Még néhány szó a pápalátogatásról, válaszul T. Túri Gábor cikkére

Kedves Gábor!

Fontosnak tartanék néhány kiegészítést tenni remek elemzésedhez. 

(https://promonturius.blogstar.hu/2019/01/16/dr-t-turi-gabor-gondolatok-a-szentszek-es-a-magyarok-viszonyarol-ferenc-papa-tervezett-romaniai-utja-kapcsan/67704/?fbclid=IwAR32FoaD2wswViaK77iCUPi4B7FJd7LFb98yL4QWN3epuj50-G7wfKgqfQ0)

Hiszen egyháztörténeti tények bizonyítják igazadat, ám ezeket manapság nem illő közreadni, nem illő ezekről beszélni, mert a mai papság is vakon követi a pápa úr és a Vatikán politikáját.

De kezdjük az elején: – XII. Pius pápa (1939-1958) halála utánra tehetjük annak a korszaknak a kezdetét, amely nemcsak a magyar katolikusság vatikáni megítélésében tapasztalható nemtörődömséget, de magát a Római Egyházat is elindította a lejtőn. XII. Pius ugyanis haláláig a magyarok mellett foglalt állást nemzetközi szinten is, így ma az Ő boldoggá avatása is elmaradt, mert egy ellenkező logikát magáénak valló felekezet római főpapja megtiltotta. Nos, ami 1958. után következett, az folytatódik ma is. XIII. János pápa (1958-1963) megnyitotta az utat a zsinattal az egyház liberalizálása előtt, és… de ne is foglalkozzunk a liturgia és egyéb fontos tényező elemzésével csak a politikai tényekkel. VI. Pál (1963-1978) (akit szentté avattak az elmúlt évben), olyan egyházpolitikát engedett folytatni Casaroli Agostino ( külügyminisztere által, amely a kommunistákkal való kiegyezést tartotta járható útnak, s ezzel elárulta a Vatikán az összes szocialista országban a hitért és a nemzetéért kiálló érseket, püspököt. Márton Áront, Mindszentyt… s a már megölt püspökök (Pl.; Scheffler János) emlékét is sárba taposta.

Mindszentyben igazolódik állításom, amelyben magát VI. Pált vádolom. Hiszen mindaddig, amíg egy külügyminiszter intézkedik, addig lehet ködösíteni a problémát és a felelősséget, ám Mindszenty József esztergomi érseket maga a szentté avatott pápa – Kádár szavaival élve – „penderítette ki” az érseki székből. Így a felelősség nem ruházható át. Márton Áron erdélyi püspök ezért tetemre hívta vatikáni látogatása alkalmával a bíborosokat. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy e két nagyszerű főpap boldoggá avatása ezért a két egyháztörténeti jelentőségű tény miatt nem valósulhat meg. De az erdélyi boldoggá avatási ügyekben is évtizedek óta nem történt előrelépés (Pl.; Boros Fortunát ferences tartományfőnök, történész, vértanú), az egykori szatmári püspököt, Scheffler vértanút kivéve. Igaz, ő partiumi volt, tehát a „követelőző székelyek”-et nem érintette ez a boldoggá avatás.

A csángók és a felvidékiek kérése

VI. Pál után I. János Pál (1978) következett, akinek nem volt ideje hozzáfogni a vatikáni politika átformálásához, mert megválasztását követően, egy hónap után, ismeretlen körülmények között meghalt.

II. János Pál (1978-2005) pápa magyarokhoz fűződő viszonya érdekes volt. Amíg Magyarországra két ízben is ellátogatott, addig egyetlen más magyarok által lakott elcsatolt területre sem volt kíváncsi, noha járt Bukarestben az általad említett politikai meggondolásból. De… sem a felvidéki magyarság nem kapott tőle – kérésük ellenére – magyar segédpüspököt, sem a csángók magyar pasztorációjának ügyét nem vitte előre. Itt igazolódik a Te teóriád a vatikáni politikát illetően. Bukaresti látogatása botrány, hiszen az ezer éve a Szentszékhez hű székelyeket nem látogatta meg... Ellenben, a MKPK kérését, miszerint „rendezze” a trianoni határok mentén a legősibb, Szent István által alapított és Szent László által Váradra helyezett egyházmegye sorsát. Erre azonnal és pozitívan reagált. Így lett a trianoni határok mentén kettészelt ősi magyar entitásból a debreceni és a váradi egyházmegye. Ez ismét a Te teóriádat hivatott igazolni.

XVI. Benedek pápa (2005-2013) szimpatizált a magyarokkal, szerette a magyar nemzetet, és ennek jelét is adta több esetben, ám sem csángó ügyben, sem a felvidéki katolikus magyarság ügyében nem tett lépéseket.

Ferenc pápa (2013-) ennél sokkal körültekintőbb politikát folytat. Ám, Ő sem a magyarok javára. Látogatásával kapcsolatban immár kiadtak Bukarestben is egy közleményt, amely szerint Csíksomlyóra a magyarok miatt megy, de ez a közlemény annak az igazolása, hogy rendezni akarja a Vatikánnal szembeni magyar és székely fenntartások ügyét. Ennek a közleménynek és magának a látogatásnak a támogatása az erdélyi papság részről teljes mértékben elfogadottnak látszik, ami azért drámai, mert lelki, hitbéli megerősítést remélnek és hirdetnek, ám a politikai oldalát nem látják, vagy nem szabad látniuk. Ugyanis ezen a látogatáson – mint Márton Áron tette 1969-ben Rómában – kérdéseket kéne feltenni a pápa úrnak. Ez jogos önvédelem volna, hiszen a pápát szembesíteni kellene mindazzal a korábbi sérelemmel, amelyeket a Vatikán okozott az erdélyi magyarságnak. Nem támadólag, de érthetően, mert a nép érdekei is ezt kívánnák. Ehelyett már most dicshimnuszokat zeng az erdélyi katolikus papság a júniusi pápalátogatást illetően, a olyan meggyőzés folyik a hívek felé, amely már-már önmagában is gyanús. Ahogy a Vatikán ketté tudja választani a hitbéli és a politikai ügyeket, úgy kellene az erdélyi és partiumi magyar papságnak is megkülönböztetni a pápalátogatással kapcsolatos kérdéseket. Hiszen a látogatást bírálókat egyenesen ördögnek titulálják, s teljes erővel igyekeznek rávenni a népet a megjelenésre e rossz időpontban, amikor is egy héttel később Máriához gyalogolnának a keresztalják, megünnepelni a Szentlélek eljövetelét. Ez önmagában is megosztás, hiszen sem időben, sem anyagilag nem engedhetik meg maguknak a hívek, hogy kétszer látogassanak el Csíksomlyóba, vagy – méreg drágán – egy hetet töltsenek Erdélyországban.

