a kommandón, amely kivonul a Parlament épületéből, felmegy Esztergomba, hőbörög a gyár parkolójában, és fenyegetőzik, hogy majd visszamegy… mert a magyar embereket képviseli. Igen… mind a kétezret… bár… a Suzuki szóvivőjének hárommillió magyar ember érdekképviseletéről beszéltek, Mintha ők a Fidesz küldöttei lennének, nem pedig a törpe minoritás... az "ellenzék". A történtekről eszembe jut egy másik kommandó hazai körutazása. Ők száz éve páncélvonattal utazgattak, és ahol kiszálltak, ott vér, halál, és rettegés, no meg zsigeri gyűlölet övezte megjelenésüket. Vezetőjük akkor Szamuely Tibor volt, aki akkor dugta ki a fejét egy bólintásra, amikor akasztás előtt illemből megkérdezték a Lenin-fiúk, hogy szabad-e ezt a papot, rabbit, parasztot, munkást felakasztani. Ő jólesően bólintott, s a kiszemelt, addigra félholtra vert ember pillanatokon belül halott volt.

Az elv, amelynek mentén ez a másik korai kommandó „dolgozott” ugyanaz volt, mint a mai elv. A párt, amelynek keretében utazgattak ezek a gyilkosok, szintén ugyanaz volt. A hangvétel, amelyet használtak, tagadhatatlanul azonos a mai utódok hangvételével. Hiszen érvek és indokok nélkül, beteges hatalomvágytól hajtva teszik jól fizetett dolgukat, s ha módjuk lesz rá, ők is akasztanak majd, hiszen szóban már megteszik… egyre sűrűbben, és büntetlenül. Tehát, szabad útjuk van egyelőre a fenyegetőzések széles mezsgyéjén, mert a jog nem él – nem akar élni – törvény adta jogával. A jog nem foglalkozik – ismét nem foglalkozik, ahogy akkor sem foglalkozott – más emberek alapvető emberi jogaival, mert a demokrácia álságos leple alatt ma mindenkinek mindent szabad…

Illetve mégsem mindenkinek és mindent, csak azoknak, akik e hatalmas zenekarban ugyanabból a kottából játszanak és azt gondolják magukról, hogy valakik. Akik azt hiszik, hogy, mert megfizetik őket, minden hatalom a kezükben van...

A zenészek pedig… mindegy, ha korábban más zenekar tagjai voltak –, ha ismerik a kottát, elférnek az üstdob vagy triangulum mellett. Még ha nincs is olyan szólam, amelyet játszaniuk kell. Lényeg, hogy a zenekar nagynak és profinak látsszék.

Ám, nem megyek el a zenei hasonlatokban a végtelenségig, mert a zenének lelke van, lelket épít, s ezért nem tanítják. Inkább térjünk vissza a páncélvonatos történelmi hasonlathoz. Képzeljük el, mi történnék, ha a mai kommandó is vonatra ülne és körbeutazná az országot azzal a szabadsággal, amellyel Szamuely és gyilkos különítménye tette. Lenne-e különbség a nép képviselőinek magatartásában? Teszem azt, megállna a vonat Szegeden… vajon Kiss-Rigó László Szeged-csanádi püspök, akit a DK már jó előre megfenyegetett, megúszná-e a kötelet? Megúszná-e a mai kommandó „igazságos eljárását” Bayer Zsolt, Orbán Viktor vagy a rácalmási Fidesz-elnök? Aligha. Mindet ott ringatná a tavaszi szellő a faágon, mint a kiakasztott mosott ruhát.

S miért is emlegetem ezt a „szívmelengető” lehetőséget? Mert amíg itt röhögve gúnyolódunk Szamuely mai utódainak cirkuszi mutatványain, addig senkinek nem jut eszébe, hogy kikkel állunk szemben? Hogy a világon milyen szervezet az, amelynek ez a banda is tagja? A Progresszív Szövetség, amelynek majd száz országban vannak sejtjei, s minden országban ugyanaz a módszer, ugyanaz a mentális zavar, s ugyanúgy nem nyúlhat hozzájuk senki, mint Magyarországon. Mert a kotta is ugyanaz minden országban világszerte… Magyarországon is! Ezért nem számít a magyar, a keresztény kisember nyugalma, a Fidesz-szavazó, a gyermekszületés támogatása, a család, az ember… és semmi, ami az erkölccsel, a józan emberi magatartással, a Teremtő Istennel van kapcsolatban.

