A rendszerváltás idején – amikor még csak nyomokban volt érezhető a nemzet iránti kommunista és liberális, mély és zsigeri gyűlölet –, az emberek valóban ünnepelték azt a forradalmat, amely sokuknak örök és szép élmény, csodálatos emlék maradt. Ám, az a generáció jobbára már eltávozott. Van helyettük sok, mára nemzetivé avanzsált egykori kommunista, akik most sem éreznek másképpen 1956-ot, a nemzetet és a hazát illetően, mint amikor zsebükben tudták a pártkönyvet és rendszeresen jelentettek az igazi ’56-osokról… de a politika és az előmenetel megkívánja az ünneplést, a főhajtást elődeik vagy saját áldozataik sírjai, kopjafái előtt. Ma még a legszélsőségesebb hazaárulók is ’56-ra emlékeznek és nemzeti színekbe öltözve hivatkoznak azokra, akik ma megvetnék őket, ha élnének. Mert ’56-ra hivatkozva hazát árulnak, feladnák a magyar függetlenséget, alárendelt, szolganéppé taposnák vissza a magyarokat egy európai bűnözőkből álló, magyar gyűlölő uniós vezetés parancsára és pénzéért. Zsoldosok és árulók akarják megkaparintani az országot, amint ezt 1945 után már egyszer megtették, és azzal máig ható nyomorúságokat, visszafordíthatatlan negatív folyamatokat indítottak el. Lezüllesztették a társadalmat, elvették a hitét, primitív, önállóan gondolkodni nem tudó többséget neveltek ki, akiknek erkölcsi érzékük, és normáik nincsenek. A kapzsiság, az irigység, a feljelentgetés, a lopás, a hazudozás világa jött el a kommunizmus és az utána bekövetkezett hatalomváltás keserű gyümölcseként. A társadalom egy része azonosult a hitét vesztett, bűnözőket bujtató, és a nemzetállamokat felszámolni akaró, sátáni Európai vezetéssel.
A fiatalok átnevelése is hatalmas iramban folyik, és az ezt ellenző törvényeket immár a jog sem tarja és tartatja be. Mára a legkisebb probléma velük, hogy nem tudják, hol született Mozart…
A normalitásnak nincsenek erős védőbástyái, mert a kommunista, liberális szellemiség folyamatosan tűz alatt tartja hazugságokkal és vádakkal azokat, akik e bástyák védői. A harcoló tömegekben is vannak kétkedők és Hegedűsök, azonban a hazaszeretet, a nemzet iránti elkötelezettség és az Istenbe vetett hit megsokszorozza a nemzeti erőt, amelynek mozgatója az ehhez való hűség, a bizalom és az elkötelezettség.
Háború van ma Magyarországon, nem forradalom. Magyar a magyarral kel birokra, mert nem tudja, nem veszi észre, hogy saját sírját ássa, amikor nemzettestvérével viaskodik.
Pedig vannak példaképeink, igazi ’56-osok, akik életüket áldozták, akik fiatalon, fegyverrel a kezükben védték mindazt, amit ma egy nyomorult, áruló ellenzék úgy taposna a sárba, hogy közben az ’56-os hősökre hivatkozik.
Október 23-a előestéjén kezembe került egy könyv, amelyet olyan ember írt, aki egész életét a nemzetnek, a magyar szabadságnak szentelte, s aki mindezt összefoglalta az „Időutazás a 20. században” címmel megjelent visszaemlékező kötetében. Hű maradt gyermekkorában, és hű maradt 1956-ban is, s hű maradt a hazához, a nemzethez akkor is, amikor el kellett hagynia Magyarországot, mert a forradalom aktív részese volt. A Lövőház utcában, Budán született gyermek, az egykori szentendrei ferences diák, a disszidálási kísérlet miatt a Fő utcai börtönbe zárt tinédzser, a kényszerből, 1956-ban Dániáig menekült ember. Ő a rendszerváltás után visszajött, és tovább szolgálta a nemzetet, a hazát, mígnem a népirtásnak beillő Covid győzte le, 2021-ben. Vitéz Hajdú Szabolcs nevét nem ismerik a kötelező iskolai ünnepségen résztvevő gyermekek, akik a Himnuszt sem tudják elénekelni, noha Hajdú Szabolcson kívül százak neveit kellene tudniuk. Érezniük kellene a haza iránti elkötelezettséget, ismerniük kellene Magyarország városainak nevét, Brassótól-Kolozsvárig, Kassán és Pozsonyon keresztül Németújvárig. És tudniuk kellene a Szózatot és a Miatyánkot is, ahogyan tudta és élte sok ezer hűséges magyar, v. Hajdú Szabolcs harcostársai.
Mit szólnának az akkori ’56-osok a mai Magyarországhoz? Talán fegyvert fognának ma is, hogy elzavarják a haza kiárusítóit és megvédjék a nemzetet, a hazát, és ott imádkoznának ezért a kicsiny országért az Úr asztalánál és az oltár előtt, mert tudnák, amit ma mindenkinek tudnia illenék, és felfognia kellene: „Ha a híd elvész, elvész a hon is”…
Az a híd ma az istentelenség és az erkölcstelenség, valamint a nemzeti elkötelezettség között a nemzetbe vetett hit, az Isten iránti alázat és szeretet, a béke melletti kiállás és a magyar szuverenitás. Mindezt meg lehet mutatni egy közös budapesti zarándoklattal, de a harc ott nem fejeződhet be. Most nekünk, hívő magyar embereknek kell forradalmároknak lennünk, mert a koszorúzások és az ünnepi beszédek nem elegendők a győzelemhez.
1956. október 22-én este mutatták be Budapesten Tamás G. Alajos ferences zeneszerző „Nándorfehérvár 1456.” című oratóriumát, amelynek egy sorát idézem: „Ne félj és ne aggódj árva had, van néked vezéred Jézus az!” (Tamás Gergely Alajos - Nándorfehérvár 1456 - Oratórium - YouTube)
v. Hajdú Szabolcs pedig, ötven évvel később, így figyelmeztette a magyarokat: „Az a szó, hogy honvéd és vitéz csak a magyar nyelvben létezik. És ez büszkeséggel tölthet el bennünket. A lyukas zászló már az első napon a forradalom legfontosabb jelképévé vált, arra emlékeztetve, hogy egy nemzet önérzetét nem lehet semmibe venni. Ez a zászló velünk együtt emlékezik. Óvjuk és védjük, hiszen drága, nagyon drága kincsünk!"
Amikor tehát emlékezünk és fejet hajtunk 1956. eszmeisége, hősei és halottai előtt, ne politikai felhangú beszédekben tegyük, ne bíráljunk, és ne gyűlölködjünk, mert azzal a magyar haza ellen teszünk, annak árulóivá válunk! Emlékezzünk a magyar nemzet összetartozásának és erejének szellemében! Legyen a harcban Krisztus vezérünk, Mária az oltalmazónk és a lyukas zászló mellett emeljük magasra őseink Máriás zászlaját és a keresztet. Mert a gerinctelen, hazudozó árulók ellenünk vívott háborúja elkezdődött, és ez a háború – talán végleg – eldönti a nemzet további sorsát…
Stoffán
György