A látogatás ökumenikus szelleme pedig feltételezi, hogy akár Andrei ortodox püspök is ott lesz a somlyói nyeregben, ami azért nem volna lelkiekben nyugalmat generáló tény, mert Andrei hargita-kovásznai püspök finanszírozza a két megye magyarellenes erőit, és látja el őket a szeretet krisztusi parancsával homlokegyenest ellentétes ötletekkel. Ambivalens érzéseim vannak tehát a pápalátogatást illetően, de mint katolikus, sváb származású, nemzetét és hazáját szerető magyar ember, bízom a Legfőbb Vendéglátóban, a somlyói Segítő Szűz Mária, a Magyarok Királynője közbenjárásában.

Végül néhány dolgot azért megemlítenék, mert egyházpolitikáról beszélünk:

Ha ma valóban magyar érzelmű püspökök ülnek a Partium három egyházmegyéje püspöki székeiben, akkor elvárható volna, hogy a magyar érdekeket szolgálva ismét kérjék – immár mindhárman – egybehangzóan, hogy Szatmár, Várad és Temesvár tartozzék Gyulafehérvár fennhatósága alá, és emelje a pápa úr Gyulafehérvárt „metropolita érsekség” rangra. Hiszen ezt korábban a magyargyűlölő Kräuter Sebastian torpedózta meg, ám mai utóda egy kiváló székely pap. Hátha nem lenne ma a három között olyan, aki Kräuterhez hasonlóan ellenkeznék a lehetőséggel… Hasonlóképpen, ismét kérni kell a csángók magyar nyelvű pasztorálásának bevezetését, amelyet Gergely Péter (Petru Gherghel) jászvásári püspök minden erővel ellenez. Végül a Szentszéki nagykövet sértő, magyarellenes szavai miatti felháborodást is meg lehetne szüntetni, ha a pápa úr a marosvásárhelyi katolikus iskolaközpont újranyitásáról is tárgyalna a bukaresti állami vezetőkkel.  

Ha a fenti politikai elvárásoknak megfelelően zajlana le a pápalátogatás, és a magyar-ügyben történnék némi elmozdulás, akkor a látogatást eredményesnek és értékesnek tudná a magyar egyháztörténet. Ha azonban csak lelki „ködösítés” és a politika elfogadtatása miatt történik mindez, akkor jobb lenne, ha a pápa úr el sem jönne a magyarság szent helyére, Csíksomlyóba.

Stoffán György

Blankálkodunk, trágárkodunk?

Évekkel ezelőtt, amikor mint a lavina elindult a politikai trágárkodás, és rátelepedett a még meglévő egyetlen társadalmat nevelő hivatásra, az újságírók szóhasználatára, igyekeztem figyelmeztetni szeretett és nem szeretett kollégáimat: A nemzeti újságírás ne süllyedjen a baloldali, liberális, proli terminológia szintjére. A figyelmeztetés nem talált értő, halló fülekre. S ahogy mélyült a primitív szóhasználat a baloldalon, úgy mélyült a jobbon is. Mint a kapitalizmus alapvető elve, az egészséges verseny… A bíróságok pedig kezdtek megtelni, a jobboldali trágárkodókkal, akik, mint vádlottak vagy alperesek álltak a taláros kisistenek pulpitusa előtt… Amolyan „et circenses” ország lettünk, ahol a porondmester ez esetben a balos proli házmester, s a fellépők között számos jobbos untermann dolgozik.  

A bíróságokon az a módi, hogy akit feljelentenek, azt el kell ítélni, mert a statisztika fontos. Semmi más. Sem az igazság, sem az erkölcs, csak a statisztika, no és az, hogy a taláros mindentudó melyik oldalon áll. A porondmesterén vagy az untermannén. Többnyire a porondmesterekkel ért egyet, mert szereti a cirkuszt – nézni. Ingyen jeggyel.

Így eshetik meg, hogy a Magyar Nemzeti Bank elnökére a proli házmesterek nyugodtan és immár bírói hozzájárulással lehessen nyilvánosan mondani, hogy közpénzt lopott. Ez esetben nincsen személyiségi jog, nincs jó hírnév védelem, semmi sincs… lop oszt jóvan!  És nincs ebben a kicsiny országban egyetlen ügyész sem, aki hivatalból vizsgálatot indítana amiatt, hogy a magyar miniszterelnököt egy hím ivarsejtnek kiáltják ki, aranyos kis logót készítve… igaz azt is lopták valahonnan, mert még a trágársághoz sincs önálló gondolatuk. Az pedig a legtermészetesebb, ha a Magyarország köztársasági elnökét is lehordják mindennek, mert aláírt egy, a munkásoknak, a magyar dolgozóknak kedvező törvényt, amelyet a proli házmesterek gyülekezete és a szakszervezetek jól fizetett kommunista-liberális, george-ista vezetői is támogatnak. Az akasztási vágy és a halálos fenyegetések sokasága sem zavarja a taláros mindentudókat, hiszen mára a jog egy pénzszerzési lehetőség csupán annak, aki azt gondolja, hogy megsértették.