A kommunista eszme újra életmagra kapott, s bejárja ismét a világot, letarolja Európát, az egyházakat, az emberi méltóságot, s magát az életet is.

Ezt szolgálja a Suzuki-kommandó is, amelyben nácik, kommunisták és világpolgárok tömörülnek, mert számukra a cél a lényeg és az érte kapott horribilis összegek. Semmi más nem számít. És nem tudják, hogy őket is eltiporja majd a megbízó, ha teljesítették a feladatukat... mert a megbízó nem szereti azokat, akik ismerik a részleteket. 

(Emlékeztetőül ehhez a dőlt betűs állításhoz: (...) "Végül később Sztálin kivégeztette a gyilkos Kun Bélát. Emberek Dunába lövetése is a nevéhez kötődik, elsőnek tehát (Fery altábornagy, a két Hollán fivér, stb.) elsők voltak a Dunába lövöttek között, tehát a vasbakancsok emléke elsősorban az ő halálukra emlékeztet." (Forrás: Czékus Jób)

Mit tehetnénk mindezek ellen?  

Tormay Cecile

Először is ki kellene adni és ingyen osztogatni Tormay Cécile könyveit, hogy világos legyen mindenki előtt az a szellemiség, amely 1919 patkányforradalmát jellemezte, s az a gyalázatos rombolás, amelyet az említett időszak okozott hazánknak. A templomokban Zadravecz István püspökről kellene prédikálni, aki ebben az időszakban (1919.) lelkierőt adott a magyar nemzetnek ahhoz, hogy legyőzze a gonoszságot, a magyarellenes csőcseléket. Ravasz László református püspök és Ordass Lajos evangélikus püspök életét kellene rádióban és TV-ben állandó műsorként ismertetni – Mindszentyével együtt –, hiszen őket példás kitartásuk miatt megkínozta a kommunista rendszer… és filmeket kellene készíteni az elmúlt száz esztendő magyar történelméről, amelynél kegyetlenebb és aljasabb évszázadot nemzet még nem élt át ezen a Földön. És oktatni kellene a fiatalságot… tisztességesen és alaposan. Történelemre, hittanra, erkölcsre, zenére, művészettörténetre. Mert ha nem ezt tesszük, akkor a csörömpöléstől nem halljuk meg többé saját hangunkat sem…

Ugyanis a kommandó elindult és nem áll meg a győzelemig. Hiszen nincs ellenség, nincs, aki útjába álljon.  Mert a demokrácia mindent elsöpör…

Stoffán György 

Liberális illiberalizmus vagy Illiberális liberalizmus? – Interjú Stoffán Györggyel

Polgár Portál

FacebookTwitterGoogle+419

„Minden hazugság, amiben élünk, amit látunk, amit vásárolunk, de hazugság manapság az erkölcs, a szeretet, a hazafiság, és hovatovább az ember azt sem tudja, hogy a hitét melyik lábára állva és hogyan gyakorolhatja, mert a hitelvek is úgy változnak, ahogy rothad a világ. Átértékelik Jézust, a tanításokat, a hitvédelmet… mindent. Olyan káoszt élünk, amelyhez hasonlatos talán soha nem volt az európai ember történetében.” – mondta Stoffán György a Zadravecz-passió című művének bemutatása után, Erdélyből hazafelé jövet a buszon. Hosszú beszélgetésünkkor nem fedtem föl, hogy magam is újságíró volnék…

Stoffán György, a Zadravecz-passió című könyv írója Királyfürdőn. / Fotó: Kerekes Izabella

• Egyáltalán miért ír könyvet egy mai magyar író egy régi püspökről, akit már senki nem is ismer, de aki miatt Önre is sokan neheztelnek?

