Március idusát, a nemzeti ünnepet is elárasztotta a politika. Lehet ezt a választások előtt akár természetesnek is venni, de mégsem az. Százezrek vonultak ilyen-olyan pártok támogatóiként az utcára, elhangzottak a lelkesítő beszédek, és mindenki április 12-ére összpontosított. Majd jött a kicsinyes számháború: melyik párt ünnepi gyűlésén hallgatták többen a beszédeket, hol hangzott szebben a Himnusz, ki tudott meggyőzőbb lenni a tömeg előtt?
Utána mindenki hazament, és elégedetten nyugtázta, hogy igen, ott volt, s ezzel kifejezte elkötelezettségét, hitét a párt és annak vezetője mellett. Mindez pedig történt, 2026. március 15-én.
A kereszténynek mondott Magyarország népe tűzben ég, mert a választási háború soha nem volt ilyen felhevült, mint most. Az ország és a Kárpát-medence magyar nemzete ma hasonlít egy nyitott szívműtéthez, ahol egy tálcán, jégkásán várja a beteg „motor”, hogy megjavítsák rajta azt, amit az idő, az életvitel, a stressz megbetegített. És kérdés, hogy a műtét végén újra indul-e majd…
A beteg, a műtét előtt egyetlen dologban bízhat: az operáló orvosban. A hozzátartozók is a professzorba vetett bizalommal várják a végeredményt: sikerült-e a műtét? Megalapozott volt-e a bizalom?
Ma így vagyunk mi is. Csakhogy egyedül a Nagy Professzorról feledkeztünk meg. Azt gondoljuk, hogy mi majd megoldunk mindent, meggyógyítjuk a kivett szívet és visszatesszük a helyére, hogy tovább éljünk. Ez azonban nem megy! Isten nélkül, az Istenbe vetett bizalom és hit nélkül bármennyien összegyűlhetünk, harsoghatjuk, hogy mi vagyunk többen, hogy győzünk ama 12-én… nem fog menni!
A másik tábor változást akar, s azt harsogja a magának kiállított bizonyítványnak megfelelően. Az ő változásuk igazi változás, mert az a nemzethalál!
Megvolt a békemenet, de nem hangzott el egy közös „Miatyánk”, nem hangzott el egyetlen szónok szájából sem kérés az égiek felé, nem hangzott el, hogy bizony volna mit megbánnunk is, ha az irgalomért esedeznénk… de nem esedeztünk, mert hitünk sincs. Kereszténynek harsogjuk magunkat, de nem térünk meg, tehernek érezzük az erkölcsi törvényeket, és amíg nem kapjuk meg a figyelmeztetést, addig azt sem hisszük el, hogy bajunk is eshet a védelmező, Teremtő Isten irgalma és kegyelme nélkül. A figyelmeztetés pedig, nem marad el! „Isten útjai kifürkészhetetlenek!” – mondták a régiek.
Igen! Ismét elmaradt, amit oly sokszor kértem a szervezőktől, aminek a hiányát oly sokszor emlegettem. Elmaradt annak a megvallása, hogy mi valóban az Istenanya országa vagyunk, hogy hiszünk Istenben, hogy a nemzet és a kereszténység elválaszthatatlan, mert mint Jakab Antal néhai erdélyi püspök mondta: ha elválasztjuk az olyan, mint a test és a lélek különválása… az a halál!
Nem látjuk, nem érzékeljük, hogy sokkal nagyobb a baj, mint ami április 12-én érhet bennünket. Mert nem csak a magyarországi társadalmat veszélyezteti a mai kor magyargyűlölete, hanem a Kárpát-medence teljes magyarságát, akik ellen olyan összeesküvés folyik, mint amilyenre a történelem során soha nem volt példa. Támadják hitében, magyarságában, nyelvében, kultúrájában, iskolájában és templomaiban is. És az egyetlen kapaszkodót ellöktük magunktól, hatalmas önbizalmunk által. Pedig, az intő jel, a nagyváradi premontreiek eltörlése a szemünk előtt zajlik. És intő jel az ezt körülvevő áruló némaság is!
Ma ott van a jégkására kitett beteg szív, de a Professzorról hallani sem akarunk. Nem vagyunk képesek elmondani a „Miatyánkot” együtt, egy szívvel, egy lélekkel azzal a tömeggel, amely a békéért vonult a szabadság ünnepén. De van-e szabadság Isten nélkül? Nem vagyunk-e saját magunk ostoba rabjai, amikor az egyetlen lehetőségünket, a Teremtő Isten áldását, kegyelmét elutasítjuk?
Utolsó és egyetlen lehetőség tehát, ha ebben a néhány hétben, a Nagyböjt idején, a Feltámadás hitével és örömével készülünk arra a napra, amely napon meghatározó döntést hoz a nemzet… amikor sorsot választunk, amikor gyermekeink jövőjét és lehetőségeit biztosítjuk vagy tesszük kockára. Nem elég hajtogatni az „Isten, Haza, Család” szavakat. Ezt a hármas biztosítékot meg is kell élni hitben, őszinte elkötelezettséggel, és alázattal, hogy gyógyult magyar szívet tehessen vissza a helyére a Nagy Professzor… hogy ne mondhasson kaddist a magyarság felett a világ.
Stoffán György