De, ne menjünk messzebbre a blankálkodástól. Mert mi is történt? Egy gimnazista ifjú hölgy megkapja színi-tanodájától az első szubrett szerepet, s előadja a tüntetésen, fennhangon, kissé hisztérikusan… ahogy Varnyú fetrengett az MTV székházban, vagy amint H1G felmászott lyukas fuszeklijében a korláton… de kívül, hiszen ő a porondmester bátor és ügyes kiképzettje. Szóval: Blanka meglehetősen ocsmány módon kikelt magából, ahogy tanulta, s ezzel a proli házmesterek körében kivívta magának azt a sikert, amelyet a gimiben minden próbálkozása ellenére sem tudott kivívni… hiszen alig jár be. Ha a Kedves Olvasó megengedi, akkor e helyen nem idézném a blankáskodás eme gyöngyszemeit.

A színvonal jobboldali követői reagáltak… mert miért maradnának le ettől a ma oly divatos nyelvújítástól? A jobboldali kolléga, lelke mélyéből és a szabad véleménynyilvánítás szentsége okán nekifutott, és megpróbálta behozni a balos művésznőt, akinek mestere a Nemzeti Színház egykori liberális igazgatója. Kollégánk gondolta, hátha lefutja Blankánkat, és szavai átszakítják a célszalagot. Sikerült. Remek munka volt, hiszen a balosok ráeszméltek, hogy a jobb valóban jobb náluk. És elkezdődött a hepaj. Feljelentéssel fenyegetőzés, hiszti, sértődöttség… s mint amikor a proli házmester elfelejti hová tette a kapukulcsot, miközben a lakó kint toporog az esőben, úgy felejtette el a baloldal azt a sok szennyet, amit immár karácsony előtt-óta okád a magyarságra, a kormányra, hárommillió Fidesz-szavazóra, a határon túli magyarokra… és sorolhatnám. Számukra ma a jobboldali újságíró neve lett a szitokszó, a megvetendő, az aljas, a… minden. Egyik politikusuk, aki jól vizsgázott a korlátmászó versenyen, kifejezetten sértődött lett, mert nevét az általa is helyeselt O1G helyett H1G-re változtatta a közjó.

Mindezen történések ellenére azért tisztelettel megjegyezném. Kollégánk kismiska ahhoz képest, ami nekem jut eszembe a balos proli házmesterek tüncikéit nézvén. De nem írom le, nem mondom ki. Mert méltatlan ez a szint nemcsak az irodalmi remekműveket alkotó íróhoz, de úgy általában a magyar keresztény emberhez is. Gondolni azonban, még a legjámborabb falusi plébánosnak is szabad effélét… hiszen nem is tud mást, amikor látja a fizetett tüncit. A másik gondolatom is régebbi: A jobboldalnak nem visszavágni kellene, illetve nem így kellene visszavágnia, hanem a taláros mindentudókat volna szükséges elárasztani a balos házmesternövendék és a hozzá hasonlók elleni följelentésekkel. Hátha ők is belátják, hogy nem volna szép, ha B1G vagy Ü1G kitűzők jelennének meg a nagyérdemű közönség kabáthajtókáján.

Tehát még egyszer, mert repetitio est mater studiorum: Könyörögve kérlek benneteket jó nemzeti újságíró kollégák, ne süllyedjünk arra a szintre, amelyen H1G-ék, és Blankánk színészneveldés mesterei vannak. Ergo: ne készítsünk falloszt marcipánból szülinapra és ne trágárkodjunk, mert ezzel – bár lehet, hogy tetszik a nagyérdeműnek –, de nekünk nevelnünk kell, nem rombolnunk. Nekünk felismertetni kell az igazságot, nem véleményt diktálni – s főleg nem így. Igaz könnyebb véleményt formálni magyaros nyelvi kanyarintással, de nemesebb, ha irodalmi nyelven vezetjük rá a közt a jó és nemes gondolatokra. A galád sértésekért pedig ne szóban vegyünk elégtételt. Arra ott vannak a jól fizetett talárosok, akik a válástól az orvosi etikáig és az atomerőművek technikai berendezéséig mindenhez értenek… attól függően, hogy ki kéri fel őket ítélkezésre, s ők melyik oldalon állnak.

Azt mondjuk, demokrácia van, és abba minden belefér. Ez nem így van! Hiszen a pottyantós budi tározója is megtelik egyszer… és megtelt. De nem akárhogy… olyan, mintha élesztőt dobtak volna bele… Mindkét oldalról.

Stoffán György

„Átkozott Trianon” – 2017

2017-06-04 Kárpát-haza

FacebookTwitterGoogle+

Nem jól éljük meg a magyarságunkat. Minket mindig valamelyik „jól kiválasztott” szövetségesünk a sárba tapos, parancsokat osztogat, feldarabolja az országot, majd sorsunkra hagy, később újból szövetségesként, ismét eltaposni vágyik bennünket… Ha pedig nincs, vagy csak kevés külső ellenségünk van, akkor bőven el vagyunk látva egy olyan primitív társadalmi réteggel, amely egész történelmünk során az árulás, a békétlenség és a gyűlölet specialistái voltak. Hol így, hol úgy nevezték őket az évszázadok során, de mindig volt belőlük cca. kétmillió. Ezek irigyek, kétszínűek, kapzsik és saját magyar nemzetüket undorodva szemlélők voltak. Ma is azok. Mert ma is vannak épp elegen ahhoz, hogy nemzeti ünnepeinket kigúnyolják, megzavarják, nemzeti gyászunkat örömmel, tenyerüket dörzsölgetve figyeljék, s idegen hatalmaknak igyekezzenek kiszolgáltatni mindent, ami magyar, keresztény, évezredes érték… mindent, ami a nemzeté!  