• Pont ezért. Nem ismerik, noha az egyik legnagyobb 20. századi gondolkodó, püspök és katonapolitikus volt. Tábori püspök. Egyetlen európai nép sem hallgat el annyi értékes emberi életpályát, mint mi magyarok. Mert nekünk megmondják, kit tisztelhetünk, kinek állíthatunk szobrot, kit lehet tanítani és kit nem… Ha valaki mást mond, az antiszemita, fasiszta, hülye, beszámíthatatlan, komolytalan, nem elég képzett stb. Mert van tíz „szakértő” történészünk, öt ellenzéki és öt kormánypárti, akik hosszan vitáznak, és aztán megállapodnak abban, amit előre megmondtak nekik. Nevetséges és bosszantó ez az egész.

• Ön tehát azt mondja, hogy egy ál-, egy festett világban élünk?

• Nem azt mondom. Azt mondom, hogy egy hazugságmocsárban fuldoklunk, mert a hazugságot ránk erőltetik. Ma már semminek nincs meg az eredeti értéke.

• Mit tart a legnagyobb hazugságnak, bűnnek?

• A rendszerváltás idején elhangzott egy aljas kérdés a liberálisok részéről, valamint egy szintén aljas állítás a zsidóság részéről, amely kérdés és állítás ellen nem lehetett védekezni, mert az Antall-kormány azonnal a megfelelési kényszer érzésében a fényesre nyalás technikáját választották. A két aljasság pedig így hangzott: Ki a magyar? – kérdezte az SZDSZ, s „Keresztény kurzust akar a kormány” – állította a Mazsihisz. Ezzel a két aljas és romboló kérdéssel és állítással az egész, szépen indult folyamatot befékezték, és azóta kénytelenek vagyunk védekezni, bizonyítani, és hülyeségeket hordunk össze a magyarság axiómájaként nemzeti ünnepeken, ünnepélyes temetéseken, nemzetközi fórumokon. S ez már annyira megszokottá vált, hogy nem egyszer saját ostobaságaiba kavarodnak bele a szónokok. Én ezt a kérdést és ezt az állítást tartom a legaljasabbnak, mert ebben minden méreg benne foglaltatik. Hiszen amint megkérdezzük, hogy ki a magyar, abban a pillanatban kétségeket támasztunk, bizonytalanságot és ostoba képeket festünk. Megakadályozzuk, hogy természetesen, mint hazájáért élő, hazájában élő magyar polgár élje meg a társadalom a magyarságát, vallástól függetlenül. És itt jött a második aljasság: a klerikális reakció, illetve keresztény kurzus vádja. Antallék nem azt mondták, hogy na, ebből elég, hanem elkezdtek olyan nemzeti erőket bíróságokra citálni, amelyek nem voltak sem szélsőségesek, sem semmilyen formában elítélendők, de a Mazsihisz kérte a feljelentést, a kormány pedig megtette azt. Igaz, senkinek nem volt, nem lett baja belőle, de a cirkusz elértéktelenített rengeteg nemzeti törekvést, nevetségessé tette a keresztény nemzeti lét újrateremtését. Elindultunk egy olyan úton, amely nehezen járható és komoly akadályokat gördítettek rá a liberálisok és a zsidó szervezetek. És persze kénytelenek vagyunk eltűrni, elviselni az immár huszonöt éve tartó vádakat, ocsmány hazudozásokat, mind a történelmet, mind a művészetet, az irodalmat vagy a szürke hétköznapokat és a politikát illetően.

• Ön antiszemita?

• Sokszor ért efféle ostoba vád, de kijelenthetem, hogy nem vagyok antiszemita. Tehát, nem azért utálok valakit, mert zsidó, hanem akkor, ha szar ember. Hogy ebből a fajtából milyen irányból jönnek többen, azt mindenki döntse el. Prohászka egyszer azt írta néhány zsidóra vonatkoztatva, hogy „Ti férgek!” Ma ezzel támasztják alá Prohászka Ottokár mély antiszemitizmusát, mondjuk figyelmen kívül hagyva, hogy a nagy püspök 1927-ben halt meg. Nos, azt azonban elfelejtik megírni, hogy kikről is írta a nagy püspök hogy „férgek”? Azokról, akik a székesfehérvári rabbit le akarták váltani, mert a rabbi megfeddte őket a Tóra alapján, amely azt írja: ne fogadjatok el kamatot, éljetek tisztességesen. Tehát, azokról írta, akik a vallási parancsokat megszegve saját papjukat akarták elcsapni, mert a rebbe az Írás igazságaira hívta fel a figyelmüket. Nos, én is ennyire vagyok antiszemita. Antiszemitának én azokat tartom, akik a befogadó nemzetet – jelen esetben minket, magyarokat – akarnak saját képükre és hasonlatosságukra faragni. Ez majdnem az a mentalitás, mint a migránsoké, egyelőre Nyugat Európában. Mi ezt éljük kicsiben. És sajnos a mi magatartásunk sem jobb, mint a nyugatiaké, hiszen mi is – lásd Hómann szobor-ügy – visszatáncolunk, nehogy szó érje a ház elejét. Na, ezért írtam meg a Zadravecz-könyvet is, többek között.

