November 3-án emlékezik meg a Ferences Rend saját, nagy családjának halottairól. Bensőséges emlékezés ez, amely egy apró kapocs a világ ferencesei között. Apró, hiszen a leglényegesebb összetartó erő maga az assisi kereskedő fia, Szent Ferenc.
Visszagondolva fiatalkoromra, hálát adok Istennek, hogy sokakat ismerhettem azok közül, akikről ma a Rend megemlékezik. Igaz, vannak, akikről még ma sem mernek megemlékezni, egy régi kommunista beidegződés miatt, de ez az ő dolguk. A nagyszerű papok, püspökök nem vesztenek értékükből a liberalizmus átka miatt. Eljön majd az ő idejük is, amikor műveiket olvassák, emléküket megünneplik. A Margit körút kolostorkertje azonban számomra olyan embereket idéz, akiktől tanulhattam, akikre felnéztem, és akiktől a valós magyar történelmet már gyermekként tanulhattam.
Ott hallottam először, hat évesen, hogy jó magyarnak és jó kereszténynek kell lennünk. Zadravecz István püspök hagyta ránk ezt a szent utasítást 1964-ben.
Ott tanultam meg a pontosságot és a kézügyességet Kőszegi Fülöp testvértől, a főzés tudományát, nyári munkán, a kolostor konyháján, és ott láttam Parmeniusz testvért habitust varrni a szabó műhelyben.
Ott hallottam először Majsai Mór atyától arról, hogy Teleki gróf miniszterelnök nem öngyilkos lett, hanem megölték, s így kezdtem el kutakodni ebben a hálátlan történelmi témában. És ott mesélt nekünk a hűvösvölgyi Szentföldről is, amelyet magára hagyott a rend, amikor akár vissza is vehette volna a hívek adományából félig felépült istenházát.
Ott tudtam meg, hogy Gyula atya jár Mindszenty bíboroshoz az amerikai követségre gyóntatni, s azt is, hogy a gyónási titkot vele is meg akarta szegetni a kommunista söpredék, ám ez már akkor sem sikerült.
…és az öreg Paulin testvér… Ő kezelte a borospincét, és a Rieger Ottó féle orgonát. Az orgona kezeléséhez a nagyszerű ferences zeneszerző és karmester, Tamás G. Alajos adott tanácsokat, s mondta el Paulin testvérnek, a "titkokat": mikor milyen hangok összhangzata teszi még szebbé a régi budai sváb énekeket és a Szent vagy Uram dallamainak kíséretét.
Egy mesés regény volt a gyermekeknek a kolostor, ahol minden zugban egy-egy titok rejtőzött, az 1848-as zászlótól, az Eucharisztikus Kongresszus eredeti fényképein keresztül Zadravecz püspök kézzel írt naplójáig. Ám, lehetne folytatni a sort napestig.
Jusztusz
atya az ÁVH nyomait hordozta egykor összevert testén, Otmár a börtönről és a
kommunisták gyalázatos magatartásáról mesélt, Lipót atyától egy
kormányalakítási összejövetelről hallottam, amely a Paksi Halászcsárdában volt,
s amely miatt börtön járt néhány résztvevőnek. A történelem és az egyháztörténet
kevercse volt az a világ, amelyben felnőttem ott, a ferences kolostor kertjében
és a sekrestyében. Igen, a sekrestye… A folyton mozgásban lévő Achilles
testvér, aki még apámat is tanította, nevelte a Margit körúton, ahol hatvan
évig szolgált. Achilles testvér, aki hajnalban előkészítette az albát és a
miseruhákat, valamint az oltárt azoknak a jobbára ferences papoknak, akiket a
kommunista csürhe eltiltott a papi működéstől, és akik csak titokban, hajnalban
surranhattak be a templomba misét mondani… mielőtt reggel hatra valamelyik gyár
udvarát söprögetni - munkába mentek.
Emlékeimben megjelenik Antonius testvér, akivel sokszor mentem bevásárolni a Fény utcai piacra, ahol megtapasztalhattam az akkori kor egyik kofa-tüntetését: Mire a Lövőház utcából felértünk – a piacon belül – a Retek utcáig, Toncsi testvér kosara, kérés nélkül megtelt gyümölccsel, zöldséggel, olykor hússal, disznótorossal és az akkor még a keretekben termesztett, és azóta elfelejtett fűszernövényekkel. Pedig, Antonius testvér is civilben, a rajta megszokott barna munkásköpenyben járt, mert a ferences habitust tilos volt az utcán hordani. Így ballagtunk vissza, fizetés nélkül a Margit körúton, a kolostorig.