Nem jól éljük meg, és nem jól értelmezzük a magyarságunkat. Mert állandóan és kényszeresen azt érezzük, hogy valakiknek meg kell felelnünk, valakiknek az elvárásait be kell teljesítenünk, valakiket ki kell szolgálnunk, s önmagunkért semmit nem teszünk, mert úgy érezzük, hogy akkor másokat sértünk. És ez egy beteges nemzeti tulajdonsággá vált. Félelemből? Rossz beidegződésből? Meghasonlottságból? Ki tudja… de nem merünk az asztalra csapni, nem merjük saját törvényeinket alkalmazni saját ellenségeinkkel szemben, nem merjük vagy csak éppen szőrmentén merjük a nemzeti érdekek szolgálatát megkövetelni mind önmagunktól, mind azoktól, akik ellenünk vannak, akik belülről szaggatják a nemzet lelkét…

Nem jól éljük meg a magyarságunkat, hiszen nekünk önbizalommal, büszkén, tiszteletet követelve és keresztényként kellene élnünk, rendet tartva az országban, és önfegyelmet mutatva, de kellő határozottságot is, ha nemzetünkről, annak érdekeiről van szó. És ez így megy évszázadok óta. Kiszolgáltatottan, megalázottan, megrabolva, országunkat szétszakítva élünk, és mindig ragaszkodunk valamihez, ami rossz, ami öl, de mindig találunk egy-egy ostoba érvet és indokot, hogy ne léphessünk tovább, ne javítsunk a sorsunkon. Ma is így van ez, noha ma, legalább az akarat megvan az ország vezetőiben, hogy a fentieken változtasson. Ám, ma sem megy minden úgy, ahogyan kellene, mert ma is van érv és indok, ma is van félelem és ma is van olyan szövetségesünk, hogy ellenségre már nincs is szükség… A régi elv és igazság ismét köddé válik, pedig ma sem lehet két lovat egy fenékkel megülni…

Trianon emléknapja van. Lassan 100 éve, hogy a nagyhatalmak és a szabadkőművesség Európa egyetlen keresztény birodalmát, a magyar birodalmat szétszaggatta. S persze ez sem volt magyar politikai (csapnivaló politikai) részvétel nélkül, hiszen 1848-ban elkezdődött a magyar felsőbbrendűségi érzésben bővelkedő politika miatt az a folyamat, amely elvezetett az 1920-as gyalázatos diktátumhoz.Hazudozások és megtévesztések, árulások és félelem, határozatlanság és az úri becsületszó ostoba alkalmazása vezette nemzetünket oda, hogy ma ugyan egy országban, de idegen főhatalmak ilyen-olyan uralma alatt kell élnünk.

Igen, mindezt megállapítani könnyű, de az okokat… az okot megkeresni, kimondani már sokkal nehezebb – gondolnánk. Pedig az is végtelenül egyszerű. Egyszerű, csak éppen ma már sokak számára nem is érthető, noha csak olyan megoldás van ma már Trianonra, amely ebben az okban gyökerezik, ezen ok megszüntetésével lehet újrakezdeni és építkezni. S ezen ok megsemmisítésével lehet és kell a magyarságnak újra – mint az ma már körvonalazódik is – erkölcsi, politikai és gazdasági vezető európai hatalommá válni. Nem a múlton kell meditálni, mert a múlt keservei nélkül is van éppen elég keservünk. Nem Csíksomlyón kell elmebeteg civil “királyi” elképzeléseket meghirdetni, s nem kell üvöltözni a „vesszen Trianon”-t mise alatt, a pünkösdi fogadalmi búcsún. Mert ezek a megnyilvánulások sehova sem vezetnek.

Sokkal komolyabb feladatunk van, ha azt akarjuk, hogy ebből a mára végleg elveszni látszó Európából valami átmenthető legyen a jövő számára. Sokkal komolyabb feladatunk van annál, mint mindenkit, aki él és mozog körülöttünk, szidjunk és mocskoljunk. Ma ismét mi magyarok lettünk a felelősek azért, hogy ez az Istentől kapott Kárpát-haza, a maga minden lakójával biztonságban, egyetértésben és szeretetben éljen. Mi vagyunk a zászlóvivői Mária országa egységének, amely nem biztos, hogy a határok megváltoztatásával jön létre ismét. Inkább a hitben, a kereszténységben való emberi egység fogja ezt a csodálatos örökséget újrateremteni. Mert mi vagyunk a felelősek ma a Kárpát-medencéért akkor is, ha ez hivatalosan és határmozgatások nélkül történik is.

Természetesen kell azonban ehhez megélnünk a magyarságunkat.Nem kell bizonygatnunk semmit. Nem kell más itt élő népeket és nemzeteket többre – de kevesebbre sem – becsülni önmagunknál. Nem kell állandóan másokra figyelnünk, mert Hunyadi Mátyás óta megérdemeljük, hogy végre ismét magunkra, hazánkra, nemzetünkre koncentráljunk úgy, hogy az minden velünk élőnek jó és emberi legyen. Természetes kell, hogy legyen a kereszténységünk is. Természetellenessé kell tenni ismét azt, ha egy anya megöli a magzatát. A léleknek, az erkölcsnek kell megújulnia, felépülnie ahhoz, hogy hazát és országot építsünk, példát mutatva a hazánkban garázdálkodó idegen főhatalmaknak, és nemzeteiknek is. Mert Mária országa nem a határok szerint az Övé. Az ország az Övé, amelyben nincsenek határok, s minden nemzetnek megvan a helye. A földrajzi egységet, a lelki egységet, a természet szabta természetességet nem lehet politikai határokkal elválasztani, de lehetne békében és szeretetben élni. S ennek, mint tuljadonos, mi magyarok vagyunk a felelőse. Persze ehhez megfelelő intelligencia, műveltség és hit szükséges. Mert hit nélkül, Istennel való kapcsolat nélkül, látjuk mivé vált Európa.