• Értem… Ha említette, hadd kérdezzem meg, miért Erdélyben mutatta be a könyvet először?

• Mert le szeretnék bontani egy falat. Egy ostoba szemléletet. Ugyanis nemzetegyesítésről beszélünk, de ez abban nyilvánul meg, hogy egyes projektek pénzt kapnak a megvalósításhoz, vagy annak egy részéhez. A magyarországiak nem látják át egyébként e finanszírozott projektek lényegét sem, így sokszor a pályázatok elbírálása félelmetesen hülye eredménnyel zárul. Na, de nem ez volt a kérdés! Tehát szerintem a nemzetegyesítés akkor válik igazán őszintévé, eredményessé, ha megszűnnek a skatulyák. Ha megszűnik az, hogy külön kezeljük az erdélyi, a felvidéki, a szerbiai vagy kárpátaljai magyart. A magyarországi magyar amolyan felsőbbrendűség érzésben szenved, pedig semmivel sem több, mint a más főhatalom alatt, de a szülőföldjén élő magyar. Hiszen nálunk is van más főhatalom… amely megtilthatja a szobrok felállítását… Tehát, egységesen kell kezelni a magyarságot az egész Kárpát-medencében, s ez a kulturális kapcsolatokon, egy-egy könyv bemutatásával, tárlattal, közös ünnepléssel kezdődik. Ne divat legyen Erdélybe menni, sírdogálni és szilvapálinkát vedelni, hanem természetes kirándulásként látogassunk erre a magyar földre, vigyük a híreket, s hozzuk haza is az ottani értékeket. Kovácsoljunk egy országot lelkileg és szellemileg.

• De azért Romániában büntetés jár, mint látjuk a kézdivásárhelyi „terroristák” esetében.

•  Itt álljunk meg egy pillanatra! Sajnálom ezt a két fiatalembert, de ha valaki fejjel megy a falnak, az nem hős, nem bátor, hanem hülye. Hiszen, hogy juthat eszébe valakinek kiállni a Gábor Áron szobor elé egy „Erdély nem Románia” feliratú molinóval? Hogy beszélhet telefonon akkora marhaságokat – még ha viccből is teszi –, hogy majd robbantanak? Hiszen tudták, hogy lehallgatják őket. A Vármegyések ostoba és fejetlen magatartása, a Magyarországról hergelt fiatalok hozzáállása árt az egész erdélyi magyarságnak. Ostoba és meggondolatlan viselkedés. Nem lehet Mozartról egy buta birkapásztorral zenetörténeti vitát folytatni. Végre tudomásul kellene venni, hogy sem eszközeink, sem gazdasági erőnk nem volna Erdély vagy más területek pillanatnyi „üzemeltetésére”. Lehetnek vágyaink, vannak érzéseink, de a fizikai megvalósítás e pillanatban reménytelen. Erre mondom, hogy Isten kezében vagyunk, és ezt a kezet nem lehet kicsavarni. Kilencvenhat éve várunk, de a történelemben ez csupán egy pillanat. Nekünk az a dolgunk, hogy kineveljük a következő magyar, székely generációkat, akik, még ha kell, száz évig is tudnak türelmesen várni, imádkozni és túlélni. Mert megtörténik az igazságszolgáltatás, ez bizonyos. Ám azt ésszel, hittel, türelemmel kell kivárni, nem pedig ordítozva és molinókkal tüntetve.

• Ön egy csíkszeredai templomban mutatta be a könyvét. Mi ennek a története?

