Elnézve a hazai közéletet, a belpolitikai háborút és az azt jellemző szóhasználatot, valahogy nem érzem aktuálisnak ezt az ünnepnapot. Akkor is keserű a szám íze, ha felnövekvő ifjúságunkat, azaz, a „magyar jövőt” szemlélem, hallom, látom. A közösségi oldalakon való megnyilvánulásaik, a lányok szájából folyamatosan ki-kieső paripa-vég, a coitus állandó trágár emlegetése elkeserítő. Hiszen szöveget érteni, írni, beszélni nem, vagy alig tudnak, és nincs is, aki megtanítsa erre őket, hiszen joguk van nemet mondani a tanárnak, és a szülő sem partnere az iskolának többé. Mert a szülő is hasonló jogokat élvezve nőtt már fel, s őt is üveg alatt tartották, ahogy ő tartja gyermekét. Majomszeretet, fegyelem nélküli gyermekkor, a kötelességtudat hiánya, a tiszteletlenség jellemzi ma a társadalmat, így azokat a gyermekeket is, akik nem vonhatók felelősségre mindezért. Ugyanis, nem ők a hibásak…
A liberalizmus kora, minden értéket, így a gyermeknevelés szépségét is elvette mind az iskolától, mind a családtól. Mindezt pedig, a kultúra hiánya, és az oktatás szétverése eredményezte. Ma már nincs egységes magyar kultúra, csak szigetek vannak, ahol még tudják hol született Mozart, s hány szimfóniát írt Beethoven. A többség azonban már e fennkölt neveket sem ismeri. És említhetném Botticelli, Paál László vagy Tessedik Sámuel nevét… csak bárgyú tekintetek szegeződnek rám.
Ma már nem kell kívülről fújni a Családi kört vagy a Szózatot, mert az „megterheli” az ifjú agyat, és a tanárt sem muszáj tisztelni… A Himnusz is DVD-ről vagy pendriveról megy a kultúranapi ünnepség végén, mert énekelni, na azt végképp nem akar az ifjúság nagyobbik része, mert nem is tanították meg rá.
Az Uniós csatlakozás, az egységes oktatási rendszer bevezetése, a primitív, kultúra nélküli fiatalság kinevelése a vártnál jobban sikerült. Igaz, tornászni mindennap kötelező – lenne, ha komolyan vennék, ám, azt sem veszik komolyan, mert a tornaórák is csak botor felmérésekből állnak…
A magyar kultúra jövője tehát csak kis, elszigetelt közösségekben marad fenn, mert a liberális nihilizmus, a rabszolgagyártás és az érdektelenség, valamint a gyermekjogok mindent felülírnak.
És mindezért nem kárhoztathatunk másokat, nem szidhatjuk a fiatalokat… mert mi, az idősebb generációk neveltük, hagytuk olyanná nevelni őket, amilyennek ma látjuk a fiatalságot és egyben a nemzet jövőjét. Hit, nemzettudat és hazaszeretet nélkül nőttek fel generációk, mert megszavaztuk az Uniós csatlakozást, remélve a bécsi kávéháznyitás lehetőségében és az európaiság internacionalizmusában. Mára olyanná lett a nemzet csonkaországi része, amilyennek nem szerettük volna látni 36 évvel ezelőtt. Lezüllött társadalom, gyűlölködés és erőszak, káosz és anarchia. Persze vannak minoritások, kisebb közösségek, ahol méltón emlékeznek még a Himnusz írójára, és arra, hogy egykor a Kárpát-medence adta Európa tudósait, s világhírűek voltak az erdélyi és felvidéki egyetemeink. Ma pusztasággá válik az anyaországnak nevezett csonka haza, s már fogyatkozik a megszállt területek magyarsága is. Lassan elvész az a nemzet, amely Szent István szerint „nem vész el a történelem viharaiban”.
Efféle sötét gondolatok kerítettek hatalmukba a Magyar Kultúra Napján, s ezért röstellem is magam… hiszen, két dologra nem gondoltam: az Istenbe vetett bizalomra, s arra, hogy vannak még kicsiny magocskák a Kárpátok gyűrűjében, amelyek kisarjadva, újra tündérkertté varázsolhatják majd a Kárpát-medencét. Ezek a magocskák a Székelyföldtől a Partiumon át, Kassától Pozsonyig alszanak a földben, s várják a pillanatot, amikor kibújhatnak a véráztatta, idegen bakancs taposta magyar földből, kultúra rügyeket és hit-gyümölcsöket teremve, példát adva a csonka hazának abból, hogy nem a jólét, nem a szomorú elégedetlenség, nem a tudatlanság, nem a buták okoskodása táplálja a jövőt, hanem a kultúra, a zene, a szeretet, a hit és az önzetlen egymáshoz ragaszkodás, az élni, túlélni akarás. És akkor jogos és méltó lesz a Magyar Kultúra Napját megülni.
stoffán