A Kárpát-hazában azonban ott pislákol a lángocska, a hit lángocskája, hiszen keresztény egység volt itt mindaddig, amíg a liberalizmus előhírnökei el nem kezdték rombolásukat az 1700-as évek végén. S ahol kis lángocska ég, ott sok-sok gyertyát lehet gyújtani, fényt és világosságot lehet teremteni. Hihetetlen munkával és hihetetlen energiákkal, de nem lehetetlen a béke megteremtése.

Még mindig hitetlenkedve állunk Európa romlása láttán. Annak az Európának a teljes megsemmisülését éljük, amely elindította a liberalizmus mételyét, amely megcsonkította hazánkat, amely a szabadsága ellenére – vagy tán pont amiatt – előbb elvesztette, elhagyta a jólét és a kollektív és kötelező önmarcangolás miatt a hitét, mint a kommunista diktatúrában élő nemzetek. Európát látjuk megsemmisülni és nekünk ebből tanulnunk kell. Hiszen Európa önmagát pusztítja, amikor gyilkosait saját nemzetivel szemben részesíti előnyökben a liberális, istentelen öngyilkosság eszmerendszere alapján és okán.

Trianon fáj. Ám, Trianon fájdalma nem fájdalom kell, hogy legyen ma, hanem feladat. És nem csupán saját nemzetünk és hazánk iránti kötelező feladat, hanem hitünk és kereszténységünk okán, az itt élő és minket nem egyszer bántó nemzetekért való felelősség is a miénk. Mert Mária országa határokkal vagy határok nélkül a miénk. S bár a közigazgatás másoké is, a lélek, az erkölcs és a hit felvirágoztatása, a példamutatás és a túlélés küzdelme jórészt a miénk, mert, ahogy István Úr Máriára bízta a nemzetet, úgy Mária is elvárja a nemzettől a történelemtől és a határoktól független felelősségvállalást, a hitet, s azt, hogy a keresztény értékekről ne csak beszéljünk, hanem mindennapjainkat is ezzel átitatva éljük meg. „A kereszténység és a magyarság egy. Ha elszakítjuk, az olyan, mint amikor a lélek elhagyja a testet: az a halál” – idézem újra néhai nagyméltóságú Jakab Antal erdélyi püspököt.

És valóban, de nem csak a magyarságra értendő… Európára tekintve, a bizonyítékot látjuk. Trianon emléknapján tehát ne a sérelmeinkre, az országvesztésre, hanem a feladatokra összpontosítsunk, s ne a politikai és egyéb sérelmeket vagdossuk egymásnak a Kárpát-medencében, hanem Istenben, a kereszténységben igyekezzünk békévé oldani az elmúlt száz év tragédiáit. Nehéz lesz ezt megértetni a főhatalmakkal, de nem lehetetlen!

Az igazi Trianon viszont, nem a Kis-Trianon palotában történt, hanem a kommunista diktatúra idején, amikor hitevesztetté, és nyolcmillió magyar magzat gyilkosává váltunk. S ezt a mi igazi Trianonunkat csak Isten tudja megbocsájtani, ha kérjük. S milyen jó volna, ha nem az élet, az újabb tragédiák hajtanák meg a térdünket és a derekunkat Isten előtt, hanem magunk ismernénk fel az egyetlen lehetőséget, amely a megmaradást a fejlődést biztosítja. A hit erejét és legyőzhetetlenségét… Mária országában, Szent László király emlékévében. Mert ha mi erkölcsökben, hazaszeretetben és hitben növekedünk, ellenségeink ugyanazon mértékben sorvadnak el…  

Stoffán György

2017-06-04 Kárpát-haza

FacebookTwitterGoogle+

Nem publikus diplomáciai támadás a székelység ellen

2017-06-07 Kárpát-haza őrei

FacebookTwitterGoogle+442

Amikor meghallottam, hogy a bukaresti nuncius celebrálja idén a somlyói nyeregben az egyetemes magyar nemzet 450. Fogadalmi Búcsúját, eleve rosszat sejtettem. Hiszen nunciusnak (Vatikán állam képviselőjének) nem olyan embert választanak, aki az uralkodó szellemi irányvonalával nem ért egyet. Ha pedig ez esetben egyetért, akkor mi magyarok, sem ott a Somlyó hegyén, sem másutt a világban nem számíthatunk túlzott szimpátiára, hiszen a mostani vatikáni politika nem egyezik meg XII. Pius, magyarokat szerető és Európa kereszténységét óvó politikájával.  A nemzetet védő és a pogányok ellen folyó magyar harc, a Vatikánban nem számít erénynek, annál inkább a bűn kategóriájába sorolt ellenkezésként értékelik. Talán ennek is tudható, hogy nem a magyarországi magyarok, hanem általában a magyarok ellen látszik politizálni a szentszéki adminisztráció.