• Ennek érdekes története van. A ferenceseknél szerettem volna bemutatni, de a magyarországi szerzetesek nem állnak fényesen a ferences Zadravecz püspök tiszteletét illetően, mert máig érthetetlen módon rettegnek a nevétől, bár semmi olyat nem tett életében, ami miatt szégyellni kellene őt. Példakép volt, aki nem lokálisan igyekezett védeni egy-egy elcsatolt terület magyarságát, hanem a Kárpát-haza egészét védte, azért élt, szenvedett. Tehát mindenütt, ahol magyarok élnek példakép kell, hogy legyen. A kiváló csíkszeredai plébános, – akit az erdélyi „liberális magyarul beszélők” nem kedvelnek – Darvas Kozma József azonban nemcsak hogy beengedte templomába Zadravecz püspököt, hanem érdekes előadást is tartott róla, kiegészítve helytörténeti információkkal a könyvet. Ez a ferences Zadravecz-kitiltás is annak a következménye, amiről már beszélgettünk. Az 1989-es hazug kérdés és állítás következtében sajnos megvannak azok a bizonyos görcsök, amelyek miatt nem vállalják sokan a kötelezően vállalni valót. Zadravecz Csíksomlyóról való kitiltása méltatlan, hiszen ő járta ki a Kormányzó feleségénél azt a várbeli gyűjtést, amelynek köszönhetően felújíthatták a liturgikus teret a templomban. 1941-ben ott lakott a somlyói kolostorban, amikor harminc csíkországi települést meglátogatott, de számos olyan intézkedés kapcsolódik a nevéhez, amely az 1940 – ’44 közötti erdélyi ferences és katolikus élet felvirágoztatását szolgálta.

• Ha már az Egyházról esett szó, sokan kritikával illetik Ferenc pápát a világpolitikát illető véleménynyilvánításai, és a kétezer éves egyházi szokások megváltoztatása miatt. Ön katolikus íróként hogy látja ezt a kérdést?

• Író, vagy nem író, ez esetben mindegy. Katolikus vagyok, és én egy másik egyházban nőttem föl, noha soha nem jártam más templomba istentiszteletre. Úgy vagyok a hitemmel és az egyházammal, mint a kárpátaljai magyar, aki bár a falujából sem lépett ki, mégis ötször cserélt állampolgárságot. Véleményem szerint a pápa, mint a jezsuiták mindig, Jézus tanításával ellenkező, tehát eretnek nézeteket vall számos kérdésben. Ez pedig azért ártó, mert az egyszerű hívő ember nem tudja helyén kezelni a dolgokat, meghasonlottá válik és ez hitehagyást, más felekezetbe való áttérést eredményezhet. Voltak és lesznek is tévtanítók, de az Egyházat a Szentlélek irányítja, nem egy-egy pápa. Nekünk az a dolgunk, hogy bízzunk az isteni kegyelemben, s reméljük, hogy a Szentlélek továbbra sem hagyja sokáig a tévtanok és tévtanítók ámokfutását. A hívő embernek kellenek az efféle korszakok, hogy tudja kontrollálni a hite erősségét, és tudjon határt szabni a szellemi irányzatoknak. Eddig a pápa még nem nyilatkozott ex cathedra, tehát amit mond, az magánvélemény. A baj ott kezdődnék, ha ezeket a magánvéleményeket kihirdetné, mint alaptörvényt.

• Mit üzenne a világ magyarságának, mint író, mint magyar ember, mint keresztény? Hiszen Önnek feladata a jó gondolatok terjesztése.

• Nem szeretek üzengetni. Olvashatnak mindenütt, hiszen harminc éve írok. Az én üzenetem benne van az írásaimban, a felfogásom egyértelmű. Kompromisszum nélkül, egyenesen, és bátran ki kell mondani az igazságokat, ha tévedtünk, azt is kell tudnunk beismerni, tudnunk kell bocsánatot kérni. Ugyanakkor nemzetünk igazságából semmilyen hatásra fenyegetésre nem engedhetünk. Két dolog kell, hogy abszolút legyen az életünkben: az egyik az Isten-hitünk, a másik a hazaszeretetünk. Minden más relatív, átértelmezhető, újragondolható. A hit és a haza nem! Mert ebben a kettőben benne foglaltatik az egész életszemlélet, a születéstől a halálig…

Francesco Felipe

dr. zetelaki Fülöp Ferenc