A ferences gimnázium tanárai is ott laktak. Elek atya, aki franciát tanított, és ha az óra elején elénekeltük a La Marseillaise-t, akkor nem volt felelés, nem volt dolgozat, csak mesélt a francia kolostorokról, gasztronómiáról, Franciaország elmúlt dicsőségéről… és néha egy vödör vizet öntött a fiúvécébe, ha onnan cigarettafüst illata „csapta meg” a szünetben. Aki vizes lett, az felelt a következő franciaórán…
Dr. Szikra Ferenc atya igazgatóhelyettes volt. Ő, az általa beszélt számos nyelv közül az oroszt tanította, és bölcs gondolatait csak hosszú évek után értettük meg. Igaz, ezt előre jelezte: – „Kis hülyék, én nem vitatkozom veletek, majd csak harminc éves korotok után. Addig úgysem értitek meg, amit most mondok…” és ha valaki kiérdemelten kapott egy legyintést tőle, azt a következő szavakkal nyugtázta: „Lehet menni panaszra a minisztériumba, de ott a portás is a haverom…” Rengeteg diák haragudott rá, ám a harag egy hír okán varázsütésre elmúlt. Szikra atya a nyár közepén meghalt… és hiába volt vakáció, s nem volt hírverés a temetés időpontját illetően – a Farkasréti temető megtelt a ferences gimnázium tanulóival… Minden diák érezte, mekkora veszteség az a szeretettel teli, bölcs embercsoda…
Ányos atya jut eszembe... Ő, gyakorlati tanárunk volt. Végtelenül egyszerű, alázatos és tiszta jellem. Már-már utánozhatatlannak tűnt az a tudás és szerénység, amellyel szavak nélkül is oktatott, tanított, hitre nevelt. Keze nyomát a ferences gimnázium és a mátraházai kápolna – és annak környéke – őrzi.
Konrád atya haláláig pallérozta tudásomat, oktatott, könyveim némelyikébe előszót írt. Egyetemei tanárként nem csak elmondta amit tananyagként kijelölt a számomra, de számon is kérte mindazt, amit tanított...
Hosszú lenne folytatnom ferences halottaim felsorolását, mégis néhány nevet még le kell írnom: Faddy Otmár, aki a haza és a magyar kereszténység élő lelkiismerete volt, Villányi Quirin a nyughatatlan irodaigazgató, Győző atya, akit a vörös terror hajléktalanná tett, de akit rendje, egy kis cellát biztosítva számára, titokban visszafogadott. Váradi Béla tartományfőnök, akinek a szobájában nem voltak díszek, szentképek, szobrocskák, nippek terítőcskék. Csak egy íróasztal, egy írógép, és a hatalmas könyvtár. Mindennapi harcaiban pedig, a habituson lévő rózsafüzér volt a fegyvere – a kommunisták ellen. Kellett ez a fegyver, mert közvetlen munkatársa – szintén ferences – volt a beépített spion…
Galicz Töhötöm kémia tanárunk, Réz Marián hitszónok, Teodóz atya, Návay Kapisztrán és Návay Rogér (testvérek) és sok más ferences név is ideillenék... ám, az már egy könyv lehetne...
Végül, az erdélyi nagy öregeket kell megemlítenem. Nagy Tarzíciuszt, a traktoros papot, aki Esztelneken tartotta a franciskánus frontot, dacolva állami és egyház elöljárókkal. Megtartva a kolostort és a ferencességet Erdély legkeletibb, piciny falujában, Nagy Mózes kolostorában. Ő mondott véleményt egy beszélgetésünkkor a mindenkori pápáról: „A pápa is csak ember, tévedhet. Mi kell észnél legyünk!”
Márk József atyára bizonyára még sokan emlékeznek azok közül, akik a rendszerváltás óta részt vesznek a somlyói búcsún. Ő vezénylete a csíksomlyói búcsún fehér zászlócskával a népénekeket, s az ő szerzeményeit énekelhetjük a Mária-köszöntőkön vagy a Szent Antal kilencedek idején. József atya évtizedekig őrizte nagy gonddal az ősi, erdélyi ferences hagyományokat, s keserűen mondta egyszer, hogy a fiatalok már nem mindenben tartják azokat. A kiváló levéltáros, író, zeneszerző pótolhatatlan űrt hagyott maga után, de dallamaiban, a népénekké nőtt szerzeményeiben ott él a hívek és a mindenkori kántorok szívében…
Igen… November 3-án rájuk emlékezem. Rájuk, akiket szerettem, s akik szeretettel osztották meg tudásukat, tapasztalataikat, s örömmel erősítették a hitet, a magyarságtudatot azokban az időkben is, amikor az tilos volt…
Requiem
aeternam dona eis, Domine, et lux perpetua luceat eis.
Stoffán
György