Sejtésem ebben az esetben sem hagyott cserben. Miguel Maury Buendía, a bukaresti pápai nuncius nem sokat teketóriázott, hanem már a fogadalmi búcsú előtt néhány nappal kimutatta foga fehérjét, de nem ám ama széles mosolya közben, amit a magyar tömegeknek Csíksomlyón színészkedett, hanem mint egy vipera, Marosvásárhelyen, nem nyilvánosan, a románok előtt. Kolléganőm és írótársam így fogalmazta meg: „(…) az idei Szentáldozatot az a Miguel Maury Buendía, a Vatikán bukaresti nagykövete, Románia apostoli nunciusa mutatta be, aki pár nappal korábban Marosvásárhelyen éppen a Romániában élő magyarok ellen beszélt – persze nem nyilvánosan és nem is akárhogyan. A nuncius úr nem érti, miért ellenkeznek a magyarok és miért nem olvadnak már végre be a románságba, hiszen száz évük volt minderre.” – írja cikkében Zana Diána, Csíksomlyói élményét vetve papírra.

Nos, a nuncius véleménye súlyos problémára enged következtetni. A mindig hűséges katolikus székely-magyar nemzet a továbbiakban nem számíthat a Vatikán támogatására, mint reményei sem lehetnek arra nézve, hogy megmaradásuk ügyét – mint XII. Pius – a pápa szolgálná. Ez pedig szomorú. Nem drámai, nem tragikus, hiszen a Szentlélek kegyelmét nem lehet felülírni holmi földi és Isten ellen való célok megvalósítása érdekében sem… Csak szomorú. Mert a Szentszék kezében vannak a püspöki kinevezések, s nincs egy székely-magyar grémium, amely saját jogon magáénak tudhatná az invesztitúra jogát. A reformátusoknál a gyülekezet választja a papot, míg a katolikus egyházban a pápa joga a püspöki kinevezés… és ez gyászos lehet Jakubinyi érsek úr 75. évének betöltése és ezzel a kötelező visszavonulás, lemondás után az erdélyi magyarságra nézve – ha a magyarsággal nem szimpatizáló, azt beolvasztani akaró vatikáni adminisztráció nem változik.

A magyar író zavarban van, hiszen katolikusként kötelessége volna a Vatikán, a pápa támogatása, s eszébe sem juthatna, hogy bírálja Péter utódát… Ám ma, a Vatikán, az idézett nunciusi vélemény szerint, a kisebbségeket beolvasztani akaró céllal politizál. Nem lehet arra hivatkozni ez esetben, hogy egyéni vélemény volt, hiszen a nuncius minden megszólalásával a Szentszéket képviseli. Magánvélemény a diplomata részéről nem megengedhető, s ez esetben elképzelhetetlen is.

Mit tehetünk?

Szent László emlékév lévén, a nagy király jó példájához fordulhatunk. Épp a mai bajokra ad megoldási lehetőséget nemzetünk számára, a magyar főpapság, a magyar állami vezetők és az erdélyi magyar pártok, civilszervezetek számára – határok nélkül! 

László királyunkkal szemben VII. Gergely pápa szerint a magyar királyság a pápától eredt, így hűbéresi fogadalmat követelt, amelyre a szent király nem volt hajlandó. Végül a Magyar Királyság és a Vatikán közötti elmérgesedett ellentétekben Szent László vívta ki a győzelmet, s ez a győzelem évszázadokra meghatározta a két állam közötti viszonyt.

Ha ma nem teszünk semmit, ha nem védjük meg a szentszéki politika tévhiteivel vagy rosszakaratú tanácsadóival szemben a Kárpát-medencei magyar katolicizmust, akkor a lehető legrosszabbat tesszük a krisztusi Egyház ellen. A nép elfordul, mert azt látja, hogy egyházi vezetői elárulták. Ez pedig nem megengedhető, s ezért világosan és nyíltan kell végre a problémákat felvetni úgy itthon, a Kárpát-medencében, mint az állami és egyházi külpolitika terén. Nem lehet azzal a botor és önérdeket szolgáló magyarázattal élni, hogy majd „odafentről” elintézik… A „segíts magadon, Isten is megsegít” elv itt is érvényes. Hiszen nem dogmatikai problémáink vannak, nem hitbéli ellentétekkel küzd a magyarság a pápai állammal, hanem éles politikai, nemzetpolitikai kérdésekben kell saját érdekeinket megvédeni egy liberális politikai szemléletű jezsuitával és tanácsadóival szemben.

Ebben pedig egységesen kell fellépnie minden magyar katolikus főpapnak, még akkor is, ha ez az egyházi „ranglétrán” elért egzisztenciájukat veszélyeztetheti. Ha nem lesz magyar nép az erdélyi magyar katolikus templomokban, az súlyos következményekkel jár az anyaország katolikus egyházra nézve is. Fel kell hát ébredni és szép szavak helyett komoly és előrelátó nemzetpolitikát kell folytatnia annak az egyháznak, amely a történelem során kereszténység-, és nemzetmegtartó erőként volt jelen, és mint ilyen szolgálja ma is Európát és Mária, az Istenanya, a magyarok Királynője országát. Mint ilyen, áll útjában a napjainkban látható liberális egyházi politikának. Ha ezzel magyar katolikus főpap egyetért, az saját egyháza halálos ítéletét írja alá.

Nagyon jó lenne tehát a Kárpát-medencei magyar főpapok közötti komoly párbeszédet megkezdeni, s nem beengedni Esztergom és Gyulafehérvár falai közé a liberalizmus nemzetpusztító ördögét. Fontos volna, az is, hogy a keresztény nép tudjon minden vatikáni politikai ellenszélről, hogy felkészülhessen, és kitartásával papjainak erőt adhasson erre az ideiglenes szellemi, és sajnos megmaradásunkat is súlyosan veszélyeztető liberális csetepatéra. Ami Casarolinak VI. Pál alatt nem sikerült, az nem sikerülhet a mai Vatikáni politikai vezetésnek sem. Igaz, abban az időben még éltek nagyjaink: Márton Áron és Mindszenty bíboros… akiknek boldoggá avatása ki tudja milyen okból… igen sokat várat magára.

A magyar írónak nem feladata, hogy bírálja a Szentszéket, a pápát… azonban Istentől rárótt szent kötelessége védeni a keresztény magyar nemzetet, annak megmaradását, s fellépni az igazságtalanságok, a vádaskodások és mindazon dolgok ellen, ami veszélyezteti magát a magyar és katolikus létet. Jöjjenek e veszélyek bármely irányból. Könnyen megkapja az író – ha szót emel –, a legsötétebb vádakat… még azoktól is olykor, akiket véd, akik érdekében szól, vagy akiket felszólít a politikai, nemzetmentő, nemzeti érdekeinket megvédő cselekvésre. Ám, ahogy Angelo Rotta és XII. Pius védte az üldözötteket, ma az egyházi vezetésnek épp olyan erővel és energiával, bölcsességgel és határozottsággal kell megvédenie a 100. esztendeje folyamatosan üldözött, megkínzott, megtizedelt s máig megalázott, szétszabdalt magyar nemzetet. Azaz, önmagát!

Bízom abban, hogy a jelen helyzetben, és a tények alapján minden értelmes ember, hívő, pap, püspök és szerzetes megérti és átéli azt a veszélyt, amit Miguel Maury Buendía nuncius úrnak, a Vatikán véleményét sugalló, a Vatikán képviseletében kimondott megállapítása rejt. Mert amikor arra hivatkoznak, hogy majd a Szentlélek elrendezi a dolgokat, akkor az is elképzelhető, hogy a Szentlélek épp rajtuk keresztül akarja rendezni nemzetünk és a Szentszék ügyét… Éppen úgy, ahogy Szent II. János Pál által tette még ismertebbé Fatimát…

Azonban, bízom valami másban is: – Talán a félretájékoztatott spanyol diplomata belátja, hogy nem csak egy marosvásárhelyi magyar katolikus iskola tanárai, diákjai és a magyar szülők nem akartak beolvadni úgy kétszázan a múlt évszázad alatt, hanem az a félmilliós tömeg is ragaszkodik magyar és katolikus létéhez, aki a somlyói nyeregben a Fogadalmi Búcsún megjelent… Beolvadni pedig? Majd ha a baszkok, a dél-tiroliak vagy a Provance-i occitánok… – engedelmével Monsignore Buendía…

Stoffán György

P.s.: A cikk megjelenését követő napon a következő levélváltás voltam kénytelen folytatni főtisztelendő Darvas Kozma Józseffel, Csíkszereda plébánosával a Facebook idővonalamon: 

 József Darvas-Kozma Kedves György! Írása félretájékoztatás. A székelység ellen nincs Vatikáni támadás. Sőt a nuncius, akivel volt szerencsém találkozni a somlyói búcsún, ismeri a székelyeket. Kiáll mellettünk. M-ország első számú embere, a nagykövet úr, N. Zs., és másokat megkérdezheti.

Stoffán György Főtisztelendő Atya! A kijelentés, amely számunkra nem lehet közömbös, elhangzott. Akitől pedig az értesülés származik, nem venném a bátorságot, hogy őt hazugnak tituláljam. Az én feladatom az, hogy ha a nemzetemet és a magyar katolikusságot a Kárpát-medencében bármely hatalom vagy egyházi, politikai erő veszélyezteti, azt megírjam, s teszem ezt immár 35 esztendeje egzisztenciámat is feláldozva, de azt nem megbánva, többek között a székely nemzet megmaradásért…. A nemzetet veszélyeztető kategóriába tartozik, ha egy pápai nuncius a román tárgyalófélnek Marosvásárhelyen arról beszél, hogy nem érti, hogy a magyarok miért nem olvadtak már be, hiszen volt rá száz évük… Ugyanis a nunciusnak nem lehet magánvéleménye egy efféle komoly tárgyalás során, kivált, ha állítólag a magyarok érdekeit védte… bár semmit nem tudott az ügyben lépni. Tehát: – az én feladatom, hogy felhívjam a figyelmet miután meggyőződtem az elhangzottak valósságáról. És ez estben is meggyőződtem! A nuncius dolga pedig az, hogy ne beszéljen sem előttünk, sem a hátunk mögött nem félreérthető, de egyértelmű dolgokat, amelyek ártanak a biztonságérzetünknek, és a magyarság – a székelység Vatikánba vetett bizalmának! Tudom, hogy a mundér becsülete Önnek szent, a nemzettel azonban senki, még a pápai nuncius sem játszhat, s nem mondhat ilyen botorságot, mert az sértő, bosszantó és mert nem nyilvánosan, és a román tárgylófélnek mondta, akár titkolt politikai irány is lehet. Az pedig megengedhetetlen egy diplomata részéről, ha egyéni vélemény! Ha a küldő ország véleménye, akkor annál drámaibb! Tessék tisztázni a nunciussal ezt a kijelentését, nem pedig az írót felelősségre vonni,nyilvánosan – s pap létére – rágalmazni valakit félretájékoztatással! Mert az író a ténynek megfelelően az igazságot írta le, bármilyen kellemetlen az egyeseknek! Reverendában is ki kell állni  a nemzetért, amely kiállásra Ön ékes példa volt eddig is! Kérem legyen ezután is az, még ha olykor kényes ügyben kell is annak lennie!

Csíksomlyó és a pápai „csentenár”…

Sa mergem separat! - azaz, menjünk külön... 

Többen arra kértek szeretett Olvasóim közül, hogy írjam le véleményemet a tervezett csíksomlyói pápalátogatást illetően.

Beleborzongok még a hírbe is… beleborzongok a választott jelszavakba, a tények és a jámborkodó politizálás igaztalanságába. Ismét áldozattá válik a székelység, de most úgy válik áldozattá, hogy még örvend is neki. Amikor az alábbiakat olvastam a Magyar Kurír internetes oldalán, Máriára gondoltam és kértem Őt lélekben, segítse meg ezt az ezerszer meggyalázott népet, s ne kelljen elszenvednie még az egyházától is a megaláztatást. Mert bár nagyszerű dolog volna, ha egy pápa menne el Somlyóra… Például Benedek Őszentsége… egy gyulafehérvári látogatás keretében. Ám, a mostani látogatás a „csentenár” (centenárium oláhul) jegyében, politikai elismerésként, de jámbor szőrcsuhában zajlik. Beleborzongok ebbe az egészbe, mert mostantól megszentségtelenített hely lesz az eddig magyar Csíksomlyó, a magyar nemzet legszebb zarándokhelye. Megszentségtelenített hely lesz, mert román zászlók fognak lengeni Románia elnöke vendégének tiszteletére, s ott lesz az az oláh ortodox püspök, aki Hargita és Kovászna megye magyarsága ellen uszítja és pénzeli a magyar gyűlölő Dan Tanasát, s aki levéteti a székely zászlót, és aki most úgy fog bevonulni Somlyóra, mintha az övé lenne. S ebben az egészben az a körmönfontság, hogy az egész látogatást a Szent Szűz nevében próbálják lenyomni a magyarság és a székelység torkán. Megalázva a csíksomlyói Segítő Szűz Máriát, a Magyarok Nagyasszonyát, Királynőjét.

Persze, semmit nem szólnék, ha az erdélyi egyházmegyét látogatná meg Bergoglio. Ha elmenne Gyulafehérvárra, s e látogatás előtt megpróbálná az oláhokat rávenni, hogy adják vissza a Batthyaneumot jogos tulajdonosának, a mindenkori Gyulafehérvári Főegyházmegye érsekének. Nos, ez így üdvözlendő volna. Most azonban nem ez történik. Most elismervén a „csentenár” nagyszerűségét, átadja Csíksomlyót, „Isten anyjának kertjét” az oláhok által régen áhított kegyhelyet, az ökumené és az „Isten romániai népe együtt jár az úton a Szűzanya oltalma alatt” szlogen jegyében…

„Együtt járunk az úton” hirdeti a román trikolór színeivel díszített logó is… és ez a jámborkodó hitbéli egyesítés nem a léleknek szól, hanem annak a nyomorúságos és elnyomásban töltött száz évnek a jóváhagyása, amit most hitbéli erőszakkal, ünnepléssel fogadtat el, jól időzítve a katolikus egyház fejének mondott Bergoglio. Saját katolikus hóhérunknak énekeljük majd az Ecce sacerdos-t… és örvendezik a nép, hogy lám ezer év után ideérkezett Róma püspöke… A papság pedig már most ujjong, mert „pápalátni” mehet Somlyóra…

Öregszem és egyre szomorúbb vagyok, de nem a korom miatt. Hiszen a mai világban az ember jobbára örül is annak, hogy nem kell még hosszú évtizedeket megélnie e velejéig romlott és rothadó világban, amelyben árulókba és megfizetett politikai cselédekbe, Krisztus ellen prédikálókba, és gyűlölködőkbe botlik az ember lépten-nyomon. Ahol nincs jog, igazság és béke. Csak érdek és pénz, hatalomvágy és hazugság. Szomorú vagyok, mert, ahogy telik az idő, úgy kell csalódnom mindenben, amit a magaménak éreztem, amiért éltem, amiben hittem. Hittem a Margit körúti öreg ferenceseknek, akik megjárták a Gulágot, az Andrássy út 60. kommunista kínzókamráit, hittem az emberi tisztességben, az erkölcs erejében, az igazság mindenek felettiségében, a jogban…

Ma pedig látok egy múló, haldokló és erkölcstelen, egykor volt keresztény Európát, látom a körmönfont árulások ezreit, látom a polipot, amely hatalmas csápjaival átkarolja és támadja a jó szándékot és a hazafias kitartást, a keresztény magyar kormányt. Most pedig a legrosszabbat látom… Égi Anyánk még érintetlen magyar zarándokhelyének egyházfő általi románosítását, a gyilkosokkal és gyűlölködőkkel való erőszakos és nemzetünket eláruló békítését. A bocsánatkérés nélküli megbocsájtás ránk erőltetését… azt a politikát, amely megsemmisíti a keresztény világot, meg Erdély katolikus népét, s a székelység egyetlen még meglévő kapaszkodóját, Somlyó kegyhelyét.

De… a hívő ember ne legyen kishitű, ne legyen bizalmatlan. Bár, a magyar léleknek mindez fáj és elviselhetetlenül nyomasztó, viszont van rá jó orvosság. Ne menjünk el a Nyeregbe együtt ünnepelni az egyházi „csentenárt”. Ne menjünk „pápalátni”, és ne engedjük ezzel a látogatással megalázni magunkat. Ez egy olyan esemény, mint az ellenzék Budapesti tüntetései… oda sem megyünk el, mert az nem a miénk.

Nekünk, magyaroknak és székelyeknek maradjon meg a búcsú, amikor magunk lehetünk a Segítő Szűz Máriával, amikor nem más, hanem mi magunk döntjük el, hogy akarunk-e a lelki erőszaknak engedve, bocsánatkérés nélkül megbocsájtani, vagy Krisztus parancsa szerint imádkozunk ellenséginkért. Nekünk maradjon meg Mária, akihez őseink esedeztek, s meghallgatást is nyertek. Mi a somlyói pünkösdi búcsúra menjünk el, s ott a szentmisében imádkozzunk a románok előkelő római vendégéért, aki velük ünnepel, nálunk vendégségben…

S ahogyan őseink, mi is bízzunk teljes bizalommal égi Édesanyánkban, aki nem hagyta el népét, s ma sem hagyja el a Székelyföldet… s az Ő vendége lesz a Pápa Úr! 

Stoffán György